2.sz. túra Kemeneshát

Sárvár v.áll. - Sümeg v.áll.

2007. 08. 03. péntek Néhány hónappal korábban felmerült a gondolat feleségem, Klári részéről, hogy miután az első kéktúrát Tünde lányommal jártam le, akkor most az utolsóra örömmel elkísérne ő. Nagyon örültem a felvetésnek, bár féltem is tőle, mert ő nem szokta az ilyen hosszú túrákat. Néhány kisebb kiránduláson edzettünk, és kitűztük a napot a nagy útra.

Az időjárás –szokás szerint– szemtelenkedett velünk, de jó szaglással megéreztem, hogy a beígért hidegfront nem lesz túl erős. Nem is lett, és péntek délután hamar elindultunk autóval, hogy Sümegről vonattal átmenjünk Sárvárra. Sajnos lekéstük a korai vonatot, ezért a tervezettnél később értünk a sárvári állomásra. A számomra szokásos bélyegzés Klárinak az első kéktúra pecsétet jelentette. Átérve a hangulatos belvároson meg szerettük volna nézni a várat, de éppen egy koncert volt bent. Így kívülről csodáltuk meg, és a tavak mellett elhagytuk a várost.

Hosszú aszfaltozás után végre elértük a letérőt, és befordultunk az erdőbe. Nem is mentünk sokáig, hamar kerestünk egy megfelelő helyet és a fák között tábort vertünk. Kláriban még éreztem némi feszültséget a sötét közeledtével, én már megszokott „ismerősként” fogadtam az éjszakát. Bár az autók és a vonat zaja erősen behallatszott, nyugodt, békés, kényelmes éjszakánk volt. 7 km-t mentünk.

2007. 08. 04. szombat Reggel Klári azzal fogadott, hogy ott megy a fák között egy autó. Hittem is meg nem is, de a pakolás végén tényleg jött visszafelé a fák közötti kis úton. Nem zavartuk egymást, mi már amúgy is indulóban voltunk. Hamar kiértünk egy csodaszép mezőre, és az erdő szélén bandukoltunk tovább. Akkor még nem sejtettük, hogy talán az egész úton ez volt a legszebb szakasz. Később egy lapos völgyben egy másik hangulatos mezőhöz értünk. Úgy véltük, itt készítik elő a magaslesek állványát, amit aztán a megfelelő helyre szállítanak, mivel több is álldogált a rét szélén belőlük. Majd egy harmadik, virágos réten toronyiránt átvágva értük el a csonka tornyú

az esküvője. Megható volt a gondos készülődése a nagy eseményre. Kifelé a házigazda büszkeségével kérdezte: –ugye milyen szép? …és valóban szép volt! Búcsúzáskor sok boldogságot kívántunk neki. Jó volt tapasztalni, hogy vannak még olyanok, akiknek boldogságot jelent az esküvő.

Folytattuk utunkat egy faluszéli, törmelékes dűlőn, majd egy csalános, gazos, dzsindzsás ösvényen. Egy előttünk járt ismeretlen társunknak is lehetett baja a sok gazzal, mert megtaláltuk a letépett lépésszámlálóját a fűben. Elmés szerkezet, de nem igazán találtam megbízhatónak. Később egy őzike szaladt át az ösvényen előttünk 10-15m-rel. A Hercseg-hegy túloldalán már szőlőskertek mellett haladtunk, néhol ízletes szilvát eszegettünk. Enyhe lejtéssel leértünk Gércébe, ahol láttunk egy fura figurát. Ült egy kis kerti bódéban, amibe csak éppen ő fért be, és dobolt. A dobfelszerelés már csak kint fért el a bódé előtt. Klári nemes egyszerűséggel így fogalmazott: –Ez dilis, ül a budijában és dobol. Mindenesetre a szomszédok nem lehettek tőle túl boldogok… Még a központban is lehetett hallani a dobolást, ahol a Kis Mackóban bélyegeztettünk, vizet kértünk, aztán a közeli parkban jót ebédeltünk. Közben néztük, hogy milyen jól eljátszik két gyerek a hintán. Nem zavarta őket, hogy biztosan nem EU komform a játszótér.

