25.sz. túra Cserehát

Bódvaszilas-Boldogkõváralja v.m.h.

26.sz.túra Zempléni-h.

Boldogkõváralja v.m.h.-Bányi-nyereg (Sátoraljaújhely)

2005. 06. 03. péntek Arra gondoltam, ha távoli túrákat járok, legalább egyszerre egy jó nagyot. Ne legyen nagy a veszteség a hosszú utazással. Így született ez az ötlet.

Péntek de. már minden elõ volt készítve, és dél körül már itthon voltam. Egy gyors evés, a „0”-ás úton tankolás (gázból) és irány Nyékládháza. Nem mertem Miskolcon hagyni az autót. Volt egy gondolatom, hogy a tavakban fürdök egyet, de olyan kellemesen leértem a vonat indulására, hogy inkább nekivágtam az útnak. Az átszállás Miskolcon teljesen simán zajlott, és egy kedves rövid vonattal mentem tovább. Utazott a kocsiban egy cigány család. Nem semmi, amilyen koszos volt a kiskölyök mezítláb lába (is). Elõbb a Sajó, majd a Bódva mentén, szép dimbes-dombos tájon haladt a vasút. Fél hétre értem a bódvaszilasi kedves, régi vágású, kis állomásra. Egy gyors bélyegeztetés után, gyerünk, Bódvarákó felé átvágtam egy réten. Csodálatos, békés nyugalom volt, tücsök-ciripelés, madár-dal, fantasztikus nyáresti illatok, friss szalma, stb. (sajnos szúnyog is). Volt egy gondolatom, hogy átlábalok a Bódván, de a part menti sûrû csalán utamat állta. Így maradt a kicsit távolabbi híd, amin el is szégyelltem magam. Itt látszott, hogy ez nem egy kis patak, hanem komoly, széles, nagy folyó. A faluban a bélyegzõ egy kocsmában lett volna, de a kocsma zárva volt. Igyekeztem, mert szerettem volna feljutni a hegyen lévõ pálos, Martonyi kolostorromhoz. Ezért is indultam már ma el, mert szombat este meg Irotán kellene lennem a mise miatt. Gyorsan le is fényképeztem magam a polgármesteri hivatal elõtt, (mondván ez is igazolás), mikor egy kapuból szólt egy öreg, hogy menjek oda. Már hozta is a bélyegzõt. Kérdésemre óvva intett, hogy felmenjek a hegyre, inkább a szomszéd faluban a komájánál aludjak meg, és majd reggel induljak. Persze a falu végén, a hegytetõn lévõ torony alapján becélozva nekivágtam(térbeli rajz és térkép itt). Eleivel erõsen emelkedett, ami még nem is lett volna baj, csak késõbb elfogyott az út egy erdõirtásnál. A közeli sötétedés miatt az idõ sürgetett, a szúnyogok azonnal zabáltak, ha megálltam, így kapkodó gondolkodással, és térképtájolással csak mentem... le egy szurdokba. Ez sem volt könnyû manõver, mert igen erõsen lejtett, de az alján esett le a tantusz, hogy a túloldalán fel is kell menni, mert az a jó irány. Egy 20 kg-os zsákkal, laza, süppedékes avaron, csúszós talajon, igen erõs emelkedõre felmenni… Szereztem egy botot, azzal segítettem magam tolni, de folyton kicsúszott. A lábam is… Inkább vánszorgás volt, mint haladás, a hegynek meg nem volt teteje. A lábam már úgy remegett a fáradtságtól, mint a nyárfalevél, a tüdőm majd kiszakadt. Végre, mintha enyhült volna az emelkedõ, és felértem egy kis kúp tetejére. Gyors sátorverés lámpafénynél, és be a hálózsákba. Még kifigyeltem a falu fényeit, hogy reggel tájékozódási pontokat adjon. Jól is jött. Annak ellenére, hogy fogalmam se volt, hogy hol is vagyok, nagyon jól aludtam. (ezen a napon 7,5 km-t mentem)  

2005. 06. 04. szombat Reggel frissen ébredtem, jól kipihentem magam. Természetesen kb. 5 percre volt szükségem, hogy kitaláljam, hol is vagyok. Gyors táborbontás, és reggeli nélkül el is indultam a Martonyi kolostorrom felé. A  jelzésig még kicsit bizonytalankodtam, aztán megtaláltam. De jobbra vagy balra kell elindulni? Persze, rossz irányba indultam, de hamar rájöttem.

