11.sz. túra Gerecs-Gerecse-h.

Szárliget v.áll.-Dorog v.áll.

2005. 04. 30. szombat Mottó: Nem is olyan könnyû bélyegeztetni!

Hideg, esõs tavaszunk volt, de most ki bírtam várni a megfelelõ idõt. „Tudtam”, hogy május elsõ napjai szépek lesznek. Be is jött. Csodálatos, szép tavasz, szinte nyár volt.

Reggel Klári korán kivitt a Nyugatiba. Kellemesen utaztam, külön élveztem az Északi-összekötõ hidat. Itt még nem mentem át eddig soha. Dorogon az állomáson a bélyegeztetés nem sikerült. Az állomás-fõnök nem volt hajlandó bélyegzõt keresni. Szerinte a pénztárban van, azonban azt a hétvégén zárva tartják. Nem is tudom, mikor szoktak kirándulni az emberek… na mindegy! Egy közeli csavarboltban azért kaptam bélyegzést (bár erõsen csodálkozott az eladó hölgy).

Elhagyott gyárak, bányák között eleinte enyhén, majd meredeken emelkedett az út. A Kis- és Nagy-Gete közelében fenyveses ligetek, néhol virágzó vadcseresznye bokrok fogadtak. Nem kis élmény méhektõl zsongó, virágzó bokrok között átmenni. És az illat… Szép volt a kilátás a Kis-Getén is, de a Nagy-Gete a netovább. A hegy tetején itt-ott néhány fehér szikla, közte nõszirom és a friss füves terület közepén egy hatalmas kereszt. A Szentimrevárosiak állították 2000-ben. (stílszerûen a Kis-Getén egy kicsi kereszt áll). A szikláktól lehet látni a következõ napok útvonalát. Közelben a Hegyes-kõ, Kis-kõ, jobbra Tokod, aztán távolabb a Kõszikla és a látóhatárt lezáró Öreg-kõ vonulata. Balra a völgyben látszik Péliföldszentkereszt templomtornya. 

Kicsit ettem, és lefelé a hegyrõl a rendkívül meredek lejtõ miatt a hegy aljában már remegtek a lábaim. Nem tudom lefelé vagy felfelé nehezebb menni. Egy dombhátról még szépen rá lehetett látni Tokodra, majd bevezetett egy völgybe, ahol békakuruttyolásos tavacska mellett lejutottam a faluba. A központi téren még néztem is a boltot, de bélyegzést a távolabbi kocsmában kellett volna kapnom. El is bandukoltan addig, ahol a kocsmáros -„nem tudom hol a bélyegzõ” felkiáltással fogadott. Boldog voltam…! A boltban viszont készségesen adtak. Kis pihenés után fel a Hegyes-kõ oldalában Kis-kõ felé. Kicsit elvétettem a letérést a falu határában és bementem egy szűk szurdokba, de hamar visszamentem és így nem okozott komoly zûrt.

Visszanézve a hegyoldalról jól látszott az Esztergomi Bazilika épülete, és a párkányi híd (kb. 10 km-re). A Hegyes-kõ fenyõkkel tarkított sziklás csúcs, a Kis-kõ viszont egy kopasz dombtetõ, aminek az egyik oldalán egy lyukat bányásztak. Érdekes érzés egy bánya hirtelen leszakadó felsõ pereménél állni, és lenézni a bánya aljába.

A völgyben futó útig (Únyi-patak) inkább toronyiránt mentem, nem nagyon keresgéltem a jelzést. Mint egy térkép, úgy terült el elõttem a táj. A völgyben, a Tokodi-Pincék kezdetén egy néni fontoskodva kérdezte kétszer is, hogy miben segíthet. Aranyos volt, de azt hiszem, ha valamit is kérdezek tõle, talán még mindig ott vagyok. Udvariasan megköszöntem figyelmességét és húztam el. Szõlõs, borospincés környéken vitt az út, és folyamatosan emelkedett. Árnyék nem volt és melegen sütött a nap, így egy pince elõtti padon, árnyas fa alatt kellemeset szundikáltam. Itt is elvétettem a jelzést, ezért egy erős emelkedõ árán találtam csak meg ismét. A Kõszikla szikláiról viszont szép a kilátás. Mellette egy nagy létszámú csapat táborozott. Amatõr csillagászok, 30-40 cm átmérõjû távcsövekkel. Mint mondták, 18. éve minden tavasszal kijönnek ide táborozni. Szép hagyomány. Lefelé az út Mogyorósbányára szép, de nem túl jellemzõ. A faluban, a Kakukk vendéglõben kivételesen még kérnem sem kellett a bélyegzõt. Amint beléptem, két turista már mondta is, hogy náluk van. Pár szót váltottunk, aztán igyekeztem, mert el akartam érni az 5 órai misét Péliföldszentkereszten. Szedtem is a lábam kifelé a faluból és csak az emelkedõ fékezett némileg. Itt érzékeltem elsõként a szentkereszti búcsú komoly hagyományát. A falu határában egy idõsebb nõ az avatottak cinkosságával kérdezte: -csak nem Szentkeresztre megy? A nagy buzgalomra tekintettel (és persze a sáros út miatt) telibe is kaptam egy pocsolyát és jó sáros lett a bakancsom. Persze a fû hamar lekoptatta. A Öreg-kõ felé a kitérõt kihagytam. Sürgetett az idõ, és valljuk be: fáradt is voltam már.

