Baja – Villány – Siklós - Pécs

2018. 04. 27. péntek Budapestről reggel induló vonat 14 óra utánra érkezik le Baja-Dunafürdőre. Ezt későinek éreztem, így inkább már pénteken indulva, Sárbogárdon éjszakázva terveztem az utazást.

Szerencsésen meg is érkezett a vonat fél 11-re, s mivel reggel csak 6 előtt indult tovább a másik, valahol éjszakáznom kellett.

Az állomáson nem volt kedvem, így kisétáltam a városból, majd a kicsit párás, békakuruttyolásos, fülemülés mezőn ballagtam tovább. Besétáltam a közepére, és egy fa tövében lepihentem. Hangulatos, holdfényes volt ez a „0”-dik éjszaka, jól ráhangolódást adott az előttem álló teljes túrára.

2018. 04. 28. szombat Reggel kellő időben ismét az állomáson voltam. Nem sok utasa lehetett ennek a vonatnak, mert a kalauz csodálkozva kérdezte: biztosan jó vonatra szálltam? Aztán egyeztettünk, majd több mint két óra, és egy átszállás után, a már jól ismert Dunafürdő megállóban álltam.

	Szeretem ezt a megállót, talán a Duna közelsége, vagy a mindig napfényes mivolta miatt. A közeli Gemenc kalandokban gazdag reménye is „belejátszhatott” ebbe a reményteli vágyakozós hangulatba. Megreggeliztem, majd kényelmesen nekivágtam a 6 naposra tervezett vándorlásomnak. Élvezetes volt a reggel a jól ismert „gemenci hangulatú” úton. Vajon mi jellemző annyira a gemenci tájban? Talán a hosszú, egyenesek, homokos útjai, vagy a mindenhol megtalálható nyárfák tömege? Nem is tudom, de ha váratlanul ide varázsolnának, valószínűleg hamar felismerném hol is vagyok.
Aztán letértem a gerincútról, hogy keskeny lagúnák mentén meglátogassak egy hatalmas fát, és levadásszam a GCTREE geoládát. A fa szép volt és öreg, de most valahogy nem tett rám olyan hatást, mint általában az öreg fák szoktak. Talán a kellő rálátás hiánya…? De még ez sem igaz, mert az előző években meglátogatott fákra sem volt túl nagy rálátás. Most inkább a fánál pihenő család tett rám mélyebb hatást, ahogyan gondosan terelgették apró csemetéiket. Kicsit élveztem a hely és a helyzet varázsát, majd visszatértem az elhagyott gerincútra.

Hosszabb, egyhangúbb út következett. Néhol egészen közel kerültem a Duna partjához, később békés horgászt leshettem meg türelmes várakozásában. Elértem egy töltéshez, ahol már érződött a nap heve. Szerencsére hamarosan letértem róla. Itt a tízórai pihenésem alatt lecsúsztam egy hatalmas szarvas fényképezéséről. Tőlem úgy 200 m-re a földúton jött velem szembe, de mire észbe kaphattam volna, már vissza is tért a sűrűbe. Rég leszoktam már a bosszankodásról, inkább élveztem a látvány szépségét. Nem is sejtettem, milyen hamar kárpótol az élet. Az történt ugyanis, hogy egy láposabb résznél beljebb mentem a sűrűbe fényképezni a sárgán virágzó sást. Elég hosszan álldogáltam a panoráma kép készítése közben, amikor egy „távoli vonat” ütemes susogására lettem figyelmes: si-si-si-si…

De hol van itt vonat …? És akkor megláttam a láp túloldalán a vizes sásban csörtető szarvastehenet. Mint egy jelenés, ráadásul semmit nem vett belőlem észre.

Jó távolságban volt, kezemben a fényképező, bőven volt időm képeket készíteni. Aztán hamarosan a túloldali sűrű felé vette az irányt, így a lassú távolodásáról is készült jó néhány kép. Ritka szerencse, de az is tény, hogy ezért a szerencséért alaposan meg kellett dolgozni. Boldog voltam! Kicsit járatlanabb és egyhangúbb utak következtek, majd kiértem a Bátára vezető hosszú aszfaltos egyenesre. Nincs mit részletezni, de ez a 2,5 km is elfogyott és én már a domb oldalában megbújó kálvária kápolna felé kapaszkodtam.

Mondta is egy bácsi: csak romok vannak ott fenn, de engem azok a romok is érdekeltek. Szuszogva értem fel a tetőre, és bizony szépek voltak, nem kellett csalódnom. Bekandikáltam az ajtón, a laposan világító nap sugaraitól kivételesen színesre festett belső térbe. Miután kigyönyörködtem magam, kicsit túlmentem a kápolnán, ahol teljesen valószínűtlenül egy mediterrán stílusú hétvégi házra bukkantam. Mintha Szicíliában lettem volna, oly különleges hangulata volt.