Kipihentük magunkat és a temetők mellett (katolikus és evangélikus külön), szemetes úton hagytuk el Gércét. A komoly forgalmú 84.sz úton átkelve hamar elértük a szokásos bezárkózó Rózsáskerti erdészházat. Kicsit pihentünk, bélyegeztünk, és igyekeztünk erőt gyűjteni a ránk váró 3,5-4 km hosszú teljesen egyenes aszfaltos úthoz. Ez a 2. sz. túra másból sem áll, csak hosszú egyenesekből, aszfaltból, jobb esetben makadám útból. Az erdészház után még egy kicsit kacskaringózott az út, de aztán csak az egyenes, egyenes, egyenes. Borzasztóan monoton végeláthatatlanul gyalogolni a tűző melegben. Az aszfalt olvadt a talpunk alatt, mi meg olvadtunk az aszfalt felett. Bár szép volt a hosszú irtásnál a csodálatos hagyásfa, de ez egyben az árnyék teljes hiányát is jelentette.

Az elején még volt némi látnivaló: a Scherg házaspár sírja, majd a kidőlt Banya-fa (majdnem elaludtunk a pihenő padján), aztán már semmi nem törte meg a hosszú, monoton gyaloglást. De legalább nem voltam egyedül, volt kihez szólni.

Aztán vízhólyagos, kimerült lábakkal végre elértük a Hidegkúti vadászházat. Klári kidőlt és elaludt a bélyegzés után, én meg fényképeztem a házat. Puccos, elegáns konferencia–épület ez, nem igazán az erdőbe illő. Majd egy óra pihenés után indultunk tovább az enyhe emelkedőn. Ekkor már Klárinak komolyan fájt a jobb térde, szegény alig tudott menni. Elbicegtünk egy kis pocsolya-tó mellett a bányánál, „átzsilipeltünk” a villanypásztorral bekerített részen, és megcsodáltuk a Banya-fához hasonló Avasi öreg tölgyet.

2007. 08. 05. vasárnap Ragyogó, tiszta reggel volt, összekészültünk és igyekeztük Káldra. Ez az út a makadám utak csoportjába tartozott. Hamar beértünk a faluba, bélyegeztettünk, majd reggeliztünk a templom kerítésénél. Így ülve szinte hideg volt. Vízért be kellett mászni a kertbe a nem túl magas kerítésen át. A reggeli végére már gyülekeztek a népek, így mi is bementünk a túlcifrázott templomba, hogy jó helyünk legyen a nagy zsákokkal.

Később már kifelé a faluból ringlót eszegettünk, és élveztük az akácosban haladó földes utat. A ritkás erdőből ki-ki lehetett látni a lankás mezőkre. Egy másik helyen, az ösvénytől oldalra kilépve az erdőből, egy hatalmas mező szélére jutottunk. Szinte szédítő volt a hirtelen hatalmas tér. A tikkasztó melegben lustán feküdt el a mező, messze a túloldalán a dombon már ligetes erdők voltak. Szépen látszott a további utunk iránya. Nem sokára egy éles kanyarhoz értünk a Tomaji-erdő felé. Úgy döntöttünk, hogy inkább egyenesen megyünk tovább a mezőn, és a másik oldal felől kerüljük meg az erdőt.

Hangulatos mezőn, ligeteken haladtunk tovább, és szerencsésen meg is találtuk a folytatását. Aztán megérkeztünk a Hosszúpereszteg előtti végtelen réthez. A déli napsütésben sehol egy árnyék. Klári térde nagyon fájt, de nem volt hol pihenni. Ha nem fúj a szél, ott halunk meg. Végre a széléhez közel egy hatalmas fa árnyékában eldőltünk, mint a zsák. Egy jó órás pihenőt követően végre volt annyi erőnk, hogy bevánszorogjunk a faluba. Jégkrém, sör, és a bélyegzést is elrendeztük. Kicsit arrébb a templomkertben még ebédeltünk is. Jóval pihentebben hagytuk el a már távolról lesett víztornyot, és ismét aszfaltos úton bandukoltunk a tavak felé. A friss vízzel feltöltött zsákjaink kegyetlenül húzták a vállainkat. A letérőnél ismét pihentünk, hiszen volt időnk, majd a Szajki-erdő makadámútján elsétáltunk a tavakig. Meglepően új erőre kaptunk, ezért az eredeti célnak megfelelően mentünk tovább az erdészház irányába. Lassan beértünk az üdülőtelepre. Éles kontraszt rajzolódott a „vad” erdei világ és a civilizáció között. Szemetes utcák, tuskó emberek stb. Bélyegeztünk a ládikánál, és befizettünk a campingbe. De a pénzünkért az eddigi legrosszabb talajú sátorhely járt csak. Hosszas keresgélés után szerencsére sikerült egy kifejezetten kényelmes helyet találni. Még egy étkező pad is volt a közelben, ami nem hátrány. Mivel a campinghez nem tartozik

