1.sz. túra Kõszeg-Kemeneshát

Irottkõ - Sárvár v.áll.

2006. 09. 12. kedd Nagyon szép, kellemes idõt ígértek a hétre és ezen a héten még ki tudtam venni szabadságot. Legközelebb már csak október elsõ hetében. Nem mertem kockáztatni, hogy elromlik az idõ, ezért belevágtam, bár az utolsó napon sikerült egy alapos másológép hibába beleszaladnom, amit nem is tudtam megcsinálni, így kissé nyugtalanul készülõdtem.

              Hajnali 2:30-kor indultam Sárvárra autóval. Már hajnalodott, mikor a v.áll.-on vártam a vonatot sok iskolással együtt. Szombathely felé vezetõ vonatút alatt kelt fel a nap. Szépen ragyogott a párás hajnalban. Kis várakozás után ment tovább egy kisvonat Kõszegre. Az állomáson nagyon kedvesen adott bélyegzést az állomásfõnök. Több bélyegzõt is kínált, én a direkt kéktúrásoknak megtisztított, különlegeset választottam.

Egy óra múlva indult a busz Velemre, ezért volt idõm bõven. Hamar kiértünk a faluba, és egy jó szándékú idõs házaspár már el is irányított a irányára. Ez is felvisz Irottkõre, de én a -en akartam menni. Hamar rájöttem, és visszatérve átmentem a jó útra.

Erõs kapaszkodóval vezetett az ösvény fel a hegyre a Szent Vid, frissen meszelt, szépen rendben tartott kápolnához. Bekukucskálva az ablakon egy festményt is le tudtam fényképezni. A templom mögött éppen a tanösvény táblácskáit ápolta két fiatal. Itt van az 1989-ig a kéktúra kezdetét jelzõ szobor, és egy kis pihenõhely is. Alig indultam tovább, amikor eltörött a hátizsákom vállpántjának tartója. Nem valami szerencsés volt az indulás…, de hamar sikerült megjavítani, ami szerencsésen ki is tartott az úton. Szép erdõkön emelkedve vezetett fel az út a parkolóhoz és egy rövid aszfaltos sétával a Hörmann-forráshoz. Meglepõen sokan sétáltak errefelé. Hegyi biciklisek, családos kirándulók között mentem tovább, fel az Irott-kõ felé. Az ösvényt szép kis táblák szegélyezték a környezõ falvak és nevezetes helyek ismertetõivel. Egy kisfiúval és szüleivel is megismerkedtem, de õk lemaradtak. Elõször balra nagyon szép kilátás fogadott egy irtás nyomán, majd a határsávban felnövekvõ nyíres mellett értem el a csúcsra. A szép napsütésben élvezettel nézelõdtem a kilátóból, keresve az eddigi pontokat.

amin besétáltam a Stájerházak közé. Üde zöld réten néhány szépen felújított

Jelentõs csomópont ez, kicsit kevésbé hangulatos környezettel. Maga a kereszt egy kis liget közepén van, és van itt egy kis erdészház is. Hosszabban pihentem, mert az egyhangú gyaloglás kimerített. Erõt véve magamon továbbindultam és zegzugos ösvényen, meglepõen hamar elértem az Óház-tetõt. Egy kiálló sziklán áll az a régi erõdítés, aminek a tetõteraszát kilátónak képezték ki. Hangulatos a rom, és fantasztikus a kilátás róla. Szinte a lábam alatt hever

Kõszeg, rajta túl a holnapi útvonalam követhetõ nyomvonala, balra az éjszakai táborhelyem, a kálvária kápolna. Lemászva a toronyból nagyon komoly ereszkedésbe kezdett az ösvény, amíg el nem érte az elhagyott határõr bázis mellett a Hét vezér forrást. Itt terveztem az éjszakát, de a nagyon szép hely nem volt alkalmas táborozásra. 