Kicsit nem is bántam, mert a térkép szerint így szintben érhetem el a -t. Csakhogy sokáig nem találtam az ösvényt. Nem volt mese, ismét maradt a térkép szerinti tájolás. Most nagyobb sikerrel, hamar leértem egy komolyabb útra. De ez még mindig nem a  jelzés. Szerencsésen találtam egy oldalvölgyet, ami egy hûvös, sáros, mély völgyben vitt, és mire ismét kezdtem volna aggódni, rátaláltam a -ra. Egyszer csak kiértem egy szép tarvágásra. Távolba le lehetett látni a völgybe. Itt egy kis cipõ igazítás, és tovább a slokk-tetõi fiatal fenyvesben. Néhol komoly gondot okozott a méretes pocsolya.

Megcsodáltam egy félig leégett fenyõt, aminek a felsõ ágai kihajtottak. Az élni akarás jelképe is lehetne. Csodálatos rétek között jutottam le Rakacaszendre. Az elsõ kocsma mellett elmentem, mert úgy tudtam, hogy a másodikban van a bélyegzõ. A második viszont zárva volt. Semmi gond, vissza az elsõhöz. Igen ám, de közben az is bezárt. Na, gondoltam, megkeresem a lelkészt, csak ad egy bélyegzést! A templomkertben két férfitõl kérdeztem, hogy hol a parókia. Kiderült, hogy az egyikük az Attila, a másikuk pedig egy filmet forgat róla. Attila azonnal elvitte a bélyegzõ füzetemet, hogy õ majd rak bele bélyegzést, a másik meg elmesélte, hogy Attila a falu mindenese, mellesleg a polgármesterasszony férje, aki miután munkanélküli lett, nem esett kétségbe, hanem elvállalt a faluban minden apró-cseprõ munkát. Most õ a görög-katolikus óvoda, iskola gondnoka, ill. az egész falu "mindenese". Különös, sajátságos figura. Meg is jött hamar, és elbúcsúztam tõlük. Kis kapaszkodóval a Szikszói-úton lassan haladtam a szép, de kicsit egyhangú, széles, poros úton. Sok szép kavicsot, követ találtam, de nem hoztam, mert elég volt cipelni azt is, amit muszáj. Figyelni kellett, mert a jelzések nem álltak a helyzetük magaslatán. Aztán a Kecske-pad éles hajtûkanyarja után már sokat javult a helyzet. Egy erdei útjelzõnél egy motoros család húzott el mellettem. Fiatal papa, mama és a kisleányuk egy motoron. Rövid idõ múlva kiértem egy hatalmas rétre az erdõbõl, és innen a legmagasabb pontról szépen lehetett látni a rét túloldalán a boldog családot, amint virágot szednek. A kislány szinte repdesett, mint egy pillangó. Aranyosak voltak. Ez a rét vezetett le az Irotai-völgybe, (itt terveztem a szállást), ami távolról szép, de közelrõl csupa bogáncs, és a patak is erõsen koszos.

Irota nagyon hangulatos üdülõfalu. Éppen valami ünnepség volt a faluházban. Felmentem a templomhoz és némi evés és lábápolás után alig végeztem, amikor a régi, (elõzõ) lelkész egy népviseletes társasággal megjelent, hogy bemutassa a templomot. Közben kiderült, hogy ma este a szokástól eltérõen nem lesz mise, mert a (mostani) lelkész édesanyja lebetegedett és oda kellett mennie. Gondoltam, akkor én nem várok, hanem továbbmegyek Felsõvadászra, csak lesz ott is mise vasárnap. A faluból a kivezetõ út eleivel szépen mûvelt telkek mellett vezetett, majd jó nagyot kerülve a domb túloldalán visszakanyarodott. Levágva a kerülõt átmentem a réten, és közben hatalmasat szamócáztam. Aztán az erdõben hol megvolt a , hol nem, de mentem iránytû szerint. Ki is értem a Felsõvadász feletti domboldalba az erdõ és a legelõ határára. Itt vertem sátrat a tehénlepényektõl "aknázott" területen, gondosan kikerülve az "aknákat". Vacsora után kellemeset aludtam, míg egy erõsebb esõ fel nem riasztott. Volt némi dörgés, villámlás is. Becsuktam az elõtetõt és aludtam tovább. A sátor becsületesen bírta az esõt (ezen a napon 26 km-t mentem).