Farönkökön ülve pihentem egy kicsit, és a „KÉRLEK, CSUKD BE!” feliratú kapun bejutva a bekerített mezõre, lebandukoltam Péliföldszentkeresztre. Éppen idõben érkeztem, még kicsit rendbe raktam magam, és kezdõdött a mise. Érdekes hangulata volt: kint a szabadban a Mária-kegyhely elõtt felállított oltárnál, a Szent-kút mellett, közelben két katona síremléke, és hozzá a meglepõen nagy számú zarándok. A mise végén besétáltam a kegytemplomhoz, de nem találtam a bélyegzõt (elvileg a templom melletti fán kellett volna lennie, de nem volt). Még egy papot is megkérdeztem, hogy hol lehet, de (amilyen a formám) csak angolul tudott. Végül a büfé közelében felfigyelt rám egy nõ és hozta a gondosan elzárt bélyegzõt. Addigra viszont már úgy elment az idõ és sötétedett, hogy a kálváriát már meg sem néztem, a templomot is csak bentrõl fényképeztem le. Nem baj, majd holnap. Vissza a Szent-kúthoz, és sátorverés, vacsorázás. Itt döbbentem rá, hogy véletlenül otthon felejtettem a teát és a cukrot. Na, oda a betervezett meleg tea. Pedig már úgy beleéltem magam. Aztán csak azért is melegítettem vizet, és narancsos üdítõvel ízesítve egészen teaszerû lett. A táborhely pompás volt. Volt padom, forrásvizem, frissen kaszált füvem. Kellemesen, jól telt az éjszakám. Jól vizsgázott az új sátor is. Határozottan tágasabb a réginél. Csak az esõt is bírja úgy.

2005. 05. 01. vasárnap Kimásztam a sátorból és élveztem a hangulatos reggelt. A közelben lévõ rendezett környezetû tóból párafoszlányok emelkedtek, és lebegtek fölötte.

Éppen mosdottam a forrásnál, amikor egy friss zarándok csapat már jött imádkozva köszönteni Máriát. Egyszóval varázslatos hangulatú reggel volt. Gyorsan reggeliztem, bepakoltam, és indulás. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a tegnap kihagyott hegyre, a Jankovich-barlanghoz. Ismét a nagy rét, most egészen más hangulattal, majd egy kis kitérõvel tovább felfelé. Közben utolért két nõ, akik szintén a hegyre igyekeztek. Mint kiderült, Õk is a búcsúra jöttek, de kihasználva az idõt, még kicsit kirándultak is. A hegyen többen is voltak kirándulók. A sziklákhoz vezetõ, jó meredek lépcsõn ment elõttem néhány lépésre egy fiú. Alig volt két karnyújtásnyira tõlem, de képtelen lettem volna utolérni. Fura dolog teljes energia bedobással vánszorogni. Viszont a beszakadt tetejû barlangért és a kilátásért megérte. Innen visszafelé lehet belátni az elõzõ napi utat. Néhány gyönyörû virág is élt a sziklák között. Elbúcsúztam a hölgyektõl, mert úgy gondoltam, hogy egy másik úton kapcsolódok vissza a  jelzéshez. ( Így viszont a kálvária fényképezése elmaradt.) A kerülõ hosszan mezõk mellett vezetett, és mire felértem az erdõhöz, kezdõdött Szentkereszten a nagymise. A kb. 1 km távolságból úgy zengett az orgona, mintha az egész erdõ egy nagy templom lett volna. Kicsit egyhangú terepen jutottam el egy autóspihenõig. Kis pihenés után egy fárasztó, unalmas, egyenes, tarra vágott szakasz következett, jó melegben. Közben egy vidám csapattal találkoztam, akik Szentkeresztre igyekeztek. Késõbb a Vaskapu kerülõjénél farönkökön ebédeltem, és megittam az utolsó vizemet is. Kicsit kellemetlenül meleg volt már. A hegy túloldalán hipp-hopp beérkeztem Pusztamarót elhagyott falujába, és bélyegeztem. A mohácsi vész után a megmaradt magyarok itt próbálták feltartóztatni a törököket, akik csak komoly harcok árán tudták bevenni az erõdítést. A harcokban 25 ezer magyart gyilkoltak le. Azóta a közeli völgy az Emberölõ nevet viseli.