Később még átmentem a falu túlsó felén található Szent-vér templomhoz is, de a 4 évvel ezelőtti ittlétemmel ellentétben most nem varázsolt el. Hamar tovább is mentem felkapaszkodva a falut délről szegélyező dombra. Jórészt szőlővel megművelt fennsíkon futó poros utakon közeledtem a Duna irányába. Nagyon élveztem a környéket, nekem bejön ez a távolba látó, szabadságot sugárzó táj.

Egyik kanyar után váratlanul egy borospince udvarában, a tulaj és felesége előtt találtam magam. Persze meghívtak egy pohár borra, s mivel megkérdezték, én a vöröset választottam. Nagyon finom volt, szomjas is voltam, s így nagyon jólesett. Beszélgettünk egy kicsit, majd tovább vitt a gazda az első letérőig, hogy el ne tévedjek. A völgyben már éreztem az enyhe nyomást a fejemben, talán ezért fordulhatott elő, hogy elvétettem a dombon vezető utat, és a völgyben, vele párhuzamosan haladtam tovább. Csakhogy a völgy egyre csalánosabb lett, én meg rövidnadrágban… Szóval nem kis erőbedobással felkapaszkodtam a

dombra, ahol csak egy szerencsésen nyitva hagyott hátsó kapun tudtam bejutni egy kertbe. Elől viszont már csak átmászással sikerült kijutni a szekérútra. Ekkor már határozottan furcsa volt a világ, igazából azt sem értettem, hogyan tudtam átmászni a kapun ilyen „imbolygó” állapotban. Nem is erőltettem tovább a dolgot, letelepedtem egy adódó támfal szélére, még a hátizsákomból sem bújtam ki. A következő emlékem, hogy a támfal lábánál édesen alszom (a zsák még mindig rajtam), és két közeledő fiú elég hangos beszélgetésére riadok fel. Szerencsére még távolabb voltak, elég kínos lett volna, ha „részegen fetrengve” látnak az út szélén. J

De amilyen hamar kiütött, olyan hamar rendbe is jött, s hamarosan a Jankovich-kápolna közelében találtam magam. Nagyon tetszett ez a kis kápolna, elég hosszan időztem itt, hagyva időt a kijózanodásra is, s mivel nem találtam a Duna felőli utat, a Szerb-temető felé vettem az irányt.

Vettem vizet a temetőben, végig bóklásztam a Dunaszekcső szépségeit, majd a löszfal tetején lévő kertes övezetben tábort vertem egy jól benőtt bokrosabb részen.

Estére ijesztgetett egy kicsit az eső, de néhány cseppnél több nem jutott belőle. Vacsora után, a távoli meggydörgéseket hallgatva, 32 km-rel a lábamban, békésen elpihentem a sátorban. Kellemes, nyugalmas éjszakám volt, csupán a csaláncsípések bizseregtek a lábamon, míg el nem aludtam.

2018. 04. 29. vasárnap A tegnapi viharból már semmi nem látszott, kicsit párás, de szép tiszta idő volt. Összepakoltam, és kikecmeregtem a dús bokrok közül. Ekkor vettem észre, hogy egy régi, benőtt temetőben éjszakáztam. Engem sem, de az örökre itt nyugvókat sem zavarta, hogy egy éjszakára betársultam melléjük. Jól megfértünk békében, egymás mellett.

	Így reggel egy újabb arcát mutatta a település, élvezettel sétáltam zegzugos útjait, míg le nem értem a főútig. A templom melletti parkban megreggeliztem, majd a már gyülekező hívekkel én is bementem a templomba. Persze beszélgettünk pár szót, s a kántor fel is ajánlotta, hogy a mise végén szívesen átvisz Mohácsra. Köszöntem, de nem fogadtam el, viszont érdekes, hogy a „laikusok” mennyire fel sem tudják fogni, hogy ez a vándorlás számunkra milyen élmény.
És valóban, egy órával később neki is vágtam a mai elképzelésnek, melynek első állomása a faluszéli elhagyott temetőkápolna volt. Szebb időket is megélt már a dús növényzettel körbenőtt rom, alig lehetett megközelíteni. Az épületig még feljutottam valahogy, s bár próbáltam feljebbről is fényképezni, de oda már sehogy nem engedett a dzsindzsa. Elmélázós, kedves hely volt, mindenképpen meg akartam nézni, mert lehet, hogy még néhány év, és teljesen az enyészetbe süllyed. Pedig kár érte!

Dús fákkal szegélyezett úton hagytam el a falut. Később ritkultak a fák, és széles mezők közé értem. Még virágzott a repce, jellegzetes sárga színe uralta a tájat. Mondhatnám egyhangú út volt, bár kezdek rájönni, hogy igen csak élvezem ezeket a széles, elterülő vidékeket. Éles, derékszögű kanyarokkal tarkított, időnként komoly emelkedővel nehezített terepen végül felértem az aktuális domb tetejére. Szinte nyárias volt a meleg, alig győztem kifújni magam.

Körös-körben a végtelen mezők sarjadó zöldje, vagy a repceföldek élénksárgája színesítette a tájat. Innen még látszott a délibábos távolban, Dunaszekcső feletti dombon lévő víztorony jellegzetes figurája. Jólesett a pihenés, jólesett a nézelődés, de aztán csak nekiveselkedtem a folytatásnak, és lassacskán beértem Somberek házai közé. Annyira meleg volt, hogy azon kaptam magam, keresem az utca árnyas oldalát. Beérve a központba meg is látogattam a kocsmahivatalt, egy kis felfrissülésre.