2005. 06. 05. vasárnap Borongós reggelre ébredtem. Még a tábort is elfelejtettem lefényképezni. Beérve a faluba az iskolakertben (régi Rákóczi-kastély) egy nyomós kútnál megmosdottam. Az iskolában meg megtudtam, hogy 11 és 12-kor lesz a mise a két templomban. Ekkor volt kb. 9 óra. Nem vártam, bélyegzés a "szükség" kocsmában, és mentem tovább. A dombról jól lehetett látni a falut és az éjszakai szállásom helyét. Ott már tehenek legeltek. Mezõs, ligetes terepen vezetett az út, de Nyésta felé nem akart elkanyarodni. Elindultam iránytû szerint. Nem sokára már látszott a templom-torony, és bizony túl is mentem volna, ha nem térek rá a mezõre. Nem volt könnyû menni a gazos, bokros, szúrós mezõn, de reméltem, hogy hamar megtalálom az utat. De a falu felé nem ment út. Volt egy, de az ismét csak mellette vezetett el. Közben még egy méhes mellett is el kellett menni. A kaptárokon csüngtek a méhek, és csak úgy zsongtak körülöttem. Aztán végre, jó nagy kerülõvel beértem a faluba. Ez egy szellem-falu. Az ott töltött több, mint fél óra alatt egy teremtett lelket nem láttam. A templom (vasárnap de.) teljesen kihalt, talán nem is "üzemel". Egy kihalt, üres, tornácos ház is volt a szomszédságban. Megreggeliztem, közben elkezdett szakadni az esõ. Muszáj volt indulnom, hogy Abaújszolnokon misét érhessek. Fel az esõkabát, és fel a domboldalon. Csúnya, elkeserítõ volt az ég. Egyszer csak eltûnt az ösvény, és egy füves mezõre tereltek a jelzések.

Nem kell nagyon ecsetelnem, hogy öt perc múlva milyen vizes volt a lábam. Aztán egy erdõsáv után egy búzamezõ szélére értem. A térkép jelölt egy ösvényt, de "nekem már mindegy" alapon nem kerestem, hanem nekivágtam toronyiránt. Késõbb megtaláltam, de ott meg iszonyúan csúszós volt a sár. A faluban megcéloztam a parókiát, mert ott láttam egy nagy tornácot, és reméltem megtudhatom, hogy mikor lesz a mise. Egyszer csak kiabálnak az utcáról, hogy menjek az "XY" nénihez bélyegzõért. Tündéri aranyos volt, már hozta is, szakadó esõben, ernyõvel.

-Még jó, hogy nem jött hamarabb lelkem, mert szentmisén voltam. -mondta. Puff neki…

-Mikor volt a mise? -kérdeztem.

-Kilenckor lelkem. -Mondta.

Hát így jártam! A pap pont az ellenkezõ irányba járta a falvakat, mint én. Nem volt mit tenni, maradt a szárítkozás. A tornác alatt "kivetkõztem", és délre már napsütésben száradtak a ruháim. A bakancsból önteni lehetett a vizet, persze az még másnap is nyirkos volt. Késõbb gyülekezni kezdtek az emberek "vecsernyére", és én kihasználva az alkalmat, felmentem a templomba, kicsit imádkozni, és megcsodálni. Aztán szedelõzködtem, mert volt még út mára. Még egy fénykép a völgyben fekvõ faluról, majd az üde fennsíkon vigyáztam, hogy a gaztól ne legyek ismét vizes. A réten nehezen találtam meg a további utat, késõbb meg teljesen összehajoltak elõttem az embermagasságú vizes gazok. Azért valahogy átvergõdtem, és a dombról nézve csodálatosan terült el elõttem Baktakék és környéke. Egy tanyaközpont (Ilka-háza) mellett lassan beértem a faluba, ahol a kocsmában kaptam is bélyegzést.

Az utam további részén komolyan ijesztgetett a vihar, de végül szerencsére csak súrolt minket. Egy hosszabb aszfaltos út után hamar a fancsali borospincéknél találtam magam. Egy kicsit meg is pihentem, mert már kezdett fáradni a lábam. Fancsalon meg cseresznyéztem egy keveset, bélyegzés a kerítésnél, és egy lendülettel átmentem a falun. Kiérve már keresgéltem éjszakai szállást, de a dombtetõig nem volt alkalmas hely. A tetõn csodálatos látvány tárult a szemem elé: messzire, a zempléni hegyekig el lehetett látni.

