3.sz. túra Balaton-felvidék

Sümeg v.áll.-Keszthely

4.sz.túra Balaton-felvidék

Keszthely-Tapolca

5.sz.túra Balaton-felvidék

Tapolca-Badacsonytördemic v.áll.

2005. 10. 06. csütörtök Jó elõre terveztem már az utat. Bükkbe készültem. Már minden elõ volt készítve, (térkép-másolatok, útiterv stb.) amikor kiderült, hogy a hittnél egy héttel kevesebb, összesen 4 nap szabim van. Átdolgoztam a tervet, és így született ez az irány. Még egy hetet vártam az idõjárás miatt is. Viszont nagyon kellemes, szép volt végig.

Jó korán, 7 elõtt pár perccel indult a vonat Badacsonytördemicrõl, ezért már 4:30 kor indultam itthonról. Kellemes, nyugodt út után kényelmes pontossággal értem le. Parkolás, jegyvásárlás és már jött is a vonat. Ezzel Tapolcáig mentem, majd fél óra múlva Sümegig egy másikkal. A vonaton két pályamunkás leste a rétet, hogy vannak-e gombák. Bizony voltak, és ez jellemzõ volt az egész utamra.

Sümegen bélyegeztettem, majd irány az út. Van egy érdekes, várakozásteli hangulata ezeknek a reggeli indulásoknak. A város ekkor ébredt, és én kényelmesen átsétáltam rajta. A várba nem mentem fel, mert voltam már régebben, és nem hiányzott.

Átballagtam a mezõn, és az aszfalt úton megindultam Sarvaly felé. Az emelkedõ elõtt benéztem az út menti bokorsor mögé. Egy hangulatos rét fogadott, távoli gémeskúttal, kis tóval, jó nedves fûvel. Megcsodáltam egy, a párától csillogó pókhálót is. Kis kaptató után elértem a Sarvaly rétet. Csodálatos gesztenyefák szegélyezték az utat. Vigyázni is kellett, mert ha egy lepottyanó gesztenye telibe talál, bizony alaposan megüti a fejet. Bélyegzés után elsétáltam a forráshoz, ahol a padokon ettem, és pihentem egy kicsit. Az erdõn átvágva egy ösvényen indultam, de az ösvény elfogyott. (Nagyon utálom, amikor egyszer csak elfogy egy út.) Favágók mellett végül kiértem az aszfaltra, és a jobb kanyar után, enyhe emelkedõben, bizony alaposan melegem lett. A nap is tombolt. Levágva a balívû hurkot, sikerült megúsznom egy 1km aszfaltozást. Az erdõ alja tele volt szelídgesztenyével, de sajnos nyersen nem finom. Gerincen átérve, már ismét aszfalton, szomorkodva néztem a hajdan csodálatos, most romos erdészházat a fenyõkkel. Innen zegzugos, néha vizenyõs terepen kerüli az út a Tátikát. Erõs kapaszkodókon, szurdokokban, vízmosások között ér az ember a fennsíkra. Mint az õserdõben, fa fára dõlve, dús aljnövényzet között alig lehet követni az ösvényt. Szerencsére nylon csíkok segítettek.

Pihentem, majd eseménytelen ereszkedõvel leértem Hideg-kút-ra, miközben ismét kereszteztem a nagyfeszültségû vezetéket. Innen a jelzéseket csak kb. lehet követni, de az erdõ széle vezeti az embert. Szép, kora õszi színekbe öltözött lankás mezõn bandukoltam a fák mellett, fel a dombra. Késõbb az erdõ mögé kanyarodva egy széles völgy nagy rétjére értem. Láttam néhány hatalmas õzláb gombát, de nem szedtem le, mert mit kezdtem volna vele. Egy magaslesen pihentem egy kicsit, és élveztem a nyugalmat. A rét beszûkült, és egy felhagyott kõbányába vezetett. A kezdõdõ széles úton futó tanösvényen, erõsen emelkedve kapaszkodtam fel a Sztupához, ami elõtt a széles tanösvény jobbra letér.

