Romok, templomok, kastélyok

Hídvégi kastélyok

2026. 08. 17.  hétfő              Találtam, egy kastélyokban és romokban gazdag környéket Tengelic és Kölesd között. Nem is lehet egy nap alatt bejárni, így több napra osztottam fel. Ezen a napon az Alsó-, Középső-, és Felsőhídvégi kastélyokat látogattam végig.

Kicsit korábban indultam a szokottnál, és elég zsibbasztó utam volt, mert egy útitársnő, folyamatosan beszélt: az nem volt fontos, hogy érdekel-e valakit…,  Végre Simontornyán átszálltam egy buszra, és kicsivel 10 óra után, már a Jánosmajori megállóban álltam.

Az első „romot” azonnal meg is láttam: egy bezárt, lepukkant bisztró áll itt, a hátsó fala már a kidőlés határán mozog. Nekivágtam hát a mezőnek, és nemsokára, gyurgyalagok vidám csivitelése közben, el is kanyarodtam Alsóhídvég felé. Nem ilyennek képzeltem: elvadult, ligetes erdő, jó néhány elpusztult, lakatlan ház. Még egy rókát is láttam, amint kiszaladt egy régi budiból… hát hiába, ő is csak „ember”, neki is van dolga! :)

A fénykorában virágzó majorság lehetett itt, de miután a kastélyt kiürítették, a kiszolgáló családok is elmentek. …de kár is ezekért!

Végül elértem a „főutcát”, ahol a Jeszenszky-kastély maradéka áll. Az államosítás után munkásszállóként üzemelt, de már annak sem jó. Most üresen áll, de legalább nem omladozik. Körbejártam, fényképeztem, s elgondolkoztam, hogy milyen sorsa is lehetett. Bizony a kastélyok is hordozzák tulajdonosaik sorsát.

Ballagva indultam tovább, az itt még murvás úton, hogy két kanyarral később, már bokáig homokban araszoljak. Nem volt könnyű a járás benne! Csupán a meg-megugró őzek vidámították hangulatomat. Az itteni nyíltabb részről szépen rá lehetett látni a környező dimbes-dombos tájra.

Szenvedésem végét a Középhídvég majorság elérése jelentette, bár a kinézett út le volt zárva sorompóval, így egy kerülőre kényszerültem. Annyira nem bántam, mert így legalább kicsit bejártam ezt a kedves helyet, majd egy régi, hajdan díszes kapun keresztül elértem a Bernreider-kastélyt.

Az itt üzemelő mezőgazdasági cég központjának ad helyet, ennek megfelelően a ma meglátogatott kastélyok közül ez volt a legjobb állapotban. Ez igaz az egész majorságra is, itt még voltak lakott házak, s a kivezető út mentén időnként padokkal szegélyezett, ligetes park hangulatot véltem felfedezni. Vajon meddig lesz ez így? Van-e jövője, vagy ez is a többi majorság sorsára jut? Reméljük nem, hisz kifejezetten kedves hely most még ez.

Kiérve a főútra, jobbra fordultam, hogy Katalin-major felé vegyem az irányt. Egy platánokkal szegélyezett bekötőút vezet felé. Bár itt is élnek még állandó lakosok, így ez sem teljesen lepusztult település, de a fő épülete, a Schell-kastély, már lakatlan.   

Viszont lakatlansága ellenére egy komoly, kétszintes, tekintélyes kastély még mindig. Hosszan csodáltam, hisz a mai nap legnagyobb, leginkább magával ragadó épülete volt. A kastély régi kápolnájába be is tudtam menni, s bár a padokon kívül teljesen üresen állt, azért megérintett a hangulata. Persze a kastély mögött itt is feltűntek a már szokásos, elhagyott romos épületek.    

A folytatásban egy majdnem 3 km-es, tikkasztó, homokos út várt rám a napraforgó táblák között. Szerencsére mindig találtam szilárdabb talajt ahol gyalogolhattam, s a forróságot is el lehetett viselni. Megvolt ennek a maga íze, de már nem bántam, amikor a valahai Felsőhídvégre értem. Ez a település már nevesítve sincs a térképen, csupán a bekötő útjánál álló buszmegálló őrzi még a nevét. Itt is fel-feltüntek a régi kiszolgáló családok romos épületei, de az eddigiekhez képest is lerobbantabb állapotban vanak.

Aztán elértem a bekötőutat a Hiemer-Jeszenszky-kastély felé, ahol már felsejlett az épület.

Katasztrofális, bár felfedezésre csábító állapotban van. Sajnos itt már a tető, sőt a födém is be van szakadva, így már életveszélyes is, senkinek nem ajánlatos bemenni. (Persze kellő körültekintéssel azért be-bementem.)

Az egyik szoba falán, még fel lehet ismerni egy falfestményt töredéket. Ennek kapcsán indult el a fantáziám, hogy vajon hogyan éltek itt régen az emberek? Hihetetlen nehéz elképzelni, hogy itt társalogtak, fotelben ülve olvastak, zongoráztak, stb. Mondhatnánk elmúlt, de mi is az? Mi is az idő, hová tűnt? Hisz azok is voltak, s mi utánunk is lesznek… Szóval elszaladt a gondolatom, miközben már kifelé menet megálltam a régi kút mellett. Ez is már csak itt van, pedig valaha kiszolgálta az egész házat vízzel.

  A sűrűn nőtt fák között alig lehet távolabbra látni, szerencsére tudtam, hogy van itt még valami:

Alig 200 m-re a háztól áll egy templom. Picit talán jobb az állapota, mint a házé. A torony kupolája már nincs a helyén, a vakolat már teljesen eltűnt, de még a födém boltozata kitart. Itt is körbejártam, megcsodáltam romjaiban is a szépségét. Sajnos fényképezni nem igazán könnyű, hisz közelről nem fér bele a látómezőbe, távolabbról, meg a fák zavarnak. Ide egy kicsit bátrabban mentem be, bár ez sem életbiztosítás, s a belső elrendezését is megcsodáltam. Igazán szép, komolyabb templom volt a maga idejében. Jó, hogy még láthattam!

Miután kellően kigyönyörködtem magam, elbúcsúztam ettől a kedves helytől, majd nekivágtam az országút felé vezető szakasznak. A megállóban még volt annyi időm, hogy ebédeljek, majd a pontosan érkező busszal, keresztezve a Siót és a Nádor-csatornát, Gyönkig utaztam.  

Innen, a 40 perc múlva induló busz éppen lekési a vonatot, s bár gyalog sem gyorsabb, azért nekivágtam. Stoppolásban reménykedtem, s be is jött. Egy Erdélyből áttelepült ember vett fel, s vitt Szárazdra, az állomás közelébe. Jót beszélgettünk, köszönet neki! El is értem a korábbi vonatot, s a mai napi 13 km-rel a lábamban, délutánra haza is értem. Nagyon értékes, sok szépséget láttató túrán vagyok túl.