Jól telt az éjszaka, bár kicsit nehezen aludtam el (mint késõbb rájöttem) a teától. (ezen a napon 17 km-t mentem)

2005. 06. 06. hétfõ Fél hatkor keltem, mert indult az egyetlen busz, ami bevisz Encs központjába. Ébredéskor még ragyogott a nap, ám egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy teljesen ködben vagyok. Néhány pillanat alatt komoly köd ereszkedett le. Persze aztán hamar fel is oszlott. Többen jöttek ki a faluból, gondolom gombászni. Hétkor már a bevezetõ úton trappoltam, nem kis feltûnést keltve. A busszal szerencsésen beértem a központba, ahonnan néhány perccel késõbb indult is egy másik ki Gibártra. Ezzel a manõverrel sikerült kivédenem egy 7 km aszfaltos gyaloglást a városon át. Már Gibárt határában leszálltam a buszról, így gyalog érkeztem a Hernád hídjához. Elõtte elmentem a vízerõmûhöz (ország elsõ, még üzemelõ, vízerõmûve) megnézni, és bélyegeztetni. Itt hallottam, hogy a hétvégén többen is jártak elõttem. Megcsodáltam a szép kutyákat, majd átkelve a hídon bevásároltam, és jót reggeliztem. Szükséges volt alaposan feltölteni a készleteket, mert hosszan nem fogok érinteni lakott területet.

Felérve a töltés tetejére, gyakorlatilag ezen a magason, (késõbb természetes magasságon) mentem Hernádcecéig (kb. 7 km). Itt is sok érdekes kavics volt, kicsit borostyános, áttetszõ. Egy pici darabot el is hoztam. Egy alkalmas mélyedésben kihasználva az út kihaltságát, elvégeztem a dolgomat, és egy csöppet meg is mosdottam. Alig indultam el ismét, egy autóból jól megbámultak, mint egy csodabogarat. Gondoltam: néhány perccel korábban hogy bámultatok volna… Aztán egy õzikét riasztottam meg, de a fényképen csak a fenekét mutatta felém. Lapossága ellenére nem volt unalmas a szakasz. Jobbra egy hatalmas sárga mezõn túl a Zemplén hegyei tornyosultak. Az égen meg fehér csipkés felhõk díszítették a képet. Hernádcecét csak alig érintve keletre folytattam az utat, egészen a boldogkõváraljai vasútig. Távolabbról olyan ez az állomás mint egy modellvasút. Le is fényképeztem, és rögtön utána jött is a vonat. Buta fejjel nem esett le, hogy ekkor is le kellett volna fényképezni, aztán kitörölni a kevésbé jó képet.

Kicsit szokni kell még a digitális fényképezõ elõnyeit. Bélyegzés (itt volt a hernádcécei bélyegző is) és rövid pihenõ után folytattam az utat Boldogkõvár felé. Nem mentem be a faluba, két okból is. Elõször: Mivel itt már nyaraltunk, nem izgatott túlzottan. Másodszor: Nem volt kedvem aszfalton sokat gyalogolni. Inkább a várat nyugatról megkerülve közvetlenül Arkát céloztam meg. Külön jó volt, hogy így szép kilátás nyílott az elõzõ nap útvonalára, valamint a Tó-hegy oldalából fenséges látványt nyújt a Boldogkõvár.   

Leereszkedve az Arka falu völgyébe, a bõvizû patak partján egy szépen lenyírt, pados ligetben jót ebédeltem. Nagyon kedves, hangulatos üdülõfalu Arka. A falu után az ösvény Arka-patak völgyében megy tovább, és Mogyoróskáig ebben a vizenyõs, sáros szurdokban vezet. Csodálatos a táj. A komoly patak mellet halad az ösvény és számtalanszor átmegy rajta. Persze, a végre száraz bakancsommal, a második átkelésnél sikerült belelépnem egy megmozduló kõ miatt a vízbe. De hamar kiszáradt. Az ösvény hegy felöli oldaláról meg csomó bazalt kõ gurult le az évek során, így még változatosabbá téve a szurdokot. A szurdok bejáratánál láttam egy palatetõs kisházat, késõbb egy jól lepukkant vadászházat. Mogyoróska közelében kicsit eltávolodik az út a pataktól, és itt az úttól kb. 20 méterre van a Bónyi-kút. Egy kis forrás, esõházzal.