Bélyegeztem, és inkább továbbmentem az elfogadható emelkedõk, kedves rétek, friss irtások mellett, majd elértem a kálvária kápolnát. A többtornyú kis templomot hátulról közelítettem meg. Meg kellett kerülnöm az oldalához lapuló apró kertet, aminek a kõfalán, a lemenõ nap fényében izzó sárga, a falon átbukó borostyán alatt meghúzódó szép faragott kõ dombormûvekbõl egy kis kálvária van. A mûves táblácskák nagyon hangulatossá varázsolták ezt a rövidke utat. A kápolna mellett egy még kisebb, 1715-bõl való kápolna is van. A gondozott környezetben annyira megkapott a hangulata, hogy úgy döntöttem, itt éjszakázom, bár a völgyben lévõ csónakázótó is csábított. De úgy gondoltam, ez biztos, az meg bizonytalan. A pihenõ asztalhoz közel felvertem a sátrat, és kényelmesen vacsoráztam. Jöttek, mentek néhányan, de senkit nem zavart a sátram. Hosszan élveztem az estét, csodáltam az Óház-tetõ felett lemenõ napot, a lassan éjszakai fényekbe burkolódzó várost, majd szépen elmentem lepihenni. Leápoltam a lábam, bár nem is lett vízhólyag rajta. Kényelmes volt a talaj, és rég nem átélt nyugodt éjszakám volt. Éjszaka közepén ki kellett mennem a dolgomra. Az éjjelre megélénkülõ szélben a díszkivilágítás sejtelmes fényében még hangulatosabb arcát mutatta a kápolna. Csodáltam egy kicsit, majd visszabújva jót aludtam.

2006. 09. 13. szerda Derûs, napfényes reggelre ébredtem. A templom ragyogva állt az üde, tiszta fényben. Összepakoltam, reggeliztem, és indultam lefelé a kálvária stációk mentén. Hangulatos mélyút vezet le a csónakázó tóhoz. Jól döntöttem tegnap este, a túl kiépített tó körül nem lett volna nyugodt az éjszaka. Pici szusszanás után elindultam a városba. Megtaláltam azt a pincét, ahol a Szent Koronát õrizték néhány napra 1945-ben. Tovább a városban hangulatos ódon utcákon, és tereken sétáltam. Valóban egy ékszerdoboz ez a város. Megkerestem a hatalmas platán fát is, ahonnan kezdve valami nem stimmelt az úttal. Innen jobbra kellett volna menni, de a jelzések balra tereltek. Nem sokáig gondolkodtam, hanem elindultam az általam ismert régi, már nem jelzett irányba. Parkok és ligetek között kiértem a v.áll-hoz, ahova, mivel már bélyegeztettem, nem mentem be, hanem tovább mentem az országúton, fel a dombra. Szép visszanézés nyílik innen a hegyekre. Egyik helyen, ahol kicsit beljebb mentem az úttól, bõven ettem szedret, késõbb körtét. Nagyon jól esett.

Lehet, hogy kevesebb aszfalttal, de nem biztos, hogy ilyen szép kilátással, mint amin én jöttem. Mindenesetre innen kezdve nem igazán sikerült beazonosítani a vonalvezetését. Másként fogalmazva, sokszor fogalmam sem volt, hogy hol is tartok a Tömördig vezetõ 13 km-es úton. Az aszfaltról letérés után egy elhagyott határõr-bázison lévõ toronyból szemléltem meg a mellette lévõ, szabályos téglalap alakú rétet. Olyan érzésem volt, mintha egy repülõ leszálló pálya lenne. (bár annak azt hiszem kicsi)

Hosszú, borzasztóan egyhangú út kezdõdött több km-en keresztül. Döngölt kavicsos talajon csak menni, menni és nem látni az út végét, nem látni már a kezdetét sem. Végre egy kis változatosság: egy derékszögû letérõnél egy kedves kis erdei szentkép. Picit pihentem és mivel kezdtem éhes lenni, reméltem, hogy hamar elérem a falut, hogy vegyek egy kenyeret. A táj jellege nem változott, csak néha egy-egy kanyar tarkította. Végre kiértem egy hatalmas mezõ szélére, amit szintén nem tudtam beazonosítani a térképen, de legalább más hangulatot adott. Ettõl kezdve a kátyús út darabokra tört betonit lapokkal volt javítva. Ha valamin rossz gyalogolni, akkor az ez. Nem elég, hogy olyan kemény mint az aszfalt, még a boka is állandóan kifordul tõle.

