17.sz. túra Börzsöny-h.

Nógrád v.áll. - Nagymaros komp

2006. 07. 05. szerda Negyven kilométer volt nyersen ez az út. Péntek du-tól vasárnap estig kicsit feszített. Az idõjárást is jobbnak ígérték a hét közepére, ezért már szerdán elindultam.

Nagymarosig mentem autóval, onnan Nógrádra vonattal.

Továbbra is szépen rendben van tartva, egy kõmûves rakta éppen az egyik falat. A kilátás egészen más hangulatú volt a tavaszihoz képest. A reggeli fényviszonyok szokatlan hangulata, a zöld lombok, az élõ legelõk, tehenek, szalma gurigák stb.

A dombról a túloldalon nyakig érõ fûben lehetett lejönni, bár hamar elértem az utat. Szép mezõk, hangulatos ligetek és egy régi kereszt mellett, majd a Fekete-patakon át értem el az erdõt. Azonnal el is vétettem az irányt. Gyanús volt a jobboldali keskeny ösvény, el is mentem rajta elég hosszan, de sehol egy jelzés. Gondoltam, akkor mégis a széles erdei úton kell menni. Aztán ezen sem volt jelzés. Végül a Szõlõs-mezõ felé megkerültem a 312m magas hegyet, és a katonai bázis után visszakötöttem a -re. Néhol nedves ösvényen, kellemes erdõben hamar elértem a Béla-réti elágazáshoz. Kisétáltam a rétre élvezve a hangulatát, de a tûzõ nap hamar visszazavart. Jó meleg volt már. Kis emelkedõt követõen, ahol pihentem egy kicsit, gerincen, majd a völgyben egy patakon át, kereszteztem az erdei utat. Közben sárga, lila virágokat fényképeztem. A Saj-kútnál ismét pihentem, igaz még nem tudtam, hogy nagyon kemény út vár rám. Hosszan emelkedõ, nehezen járható, vízmosásos, néhol dús aljnövényzetû ösvényen vánszorogtam felfelé az egyre fokozódó melegben. Aztán zegzugos, kanyargós erdei ösvény következett. Egy helyen megálltam pihenni, és mire kettõt szusszantam, a lábam tele lett hangyákkal. Húztam is onnan! Késõbb inkább a derékig érõ fû volt jellemzõ, de a meredekség maradt. Itt már érdemes volt hátranézni, hiszen kezdett kinyílni a táj.

Õk is ettek, majd mondtak egy imát a szerencsétlen sorsú erdõõr emlékére állított kereszt tövében, csak a pacák sétált a réten, és fennhangon telefonált. Minden igyekezetem ellenére kb. egyszerre indultunk tovább, de végül megelõztem õket. Csodálatos hangulatú bükkösben, jórészt szintúton lehet átmenni a Csóványosra. A végén van egy kis szuszogtató emelkedõ. Csodálkozásomra, a csúcs geodéziai tornya alatt lévõ padon volt egy pulóver és néhány egyéb kacat. Gondoltam, valaki itt felejtette. Az egyedülálló padhoz telepedtem, hogy a csapat ülhessen a csoportban lévõ, árnyékos padokra. Mondanom sem kell, hogy a "tuskó" pacák elsõnek felérve, azonnal letelepedett a zsákom mellé a padra. Persze túléltem, de azért mégis…

A torony nagyon ronda, kb. 12 m magas (később mérve 25m), és vaslétra vezet fel benne. De a kilátás róla fenséges. Szépen látszik a Nógrádi vár, a falu, a szokolyai völgy, Verõce felé a Duna, ellátni a Naszályig. Látszik a Király-rét melletti jellegzetes kúpos Vár-hegy, és körbe belátható az egész Börzsöny. A leírás szerinti „magányos fát” nem találtam, részben a párás levegõ, ill. a vasbeton tornyon használhatatlan iránytû miatt.