Fél óra múlva újult erővel folytattam utamat a romtemplom irányába, mely a falu feletti domb tetején áll. A néhány maradék fal, egy szépen kitisztított, és rendbe rakott területen őrzi a múltat. Itt is szusszantam egy kicsit, majd később, Görcsönydobókán, láttam egy feketególya párt. Az amúgy is ritka madarak farktollai ellentétes színűek voltak: egyiké fekete, a másiké fehér.

Ismét felkapaszkodtam a következő dombvonulatra, ahol a szépen felújított Kraft-kereszt után ismét leereszkedtem a következő völgybe. Átvágva az országúton először egy facsoportnál kialakított pihenő-esőházhoz, majd beljebb egy focipályához értem. Régen focizhattak itt, mert az egész pályát elvirágzott pitypang borította. A pályán túl a dombon lovak legelésztek. Úgy elvarázsolt a hely hangulata, hogy csak az erdészháznál eszméltem, hogy elfogyott az út. Bizony nem vettem észre, hogy jó 100 m-rel előbb le kellett volna térnem róla. Ezt magyarázta a házból éppen kijövő társaság egyik férfi tagja is. Nagyot nézett, amikor a GPS-emet megnézve már mondtam is, hogy igen, itt megy mellettünk párhuzamosan az út, de a dús bokrok miatt nem lehet átvágni rá. Nem akarta elhinni, hogy ilyen pontos térképek is léteznek ma már.

Egy komolyabb erdős terep következett, néhol szinte alig járt utakkal. Jólesett a hangulata a sok mezőn futó szekérút után, bár a végén már majdnem elbizonytalanodtam, hogy jó felé megyek-e. De minden rendben volt, és hamarosan megtalált országúton kereszteztem az M6-os autópályát. Egy nagy kört leírva fut le az út Kisnyárádra, de én keresztülvágva a mezőn levágtam az ívet. Sikerült is meglepnem egy őzikét, amint az erdő biztonságos közelében legelészet a mezőn, aztán belevetettem magam a sűrűnek tűnő, de egészen jól járható erdőbe. Itt sikerült levadásznom a GCKNY geoládát is.

Aztán elértem a kálváriát, mely a lemenőben lévő nap sugarainál még a legmerészebb elképzeléseimnél is szebb volt. Felfelé nézve a kálvária hófehér stációi vakítottak, lefelé nézve a meglepően nagy, kifejezetten szép templom ellenfényben ragyogó sziluettje kápráztatott el. Élvezettel bóklásztam egy darabig, de a már erősen nyugvóba hajló nap haladásra bíztatott. Pedig a faluban is maradt a hangulatból, régen láttam már ilyen kedves kis falut. Azért még loptam egy kis időt a központi parkban, de aztán tényleg mennem kellett.

Szerencsére kevesebb volt már a hátralévő út, mint amire számítottam, így alig hagytam el a pincesort, szinte már el is értem a Csoda-kútat. Ideális táborhelyet találtam. A hófehér kápolna előtt egy dús vizű patak folyt, előtte néhány egyszerű pad, mellette sátorozásra alkalmas terület. Az út túloldalán a kút fölé hajolva egy göcsörtös törzsű fa. Csupán a kút vizének ihatósága okozott némi aggodalmat, de hosszútávon kiderült, hogy semmi baj nem volt vele.

Letáboroztam, elhelyezkedtem, majd vacsora után még meg is mosdottam a patakban. Nagyon jólesett a felfrissülés. Közben a feljövő telihold fényénél készítettem egy éjszakai fényképet a kápolnáról. Nagyon élveztem a tábor hangulatát. A tervezettnél többet, 29 km-t haladtam a mai napon, s bár kellően fáradt voltam, minden percét élveztem.

2018. 04. 30. hétfő Reggel sem éreztem másként! Korán keltem, hogy elérjem a boltot a következő faluban. A még alacsonyan járó nap ragyogása, varázslatosra színezte az amúgy is csodálatos környéket. Összepakoltam, gondolatban elbúcsúztam ettől a szépséges helytől, majd nekivágtam.

Hamarosan egy tóhoz értem. Nem a szokásos pecató, hanem inkább egy érintetlen, maga életét élő vízi világ. Megriadt kacsák, gémek kaptak szárnyra közeledésemre. Hosszan a tópartján vezetett az utam, néha megálltam meglesni a madarak életét. Csuda érdekes volt, de 9 óráig Liptódra, a bolthoz kellett érnem, hogy átvegyem a megrendelt zsemléket. (Tegnap vasárnap, holnap május 1. Nem volt más lehetőség.) Aztán elmaradt a tó, de a térképen kinézett letérő is. Így a hosszabb, de biztosabb kerülő jött számításba. Aztán egy adódó lehetőségnél felkapaszkodtam egy erős kaptatón, de csupán egy őzzel találkoztam. Alig volt köztünk 20 méter, ő nézett engem, én néztem őt, de ő hamarabb kapcsolt. Aztán kiderült, hogy csak eddig az etetőig volt az út. Végül erősen kilépve időben elértem a bolthoz, ami ráadásul tovább is nyitva volt. Kedves mosollyal megkaptam a zsömlét, s a bolt előtt a falu bolondjával is megismerkedtem.