Az alig követhetõ jelzések végül kivezettek a Sztupa elõtt eltérõ széles kocsiútra. Csak magamat hibáztathatom. Azért nem volt meg az ösvény, mert szerintem rajtam kívül nem volt még egy ilyen „buzgó” õrült aki körbement volna, mindenki a kocsiútra visszamenve folytatta az utat. Így az ösvényt benõtte az erdõ. Hamarosan szõlõk, présházak közé jutottam, és egy elhagyott helyen, akác bokor takarásában, embermagasságú fû között, tábort vertem. A fûbõl raktam a sátor alá is, ezért nagyon kényelmes fekvõhelyem volt. Egy körtefa lehullott gyümölcsét meg jóízûen eszegettem. Úgy éltem, mint az urak. Még felhívtam Klárit (ettõl a telefonom le is merült), majd jót aludtam.

2005. 10. 07. péntek Kellemes, nyugodt éjszaka után ébredtem. Sátorbontás, és irány a falu. Még betankoltam néhány körtét, és csodáltam a kelõ nap sugaraiban a tájat. Lassan kanyargott az út le a szõlõhegyrõl.

Nagyon szépen felújított, gondozott udvarral. Sajnos csak egy órával késõbb nyitott. Soha sem találom meg, ha nem rövidítek. Kiballagtam a fõútra, és egy rövid várakozás után bélyegeztettem. Lejjebb, a templomnál vásároltam, és a templomkertben jót reggeliztem. Szépen rendbetartott, hangulatos, virágos parkocska volt ez.

Innen a  jelzés a várat kihagyva, egy unalmasabbnak tûnõ kerülõvel vezet Rezi faluba. Oldalról megkerüli a köztünk lévõ komoly hegyeket, melynek az egyik ormán van a Rezi-vár. Úgy döntöttem, hogy átvágok a mezõn és a Nagy-séd patakon, s így toronyiránt felmegyek a várhoz. Persze a falu szélén megtalált, térképen berajzolt dûlõút hamar eltûnt. Egy fiatal pár (itt bogarásztak valamit a mezõn), csodálkozva óvtak az úttól, mondván sok esõ volt mostanában. Továbbmenve megtaláltam a folytatást, és ismét (utoljára) kereszteztem a nagyfeszültségû távvezetéket. Szépen vissza lehetett látni az eddigi útra (Tátika, Sztupa, a falu) és ellenfényben lehetett látni a komor hegyek ormán a Rezi-várat. A mezõ végén egy erõs lejtõn lévõ bozótos akadályozott, de némi oldalazással találtam egy ösvényt. Elég elfogadhatóan leértem a völgybe, de ott volt a patak. 2-3m széles, elterülõ. Szerencsére találtam egy részt, ahol beszûkült és itt át tudtam gázolni. Gaz, csalán, sár, meg minden, ami kell. Felkapaszkodva a túloldalon meg is találtam a makadám utat, és a  jelzést. Korai volt az öröm, mert elég elhanyagolt jelzés volt, és hamar el is veszett. Sebaj, majd megyek toronyiránt. Egy oldalvölgyben elindultam felfelé. Persze az út elfogyott. Elõször csak egy vízmosásban tudtam haladni köveken, gödrökön, majd kidõlt ágak között oldalazva kapaszkodtam, ziháló tüdõvel. Ilyenkor mindig megbánom, hogy nekivágtam, de aztán a végén jó kalandnak bizonyul. Aztán vége, nincs tovább! Kiértem a fák közül egy tisztább részre, még az emelkedõ is szelídült, csak éppen járhatatlan volt az út a sok egymásra dõlt fától és hordaléktól. Vagy visszafordulok, vagy fel a gerincre. Az utóbbit választottam, és lihegve tovább kapaszkodtam. A gerincen kínosan ügyeltem, hogy mindig tartsam magam rajta, mert úgy ítéltem a térkép alapján, hogy ez elvezet a várhoz menõ útra. Meg is találtam, de ez az út lefelé vezetett és nem felfelé. Na, azt már nem! A nehezen megszerzett magaságomat már nem adom! Inkább ismét be a bozótosba, és rövid idõ múlva megtaláltam a kanyar után az út folytatását, már emelkedve. Innen már hamar elértem a vár elõtti szép rétet, majd a várat.  