Azonban ahogy közeledett az este és növekedett a véralkohol szint, egyre hangosabb lett egy társaság. A három fiú és három lány végtelen primitív stílusban ordítozta, hogy ki, mikor, hol, kivel, van–e még rajta bugyi vagy már az sincs, hányt-e már ma vagy csak később fog. Közben szólt a dumm-dumm zene, adalékként pedig a tó felől ismeretlen eredetű, rendszeresen ismétlődő lövések hallatszottak kellemetlenül erősen. Éjjel 1 óra körül elegem lett, és szóltam a társaságnak, hogy halkítsanak. Két napja járom az erdőt és eddig semmi gondom nem volt se a szarvasokkal, se a vaddisznókkal. Jó lenne, ha a teremtés koronáival sem gyűlne meg a bajom! –mondtam.

Bocsánatot kértek, de mire a sátorba visszaértem, a legnagyobb hangú már meg akart ölni. Persze a csajok előtt kínos is beégni! Járta körbe a campingot és kiabálta: –Erdőjáró hol vagy? Megöllek! Persze annyi esze nem volt, hogy hol nincs autó, és hol van két hátizsák a sátor előtt. De nem is akart ő megtalálni… csak a szája járt. A többi sátorlakó és a gondnok közönyössége viszont meglepett. Aztán lassan lenyugodtak, és egy kicsit aludni is tudtunk. 19 km-t mentünk aznap.

2007. 08. 06. hétfő Reggel persze ki voltak ütve. Nem sok kedvünk volt időzni, pakoltunk és mentünk. A készülődés közben érezhető volt a többiek részéről a megkülönböztető megbecsülés. A reggelinket már a bolttal szemben, egy esőbeállóban ettük meg, ahol egy Mercédeszből „előhömpölygő” kövér nő méregetett minket, és tüntetően kidobta a földön heverő sörös flakont a szemetesbe. Pedig tejet ittunk! „Kellemes” hely volt ez! Akkor inkább a vaddisznók!

Az út folytatásának hangulata hamar feledtette a kellemetlenségeket. Később elkanyarodtunk a tótól, és hosszabb-rövidebb egyenes szakaszokon sakktáblaszerűen haladtunk. Többször megálltunk rövid pihenőkre, mert Klárinak fájogatott a térde. A Robur–roncs már nincs a térképen jelölt helyen. Ezen a környéken láttunk egy mókust egy pocsolyánál inni. Sajnos egy pillanattal előbb elszaladt, mint ahogy tudtam fényképezni. Esküszöm, megérzik, hogy rájuk fókuszálok. A Kávás-kúti-erdőnél elhagytuk a -t, hogy az Ötvös v.áll-t a túloldalról érjük el. Egyszer csak Klári szólt, hogy itt egy malac az ösvény mellett. Úgy elmentem mellette, hogy észre sem vettem.

Ezen a napon már rekkenő hőség volt, nyílt terepen elviselhetetlenül meleg volt. Elég sokáig erdőben tudtunk menni, de a végén egy kilométernyit mezőn vezetett az út. Sajnos az erdősáv árnyéka is a túloldalon volt.