-Te sem tudod, hogy hol vagyunk?

-Én bizony tudom -mondtam, és mutatom a térképen. De valószínû egy kicsit már szenilis lehetett, mert kiderült, azon kívül, hogy reggel Oroszlányból indult, nem tudott sokkal többet. Szerencsére két fiatalhoz pártolt át, és õket boldogította tovább. Én meg találtam egy forrást, és kihasználva az alkalmat, feltankoltam vízzel és gyorsan meg is fürödtem. Szerencsém volt, mert alig öltöztem ismét fel, amikor egy zarándok csapat haladt el az ösvényen. Elég érdekes látvány lettem volna pucéran az erdõ közepén. Késõbb utolértem õket, és a tardosi elágazásig együtt mentünk, jót beszélgettünk. Ha jól emlékszem Baj-ról valók voltak. Búcsúzás után gondoltam, keresek szálláshelyet, de nem volt az igazi. Inkább mentem még egy kicsit. Itt-ott felfedezhetõk voltak a régi kisvasút töltésének, hídjainak, átereszeinek nyomai.

Még kút, és egy kis békadalos tó is volt a kertben. A pajtába hátulról be lehetett jutni. Egy felszerelt asztalos mûhely volt bent, deszkákkal, szerszámokkal, festékekkel. Leraktam a hátizsákot és elindultam felfedezni a bányát. Éppen néhány ember jött kifelé márványlapokat cipelve.

A barátságos õr nekem is megmutogatta a vörös-márvány bányászásának fogásait (tulajdonképpen ez mészkõ, de márványnak titulálják). Régen „leénekelték” a követ. Ez egy munkadalra utal, aminek ritmusára verték be az ékeket a rétegek közé, hogy felfeszítsék. Érdekes rétegesen helyezkedik el a földben. A réteg mélységétõl függõen sötétebb vagy világosabb a kitermelt anyag. Ma már levágják a követ. 5-6 m mélyen befúrnak függõlegesen és vízszintesen, majd belefûzik a ipari gyémántból és rugókból álló drótot. Ezt egy gép húzza körbe-körbe, vízzel hûtik, míg le nem válik a hegyrõl. A hatalmas markolók kerekeire fémhálót raknak, hogy a márványdarabkák ki ne szúrják a gumit. Mind ez a lemenõ nap vöröses fényében nagyon impozáns volt. Hozhattam volna akár lapot is, de ki cipelné. Így csak egy kicsi darabkát hoztam. A rétre visszatérve sátrat vertem, vacsoráztam, és felderítettem a rét másik felét. Ez inkább bokros, ligetes volt. Ezen az estén már kicsit idegesítettek a szúnyogok, de amint kezdett hûvösödni, azonnal eltûntek. Még hosszan üldögéltem a sátor mellett, és élveztem a békés estét. Volt egy fa, amin versenyt énekeltek a madarak. Esküszöm, azon versenyeztek, ki tud érdekesebb dallamot kifütyülni. A békák meg 2-3 percenként hirtelen, vezényszóra elhallgattak. Néma csend! Aztán néhány másodperc után a vezérszónok elkezdte, és a többi is rázendített. Egész éjjel dalolt valami madár, talán fülemüle. Ritka jó hangulatú éjszakám volt.

2005. 05. 02. hétfõ Mottó: Csak köves út van a világon?

Reggel az egész rét csupa harmat volt. Összecsomagoltam, csináltam néhány képet a házról a reggeli fényben, és indulás. Eleivel semmi érdekes nem volt, csak a reggeli fények és a harmat adott különös varázst az erdõnek.

Egy elágazásnál gondoltam, elmegyek pár lépést az ösvénytõl, mert felkeltette az érdeklõdésemet egy magasles meg a hozzá tartozó rét. Az elsõ lépésemre felugrott vagy 8-10 muflon. Persze fényképezni nem volt idõm (késõbb már egyszer sem), de nagyon élveztem a látványt. Aztán egy õzike szaladgált megzavarodva elõttem az ösvényen, de ezt meg elbénáztam a géppel. Egy másik helyen ismét letértem az ösvényrõl, belépve a sûrûbe.

