Unokás túrák

Bazsi – Bori - Ikrek

2025. 07. 22.  kedd              A kamaszok nem bírtak magukkal. Addig fűzték a fejem, amíg rá nem álltam, hogy négyükkel menjünk túrázni: Bori, Bazsi, Dani, Máté. Egy három napos túrát terveztem, s kicsit megemeltem a napi távokat is.

Reggel 6 óra körül indultunk, és vonattal mentünk Salgótarjánig, majd innen busszal tovább Rónafaluba. Nem mondom, hogy túl frissek voltak reggel a vonaton! Leszállva a buszról, vizet vettünk egy kékkútnál, majd felmásztunk a Mogyorósi-kilátóhoz és a kilátóba. Kigyönyörködtük magunkat és éppen leértünk róla, amikor megállt egy autó a kilátó lábánál. Két férfi szállt ki és körbejárta a kilátót, majd egy táblát szögeltek a feljáróhoz: BALESETVESZÉLYES, LÁTOGATNI TILOS!

Mint kiderült, mi voltunk az utolsó legális látogatói a toronynak. Micsoda szerencse, hogy így beletrafáltunk! Aztán tovább álltunk a Réti kereszt felé, ahol tartottunk egy kis pihenőt.      

Különleges hangulata volt ennek a keresztnek, itt a távolba nyúló, lekaszált rét közepén. Később is hosszan mentünk még a szénagurigákkal teleszórt réten, amíg el nem értük az erdőt.

Jólesett már az árnyék, és rövid idő múlva a régi bánya szakadékához jutottunk. Lementünk az aljába, s a fenséges sziklafalak oltalmában, hamarosan elértük a Középbánya-tavat. Ez mindig szép, mindig elgondolkoztató, mindig magával ragadó. Innen a Margit-bánya felé vettük az irányt, s nem sokára már Somoskő alatt tapostuk az ösvényt. Most nem mentünk be a faluba, hanem tőle jobbra térve, átmentünk a határon, s nekivágtunk az ezt követő szívós emelkedőnek.

Nem is nagyon kellett bíztatni senkit, amikor elértük a bővizű forrást, hogy vegyen friss vizet. Lelkesen töltötték kulcsaikat, s utána nagy leheveredésbe kezdtek a pihenőnél. Nem volt könnyű újraindítani a csapatot, bizony ők már benne jártak a kamaszkorban, önálló véleménnyel, önálló akarattal. Nekem is volt mit megtanulnom ezzel kapcsolatban…   

Végül felértünk a régi kilátó helyéhez, de akkor még nem esett le nálam a tantusz, hogy feljebb van egy másik is. Így, lementünk a völgybe és egy kedves pihenő tó mellett elhaladva nekivágtunk a vár felé vezető hegynek. Hihetetlen hangulata van ennek a szakasznak: először a hatalmas kőfolyás varázsolt el, majd a bazalt orgonasípok ejtettek ámulatba minket.    

Felérve a várhoz visszaértünk hazánkba, ahol a Petőfi-ligeten tartottunk egy kis pihenést.

Itt, az emlékhely közelében meséltem el nekik Dr Krepuska Géza prof. esetét: - A tragikus trianoni döntés végrehajtása közben a bizottság egyik tagja, egy angol lord (Carrey) megbetegedett fültőmirigy gyulladásban. Bekerült a professzor úr klinikájára ahol meg is gyógyult... A professor ekkor azt kérte az angol lordtól, hogy próbáljanak meg szóba állni a környékbeli emberekkel szlovákul. Állítólag ekkor vált világossá a bizottság számára, hogy ez egy színmagyar falu. Leegyszerűsítve a történetet, így maradt mégis magyar kézen ez a terület.

Miután kipihentük magunkat, friss lendülettel elmentünk Eresztvényig, majd folytatva az utat, a Dornyay Házig.

Csodálatosan fel lett újítva ez a ház! Tíz éve, még azon izgultunk, hogy enyészetté ne váljon, most meg ilyen szép. Köszönet érte! Szemben vele, a Dornyai-pihenőhöz terveztem az első táborunkat, hisz itt van friss víz (Bodzfás-kút), kellemes sík terület, és hangulatos környezet. Le is telepedtünk, s mivel nem volt még késő, kényelmesen berendezkedtünk. A fiatalok mind függőágyban képzelték az éjszakát, én hoztam csupán egy 3 személyes sátrat, gondolva egy esetleges esős időre is.