Egyszer csak váratlanul betereltek a jelzések a kocsiútról az erdõbe. Majdnem „túlszaladtam” rajta. Na, gondoltam mindjárt itt a falu! Figyelni kellett, nem volt könnyû követni a ritka felfestéseket. Lejutottam egy vizenyõs patakvölgybe, ahol néha alig lehetett haladni a sáros, csúszós ösvényen. Aztán egy nem különösebb szépségû, de legalább bõ vizû forrás után visszavezetett a régi szekérútra.

Bandukoltam a templom felé és meg is találtam a bélyegzõt egy oszlopon. Kezdett gyanús lenni, hogy hol van a bolt, amikor egy kocsmában felvilágosítottak, hogy az nincs, csak mozgó bolt. Kocsma az van (bár kulturált), de bolt az minek… Szerencsére a boltos készségesen eladott egy fél kiló kenyeret a sajátjából, mondván majd vesz este. Így szerencsére tudtam ebédelni egy padon a falu végén. Egy jó órás pihenõ után, teli hassal indultam tovább, keresve a lerobbant Chernel-család udvarházát, a falu utolsó házát. Meg is találtam, de látszott, hogy ezt már lakja valaki. Az udvaron csak egy gyors fényképezés, mert valóban lakták az impozáns házat. Kifelé menet egy asszony jött befelé, látszott, hogy ide tartozik. Elnézést kértem a bemenetelért, és pár szót beszéltünk. Tovább, kifelé a faluból kiderült, hogy ez csak az utolsó elõtti ház volt. Az utolsó valóban a lerobbant Chernel-család udvarháza, nagy gazzal, elhanyagolva.

A nagyon hangulatos régi országúton vezetett tovább a jelzés, sok szép erdeifenyõ között. Hamar átértem a forgalmas új országúton, és besétáltam Kincsédpusztára. Néhány lakó még van, de alapvetõen lepusztult, elhanyagolt épületek sokasága. Pedig a hangulata még meg van. Elhagyva a pusztát

el nem értem az erdõt, ahol már tisztán járható ösvény volt. Hamar eljutottam a rétre, ahol hirtelen jobbra fordul az ösvény. Szinte karnyújtásnyira volt velem szemben a domb, amire majd fel kell másznom, miután az Ablánci-patak gátja miatt egy jó nagy kerülõt teszek. Zegzugos ösvényen, majd a romos gáton jutottam ki az egymásba kapcsolódó tisztások láncolatához. Kerestem már a táborhelyet, de egyik sem volt olyan „sikítósan jó”. Aztán elértem a malomcsárdát, ahol bélyegzés, és hátizsák igazítás után nem is idõztem sokat. Még megcsodáltam az Erzsébet királyné tiszteletére ültetett, már hatalmas fákat, aztán egy rövid aszfaltos szakasz után megindultam a bizonyos dombra. Itt lett volna megfelelõ szálláshely, de vadászok voltak a környéken, ezért inkább továbbmentem, pedig már lemenõben volt a nap. Kellemes erdei gyaloglással értem el a vasúti aluljárót, ahol idõnként nagy zajjal elment egy-egy vonat. Már kifigyeltem a térképen, hogy itt lesz egy mezõ, és mielõtt az ösvény bekanyarodott volna az erdõ sûrûjébe, kerestem egy szép táborhelyet. Mivel már esteledett, gyorsan kihúzogattam a levágott gabonaszárakat, elrendeztem a talajt és sátrat vertem a mezõbe nyúló akácsziget végénél, egy magasles közelében. Éppen készen lettem sötétedés elõtt. Leápoltam a lábam, most már voltak vízhólyagok, és eléggé fájt a bal sarkam. Még csodáltam a sötétedés fantasztikusan változatos árnyalat és színvilágát, majd ettem, ittam és hamar elaludtam. Ma is ki kellett mennem éjjel, amit nagyon élveztem. Elnéztem a milliónyi csillagot, a távoli település fényeit, a csökkenõ hold fényével megvilágított táj lankáját. Aztán még jót aludtam reggelig.