Reggeli után keresztülvágva a falun, felkapaszkodtam egy szélesen elterülő fennsíkra. Innen nem is látszott, hogy a völgyben lapul egy település. Az elszórt erdős ligetek között távolra, akár Pécsváradig is el lehetett látni. Nem sokára egy erőbe jutva leereszkedtem a völgybe, elhagytam az elhanyagolt István-kutat, majd egy tisztásnál hangulatot váltott a táj. Egy derékszögű bal kanyar után egy szurdok oldalán kezdett kapaszkodni az ösvény. Elővéve a fényképezőmet, kettőt léptem a szurdok pereme felé, amikor tőlem, talán 5 m-re, megugrott egy hatalmas szarvas. A frász jött rám, vakon rálőttem vagy 5 képet, de csak elmosódás látszik.

Az emléken kívül semmi nem maradt az élményből, de az beégett a memóriámba. Eddig egyszer volt ilyen élményem, de minden rezdülésére tisztán emlékszem. Szuszogva felmásztam a szurdok tetejére, majd a túlsó oldalon szinte párhuzamosan vissza egy rétre. Láttam egy letaposott helyet a fűben, itt pár perce még őz lapulhatott, majd hamar elértem a Török-vár felé vezető elágazást. Mivel ismét visszatért a Liptód utáni élvezetes fennsík hangulata, úgy döntöttem nem térek le az eddigi utamról, csupán később, egy vadetető felé tettem egy kisebb kalandozást. Mezők, erdők szélén ballagva jutottam el a Mecsek Egyesület egy újabb szépen felújított keresztjéhez, a Schleicher-kereszthez. Nagyon idevaló volt, nagyon illett a tájhoz. A közeli erdei háztól nézve kifejezetten vadregényes hangulata volt.

Kiérve az erdőből kinyílt a táj. Előttem a szelíd doboldal lábánál Máriakéménd, kicsit távolabb a szerzetesház, a selymes füvű lankán elszórtan álltak, mint bárányok, a virágzó bokrok. Mögülük távolabb a templom tornya kandikált. És ez még csak bemelegítés volt a rám váró csodákra. Viselhető aszfaltozással elértem,

majd el is hagytam a szerzetes templomot, mivel először a kicsit távolabbi Templom-forrást akartam megnézni. A kanyarodó úttól néhány lépcsővel lehet lejutni hozzá, de egy egészen más hangulatba csöppen az ember. A jóleső hűvös, a megnyugtatóan csurgó forrásvíz, a vízen játszó napfény játéka, s az egyszerű pad hosszabb maradásra csábított, így itt költöttem el szerény ebédemet. Még a szúnyogok is egészen viselhetőek maradtak, így hosszan elidőztem ezen a páratlan hangulatú helyen. Később, fájó szívvel hagytam itt ezt a kellemesen hűvös, árnyas pihenőt, hogy bebarangoljam a templom környékét is.
	Egy meglepően nagy templom, egy komoly kétszintes ház és egy kálvária található a meglehetősen rendezett területen. Leginkább szerzetesháznak gondolom, de ebben nem vagyok biztos. A ház éppen tatarozás alatt állt. Körbejártam a parkos kertet, élvezettel sétáltam a százéves diófák alatt, elméláztam a régi síremlékeknél, és rácsodálkoztam a kálváriára. Az építkezés állt, egy teremtett lélek nem volt a környéken, így egyedül még romantikusabb volt a séta. (Közben még GCKARA geoládát is sikeresen megtaláltam.)

Visszafelé már eléggé megviselt a nagy melegben a faluig tartó 1 km-es út. Bágyadtan baktattam a járdán, amikor egy, a háza előtt dolgozó ember rám kérdezett:

- Mennyinél tart?

- Úgy 80 km körül. –válaszoltam.

- Váljék egészségére! –válaszolta.

Ennél tapintatosabban, tömörebben, és megértőbben elismerni a bolondériámat nem is lehetne. Nagyon jólesett érdeklődése, innen is köszönöm kedvességét!

Elhagytam a falut, és rátértem az országúttal párhuzamosan futó földútra. Látszólag végtelen unalom, de nekem mégis adott valami egyszerű romantikát. Ki tudná megmondani, mitől érdekes az egyik szakasz, s mitől unalmas a másik. A csuda sem tudja, de érezhetően más-más hangulata van egy-egy tájnak. Aztán elértem Szederkényt, megpihentem a buszmegállóban, és feltöltöttem vízkészletemet. Egy jó szándékú ember itt is el akart vinni autóval, majd erősen csodálkozott, miért nem megyek. Pihenés után továbbálltam, de a faluszéli tanyánál elbizonytalanodtam. Az út egy karámokkal szegélyezett tanyára vitt be, és nem voltam benne biztos, hogy tovább is vezet. Aztán az éppen kijövő gazda bíztatott, hogy menjek nyugodtan, csak a migránsokkal legyek óvatos, mert nem is olyan régen fogtak a környéken egy 20 fős csapatot. Végül elszabadultam, és hamarosan az M60-as út alatti aluljárón átérve már a közeli tó felé gyalogoltam.