Ezt is renoválták. A kilátás valami pazar. Balra a falu, túl rajta a Sztupa, elõtte a rét, amin átvágtam, a távvezeték, szemben a Tátika-vár, és a köztünk elterülõ széles völgy hosszan elhúzódva jobbra. Ahogy nézelõdtem, felfedeztem, hogy lent a völgyben egy helyen ég az erdõ. Gyorsan telefon a 112-re. Halló: éppen kirándulok, és a Rezi-várból látom, hogy Zalaszántótól keletre … ég az erdõ. Túl nagy csönd van a túloldalon! Nézem a telefont, teljesen lemerült és kikapcsolt. Nem tudom, mennyit hallottak a beszédembõl, de azt már láttam, hogy vannak emberek a tûz közelében. Majd õk megoldják. Még gyönyörködtem egy kicsit a tájban, majd egy elég egyhangú úton lementem a faluba. Bélyegzés a kocsmában, majd igyekeztem vizet venni valahol, de az egész faluban nincs kút. Végül egy boltból kértem. Kifelé a falu legvégén, egy  jelzés alatt, egy egyszerû vízcsapot találtam. Úgy tûnik, más is felfigyelt a vízhiányra.

Érdekes ez a falu. A vártól komoly ereszkedéssel éri el az ember. Teljesen az a benyomás, mintha a normál magasságba jutottunk volna. Aztán a falu után, szõlõsök között egy teljesen valószínûtlen mély völgy kezdõdik, és ereszkedik vagy 50-100m-t. Ebben az elterülõ, széles völgyben értem el a Gyöngyösi-csárdát. A csárda melletti fa alatt két betyár alussza örök álmát, közel 150 éve.

Felvettem a völgy irányát, jobbról hegy, balról az elterülõ rét. Ez a völgy el is vezetne az Egregy határában lévõ Árpád-kori templomhoz, de a  jelzés egy kicsit cifráz. Egyszer csak hirtelen jobbra nekivág a hegynek és egy hatalmas négyzetet bejárva jut a romokhoz. El is indultam, de 50 m után már nem találtam az ösvényt. Az útleírás is jellegtelen, tájékozódásra nem igazán alkalmas terepet írt. Nem akartam úgy járni mint a Sztupánál, ezért inkább maradtam a völgyben. Hamar el is értem a templomot, ami körül kis temetõ volt, padokkal. Ideális hely egy nyugodt vacsorához. Belekezdtem, és közben derült ki, hogy itt nagyobb a jövés-menés mint a korzón. Ez amolyan Hévizi „Szépasszonyok völgye”. Borozó borozót ér. Péntek este lévén voltak is szépszámmal. A vacsorámat nem igen zavarták, de éjszakázásról szó sem lehetett. Élveztem a hangulatos késõ délutánt, majd a pihenés után elindultam a hegy felé.

2005. 10. 08. szombat Kicsit felhõs, fátyolos reggelre ébredtem. Reggeli és csomagolás után a hegyen kerülve mentem vissza a egregyi fõútra. Megnéztem az út mentén a Római-sírt, benne csontvázat, és koponyát, majd jó hosszan (aszfalton) begyalogoltam Hévízre. Bandukoltam az úttesten. Útközben egy rendõr szólt is, hogy a járdán menjek, pedig a járda oldalt lejtett, és sokkal rosszabb volt menni rajta. Na mindegy… A centrumban a modern templom érdekes, máskülönben nem valami átütõ. A buszvégállomáson bélyegzés, és a tófürdõt megkerülve irány Keszthely. A parkolónál gyönyörû vízililiomokat láttam a tó kifolyó csatornájában. Közben mint a jégesõ, jött a vadgesztenye a fáról. Örömmel fedeztem fel, hogy a leírás szerint szinte járhatatlan Hévíz-Keszthely közötti út ki lett építve kényelmes bicikliúttá. Persze aszfaltos. Szerencsére a legnagyobb részen lehetett mellette is menni. Csodálatos fák (fenyõ, tuja, stb.) szegélyezték az ösvényt, majd mire kezdett volna unalmas lenni, vízcsatornák, és a Gyöngyös-patak színesítette az egyhangúságot. Egy idõs német pacákkal is beszélgettem pár szót angolul, aztán lemaradt. Õ a madarakat leste. Késõbb erdõben, majd onnan kiérve egy dombtetõn vitt át az út. Keszthelyen vásároltam a hétvégére tekintettel, és hamar elértem a Festetics kastélyt.