2006. 09. 14. csütörtök A kelõ nap ragyogásában ismét egy másik arcát mutatta a táj. Összepakoltam, és bár úgy gondoltam, hamar elérem a következõ

Szinte ligetszerû, kellemes sétány vezetett tovább a vasút mentén. A megszûnt Gór v.m.-ból már semmi nem maradt. Pillanatok alatt elértem az erdei utat, ahol az aszfaltnak nem, viszont a szép tájnak örültem. Hatalmas, hangulatos irtások szegélyezték az utat. Szép, tiszta levegõ, mély kék ég, hasonló hangulatú volt, mint két éve Úrkút után. Láttam egy pompás hagyásfát, kb. 35-40 m magas lehetett. Fenségesen uralta a tisztást. Aztán letértem a kocsiútról és erdei ösvényeken haladtam tovább. Láttam egy új vadetetõt, majd kis emelkedõ után egy mezõ melletti erdõszélen sétáltam. A térképen jelölt vadcseresznyét nem találtam, de késõbb egy almafát igen. Addig viszont a jól járható útról hirtelen balra bevezetett a a sûrûbe. Alig volt hihetõ, annyira járatlan volt a letérõ, de a jelzések egyértelmûek voltak. Hamar átértem egy rétre, ahol már ismét kellemes út vitt tovább. Itt szedtem egy illatos, szép, piros almát.

A falu elsõ boltjában vásároltam ennivalót, de nem akartam leülni a mellette lévõ kocsma padjára, inkább továbbindultam. Alig mentem néhány lépést, mikor a túloldalról rám kérdezett egy ember, hogy az OKT-t járom-e. Igen, mondtam, és akkor láttam, hogy jelzéseket festenek. Kérdezte: - bélyegeztettem? Mondtam: - nem, miért kellett volna? Ekkor mondta el, hogy át lett festve a útvonala egy kellemesebbre, mivel az orosz katonai bázis már megszûnt. Abban a kocsmában kellett volna bélyegezni (mivel az áll.-t már nem érinti az út), aminek a padjára nem akartam leülni. Bélyegeztettem hát, és mégiscsak itt ebédeltem. Közben kicsit beszélgettem a fickóval, részletesen elmesélte az útvonalat, és mondta, hogy a falu széléig még csak az alap van felfestve, a kék még nincs. Elbúcsúztak, én meg kényelmesen ebédeltem, majd elindultam. Mire a falu végére értem, már õk is befejezték a festést, még egyszer elköszöntünk, és hajrá. Kellemes kocsiúton mentem, majd egy szép gesztenye-soron. Közben jelentõsen eltért az iránytól az út jobbra, már kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem. Végül elkanyarodott balra, de nem volt benne köszönet. Egy kopár, szinte aszfaltos úton, nyílegyenesen kellett menni kb.2 km-t. Kezdtem rájönni, hogy az új jelzés végig autóval járható úton vezet, mert így könnyebb festeni, ill. az erdészeket, vadászokat sem zavarja a sok mászkáló turista. Az én bal sarkam meg senkit sem érdekel…pedig bizony egyre jobban fájt a kemény talajtól. Végre elértem a 88-as, nagy forgalmú országutat és rövid ideig azon mentem, reménykedve, hogy talán kellemesebb lesz a folytatás. Nem lett… Tikkasztó, poros, kemény makadámút. Pici változatosságot hozott, amikor kiértem az erdõbõl, hogy már látszott a mezõ túlsó szélén Bögöt templomtornya. Sajnos a mezõ járhatatlan volt a szántás miatt, így az úton vánszorogva jutottam a faluig.