A tó csodaszép volt, kaszált partja ideális táborhely lett volna, de gondosan le volt zárva. Úgy döntöttem, hogy kicsit előrébb, a ritkás erdőben verek tábort. A környező fákat csodálatosan megfestette a lemenő nap vöröslő fénye. Jól döntöttem, hogy nem másztam be a kerítésen, mert este hallottam, hogy jöttek a tóhoz körbenézni. Igaz így a megálmodott mosdás elmaradt… (bár az esti gyors zivatarban akár le is zuhanyozhattam volna), csupán a migránsok miatt aggódtam egy kicsit. De teljesen nyugodtan telt az éjszaka a mai napi 26 km-rel a hátam mögött.

2018. 05. 01. kedd Az esti esőtől még vizes volt a fű, de nem igazán zavart. Szokásos reggeli menetrend szerint összepakoltam, és hamarosan a frissen sarjadó vetés között, messzire elnyúló, tágas mező közepén ballagtam.

	Hosszan tartott a táj jellege. Később ráfordultam egy bicikli útra, elhagytam egy régi keresztet, majd ismét letértem a mezőre. Átkeltem egy bővizű patakon egy téglából rakott hídon. Innen egy kemény erdei szakasz kezdődött, egy jó kilométeren át. Volt sár bőven, ráadásul a magas fű is erősen vizes volt a tegnapi eső nyomás. A szúnyogok sem kíméltek, így egyáltalán nem bántam, amikor végre elértem az erdő szélét, és egy kitaposott szekérút került a lábam alá. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a lágyan lankás dombok között elértem Nagybudmért. Milyen lehet a kicsi, ha ez a nagy?
Egy tündéri falu volt, mintha 100 évvel azelőttről maradt volna itt. A régi házak, az idős, békés emberek, becsülettel ugató kutyák… s végül az öreg templom és a temető. Fantasztikus íze volt a helynek. A ragyogó napsütésben le is telepedtem reggelizni, és szárítkozni. Csodálatos békés hangulata volt, majd egy órát töltöttem el itt. Friss erővel, szárazon folytattam utamat, ahonnan még hosszan vissza lehetett látni ennek a kedves falunak a templomtornyára.

Hosszan elnyúló sík vidék kezdődött innen, szép rálátást engedve már a Villányi hegyekre. Repceföldek sárgája, más vetések serkenő zöldje váltogatta egymást. A falut nem érintve, de Kisbudmér közelében haladt el a szekérutam, így nem csodálkoztam, de kíváncsian nézegettem azt a „szigetet”, ami a mező közepén állt. Talán régi tanyaközpont (?), raktár, vagy ki tudja mit lehetett régen az a rámpa, néhány lámpaoszlop és épület, ami ott éktelenkedett a vetés közepén.

Tovább haladva észrevettem egy macskát, amint sunyi módon éppen igyekezett becserkészni egy kismadarat, amely egy száraz indán üldögélt. Szerencsére már a madár is szemmel tartotta, bár még nem jelentett rá veszélyt, de így nem rám figyelt. Tekergette a fejét, néha fél lábra állt, de hagyta magát elég közelről fényképezni. Hosszan figyeltem a lencséken át, még soha nem volt szerencsém így megfigyelni madarat. Nagy élmény volt. Aztán a madár elszállt, a macska közeledésemre elijedt, én meg hamarosan leereszkedtem néhány métert a közeli völgybe.

Innen már karnyújtásnyira tűnt a Villányi kilátó, bár tudtam jól, hogy még 4,5 km van addig előttem. Körülöttem a mezőn itt is, ott is egyszerű piros virágok virítottak, fantasztikus kontrasztot adva a zöld háttér és a kék ég előtt. Aztán elmaradtak a virágok, elfogyott az út, s bár tikkadtan, de egy Mária kegyhely, majd néhány szép üdülőház mentén elértem a Templom-hegyi kilátót. Jólesett megpihenni, miközben csodáltam azt a szurdokvölgyet, mely a kilátó egyik látványosságát adta.

Innen már közelről látszott a védett Szársomlyó csúcsa. Indulás óta nem tudtam dönteni, hogy csak úgy felmenjek-e rá, vagy annak rendje s módja szerint kérjek engedélyt a megmászására. Miközben a kilátóból csodáltam a panorámát megkaptam a választ, hiszen a csúcs körül tömegével repkedtek a paplanernyősök. Ha ők nem „károsítják a természetet”, hát én sem fogom! A városból felhallatszó majális hangjai mellett ettem egy kiadósat, később a város temetőjében vettem magamnak vizet, majd nekivágtam a hegy felé vezető szőlős domboldalnak.