Lemászva, mivel még korán volt, elkalandoztam a Nagy-Mána gerinc felé. Igyekeztem megtalálni a térképen jelölt Rózsa-forrást, mert már fogyogatott a vizem. Megtaláltam, de elõttem már egy csapat is, és éppen megszállva tartották az alig csöpögõ forrást. Továbbmentem, és kicsit rövidítve elértem a  jelzést, amin a kilátást biztosító sziklához vezet az út. Ezen a sziklás gerincúton haladtam, és erõsen gondolkodtam, hogy menjek-e tovább, amikor komoly szintvesztésbe kezdett az ösvény. De ekkor utolért egy diákcsapat, és ez továbblendített a bizonytalankodásomon. A Nagy-Mána egy kopár gerinc, ahonnan gyönyörûen le lehet látni a „V” alakú szurdokvölgybe és a szemközti gerincre. A völgy felsõ végén látszik a Csóványos. A fantasztikus perspektíva szinte szédítõ. Mivel itt nem találtam megfelelõ szálláshelyet, szépen visszabandukoltam a Csóványosra. A Rózsa-forrásig jól elfáradtam, de legalább már megürült az erecske. Sajnos a vize nem volt bizalomgerjesztõ, csak egy kis pocsolya, de szükségem volt a vízre, ezért vittem belõle. A csúcsra baktatás közben vettem észre, hogy a közelben van egy cserkésztábor is, és mivel már a csúcson nem volt senki, így felhallatszottak a hangok.

Minden vágyam így teljesüljön! Tizenegy óra körül arra ébredtem, hogy egy háború kellõs közepébe csöppentem. A cserkészek jöttek fel egy éjszakai számháborúra. Úgysem lehetett aludni, melegem is volt, így kimásztam és élveztem a vidámságukat. A vezetõjük nagyon szimpatikusan kézben tartotta a társaságot, végtelen nyugalommal, de nagyon határozott erõvel. Pár szót beszéltünk is, elnézést kért a zajongásért, de figyelnie kellett a háború lefolyását. Aranyosak voltak a srácok, teljesen fel voltak pörögve. A harc végére már én is lehûltem, el is álmosodtam, így visszabújtam a sátorba. A „harcosok” meg lefeküdtek nézni a csillagokat és a holdat. Úgy lehiggadtak, hogy észre sem vettem, mikor mentek vissza a táborukba.

2006. 07. 06. csütörtök Ébredés után hamar felmásztam a toronyba és egy teljesen új kép fogadott. Kicsit tisztább lett a levegõ, a szél is felélénkült, és a laposan megvilágított táj varázslatos szépségében terült el elõttem. Most a fantasztikusan szép völgyek mutatkoztak igazán. Nyomon követhetõ volt a további utam vonala, sejteni lehetett a „magányos fa” helyét, és szépen látszott a Pilis vonulata a Duna túlpartján.

Gyorsan tábort bontottam, reggeliztem, és indulás. Szinte kellemetlen ereszkedõn haladtam, mindig a gerincen. Balról sütött a nap, jobbra pedig átláthatatlan „Jancsi és Juliskás” éjszakai sötétségbe burkolódzott az erdõ. Idõnként egy-egy szikla törte meg az út egyhangúságát: a Vilma-pihenõ (Korona-kõ), a Szabó-kövek, a Zsivány-lyuk és a Katalin-szikla.

Mivel a vizem ismét fogytán volt, egy kis kerülõvel elindultam a Természetbarát-forráshoz. A ligetes, könnyû-árnyas oldalból az ösvény hirtelen egy sötét, komolyan árnyékos erdõbe vezetett. Az erõs oldallejtõn majdnem szintúton megkerülte a völgyet, és a következõ völgyben rejtõzõ forrásig vitt. Mély, hátborzongató benyomást keltett ez a hirtelen hangulat váltás.