Szerencsére eső szóba sem jött, s fantasztikus hangulatú esténk volt. Megfőztük a már szokásos tésztalevesünket, s a vacsorát követően ki-ki felépítette a maga éjszakai függőágyát, sátrát.

Különleges hangulatú volt az este, hosszan élveztük a fények játékát. Később még jártunk is egy keveset, hogy be tudjuk fogadni a természet kivételes szépségét.

Sötétedés után még hosszan beszélgettünk, elmeséltem az ifjaknak azokat a különleges szellemei élményeimet, amiket túráim alatt éltem át. Kis híján 16 km-t mentünk ezen a napon, s nagyon kényelmes éjszaka várt ránk.

2025. 07. 23.  szerda            Nagyon jól bejött az ifjúságnak a függőágyas alvás. Vidáman, lendületesen ébredtek, jó volt látni erejüket. Sajnos az időjárás már kevésbé volt kegyes, hisz borongós volt az ég, bár nem esett.

Nem sokat vacakoltunk, neki is vágtunk a mai napnak. Lihegve, szuszogva felkapaszkodtunk a Salgó várába, (így visszatekintve, már akkor sem volt teljesen rendben a szívem) ahol kivételes látvány fogadott minket: a különleges tiszta levegőben jól látszottak a Lengyel Tátra csúcsai.

Ritka látvány ez, különösen így júliusban, de jól látszott a tegnap megjárt Réti kereszt környéke is.  

A fiatalok megbabonázva csodálták ezt a különleges látványt, még a rosszalkodásról is megfeledkeztek. Lefelé a hegyről, már hagyományból is, meglovagolták a famókus és a fanyúl szobrot. Kamaszodnak már, de azért még sokszor gyerekek… A környék, lassan már jól ismert szép zöld erdejében, egyre inkább leértünk a völgybe. Itt régen egy kis bányavasút közlekedett, balra fordulva hamarosan az alagútjához értünk. Ebben az alagútban fényképeztem pár éve egy „ördögfejet”.

Most nem volt ilyen „ijesztő” denevér élményben részünk, s elhagyva az alagutat, hamarosan le is tértünk a falu irányába. Be kellett mennünk, hogy feltöltsük a készletünket, hisz két napig nem fogunk települést érinteni. Sikeresen be is vásároltunk, sőt, egy kis édességgel is kényeztettük magunkat. Úgy éltünk, mint az urak! Aztán hamar rájöttünk, hogy az urak nem szoktak déli hőségben utcákon gyalogolni, csupasz réteken felfelé kapaszkodni. Ahogy elértük a Karancsra futó Kercsegi utat, le is telepedtünk egy kiadós ebédelésre.

Nem siettük el a dolgot, hisz tudtuk jól, hogy kemény kapaszkodó vár még ránk. Jó két órát pihentünk itt a csodálatos kék ég alatt, a hangulatos fák árnyékában. Elég nehéz út várt ránk a folytatásban, gyalog nehezen járható durva kövekkel volt fedve az út. A bokatörő szakasz végén örültünk már, amikor letérhettünk a kőbánya felé.

Itt viszont a fiukat elkapta a láz, s alig lehetett őket visszahívni a szikla pereméről… Még csak az hiányzott, hogy valaki kitörje a nyakát. De végül minden rendben zajlott, vettünk vizet az Elemér-forrásból, s némi lihegés után felértünk az esőházhoz. (Én egyedül még elmentem a Szlovák oldalon lévő forráshoz, hogy folyik-e, hisz holnap járni fogunk arra.)

Innen már könnyen felmásztunk a Szent Margit-kápolnához, ahová most is terveztük a táborunkat. A Remetelak előtt volt jó hely a függőágyaknak, így én is itt vertem fel a sátrat. Még asztalunk, padjaink is voltak, nagyon kényelmes helyünk lett! Az ikrek nekiláttak sakkozni, a többiek pedig lepihentek még vacsora előtt egy rövidet. Aztán megfőztük a szokásos levesünket, s jó étvággyal pótoltuk a mai napi veszteségeinket. Ma is nagyon hangulatos volt az este, igazán kegyes volt hozzánk az időjárás.