Beérve azonnal el kellene térni balra, de még bementem a központba bélyegeztetni. Egy jópofa, vidám ember azonnal szólt, hogy el fogok tévedni, mert ám arra kell menni. A boltban már kikészítették a bélyegzõt mire beértem, mondván látták, hogy jövök. Kedvesen elbeszélgettünk, és vízvétel után testi, lelki felfrissüléssel indultam tovább. Ilyen is van! A falut elhagyva egy mezõn át értem el a kettõs vasúti keresztezõdést. Két vonatot is láttam, megnéztem a rendben tartott házat és befordultam az erdõbe. Egy téglalap alakú terület erdõben vezetõ két oldalán menve kerültem el a másik két oldalán vezetõ aszfaltos utat. A túloldalon elérve ismét az aszfaltot már nem sok kellett a faluig. Csényén van egy szép kálvária, nagyon régi múltú a temploma, van egy gondozott, nagy játszótere. Összességében rendezett falu. A kocsmában kértem bélyegzést (bár itt nem is kellett volna), mert a jelzésfestõ ember javasolta. Nem bántam meg, mert csodaszép sas fej ábrájú bélyegzõlenyomatot kaptam.

Hosszú egyenes szakaszon többször is elgondolkodtam, hogy letáborozok, de nem is volt az igazi, meg tartottam a holnapi esõtõl. Csak azon aggódtam, hogy lesz-e jó hely Csényeújmajor után. A majorban bélyegeztem a fára erõsített bélyegzõnél, megcsodáltam a szépen rendben tartott Mária kegyhelyet. Maga a major, hasonlóan a tegnapihoz, botrányosan lepusztult.

Közvetlen a major után a Gyöngyös-patak töltésére terel a , amin szebbnél szebb rétek mellett sétáltam. Egy ideálisat kiválasztva letáboroztam. Szalmából megágyaztam a sátor alá, így olyan helyem volt, mint a királyoknak. A közeli kis nádas mögött lebukó nap hangulatos díszlet volt a békés vacsorámhoz. A szokásos esti szertartás után még beszéltem Klárival, majd hamar elaludtam.

2006. 09. 15. péntek Még napkelte elõtt ébredtem fel, és bár borús volt az ég, nem esett az esõ. A kelõ nap vörösre festette a felhõk alját, aztán el is tûnt mögöttük. A derengõ hajnalban láttam egy gémet, majd két õzet. Sajnos a kevés fényben csak nagyon rossz fényképet tudtam róluk csinálni. Lassan sikerült lelket verni magamba, aztán komótosan összecsomagoltam, és reggeliztem. Még reggel volt, mire a töltésre értem. Párafoltok lebegtek a távolban, a patak titokzatosan pihent a medrében. Hangulatos õszi reggel volt. Lassan bandukoltam a töltésen, élvezve a ritka szép pillanatot. Kacsák bújócskáztak a part menti nádasban, néhány közülük nagy zajjal fel-fel repült.

A kis hídnál két kutyával barátkoztam, aztán hamar elértem a Sárvár széli telkek végét. Üde virágokkal, vagy hatalmas káposztákkal teli kertek mellett vitt az út. Az aszfaltnál azonban vége lett a csodának. A horgásztó mellett egy útjelzõ betonon ettem és ittam egy keveset, majd egy nagy kerülõvel elindultam felfedezni a várost. Hamar elértem az arborétumot, ahol tavak között, rendezett parkban sétáltam. Itt is láttam sok kacsát. Jelentéktelen esõ is megszórt, majd már a házak között rácsodálkoztam a romjaiban is izgalmas malomra. A várat is bejártam, éppen építették a külsõ falakat. A belsõ udvar igazán romantikus a hatalmas fáival.

Az igazi nyugodt kisvároson átsétálva elértem az állomást, bélyegeztettem, és jólesõen beültem az autóba. Indultamban még megnéztem a Hegyközségben lévõ kálváriás templomot, de be volt zárva, így csak távolról készítettem képeket. Késõbb még a Somlóról is készítettem néhányat hazafelé.

Bár beigazolódott a sejtésem, hogy a sok síkság miatt nem lesz túl izgalmas ez a szakasz, azért kellemes idényzáró kirándulás volt.

Ez az út 75 km volt, most kb. 950 km-nél tartok a kéktúrán.