18.sz. túra Cserhát-h.

Katalin pszt. - Becske

2006. 10. 27. péntek Hosszú, kellemes õszünk volt. Bár az elõzõ túrát már befejezésnek szántam idénre, mégis csaptam egy repetát. Hosszan variáltam a kör bezárásának módján, de végül segített a véletlen. Váchoz közel tudtam végezni péntek délután. Váctól busszal mentem Katalin pusztáig.

Egy gyors bélyegzés után nekivágtam a hegynek. Ragyogó napfényes, mozgás közben szinte túl meleg idõ volt. A fák fantasztikusan színesek voltak már, a ragyogó napfényben szinte lángoltak. Idõnként vissza lehetett látni a falura, és a mögöttes dombra, völgyre.

Kellemes bandukolás közben favágókkal találkoztam, kicsit viccelõdtünk is egymással. Késõbb szembejött velem két motoros, akiknek a bûzét még sokáig lehetett érezni. A zajongásukról már nem is beszélve.

Ez a Bik-kútnál történt, ahol egy szépen kiépített pihenõ asztal van kis tetõvel, arrébb maga a kút. Még korán volt, pedig hangulatos lett volna letáborozni. A szusszanást követõen hamarosan elértem a szerpentin út alsó szakaszát. Itt látszott, hogy nem egyenletesen emelkedõ út ez, hanem alul kb. 1 km-t elvezet szintben, majd durva emelkedõvel feljebbvisz,

és ismét kb. 1 km-t visszafelé vízszintben. Minek menjek oda-vissza kilométereket, inkább levágtam a hurkot. Így viszont a durva emelkedést köves, sziklás, avarral fedett terepen kellett leküzdeni néha négykézláb, egy 16 kg-os zsákkal a hátamon. Embert próbáló küzdelem árán sikeresen felértem a felsõ szakaszra, bár a lábam erõsen remegett, a tüdõm majd kiszakadt. Innen már „könnyed” emelkedõn értem el a Naszály csúcsán lévõ geodéziai tornyot.

Ez hasonló a Csóványosihoz, csak egy kicsit alacsonyabb. Szinte zavartalan körpanoráma látható róla, csupán Vác felé takarnak kicsit a fák. A párás levegõben sejtelmesen rajzolódott ki távolban a Duna ezüstös csíkja, szépen látszott a Börzsöny jellegzetes tömbje és az elkövetkezendõ utam falvai. Közben befutott egy "kolléga", aki Vácról jött fel, és kicsit beszélgettünk.

Erõsen csodálkozott, hogy miért sátrazom, hiszen vannak olcsó szállások. Talán megértette, hogy nekem ez külön élmény a kirándulásban.

Elbúcsúztunk, és folytattam utam a gerincen a Kopasz-tetõ felé. Itt, a nevéhez hûen semmi nem zavarta a látványt, és a folytatás irányába talán szebb kilátást biztosított, mint a csúcson a torony. A lemenõ nap fénye éles kontrasztokkal rajzolta tele a völgyet, szépen látható volt Õsagárd temploma, sõt az utam végcélja, Szandavár andezit tömbje is felsejlett a távolban. A tetõn egy-két magányos erdei fenyõ körül régi táborhelyek voltak. Erõs volt a csábítás, de vasárnapra már esõt jósoltak, így igyekeztem minél elõrébb jutni a még szép idõben. Komoly lejtõn leértem a hajtûkanyarba, majd egy siklót megcsodálva kiértem a Török rétre. Különös hangulatú, visszabokrosodó rét ez, és mivel már erõsen esteledett, egy fa alatt tábort vertem. A barátságos estében a már felvert sátor elõtt ettem valamit (bár nem igazán voltam éhes), írtam Klárinak és kényelmesen elhelyezkedtem. A fák felett még egy ideig látszott a hold vékony sarlója, szívtam magamba az este hangulatát. Felszínesen aludtam, ezért az éjszaka közepén is kimentem egy kicsit. Ekkor meg az Oriont lehetett szépen látni. A fátyolos felhõkön egy fényfolt járt körbe-körbe, de hamar rájöttem, hogy nem ufo, hanem a váci disco fényei. Jólesett a járkálás és a friss levegõ, mert utána jó mélyen aludtam reggelig.