Reggel döbbentem rá, hogy a teától nem tudok aludni, mert ezen az éjszakán sem sikerült. Így ettõl kezdve csak gyümölcsteát ittam este. Sajnos Klárit nem tudtam felhívni, mert a völgyekben semmi térerõ nem volt. (ezen a napon 20 km-t mentem)

2005. 06. 07. kedd A völgybõl nehéz volt megállapítani, hogy milyen az idõ reggel, de esõ nem esett. Kisebb-nagyobb réteken vezetett az út, és volt egy hely, ahol alig tudtam továbbmenni a pocsolyától. Végül kiértem Mogyoróska végéhez. Kedves volt az ébredõ falu, egy idõs nénivel pár szót beszélgettem is. Egy öreg bácsit, aki a tornácon egyedül reggelizett le akartam fényképezni, de a kutyája olyan zajt csapott, hogy lemondtam róla. A Regéci várhoz vezetõ úton utolért, majd lehagyott egy pár.

Indultam, mivel az idõ sürgetett, mert délben bezárt a bolt Regécen. Kellemesen, lendületesen leértem a faluba. A boltban bevásároltam, bélyegeztettem és az elõtte lévõ padon jól megebédeltem. Innen a  jelzést követve, (azt mondják sokkal szebb), eleivel hangulatos réteken, tisztásokon mentem keresztül. Próbáltam hívni Klárit, de csak egy SMS-t sikerült küldeni, szintén alig volt térerõ. Hangulatos szálfaerdõben, néhol fenyõk között vezetett tovább az út. Késõbb egy dózer-úton, egy bõvizû patak mellé szegõdtem. Aztán letérve egy ösvényre szinte a lábam alatt folyt a patak. Csodálatosan szép volt, de sajnos a fénykép nem adja jól vissza. Innentõl egy keskeny, meredek, izgalmasan vad, kicsit sziklás ösvényen kapaszkodtam egyre feljebb. Hamar elértem a sûrû, sötét, dús Dorgói-fenyvest. Láttam egy hatalmas madarat, amint a fenyõk alatt elrepült. Toká-tetõnél szerencsésen megtaláltam a -t ami egy hatalmas irtásra terelt. Gyönyörûen sütött a nap, de erõsen fujt a szél, és nem volt túl meleg. Hamarosan elértem az elágazást a Nagy-Péter-menykõ felé. A szép napsütésben egy varázslatos réten kellett átmenni, nem gyõztem betelni a látvánnyal, majd beérve a fák alá, egy fenséges, szálfás erdõ tiszteletet parancsoló világába csöppentem. A köves, bokatörõ úton végre felértem a sziklára, és azonnal fel kellett öltöznöm, mert a szél tombolt.

Viharos, kicsit félelmetes volt a környék. Éppen pakoltam el a hátizsákba, mikor a közelemben valami motozást hallottam. Egy mókus éppen egy tobozt zsákmányolt, tõlem kb. 5 m-re. Gyors fényképezõ "izzítás", és sikerült lekapni, amint két fa között átugrik tobozzal a szájában. Nem semmi… Visszatérve a -re fenyõs erdei úton jutottam a természetvédelmi terület határáig, ahol egy ösvényen kell továbbmenni István-kút felé. Zártabb erdõben hamar elértem a vadászházat. Lepakolás, bélyegzés. Úgy terveztem, hogy itt tölteném az éjszakát, de a hely nem ragadta meg a tetszésemet. Már azon gondolkodtam, hogy elmegyek az Eszkála th.-ig, (bár már késõ volt) de gondoltam, legalább a forrást még megnézem. Ez sem volt igazán kiváló szállásnak, amikor észrevettem egy másik házat kicsit arrébb. (mondjuk a  is erre vezet tovább, tehát mindenképpen megtaláltam volna) Hát ez… "sikítósan" jó hely! Gyorsan átcuccoltam, és felmértem a terepet.

A tornácon letelepedve jót vacsoráztam, szépen felvertem a sátrat a házhoz közel, és kellemesen térképet nézegettem. Nagyon hangulatos volt, nem gyõztem betelni a látvánnyal, többször is körbesétáltam. Szinte sajnáltam elmenni aludni, annyira klassz volt. Most már nem ittam fekete teát, így jól is aludtam.