Igazi szőlőhegyre értem, de valami mégsem stimmelt. Megérezve a „hely szellemének sikoltását”, nyomasztó érzések ébretek bennem. Idő kellett, amíg letisztult a kép: túl sok a feltört, elhagyott présház, a még feltöretlen, ép házakon meg túl sok a zár, a lakat, a rács. A belefáradás, beletörődés íze lengte körül a környéket.

Szomorú ellentét feszült a hely csodálatos földrajzi adottságával szemben. Hogy kik lehettek/nek az elkövetők nem tudom, de nekem az elmúlt évek migráns rohamai ugrottak be. Mindezek ellenére nagyon élveztem a sétát a történelmi borvidékünkön. Túráim során sokfelé sétáltam már szőlőhegyen, s mindig magával ragadt a hely különleges hangulata. Errefelé igazi kistermelői szőlészetek voltak, régi házak, öreg pincék, az utakon régi keresztek. Kényelmes séta volt, élveztem is minden pillanatát. Aztán elértem a Szársomlyó lábánál lévő szoborparkot, és egy új csoda várt reám.

Az innen induló ösvényen neki is vágtam. Nem volt könnyű terep, sziklás talaj, erős emelkedő, a hátamon meg a zsák, de a táj csodálatos. Jobbra inkább zárt erdő, de balra időnként le lehet látni a távoli síkra. Néha megálltam, hogy kifújjam magam, ilyenkor csodáltam a kilátást. Jól elfáradtam mire felértem, de megérte.

Itt a tetőn van egy füves tisztább terület, ahonnan szinte teljesen körbe lehet látni. Nagyon élveztem a kilátást, bőven készítettem a fotókat. A távoli éjszakai táborhelyemről is készült egy kép, bár még nem tudhattam, hogy az lesz az. Miután kifújtam magam, érdeklődtem egy csapattól, hogy le lehet-e menni a hegy túloldalán, de nem tudták. Így aztán ismeretlen terepen folytattam, vagyis egy régi mondás szerint, a „sárkányok földjére léptem”. Egy ideig alig lehetett megtalálni az ösvényt, később egy régi sziklába vájt szekérút került a lában alá. Színes virágok szegélyezték, sikerült is egy pillangót megörökíteni az egyiken.

Örömöm hamar szertefoszlott, amikor az út egy lebányászott sziklafal oldalában véget ért, de az ijesztő látvány ellenére egészen könnyen lejutottam a bánya szintjéig. Innen jól látszott a bányászás oka, a távoli Beremendi Cementgyár, és bár megértem a szükségességét, vétek ezért a csodálatos hegyért. Sikerült kijutnom a bánya területéről, de még várt rám egy 4 km-es kitérő: vizet szerezni Nagyharsányban. Nem volt könnyű, hisz szokás szerint az összes kút el volt zárva, de szerencsére a templom oldalában lévő üzemelt, fel is töltöttem készleteimet. Egy bő órával később ismét a bánya sarkánál álltam, és most már nekivágtam az út folytatásának. Előbb füves mezőn, majd szőlővel telepített dombokon haladtam, míg végül elértem a Vylyan borászat vendégházát. Ketten vacsoráztak a teraszon, de már távolról mondták, hogy nincsenek már nyitva (jó nehéz napjuk lehetett…), de kérdésemre, hogy éjszakázhatok-e a parkjukban, készséggel igennel válaszoltak.

Letelepedtem, sátrat vertem, úri módon egy pihenő padnál megvacsoráztam. Szép kilátás nyílt innen: vissza lehetett látni a Szársomlyó lebányászott nyugati felére, dél-kelet felé a távolban Kisharsány házai látszottak. Kellemes békés este volt, de én kellően fáradt voltam már a mai közel 32 km-rel a lábamban, hogy hamar lepihenjek.

2018. 05. 02. szerda Amikor kezdtek szállingózni a munkások a borászatba, már én is talpon voltam. Lehet, hogy mások is szoktak táborozni itt, de nem is csodálkoztak rajtam. Összepakoltam, még kértem vizet, majd nekivágtam az út folytatásának.

Egy erdőben vezető mélyúton haladtam, melyet időnként aranylóra varázsolt az alacsonyan járó, be-besütő nap fénye. Valamilyen futóverseny volt itt az ünnep alatt, mert több helyen is kint voltak útjelölő csíkok. A mélyút megszűnt, de továbbra is vadregényes erdő jellemezte az utamat. Csupán a reggeli hűvösben még aktív szúnyogok voltak kicsit zavaróak. Később elmaradt az erdő és egy nagyüzemi szőlősbe értem. A távolban már feltűnt a Siklósi vár, de körülöttem ameddig a szem ellátott csak szőlő és szőlő. Elgondoltam, hogy csupán az oszlopok és a kifeszített drótok is hatalmas vagyont jelenthetnek, a szőlőről, a várható termésről már nem is beszélve. Átéreztem, micsoda hatalmas munka van egy pohár borban, s megkapott a szőlészgazda érzésvilága, hogy amíg nincs pincében a termés, addig aggódik.