2006. 10. 28. szombat

Ébredéskor még kicsit párás volt a reggel, ami különösen rejtelmesé tette a rétet. Késõbb a felkelõ nap izzó színessé varázsolta a fákat, és mögöttük a Naszály oldalát. Komótosan készültem el, indulás elõtt még ettem is valamit, bár továbbra sem voltam éhes. Éppen elkészültem, mikor a rét túloldalára erdészek érkeztek. Nem zavartuk már egymást.

Ligetes szép erdõben vezetett az út, néhol ki-ki lehetett látni a bokrok közül a Naszályra. Lenyûgözött egy hatalmas fa, amely az ösvény vonalában uralta a terepet. Fantasztikusan mutatott a mély kék ég elõtt.

Egyszer csak -a térképtõl eltérõen- váratlanul letértek a jelzések a Nagy-máj 371m-es csúcsa felé. A tisztán követhetõ jelek hamar felvezettek egy hangulatos kulcsosházhoz. Ha ezt tudom, eljöttem volna idáig az este, mert itt még padom és asztalom is lett volna. De így is jó volt… Egy kis nyírfaligetben különösen kedves pihenõ volt kialakítva, az elõzõ hatalmas fának méltó társával szemben. Kicsit megpihentem itt, majd a felújított jelzések mentén hosszan bandukoltam a szép õszi erdõben.

Egyszer csak váratlanul kiértem az erdõbõl, és a Farkas-bérc alatti mezõn találtam magam. Innen már szépen látszott Õsagárd falu a mezõn túl a völgyben. Visszanézve jó rálátás nyílt a Naszály hatalmas tömbjére. A mezõn távolabb egy magasles közelében állt egy csodásan barnuló fa. A kék égen különleges hangulatú ábrákat rajzolt felhõkbõl a szél. A völgy aljában egy elhagyott tanya állt színpompás, elvadult növényekkel az udvarán. Hamar leértem a faluba, ahol vásároltam, bélyegeztettem, és egy háznál kértem vizet. Egy kicsit szemtelenkedett az esõ, de mire kiértem a faluból, szerencsére már elállt. Még megnéztem a templomtól visszafelé a kilátást, hiszen az eddigi úton sokszor lehetett látni ezt a templomot, majd nekivágtam a folytatásnak.

Még a falu közelében két turista ért utol, akik jóval gyorsabban, síbotokkal mentek. Elbeszélgettünk egy kicsit. Õk még aznap el akartak érni Szandaváraljára, ahová én már nem is megyek el, pedig én még másnap délig terveztem az utat. Nem semmi… de a tempójukat figyelve el is értek oda. Nem akartam visszatartani õket, ezért elbúcsúztunk, és pillanatok alatt el is tûntek a szemem elöl. Egy nagy kerülõvel vezetett fel az út a falu mögötti domb gerincére. Találkoztam favágó családdal, meg szembe jövõ turista csapattal. Átbillenve a gerincen kedves, lankás völgyeken hullámvasutazott az út.

Néhol rá lehetett látni Felsõpetényre. A távolban már látszott, hogy kezdenek felszakadozni a komoly felhõk. A széles kocsiúton baktatva mentem el egy csodálatosan színes vadcseresznye fa mellett. Váratlanul egy szûk vízmosásba tereltek a jelzések, amin pillanatok alatt leértem a falu melletti mezõre. Innen hamar beértem a kis hídhoz közeli kocsmához, ahol bélyegeztem.

Mivel már ebédidõ volt, a kocsma melletti padon ettem valamit és pihentem egy keveset. Nemsokára már a hosszú falu túlsó felén, friss erõben sétáltam, a közben már ragyogó napsütésben. Elértem a bányát, ahol a jelzéseket valaki gondosan lefestette feketével. Szerencsére átütött a vékony fekete festék alól a kék. Gondolom, nem örülnek a bányában sétáló turistáknak, de senki nem képzelheti komolyan, hogy azért sétálok 800 km-t, hogy itt feladjam a megszakadó út miatt. Talán ki kéne jelölni egy kerülõ utat, amit én a térkép alapján nem igazán találtam. Szombat lévén persze nem volt senki a bányánál, így gond nélkül feljutottam a hegyre. Csak az emelkedõ szuszogtatott jól meg, de ez benne van a pakliban. Viszont a bánya feletti ösvényrõl nagyszerû kilátás nyílik a bányára, a falura, a környezõ dombokra, és a távoli Börzsönyre. Innen már a jelzésekkel is minden rendben volt. Hamar elértem a Romhányi-hegy utáni