Sajnos a forrás még a Rózsa-forrásnál is használhatatlanabb volt, így víz nélkül, de egy fenséges szép erdõ emlékével tértem vissza a Rakodóhoz. A -n tovább nemsokára komoly emelkedõbe kezdett az ösvény, és a hegy tetején elértem a Nagy-Hideg-hegyi th.-at. A csúcs alatt valamivel egy erdei rét felsõ szélén található az egyetlen, közforgalmú autóúton el nem érhetõ turistaházunk.

A turistaház teraszán néhányan beszélgettek, tárgyaltak a téli sífelvonók üzemeltetéséről. Köztük Jeszenszky Géza, volt külügyminiszter.

Bélyegeztettem, végre vettem vizet, és kicsit megpihentem. Késõbb több komoly turista is befutott. persze, annak rendje és módja szerint mindenki mindenkit köszöntött. Elköszöntem hát, és az erõs lejtõn folytattam utamat. Szép irtások között vezetett lefelé az ösvény, sajnos a térkép-jelölte kilátó sziklát nem sikerült megtalálni. Fokozatosan, egyre kellemetlenebb lejtõs, napos, tikkasztó dózerúton ereszkedtem az Inóci-vágásban, és csak az vígasztalt, hogy felfelé még rosszabb lett volna. Nem is tudtam semmi jóval bíztatni a két szembejövõ hölgyet. Kicsi változatosságot a Barna Ferenc emléktábla hozott. Aztán végre elértem a Paradicsomnak tûnõ Kisinóci-rétet. A patakban mosdottam, és egy árnyas padon pihentem.

Egy kellemes mezõn átvágva hagytam el a falut, és az országút keresztezése után nekivágtam az erdõnek. Nem véletlenül hívják Sûrûségnek ezt a helyet. A dús lombú erdõbõl nem igazán lehet kilátni. Aztán elértem a Békás-rétre és megláttam a „magányos fát”. Megvan, köszöni szépen jól van! Minden rejtett, sanda gondolat, hogy talán már ki is vágták, hazugság. Él és virul.

A rét az aranyló napfényben fantasztikusan szép. Innen jól látható a már bejárt út: a Csóványos, a Nagy-Hideg-hegy, a Fekete-hegy stb, és szépen látszik a folytatás is. Hegyes-tetõ, Szt. Mihály-hegy, valamint mögötte a Visegrádi hg. Egy kis kitérõvel elkanyarodtam a Pálos kolostorrom felé. Meg is találtam a jelzést, de egy láthatóan frissen bekerített karámnál elveszítettem. Éppen

megérkezett a tulaj, és érdeklõdésemre megmutatta a keresett dombot, de (milyenek az emberek) a második mondatában már közölte, hogy az út, amin állok, az övé. Mintha elkopna a lábamtól!

A kolostorból már csak egy kútkáva maradt épen. Egy-két kõkupac és más semmi. Hamar visszaértem a -ra, és még hosszan szívtam magamba a rét felejthetetlen illatát, hangulatát. Aztán beértem az erdõbe, és hipp-hopp lent voltam a Malom-völgyi pataknál. Itt volt szúnyog bõven! A nagy sietésben el is vétettem a tornapálya elõtti letérõt, ezért jó nagy körben megkerülve a Törökmezõt, a túlsó oldalán értem el azt. A lemenõ nap aranylóra festette a fenyõk rejtekében búvó vadászházat a rét felsõ végén. A turistaházban és a réten iskolás csoportok vidámkodtak, élvezték az este hangulatát. Bélyegeztettem, és a háztól arrébb kerestem egy kellemes táborhelyet. Megint padnál vacsoráztam, csak a szúnyogok bosszantottak egy kicsit. Sokáig sétálgattam még a mezõn, és felhívtam Klárit, most már sikerrel. Ragyogó szép naplemente volt. Nyugalomban telt az éjszaka, és a reggeli fényben talán még szebbnek mutatkozott a rét.