Éppen egy esküvõ volt. Készítettem néhány képet az ifjú párról, és természetesen a kastélyról. A szökõkút éppen leállt, amikor le akartam fényképezni, ezért úgy döntöttem, hogy eszem valamit, és közben biztosan ismét elkezd „szökni”. Szerencsére, ellentétben a nap többi részével, éppen ragyogóan sütött a nap, így nagyon kellemesen ebédeltem. A kastély fenséges, a kert nagyon szépen ápolt. Sok a virág, szépen sárgultak a fák, gyönyörû erdei fenyõk szegélyezték. A friss házasok jöttek-mentek, fényképezték õket, és sok látogató is sétált. Volt egy „õrült” pacák, kb.10-15 percen keresztül azon bosszankodott, hogy nem tudja úgy lefényképezni az (ismét szökõ) kutat, hogy senki más ne legyen a képen. Gondoltam: ha sokat szarakodsz, neked is eláll a „szökés”. De szerencséje volt, és nem állt el. (Pedig a fénykép, csak az átélt pillanat élményét képes visszaidézni, de ha az átélt pillanat nem élmény …)

Hosszan kellett járnom a városban, mert az állomáson lehetett bélyegeztetni, és az a túlsó felén van. Szép, hangulatos sétáló útja van. Görkorizott ott egy fickó, kicsit fura, bohóc ruhában. Jobban megnézve kiderült, hogy egy kis törpe ember, aki ezt jól leplezte a görkorcsolya magasításával. (késõbb még láttam.)

Kezdett nagyon elegem lenni a városból és az aszfaltból, mire kiértem a 71-es országútra. A Gyenesdiás felé vezetõ dûlõút szinte alig felismerhetõ, és alig járható, de végre rendes föld. Diáson láttam lovakat, majd a Szt. Ilona kápolna felé egy kis kerülõvel az  jelzést választottam. A kápolna körüli temetõben szorgoskodó asszonyoktól megtudtam, hogy holnap 10 órakor lesz mise. Gondoltam, a hegyekben alszom, és másnap visszajövök.

Neki is vágtam, hamar leértem a Nagy-mezõre. Nem túlzottan sajnáltam, hogy igyekeznem kellett. A borongós idõben nem nagy élmény pihengetni, és amúgy is túl sok zajos piknikezõ volt a réten. Késõbb egy kisebb tisztáson átvágva erõs emelkedõbe kezdett az ösvény, és hosszan emelkedett is. Hangulatos irtásokon lihegtem felfelé a Pórak-háti völgyben. Itt-ott egy-egy hagyásfa tarkította a látványt, néha favágókkal is találkoztam. Bizony alaposan kiszellõztettem a tüdõmet, mire felértem a kis erdei aszfaltos útra. Hamar letértem róla és továbbmentem, most már szintben, észak felé. A térképen is jelölt téglalap alakú tisztást, két magaslessel, az Isten is táborhelynek teremtette. Kellett is már tábort verni, mert erõsen esteledett. Mire elkészültem, már szinte sötét volt. Még vacsoráztam, és gyerünk alvás. A sátorban rendezkedtem, amikor váratlanul kialudt az elemlámpa. Pedig hozzá sem értem! Gondoltam ufo-k, de inkább a kiégett izzó lehetett. Tök sötétben, tapogatózva rendeztem el a dolgaimat, térerõ nem volt, így még sms-t sem tudtam küldeni az otthoniaknak, így aztán sutty, be a zsákba, és alvás.