hajtûkanyart. Mesebeli erdõ következett sárga lombokkal, a lombokon átszûrõdõ napfénnyel. Eleivel széles kocsiúton, majd késõbb keskeny ösvényen jutottam le egy vízmosáshoz. Unalmasabb akácoson át értem ki a Romhány elõtti hatalmas rétre, ami mentén haladtam a város felé. A nap fényében ragyogva tündökölt Romhány a völgyben. A távoli templom uralta a város panorámáját, a közeli vöröslõ fák pedig õszi hangulatot varázsoltak hozzá.

A 300 éves törökmogyorófa miatt egy kis kerülõvel átvágtam a mezõn. Állítólag Rákóczi fejedelem küldte Rodostóból a facsemetét. A jelzésen értem el a várost, ahol szerencsére még találtam nyomós kutat. Fel is tankoltam vízzel, így jó súlyos lett a zsákom. A vendéglõben kaptam bélyegzést, ezért el sem mentem a v.áll-ra.

Az egyhangú utcán gyalogoltam a város régi települése felé, a XVIII. sz-i.

kõhídhoz. Már nem üzemel, víz sem folyik alatta, de szépen rendben tartva hirdeti a múlt szépségét egy újonnan állított 1956-os emlékmû kereszt közelében.

Hosszú, aszfaltos gyaloglással jutottam át Felsõbodonyba. Végre elértem az elágazást, ahol a bélyegzõt meg is találtam, amikor csalódottan tapasztaltam, hogy a nem tér el az

-tól, hanem vele együtt megy tovább Alsóbodony felé az aszfaltos úton. Ezért további unalmas út várt rám az aszfalton, mert nem mertem megkockáztatni, hogy esetleg nem tudok átmenni, a térkép szerinti réten.

Ha már kerülõ, legalább megcsodáltam a Simahegy 262 m-es púpját, a lebukó nap szokatlan megvilágításában. Még a saját árnyékomat is lefényképeztem. Egy major néhány kutyájával szórakoztam késõbb, majd konstatáltam, hogy át tudtam volna jönni a réten… A köv. útelágazás elõtt azon gondolkodtam, hogy a jobboldali, vagy a baloldali völgy felé vezet tovább az utam,

amikor megvalósítottam a „pártsemleges” megoldást. A két völgy közti hegy gerincére kapaszkodtam fel. Embert próbáló, hosszú, kitartó emelkedõ kezdõdött, aminek a tetején már erõsen lihegtem. Végre megenyhült az emelkedõ, de ekkor már komolyan kerestem szálláshelyet, mert nemsokára kezdett sötétedni. A gerincen egy tisztásnál, ahol mélyen le lehetett látni a völgyben futó országútra, találtam egy sátornyi vízszintes területet. Sajnos a száradó gazról állandóan bogáncs ragadt a nadrágomra, de a sátor közvetlen közelében sikerült a nagyját letarolni. Persze egy-kettõ azért így is mindig rám ragadt. Már félig felvertem a sátrat, amikor felfigyeltem a közeledõ kolompolásra. Elõször azt hittem, a völgybõl hallatszik, de egyszer csak megjelent két kecske és egy disznó. Mint késõbb kiderült, kecskébõl több is volt. Így egész éjjel kolompszóra aludtam.

Berendezkedtem, vacsoráztam, átállítottam az órámat a téli idõszámításra és élveztem a békés naplementét. Klárival megbeszéltem, hogy nem lesz itt idõváltozás, annyira valószínûtlen volt a beígért holnapi esõ. Közben besötétedett és megpróbáltam elaludni, de a kolompolás miatt nem igazán sikerült. Általában össze-vissza szólt a kolomp, de néha gyanúsan ritmikus volt. Lehet, hogy volt velük egy pásztor, de látni nem láttam. Közben egyre bátrabbak lettek, és mindig közelebbrõl hallottam a hangot. Attól féltem, hogy megrágják a sátrat. Ekkor megütögettem a sátor falát, és a „kolomp” ijedten, KLING-KLING-KLING-KLING-KLING… elszaladt. Vicces volt! Mire éjfél körül lenyugodtak a kecskék, elkezdett esni az esõ! Nem érdekelte, hogy miben egyeztünk meg Klárival. Bár nem fenyegetett beázás, azért kicsit felszínes éjszakám volt.