A nap oldalról, laposan sütötte meg a helyet, és csillant a harmatos bokrokon. Mintha egy angolkertben lettem volna, csak itt nem ember komponálta a harmóniát. Hosszú percekig nem tudtam betelni a csodával. Arra gondoltam, milyen lehet Isten maga, ha ez még csak egy egyszerû teremtménye. Aztán különleges sziklák mellett vezetett az út, majd vége a csodának, kivitt egy bokros rétre. Késõbb egy szántón fényképeztem egy nagy madarat. Ekkor már igyekeztem Vértestolnára, mert még nem is reggeliztem és éhes voltam már. Ezért Fábián-kõtõl már levágva az utat, a villanyvezetékig el sem menve, toronyiránt igyekeztem a faluba. Nem igazán éreztem a térkép és a valóság kapcsolatát, de nem sokat filóztam, mert a falu tornya vezetett.

Kellett nekem feltankolni, így ismét erõsen súlyos lett a hátizsákom. De muszáj volt, mert két napig ismét lakatlan helyeken fogok járni. A falu még elnyúlt a kivezetés irányába, természetesen végig aszfaltos úton. Érezhető, hogy köves, aszfaltos úton sokkal rosszabb gyalogolni, mint földön. Ekkor születnek csak igazán a vízhólyagok! A nap is tombolva sütött, nagyon meleg volt. Sok mindenre készültem, csak naptejet nem raktam be. Meg is égett a fülem, az orom, a karom. Ráadásul a térkép szerinti Öreg-erdõ annyira öreg lett, hogy tarra vágták. Bizony, nem a legkellemesebb szakaszom volt ez. A gépek meg úgy letaposták a talajt, mintha beton lett volna. Koldusszállásig (ahol nem koldusok laknak), a 4-5 km inkább szenvedés volt, mint élmény. Itt viszont egy hangulatos tó mellett, egy lovas karám közelében egy órát pihentem. Vízzel is teleszívtam magam. Egész nap csak ittam volna, olyan meleg volt. Pár lépéssel késõbb, egy bal kanyarnál bélyegeztem, és új erõvel folytattam az utat. Ezen a szakaszon is többször láttam távolban õzeket, szarvasokat, de mindig hamar elszaladtak. A Bodza-völgynél közel visz az M-1-es autópályához az ösvény, de egy éles töréssel gyorsan el is kanyarodik. Ismét egy aszfaltos országút következett, majd rövid földes és újra hosszú aszfaltos.

Kicsit elegem lett a köves útból. Aztán a Szénégetõ-völgynél, ahol szénégetõk táboroztak, végleg letért rendes, földes ösvényre. Bizony ez a szénégetés sem egy könnyû mesterség. Azt a piszkot ami ott volt… Innen kezdõdõen, igaz földes úton, folyamatosan emelkedett, vezetett fel a Somlyóra. A tetõn csak itt-ott voltak fák, inkább sziklás, füves plató. Körkörösen gyönyörû a kilátás.

Azonban mire felocsúdtam, már ott is voltam. Ez még 1 km sem volt. Na, gondoltam, annyi légy lesz itt is, hogy alig gyõzöm. És láss csodát se légy, se szúnyog, se semmi. Csak a szép rét, a csodálatos kilátást biztosító gerinc. Aztán beragasztottam a matrica bélyegzőt a füzetbe.

Sétáltam, üldögéltem a sátor melletti fenyõ gyökerére szerelt padon. Ma már bizony ápolni kellett a talpamat. Ezt teszi az aszfalt. De azért el lehetett viselni.

Megcsodáltam a naplementét, majd hosszan üldögéltem a fán. Ellentétben a tegnapi szállásommal, itt nem csak szúnyogok nem voltak, de sötétedéstõl kezdve egy pisszenés nem hallatszott. Nem volt madár, nem volt béka, nem volt ciripelés. Szinte zavaró volt a csend. Már bent a sátorban csak forgolódtam és nem tudtam elaludni. Végül kénytelen voltam levenni a melegítõt, olyan meleg volt. Ezután viszont nagyon jól aludtam.