2005. 10. 09. vasárnap Reggelre erõs szél kerekedett, és bár továbbra is borongós volt, lehetett érezni az idõváltozást. Korábban keltem, hogy leérjek egy esetleges 9 órai misére, ezért nem akaródzott kimászni a zsákból. Aztán erõt vettem magamon, és egy gyors reggeli után indíts! Az erdõ jellege maradt, csak késõbb értem el egy alagútszerû, összehajló sûrûbb szakaszt. A bejáratánál annyi szelídgesztenye volt, hogy be is gyûjtöttem belõle egy marékkal. Aztán egy lejtõ bevezetett egy mély árokba. Néhány ember méretû kidõlt fatörzsön átmászva felvitt az ösvény az árok mellé, egy mezõ szélére. Egy kis ligetben 5-10 õzet és szarvast láttam kb. 20-30 lépésrõl. Sajnos, a fényképezõ nyitására elszaladtak. Ismét lehetett látni a hegyek felett a Tátikát, de már közel jártam Vállus faluhoz. A templomnál egy idõs nénit kérdeztem a mise kezdetérõl, de a kutyája ugatásától úgy hallottam, hogy tegnap volt. Na, puff neki… Aztán másokat is megkérdeztem, és kiderült, hogy 10-kor lesz. Bélyegeztem a posta oldalára szerelt ládikánál,

A faluból kifelé szép kilátás nyílt ismét a Tátikára, majd elég hamar elértem a szõlõs részeket, innen meg a Szt. György-hegyre, Badacsonyra, Csobáncra, Szigligetre volt csodálatos kilátás. Sajnos ellenfényben csak kevésbé lehetett fényképezni. Egy országút után felértem egy oromra. Fantasztikus kilátás nyílt innen. Mint egy páholyból! Közelebb a Mária-kápolna, távolabb Lesenceivánd és mögötte Tapolca. Jól megfigyelhetõ volt az odavezetõ út. Meg is álltam, és kicsit lepihenve ettem egy keveset. Innen a Kõ-orra oldalában vezet az ösvény erdõsök, szõlõsök között. Sok diót ettem a lehullottakból, és szõlõt is kóstolgattam. Lesenceivándon egy kicsit keveregve találtam meg a bélyegzõt, de végül sikerült. Tovább, egészen Tapolcáig, aszfaltos országúton kell menni. Eleivel még hagyján, de késõbb egy komoly forgalmú, keskeny úton, a kocsik bûzét szívva, nem volt nagy élmény 7 km-t gyalogolni. Tapolcai áll.-ra már inkább csak bevonszoltam magam. Bélyegzés, és egy komoly evés után kicsit erõre kapva igyekeztem ki a városból, mert már esteledett. Be sem mentem a központba a Malomtóhoz. Az  jelzésen hagytam el a várost, mert ez volt a leggyorsabb.  

Élveztem a békés naplementét, majd a hegy mögül elõbukkanó keskeny holdsarlót csodáltam. Lepihentem már, mikor emberek jártak az úton, és erõsen csodálkoztak a sátoron. Késõbb meg azt álmodtam, hogy két, kicsit gépies, károgó hang felelget egymásnak, majd felriadva kiderült, hogy nem is álmodom. Még mintha vörös fényeket is láttam volna, bár ez nem biztos. Lassan távolodva felelgettek egymásnak, és én úgy gondoltam, hogy biztosan a csõszök. Azt hiszem soh'sem fogom megtudni.