(ezen a napon 14 km-t mentem)

2005. 06. 08. szerda Csöpögõs, borongós reggelre ébredtem. Nem volt barátságos az idõ. Erõsen gondolkodtam, hogy nem indulok el, hanem kivárok egy napot, (még tornácom is van), de mivel elállt az esõ, inkább indultam. Kicsit arrébb kiderült, hogy nem lett volna szabad ott sátorozni, de nem zavartam senkit. Széles, kellemes úton hamar leértem a szép hegyi Mlaka-rétre, de ebben az idõben nem mutatott. Innen kell eltérni a Sólyom-bérc felé, egy jó erõs kapaszkodón. Félúton leraktam a zsákot is, nem járt erre a madár sem. A bérc fantasztikus. Szépen visszalátni a Regéci várra, és így már a várból fényképezett képen is megtaláltam a bércet. Folytatásban csodaszép úton jártam. Hosszan, hegyoldalban vezetõ szintúton haladtam, le lehetett látni a völgybe, és a túlsó hegyre. Néhol erdõirtások tarkították a tájat és kellemes, tágas hely volt a kilátásra. Késõbb favágókkal találkoztam, majd kisebb rétek mentén eljutottam a Hutákról átvezetõ erdei útra. Ezen már mentünk autóval hajdanán.

Fel is ismertem a tisztást, és nemsokára elértem az Eszkála házat. Jó sok lett volna ez még tegnap, ha elindulok. Bélyegeztem, ettem, és láss csodát, tudtam telefonálni, így fel is hívtam Klárit. Láttam egy õzet is, de hamar elszaladt. Az út egy éles irányváltással folytatódott, és egyúttal a táj jellege is változott. Erdõs, fás út vezetett a Kecske-háton. Szépen megkerülte az alul kopasz Kecske-hát csúcsát. Ezen a szakaszon láttam egy döglött (szaga még nem volt) borzot, majd egy kicsi bizonytalankodás következtében jó nagyot szamócáztam. Úgy gondolom, itt szedtem össze a kullancsot is. A Zsidó-rét elõtt szép kilátás nyílt, utamon elõször, a Sátoros hegyekre. A Zsidó-rét valóban nem lesz sokáig rét, igen erõsen foglalja vissza az erdõ. Elhagyva a rétet, még a Borz-hegy szorosából, nagyon szép látványos völgy látható, majd bokatörõ, csúszós, vizenyõs lejtõn ereszkedtem a Cifra-kútig, és tovább. Nem túl barátságos terep ez, egy helyen a rózsabokor tüskéje úgy beleakadt az arcomba, hogy alig tudtam kivadászni, máshol meg a szerencsén múlt, hogy el nem vétettem az ösvényt. (felfestés nuku…) Azért jópofa dolog is volt: megyek az ösvényen… tillárom hajj! Egyszer csak jön ki velem ferdén szembe az ösvényre egy pele. Õ is tillárom hajj! Hirtelen meglátott, (szerintem azt gondolta, fújj de ronda nagy állat) és lazán „áhh, most inkább nem arra mennék” megfordulva visszasétált. Nem futott, csak elment. Tökre komikus volt.

Sûrû, bokros szakaszon végül kiértem Makkoshotykára. Fel sem tûnt, hogy közben egészen elfogadható lett az idõ, csak most, hogy ismét beborulva elkezdett cseperegni. Közben kétszer végigjártam a falut, mert természetesen a túlsó végében volt a kocsma a bélyegzõvel. De mire a kivezetésnél a Metzner-kriptához értem már ismét, szinte sütött a nap. Eleivel egy mezõn vezetett az út, (innen már nagyon jól látszottak a sátoros hegyek) majd beterelt az erdõbe.