2006. 07. 07. péntek Pakolás, reggelizés, indulás. Közben feltûnt egy társaság, akik különbözõ festett lepedõbe öltözve gyülekeztek. Késõbb még találkoztam néhányukkal.

Elszórt tisztások követék a mezõt, egyiken csacsit, lovat és a csikóját simogattam. Egy nagyobb mezõ után kedves rétek, erdõfoltok váltogatták egymást hosszan. Az egyik irtás különösen hangulatos volt. Innen hamar leértem a Vizes-árokba, ami megérdemli a nevét. Nyirkos, árnyas, szûk völgy ez, de van egy különös hangulata. A túlsó oldalán erdõirtásos, bekerített, létrás területen kellett felkapaszkodni. Az emelkedõn kívül a dús aljnövényzettel is küzdeni kellett. Jutalmul csodaszép kilátás fogadott a tetején. Aztán szintúton kerülgettem az aszfaltos utat egészen a Köves-mezõig, ahol egy turistajelzést festõ csapattal találkoztam.

A Duna vizén csillogott a napfény. Utam visszavezetett az erdõbe a Hegyes-tetõ felé. A Virágos-rétig kellemes szintúton, de utána embert próbáló emelkedõbe kezdett. Ekkor ért utol két lepedõs fiatal, akikkel egyszerre értünk fel a Julianus barát-kilátó alá. Kérdésemre elmondták, hogy akadályversenyen vannak, és fel is mentek a toronyba. Én még lepakoltam, és mentem utánuk. Az utolsó fokoknál megláttam a szõnyeget, és az otthonosan berendezett teraszt.

Idõnként eljátszottál az öreg telefonnal, hogy „leszól” Szt. Péter a következõ jópofa szöveggel: „Valaki bajba került a Prédikáló széken, gyorsan oda kell menni. Hogy is lehet innen leghamarabb?” Vidámak, kedvesek voltak. Persze azért a panorámát is megcsodáltam. Nyugaton a Duna felsõ szakasza, keletre pedig a Visegrádi szakasz. Szemben emberközelben a Pilisi hegyek, Dobogó-kõ, Prédikálószék, Urak asztala… Távolabb a Szentendrei sziget felsõ csücske. Délre takar a Szt. Mihály hegy. Betelve a látvánnyal elköszöntem tõlük, és a meglepetéstõl megkavarodva el is felejtettem lefényképezni a tornyot. Elsétálva a TV torony, ill. két gondosan bekerítet kutatóárok mellett, hamar elértem a Szt. Mihály nyerget. Mivel innen semmi kilátás nincs a Dunakanyarra, felmásztam a Szt. Mihály hegyre a csalános-köves terepen. A lábszárvédõbe is belebújtam, bár iszonyú meleg volt. A hegytetõn végre szép, bár nem zavartalan kilátás nyílik a Dunára, Dömösre, Prédikálószékre, Vadálló kövekre stb. Az  jelzést követve mentem tovább, amikor még utoljára ismét utolértek a lepedõs fiuk. Jellegtelen úton ereszkedtem Nagymaros felé, és meg is bántam, hogy az -t választottam, mert végig a hegyoldalon, aszfaltos úton vezetett le a faluba. Meg is fájdult jócskán a bal sarkam.

de mivel nem találtam, egy zöldségesnél kértem, aki készséggel adott. Aztán lesétáltam a komphoz és a virágos parkban ettem egy padon. Élveztem a Duna part hangulatát, és megértettem, hogy Nagymaros szépségét valóban a Visegrádi vár látványa tetõzi be. Hosszan üldögéltem még, majd megkerestem az autót.

Nyugodt, békés kirándulás volt. Végre volt idõm bõven, és ki is használtam kitérõkre. A nyersen 40 km-es útból 55 km-est csináltam.

Most kb. 880 km-nél tartok a kéktúrán.