2005. 10. 10. hétfõ     Még napfelkelte elõtt kimásztam a sátorból, és csurom vizes volt minden a harmattól. Aztán lassan feljött a nap a szõlõs peremén. Ritkán él át az ember hasonló szépet. Elkészültem a reggelizéssel és táborbontással. A bakancsom határozottan jobban bírta a vizet így impregnálva, mint elõtte. Picit párás, szép õszi reggelben vágtam neki a hegynek. Persze a jelzést hamar elvesztettem, és az út is elfogyott a lábam alól. Két jó nagy kutya meg kirontott a kertbõl, és egyik elölrõl, a másik hátulról ugatott. Egy darabig tûrtem, aztán a hátsót jól elzavartam. Erre az elsõ is eloldalgott. Mikor már teljesen tanácstalan voltam, hogy merre tovább, egy kertbõl szólt egy idõsebb ember, hogy menjek át a kertjén, mert ott vezet a turistaút. Már nyugdíjasok, itt laknak fenn, és élvezik a csodálatos környezetet. Megköszöntem, és lendületesen elindultam a megtalált úton. Van itt néhány igen „szegényes kulipintyó". Nagy szerencsére éppen olvastam a leírást, hogy egy fehér háznál, barna ablakokkal, kell hirtelen jobbra betérni az erdõbe. Ni-ni, itt egy fehér ház… Úgy elmentem volna a letérõ mellett, mint a pinty. Már jól bent az erdõben találtam meg az elsõ jelzést. Hogy ide mért nem tudtak egy -t felfesteni? Némi kapaszkodóval elértem a turistaházat. Kellemes, békés hangulatú, csendes nyugodt ház. Bélyegeztem, és kicsit élveztem a békét. Tovább erõs emelkedésû lépcsõ vezet fel a bazaltorgonák mellé. A fák között szépen ki lehetett látni a tájra. Inkább fenyõk, mint lombhullatók között kacskaringózó úton lassan elértem a tetõt. Egy kis asztalon le van rajzolva a táj, bejelölve a hegyek nevei. A fátyolos levegõ ellenére fantasztikus volt a látvány.

Pár szót beszélgettem egy fiatal párral, és elindultam lefelé. Érdekes, most a lefelé út jobban megviselt, mint felfelé. Egy kanyarban egy lakóautóban láttam meg ismét azt a fickót, aki Keszthelyen görkorcsolyázott. Biztos õ is járta a környéket. Egy jó nagy szerpentinnel végre leértem az Oroszlános-kúthoz. Ittam és vettem vizet a bõvizû tiszta forrásból. Még halak is úszkáltak a forrás utáni tárolóban.

Mivel ismét egy hosszú aszfalt várt rám Szigligetig, úgy gondoltam, hogy átvágva a mezõn lerövidítem, vagy legalább érdekesebbé teszem az utamat. Hát a második sikerült. A mezõ közepén kezdett gyanús lenni, hogy hol jutok én tovább a rétrõl a bokrok miatt, aztán meg elkezdett ingoványosodni a terep. A patakok kb. 20-30 m szélesen ingoványos sáv közepén szaladtak. Esélyem sem volt átkelni rajta. Na gyerünk vissza. Igen ám, de ekkor gyanús lettem annak a 7-8 kutyának, akik a közeli teheneket terelgették. Mint a puskagolyó rohantak felém, eszeveszett ugatással. Na, gondoltam, ha nem nyel el a láp, akkor megesznek a kutyák. Aztán az egyiken megláttam, hogy riszálja a fenekét. Ha… nyert ügyem van! -Gyere ide! –mondtam, és ugyan csupa sár lettem, de a dörgölõdzõ kutyától a többiek is megnyugodtak. Így, díszkísérettel vonultam vissza az ingoványból. Aztán késõbb le-le vágtam kisebb részeket, de már óvatosabban, vigyázva a lápos területekkel. Mire Szigligetre értem, határozottam melegem volt. A vár pénztárában bélyegeztettem, de nem mentem fel, mert nem volt kedvem fizetni. Nem szeretem (bár megértem) ezeket a fizetõs várakat. Átbandukoltam a falun, és megcsodáltam az Avasi romot. Kicsit túlmentem rajta, mikor észbe kaptam. Hosszas, unalmas országút után értem át B.tördemicre. A vasút elõtt egy tehéncsorda békés kérõdzését is lefényképeztem, majd a v. áll.-on a kéktúra és a vasút emléktábláját. Bélyegzés után jólesett beülni az autóba.

Nyugodt utam volt, bár Lovasberény felé az elõttem lévõ autó majdnem elütött egy õzet. Anyut nem találtam a telken (mint késõbb kiderült, csak másnap ment le), így jöttem haza. Nagyon jól sikerült évzáró túra volt. 88 km-t mentem, összesen 628 km-nél tartok.