Azt hiszem, ez a környék végleg a "legkedvesebb helyek" kategóriájába került nálam!

Nem sok híja volt, hogy meglegyen ezen a napon a 14 km. Bár erősen kapaszkodós volt ez a nap, egészen jól bírta a csapatunk. Az éjszakánk is békésen telt.

2025. 07. 24.  csütörtök      Ragyogó, napfényes reggelre ébredtünk. A fák alá laposan besütő nap igazán hangulatossá varázsolta táborhelyünket.

Reggelit követően lélekben elbúcsúztam ettől az igazán kedves helytől, majd neki is vágtunk a mai napnak. Fél nyolc körül, szuszogva, lihegve értük el a Karancs csúcsán lévő Ruzsik-kilátót. Nagyszerű kilátás fogadott minket, látszott a Réti-kereszt, a Salgó, stb. Igazán különleges volt a táj a reggeli lapos fényviszonyok között. Boldogan kerestük eddigi utunk vonalát, amikor egyszer csak megakadt a szemem egy távoli vár kontúrján. Elő a „távcsővel”, és csodálkozás!

Az irány, s a becsült távolság alapján, a 24 km távolságban lévő Hollókői várra tudtam csak gondolni. Nem semmi ez innen!

Miután kinézelődtük magunkat elindultunk a határ mentén, a kemény lejtőn lefelé. Később eltérve a határtól a kőbányát céloztuk meg, mely most is izgalmas arcát mutatta. Sőt, feltűnt, hogy egy új fejtést is megkezdtek, az eddigi bányával szemben lévő domb oldalán. Bejártuk a teraszokat, élveztük a kivételes hangulatot, bár a fiatalokon már érződött egy kis fáradság: egy idő után letelepedtek, s már nem izgatta őket a bánya romantikája.

(2020-ban innen a bányától láttam először a Lengyel Tátrát egy jó hideg novemberi reggelen.)

Visszafordulva ismét a határ felé vettük az irányt, mert úgy terveztük, hogy tekergünk egyet a szlovák oldalon is. Rendben is ment minden, amíg a  jelzés nem kezdett egy komoly emelkedésbe, s mi inkább a vele párhuzamosan futó, és alig emelkedő, jelzetlen ösvényt választottuk. - Jó lesz az is,  - gondoltam, csak azt nem vettem észre, hogy ez az ösvény az utolsó 100 m-en megszakad. Így, belementünk egy zárt völgybe, aminek a végén dszindzsában kellett meredeken visszakapaszkodni az előbb elhagyott ösvényre.

Szenvedésünket kárpótolta viszont egy őzike, melyet megzavartunk, így lefelé ereszkedve, oldalazva igyekezett kikerülni bennünket. Szerencsére jól láttuk, sőt, még fényképet is tudtunk készíteni róla. Nagy élmény volt… ahogyan a kemény kapaszkodó is! Egy helyen Bori megakadva, nem tudott tovább mászni. Segítség kérésére a három fiú, egyként mozdult kimentésére. Bizony, bizony, még lovagiasságra is tanítja a fiatalságot egy-egy kemény terep! Jó volt látni készségüket!

Meggyötörten, remegő lábakkal értünk fel a  jelzésű útra, melyen néhány lépéssel elértünk a tegnap, egyedül megnézett forráshoz. Régen örültünk ennyire forrásnak.

Neki is estünk, s kis híján „ki is ittuk” az összes vizét. Mosdottunk, szuszogtunk, ettünk is valamit, s lassan kipihentük az erős kapaszkodó gyötrelmeit. Innen már csak lefelé vezetett az út, kényelmesen lesétáltunk az állomásra, a tegnap már felfelé járt úton. Közel 14 km-t mentünk a mai napon, a három nap alatt 42 km-t gyalogoltunk. Komoly túrán voltunk túl, érdekes volt látni a kamaszodó unokáim világát!