Egy szusszanó után az út ismét beterelt az erdőbe, s a völgybe vezető úton megtaláltam a GVBKR geoláda egyik pontját. A völgyben egy csodás rét terült el, selymes, letelepedésre csábító fűvel. Innen már jól hallatszott a közeli vasút zakatolása, de én nyugatra vettem az irányt és ismét belevetettem magam a fák közé.

Rövid emelkedő után elértem egy diófa védelmében álló kulcsosházat. A tornác falán egy hatalmas szarvas freskó volt felfestve. Hangulatos hely volt, meg is pihentem egy kicsit. Kár hogy kissé elhanyagoltnak tűnt. Itt leltem rá az előző geoláda második pontjára is. Később egy rövid, úttalan szakaszon átvágva, ismét egy szőlészetbe értem. Különleges hangulatuk volt ezeknek a hatalmas szőlő ültevényeknek. Később szekérút került a lában alá, aztán betonos lett, de a szőlő maradt. Sokan dolgoztak a környéken kihasználva a jó időt.

Kíváncsi tekintetüktől kisérve kereszteztem a völgyben futó országutat, hogy a túloldalon ismét felkapaszkodjak. Elmaradtak a nagyüzemi táblák, helyüket kiskertek váltották fel. Dél felé fordultam, hogy leereszkedve a völgybe átvágjak a Göntér-hegy irányába, de már az első kertnél elakadtam. Az út, amit kinéztem a térképen, kapuval el volt zárva. Szerencsére a kertben el tudtam indulni, aztán mindig arra mentem, amerre tudtam. Egy helyen éppen füvet nyírtak, gondoltam, most szorulni fogok, de nem is szólt a tulaj. Aztán csodaszép házak mellett kiértem az országútra, majd szőlők közötti úton tovább a dombra. A távoli domb oldalában látszott egy öreg, elhagyott tanya. Innen nézve nagyon romantikusan hatott, meg is őriztem ilyen szép álomnak.

Felértem a tetőre, ahol egy egyszerűségében szép búcsújáróhely van kialakítva. A frissen kaszált fű jelezte, hogy rendszeresen gondozzák a helyet. Lepakoltam a zsákomat, és élveztem a békés nyugalmat. A csúcsról körpanoráma nyílt, innen már jól látszott Siklós és a vár is. Később még megkerestem a GCGONT geoládát, majd folytattam utamat.

Egy bő órával később már Siklós utcáin bandukoltam, bevásároltam egy boltban a dzsámival szemben, majd kényelmesen felsétáltam a várhoz. Egy padon megebédeltem, aztán körbesétáltam a várat. Bár be nem mentem a nagy zsákom miatt, de így kívülről is maga a csoda. Lassan elmaradt a vár, aztán a város is, és kertes üdülőházak mellett egyre közelebb került a Tenkes lábánál emelkedő máriagyűdi kegytemplom. Előbb azonban a templomtól keletre lévő Szent-kutat értem el, ami számomra erős csalódás volt.

A közelében fém asztal és székek voltak kirakva (nyilván kedvességből, pihenésre), de olyan ronda és rozsdás állapotban, hogy kiábrándító, a kút pedig tájidegen náddal volt körbeültetve. Tovább is mentem hamar, nekem ebből ennyi elég is volt. Még levadásztam a közeli GCGY geoládát, és hamarosan Máriagyűd különleges bevezető utcájánál jártam. Az egyik oldalon olyan alacsonyan voltak a házak építve, hogy simán fel lehetetett volna lépni a tetejükre. Aztán beértem a kegytemplomhoz, ahol egy szép nagy park várja a megfáradt vándort. Lepihentem, de rám jött a szükség. Gondoltam a legjobbkor,

legalább kulturáltan el tudom rendezni, de a látogatóközpontban csak pénzbedobós WC volt, nekem meg nem volt a megfelelő érméből egy darab sem. Még a kulacsomat sem sikerült feltölteni. Ekkor értettem meg, hogy hiába szép a park, hiába szép a szándék, ha minden a bevételről szól. Igyekeztem is a közeli „túraállomásra”, hogy majd ott, de ismét csalódnom kellett. A csapok elzárva, a wc lezárva… Végül vizet egy jóval fentebbi, csodák csodájára működő kékkútból vettem, dolgomat meg már a falun kívül, a szokásos módon rendeztem el. Nem lopta a szívembe magát Máriagyűd!

Kitartó kapaszkodón másztam egyre feljebb a Tenkes oldalán. Elértem a kilátót, fel is másztam rá és bár a kilátás szép róla, semmi újat nem nyújtott az eddig látottakhoz képest. Aztán elértem a Pyber-gunyhót, ahol engedélyeztem magamnak egy pihenőt a szuszogtató emelkedő közben. Élvezettel nézelődtem ezen a kedves helyen, alkalmas lenne táborozásra is. Első verzióban ide terveztem az éjszakázást, de módosult a tervem, hogy kevesebb jusson az utolsó napra. Továbbiakban szép sétautakon vágtam át a Tenkes gerincén, majd egyre keskenyebb, elhagyottabb utakon haladtam Túrony felé. Több őzzel is találkoztam mire elértem a falut.