Késõbb meg nem találtam alkalmasat. Fárasztó volt a szõlõskertek felett dombra fel, dombról le, bóklászni. Idõnként komoly vízmosásokon kellett átmenni, nem kis nehézségek árán. Már kinéztem magamnak egy jó táborhelyet, mikor kiderült, hogy itt laknak. Viszont kárpótlásul egy tisztább helyen csodálatos kilátás nyílt Károlyfalva és a Fekete-hegy közötti völgyre. Komolyan kerestem már a táborhelyet, de nem volt megfelelõ. Volt, ahol az ösvényre teljesen ránõtt a vadrózsa, meg egyéb ember magas gaz. (még gondolni is rossz arra, hogy itt a holnapi esõben kellett volna eljönnöm…) Végül elértem a Bányi-nyerget, ami tulajdonképpen az utam végét jelentette, csak valahogy be kell jutnom Sátoraljaújhelyig. Még bélyegeztem, aztán tovább mentem Tatárka-hegy felé, de most már a kevésbé jó táborhelyet is felhasználva letelepedtem. Lassan megbarátkoztam a hellyel. Nagy fenyõk alatt, hangulatos, kidõlt fatörzsön gyors vacsora, és alvás. A látszat ellenére a talaj egészen viselhetõ volt, így nagyon jót aludtam. (ezen a napon 28 km-t mentem)

2005. 06. 09. csütörtök Ismét esõs reggelre virradt. Csak most a fák miatt nehéz volt eldönteni, hogy éppen esik-e, vagy még a fákról csöpög. De mire dönteni kellett, úgy tûnt, hogy el fog állni. Ezért elindultam a meredek kaptatón felfelé a Sátoros-hegy nyergébe. Mire felértem, már nem viccelt, egész egyszerûen elkezdett szakadni az esõ. Nem volt mit tenni, fel kellett venni az esõkabátot. Kellemetlen ebben a kirándulás. Bosszankodtam, mért nem maradtam a sátorban, másnapra biztos kijavult volna az idõ. Fényképezni is alig mertem, mert féltettem a gépet. Találtam egy tisztást, nagyon alkalmas lett volna sátorozni. (Jó tudni!) A Szár-hegy tetején lévõ Szt. István kápolnához egy megégett (levéltelen) fenyvesen keresztül vezetett fel az út. Idõnként azt hittem, hogy a 20 kg-os zsákkal együtt fellök a szél. Aztán nagyon meredek lett az ösvény, és nehéz volt eldönteni, hogy belülrõl izzadok, vagy kívülrõl ázok be. Persze, tökmindegy… A hegy tetején tombolt a szél, csak a kápolna takarásában lehetett némileg elviselni.

A félig felhõben lévõ környezõ hegyek izgalmas látványt nyújtottak. Aztán a túloldalon lefelé a Magyar kálvárián, ahol minden elcsatolt városnak van egy emlékoszlopa, egy kis felirattal. Megrendítõ!

Mire elértem az állomást, már alaposan át voltam ázva. Alig volt rajtam hely, ahol nem voltam vizes. Jobb szerettem volna a peronon letelepedni, de nagyon hideg volt a vizes ruhában, így inkább a várótermet választottam. Nem sokat cicóztam, szépen átöltöztem: száraz trikó, pulóver, de sajnos nadrágom nem maradt száraz. Elég kellemetlen vizes bakancsban, combig nyirkos nadrágban. Mivel volt idõm még, ebédeltem is, aztán végre betolták a vonatot, és a kupéban lecseréltem a vizes zoknit (egy száraz zokni, nylon zacskó majd egy másik zokni). Kicsit zörgött ugyan, de sokkal jobb volt. Mire Miskolcra értem, már a nadrágom is majdnem megszáradt. A továbbmenõ vonatra meg csak át kellett lépni a peron túloldalára. Ennél egyszerûbb átszállás már nem is létezik. Nyékládházán már nagyon vártam az autó jól befûtött melegét. Kicsit fura volt visszagondolni, hogy lefelé még a meleggel, huzattal kínlódtam, most meg fûteni kellett. Aztán az úton kezdtem gyanítani, hogy jobb, hogy nem maradtam a sátorban, mert ez nem egy átvonuló esõ. Egészen Pestig esõs, borongós, ronda idõ volt, és egy hétig ilyen is maradt. Várhattam volna a végét a sátorban…

Ez volt az elsõ ilyen esõs kirándulásom. Ha nem is a legpozitívabb, de maradandó élmény volt. A legérdekesebb az, hogy még csak be sem náthásodtam. (ezen a napon 5 km-t mentem) Összesen 120 km volt a túrám.

Közel járok a kéktúra feléhez. Az 1106 km fele: 553 km-bõl már 539 km-t megtettem. Sok szép élményt, és érezhetõen komoly edzettséget nyertem. Csomó mindent átértékel az ember egy ilyen út alatt, után. Köszönöm!