Kiderült, hogy ők is Sümeg felé mennek, de ők Írott-kőtől indultak, és három hét alatt Bodajkig szeretnének eljutni. Sok sikert nekik! Aztán nekiestek a vízcsapnak, és mostak, mostak, mint a kacsa. Nem törődtek azzal sem, hogy nem iható a víz, itták is. Mivel nagy kerülőt jelentett volna tiszta vízért bemenni a faluba, mi is vettünk „szükség vizet”, ha elfogyna az éjszaka. Elbúcsúztunk, és folytattuk utunkat a régi állomás felé. Sokat gondolkodtunk, vajon miért helyezték egy kilométerrel távolabb az állomást a falutól, hiszen az állomástól nem vezet tovább semmilyen út, tehát semmihez nem került ezzel közelebb. Egyszerűen kirakták a semmi közepére. Aztán elértük az erdőt és kicsit beljebb sétálva kerestünk egy alkalmas táborhelyet. Még farönkünk is volt, így jóval kényelmesebb enni. Az éjszaka is melegebbnek ígérkezett a tegnapinál, és úgy is lett. Békésen elaludtunk. Ezen a napon 17 km-t mentünk.

2007. 08. 07. kedd A fák között bekukucskáló nap ébresztett minket. Kicsit még lustálkodtunk, majd reggeliztünk.

Amint kiértünk az első tisztásra, éreztük, hogy ma nagyon meleg lesz. Már 9 óra körül égetett a nap. Még kaptunk egy kevés haladékot a fák alatt, de aztán elérve az aszfalt utat, nem volt menekvés.

mivel végig a hosszú egyenesen telibe sütött a nap. Itt láttuk, hogy már előttünk járnak a fiúk. Aztán csak a végeláthatatlan bandukolás. A főúthoz érve szerencsére volt egy kis árnyék, pihentünk is egy alaposat. Szerencsére Klári térde jobban viselte ma már a terhelést. Közben láttuk, hogy a parlagfű mentesítési program nem sokat ér, ha a napraforgó ültetvényben több a parlagfű, mint a forgó. Erőt véve magunkon elindultunk a forgalmas országúton, hogy a kanyar után ismét letérve róla bemenjünk Kisvásárhelyre. Itt most káposzta föld mellett vezetett az út, és néha-néha volt egy kis árnyék. Csöppnyi, takaros falu Kisvásárhely. Egy utca az egész, de sajnos a három kútjából egy sem üzemelt. Még a polgármesteri hivatalt is megpróbáltam, de ott meg nem volt senki.

Klári (aki óvónő) úgy ki volt akadva, mint a kakukkos óra. Még dél előtt indultunk, de a falu határában halottuk, hogy bizony szól a harang délben. Jó érzés, hogy egy csöppnyi falunak is fontos a déli harangszó. Kifelé a faluból végig szilvát ettünk, annyi volt az út mentén. A bevezető úthoz képest kicsit hangulatosabb, és árnyasabb úton ismét visszajutottunk a forgalmas főútra. Innen már szépen látszik a Sümegi vár. Mielőtt rátértünk volna a főútra, ismét pihentünk egyet, mert tudtuk, hogy nem sétagalopp vár ránk. Alaposan teleszívtuk magunkat vízzel, legyen mit izzadni. Hát volt! Ennél egyhangúbb, unalmasabb út talán nincs is az egész túrán. Csak mész, mész, a nap tombol, a kamionok húznak melletted, te lesed a fákra festett számokat. A 225.–nél kezdtük, és nagyon lassan fogyott. A 157.-nél meg kellett állni, mert beszédültünk volna az árokba.

Talán a pihenés miatt, vagy mert már éreztük a végét, de innen már kicsit jobban ment. Lehet, hogy az útról a várra nyíló, kivételesen szép panoráma terelte el a figyelmünket a fáradtságról. Mindenesetre innen már hamar elértük a vasúti kereszteződést, ahol jobbra fordulva már látszott az autónk. Még elsétáltunk a pénztárhoz és beleütöttük az utolsó bélyegzőt. Klári ennek az útnak az utolsó bélyegzőjét, én az egész kéktúra utolsóját.

Ezen a napon 14 km-t jártunk be, összesen 75 km-t.

De nem ez a lényeg. Annyi szép élményt, annyi emléket, kalandot kaptam ez alatt a négy év alatt, ami alapjaiban megváltoztatja a további életemet. Úgy gondolom, az út járása magában hordozza a jutalmat, a megbecsülés, a kitűző csak ezt jelképezi.