2005. 05. 03. kedd Reggel a harmatos fûben mostam lábat. Sétáltam egy kicsit, majd szappanozás, és ismét séta. Hát lehet ennél kényelmesebb? Aztán ezen felbuzdulva arcot, kezet stb. is mostam hasonló módon. Fogmosáshoz azért nem rágcsáltam füvet. A vizet igyekeztem beosztani, mert vészesen fogyott. Most sem reggeliztem, mert nem voltam még éhes. A tegnapihoz hasonlóan szép, üde reggel volt induláskor. Most is láttam egy õzet, de nagyon gyors volt. Bosszantott, hogy mindig elkésem a helyzetet, és elhatároztam, hogy készenléti állapotban tartom a fényképezõt, nem kapcsolom ki. Persze ettõl kezdve egy szarvas sem jött. Néhol lankásan, néhol meredekebben vezetett az út le a hegyrõl. Egy erõs lejtõnél lévõ etetõnél reménykedtem, hogy lesz szarvas, de nem volt. Elértem a Váli-víz patakmedrét. A túloldalon hosszan vezetett a burjánzó növényekkel dúsan benõtt ösvény a patak mentén. Néha szinte bujkálva lehetett csak továbbjutni. Akkor még nem tudtam, mi vár rám késõbb. Aztán hirtelen kint találtam magam egy szépen mûvelt mezõ szélén. Hosszabban haladtam mellette, távolabb egy kedves tanyát láttam. A Kettes-tó elõtt már kikapcsoltam a fényképezõt, mondván itt már nem lesz semmi. A következõ kanyar után szemérmetlenül elõttem táncolt egy nyúl. Megvárta a gép bekapcsolását is. Két képet is csináltam, de mind a kettõ olyan lehetetlen pózban kapta le, hogy még azt is nehéz volt felismerni, hogy nyulat ábrázol. Le is töröltem õket.

A Hármas-tó rendezett környezete, és az, hogy ma még nem ettem, pihenésre csábított. Ettem, ittam és élveztem a nyugalmas környéket. Annyi hal volt a tóban, hogy szinte kézzel lehetett volna fogni. Le akartam fényképezni, de köszönhetõen a készültségben tartott gépnek, kimerültek az elemek. Gondoltam nem baj, úgyis mindjárt lent vagyok Szárligeten. Már ahogy tévedtem… Elõször is: hosszabb volt még az, mint ahogy én képzeltem. Másodszor: nem kalkuláltam a legelõ birkákkal teli réttel. A rétekkel az a baj, hogy nincs hova festeni a jelzést, így nem könnyû megtalálni, hogy hol kell kimenni róla. Hát ennél túlmentem. De nem volt kedvem visszamenni megkeresni. Gondoltam, majd toronyiránt átmegyek a dombon, és be Szárligetre. Csak kifelejtettem a számításból, hogy köztünk van még az M-1 autópálya. Azonkívül később, itthon fedeztem fel azt is, hogy a térkép szelvényváltásánál nem teljesen azonos az átfedésbe rajzolt rész. Apró, de zavaró eltérések vannak. Eleinte még egy nagyon hangulatos hosszú völgyben mentem. De fel kellett mennem az egyik oldalon a dombra. Az igazi baj az volt, hogy a domb tele volt szúrós, tüskés bokorral. A megugró õznek persze nem okozott gondot, mert a legtöbbjét egyszerûen átugrotta. Én meg még lefényképezni sem tudtam. Késõbb egy erdõbe is belekeveredtem, majd egy nádas tóparton egy egész szarvascsordát zavartam meg. Csodálatos volt az élmény, csak fogalmam nem volt arról, hogyan fogok innen kikeveredni. Volt olyan hely, ahol a 18 kg-os zsákkal négykézláb kellett mászni. Végül aztán csak kikeveredtem, gazdagodva egy csomó élménnyel, és némi tapasztalattal. És persze 1-2 km felesleges kerülõvel. De megérte! A domboldalon itt is voltak legelõ birkák. Megpróbáltam a fényképezõt, és úgy látszik észhez tért az elem, mert bírta erõvel. Le is fotóztam a birkás rétet. Aztán az aluljárón át a sztráda túloldalára, és rövid aszfalt után ismét be az erdõbe. Még itt is láttam egy õzet. Szárliget határában láttam egy szélkereket, de a propellere nem volt feltéve. Az állomáson vettem jegyet Budatétényig, bélyegeztettem, és kértem vizet. Már nagyon szomjas voltam. Aztán vonattal Kelenföldig, és ugyanarról a vágányról egy negyedórával késõbb Budatéténybe. Kora délután egy könnyû sétával érkeztem haza.

Az idõjárást remekül kifogtam, és nagyon kellemes, jó kirándulás volt.