Az első meglepetés a kis téren ért, ahol egy ivókút várja a megfáradt, szomjas vándort. Jólesett a frissítő mosdás és a kedves figyelmesség. Aztán alig értem a középkori templom bejárathoz, már kiabált is a tiszteletes, hogy be szabad menni, nyitva van az ajtó. Megcsodáltam kívül belül, és mondhatom, kár lett volna kihagyni. Később elköszöntem az udvaron játszó gyerekektől, és rövidesen a Túrony túraállomáshoz értem. Egy kaszált, füves területen néhány asztal-pad, két kiszolgáló épület (igaz ezek zárva voltak), de több működő vízcsap vízvételhez. Nem is kell ennél több a táborozáshoz, letelepedtem és tábort vertem. Aztán vacsora közben elgondolkoztam azon, hogy igaz nem azonos műfaj Túrony és Máriagyűd, de mennyivel emberibb, önzetlenebb ez a Túronyi fogadtatás. Köszönet érte!

A borongós, esőre hajló estében elhelyezkedtem a sátorban. Még megszórt egy kis zápor, de az erős szélen kívül egy cseppet sem zavart. 30 km jutott a mai napra, s a szokásos lábápolást követően békésen aludtam reggelig.

2018. 05. 03. csütörtök Ragyogó napfényes volt a reggel, a tegnap esti zápornak már nyoma sem volt. Ismét körbejártam ezt a kedves helyet, és ismét csodálkoztam, hogy ilyen is létezik kis hazánkban. A szokásos reggeli rutin-pakolást követően nekivágtam az útnak.

Ez a nap a hosszú gyaloglások jegyében telt el. Még hosszan elnyúlt a falu, majd balra letértem egy bekötőútra és elmentem majdnem a következő faluig, Garéig. Több mint 3 km után, a falut alig érintve, tértem rá a szántások között vezető földútra. A repceföld mellől visszanézve, szépen látszott Garé templomának tornya.

Bár nem igazán viselt meg az eddigi aszfaltos út, jólesett végre földutat tudni a lábam alatt. Előttem a párás távolban már szépen látszott mai napom és egyben az egész utam célja: Pécs, s felette a misinai TV torony. Hangulatosak voltak az út menti vetések, néhol távoli őzek, madarak mozogtak, máshol gépekkel készülődtek valamilyen munkára. Alig eszméltem és már el is értem Szilvás falut. Megpihentem és reggeliztem a parkjában, közben érdeklődve figyeltem amint a közmunkások szorgos keze alatt szépült a főutca.

Folytattam utamat, mely ha lehet még kevésbé volt egyhangú. Érdekes ez az érzés, látszólag dög unalom: egyenes, sík, poros út, végtelenbe vesző távoli táj, és mégsem unalmas. Nem tudom mitől van ez, de az alföldi vándorlásom óta megszerettem ezeket a lapos egyhangú utakat. Mindig akad egy-egy elhagyott tanya, egy érdekes fa, egy távoli panoráma, amin elszaladhat a gondolat. Talán a szélesebb látómezőn könnyebben „szárnyal a gondolat”, vagy nagyobb tere van a „múlton való elmélkedésnek”… nem tudom, de élvezem.

Aztán elértem a Mosztár-dűlő pihenő házait, és hamarosan a Bagolyvár-kilátóból csodáltam a völgy tavait. Itt sikeresen megtaláltam a GCBKIO geoládát, később a feltört hófehér kápolna mellett elértem a Kökényi-pihenőtavat. Sokan piknikeztek a tó mentén: sütögettek, fociztak, gyermekiket sétáltatták. Szokatlan volt ez a nyüzsgés így, az egyedül töltött 6 nap után, de élveztem váratlan pezsgését. Aztán elmaradt a piknikezők sora, és már csak egy-egy horgász, vagy napozó

színesítette a vízpart hangulatát. Átértem a Malomvögyi-tóhoz, ahol néhány fős csoport közelébe sodort a sors. Egyetemisták lehettek, s mivel hasonló volt a gyalogló ritmusunk a város széléig egymás közelében haladtunk. Jó segítség volt, mert elég egyhangú, unalmas lett volna ez a városszéli 5 km-es szakasz. Beérve a városba még rosszabb lett a helyzet, némi változatosságot a Kertváros városrész temploma és parkja hozott. Később egy útépítés porát hordta a szemembe a szél. Döbbenetes volt a kontraszt az elmúlt 6 nap nyugalma és a poros, füllett város között.

De ezen is túljutottam, majd a vasútállomáson megvettem a jegyemet, s mivel még maradt idő, jót ebédeltem. Aztán elindult a vonatom, szerencsésen átszálltam Dombóváron és Tárnokon, s kora esti órákban kényelmesen haza is érkeztem. A mai napon 14 km-t gyalogoltam, az egész túrán összesen 176 km-t. Jó hangulatú, kellemes úton voltam túl, örülök, hogy az országnak ezt a szegletét is megismerhettem.