2006. 10. 29. vasárnap Korán keltem, hogy biztosan elérjem Becskén a vonatot. Nyirkos, borongós idõ volt, de annyi becsület volt benne, hogy a sátorbontás alatt nem esett az esõ. Nem is reggeliztem, csak hamar indultam. Az esõ azonnal elkezdett szemetelni, eleivel csak kicsit, később egyre erõsebben. A gerincen vezetett sokáig az ösvény, titokzatos, rejtelmes hangulatban. Van egy különös „íze” ennek is, csak sajnos nagyon kellemetlen ilyenkor kint lenni. A Cser-hát környékén, amikor kiértem az erdõbõl, már kénytelen voltam felvenni az esõkabátot. Komolyan esett, és erõsen fújt a szél is, az út is kezdett csúszni a sártól. Szerencsére hamar visszatértem a fák közé, ahol kevésbé zavart a sáros ösvény.

Zegzugos, szerintem száraz idõben is nyirkos völgyekben kacskaringózott a , míg végül kiért egy szélesebb kocsiútra. Lassan esett le a tantusz, hogy ez már a régi országút, ami a volt v.áll.-ra vezet. Szép kilátás nyílt a völgy felé, távolban látszott a Szandavár. Leérve a völgybe, síneket keresztezve szebbnél szebb tisztásokon mentem át, a vasúttal párhuzamosan.

A régi v.áll-ból már semmi nem maradt, talán csak a terep rendezése utal rá. Innen kezdve fokozatosan távolodtam a sínektõl a domb és a vasút között. Ebben a nyálkás idõben talán még szebben mutatnak az õszi fák, bokrok, mezõk. Hosszan sétáltam itt és nagyon élveztem, amikor elértem az elágazást, ami a falu felé vezet.

Felkapaszkodtam az Eresztvény nevû dombra, majd sáros dûlõutakon elértem a falu bekötő útján a feszületet. Aszfaltos úton sétáltam be a faluba, amit most nem is bántam, mert legalább lekopott a sár a bakancsomról. Egy esõkabátos turista csapat jött szembe velem, vidáman üdvözöltük egymást. Én vissza nem fordultam volna.

A központban a buszmegállóban találtam egy esõmentes padot, ahol kicsit rendeztem a ruházatomat, és átmentem a szemben lévõ kocsmába bélyegeztetni. Ez a bélyegzõ már olvasható volt, ezért a tavaszi ittlétemkor kapottat is frissítettem. Mivel volt még 1,5 órám az indulásig, szárítkozás közben ebédeltem is. Készítettem néhány felvételt a templomról, meg a távolabbi, felhõbe burkolózó Szanda-hegyrõl is. Indulásra szerencsére elállt az esõ, így már nylon kabát nélkül sétáltam ki a faluból a távoli v.áll. felé. A major környékén diót eszegettem, és próbáltam felidézni a tavaszi utam emlékeit.

Nem emlékeztem, de volt egy kis házikó a megállóban, ami jól jött, mert hideg szél fújt. Igazi borongós, komor õszi idõ lett. Élveztem a "megnyugvás" hangulatot, amíg a vonatra vártam. Még egy harkályt is megfigyeltem, amikor a távírópóznát kopogtatta.

Aztán megjött a vonat és hamar beértünk Galgamácsára. Egy óra várakozásom lett volna itt, ha a bent álló vonat vezetõje nem ajánlja fel,

hogy nyugodtan menjek be velük Aszódra, mert úgyis ez a vonat fog visszamenni Vácra. Éltem a lehetõséggel, így egy kicsit „világot láttam”. Amikorra Vácra értünk, már ragyogott a nap, de erõs, hideg szél fújt. Az autó ott várt, ahol hagytam és kényelmes menetben, nyugodtan hazaautóztam.

Azt hiszem, az utolsó szép napokat sikerült kifognom ezzel az úttal, és valóban kellemeset repetáztam még idén õsszel. Néhány nappal késõbb már –7 fokok voltak éjszaka, ami ugye nem igazán kellemes sátorban! Ilyen szép, színes õszi erdõt még nem sikerült kifognom a kék túra alatt. Most volt merszem kivárni az utolsó pillanatot.

Ez az út 42 km volt, most kb. 990 km-nél tartok a kéktúrán.