Unokás túrák

Balázs

2020. 06. 27.  szombat         Következő évben a vagány, 8 éves Balázs unokám kért egy túrára. Meg is ígértettem vele, hogy végig szót fogad, mert ez nem tréfa. Be is tartotta becsülettel! Pilis csúcsra és a környékére terveztem az utat, s mondhatom nagyon jól sikerült.

Fél tízkor vágtunk neki a hegynek Pilisszántóról, ahova már nem is tudom hogyan kerültünk. (Biztos valamelyik szülő vitt minket el.) Kemény emelkedőn kapaszkodtunk a hegyre az Orosdy-kastély közelében, majd elértük a Trézsi-kútat. Éppen sokan voltak körülötte, így nem is időztünk, hanem tovább kapaszkodtunk a László-kúpjáig. Itt viszont már nem volt mese, tartottunk egy kis pihenőt, megszemlélve a fantasztikus kilátást. Bazsi boldogan távcsövezett.

Végre elértük a Boldog Özséb kilátónak átépített geodéziai tornyot, ahol sokan pihentek.

Mi is letelepedtünk, hisz kellett a pihenés, s ettünk is valamit. Közben felmásztunk a kilátóba, de az itteni kilátás már nem sok újat tett hozzá az eddigi élményeinkhez. (Még leolvashattam volna a torony kódját is, de az elmaradt…) Tömeg ide, tömeg oda, a fák mentén egyszer csak egy erdei pintyre lettünk figyelmesek. Szorgalmasan szedegette az emberek után megmaradó morzsákat. Egy óra múlva indultunk tovább, s hamarosan a jövés-menés is lecsökkent. Átmentünk a régi rakétasilón (Bazsi el volt ámulva tőle), majd lejjebb megpihentünk a fakanapék egyikén. Kényelmesen ballagtunk!

Egyik kanyarban az aszfaltos útról átváltottunk a  jelzésű útra, hogy a Fekete-kőről is megcsodáljuk a kilátást. A kilátásban nem is volt hiba, de Bazsin eluralkodott egy fáradság. Csak üldögélt, köveket pakolgatott, s pihent. Van ez így! Volt egy gondolatom, hogy verjünk tábort itt, de nem volt ideális a hely, így inkább folytattuk, s nagyon jól tettük, hisz a közeli Pilis-nyerget már friss lendülettel értük el.

Itt is pihentünk egy kiadósat a „kényelmes” padokon. Hangulatos hely ez az esőházzal, padokkal és a II. világháborús emlékművel együtt.

Tovább indulva, a kellemes lejtős úton alig fél óra alatt el is értük a Kapisztrán kunyhót-t. Itt is felmerült bennem a táborverés lehetősége, de végül elvetettem. Annál elhanyagoltabb ez a kunyhó. Pihent itt néhány ember, akik alig győztek csodálkozni párosunkon. Még hogy nagypapa és unokája… nem semmi. Jólesett, nem tagadom, de azért mégsem olyan lehetetlen. Miután ők továbbmentek, mi még ültünk egy keveset, hisz már alig volt a mai napból, aztán oda-vissza ballagtunk egy kevésbé látványos kilátóhoz. Onnan visszatérve, a Kémény-szikla felé vettük az irányt.

Egy kimagasló szikla tetejére érkezik az út, ahonnan, letelepedve a szikla köveire fektetett fa gerendára, a teljes nyugati horizont átlátható. Valami csodálatos hangulatú hely ez!

Szemben velünk a völgy mélyén terül el Klastrompuszta, s körülötte pedig a pilisi hegység végtelenbe vesző pereme. Fél órán keresztül ámultuk ezt a varázslatot, s alig tudtunk betelni vele.

Amikor már kigyönyörködtük magunkat, leereszkedtünk a meglehetősen meredek csapáson a szikla lábához. Az elő-túra során már kifigyeltem, hogy itt van egy hangulatos barlang, ahova kényelmesen befér a sátor. A tavalyi levelek kellemes paplant biztosítottak, s mi el is helyezkedtünk rajtuk. Ha jött valaki a szikla tetejére körbenézni, jól lehetett hallani, de ő még csak sejteni sem sejtette, hogy itt táborozunk alatta. Ezen a napon 12,5 km-t haladtunk.

Esteledett, mi már betelepedtünk a sátorba, s onnan figyeltük az égboltnak a fák lombjaira vetülő, pillanatonként változó árnyalatait. Régi motoros vagyok már, de olyan hangulatos, békés, nyugodt alkonyt addig sem, és azóta sem éltem át. Kivételes este volt! 

2020. 06. 28.  vasárnap      Másnap  reggel ismét felkapaszkodtunk a szikla tetejére, hogy a reggeli fényviszonyok között is megcsodáljuk a tájat. Így is fantasztikus volt!  

Jó nagy kerülővel tudtunk lemenni a szikla alatt elterülő Klastrompusztára. Majdnem a Kapisztrán kunyhóig vissza kellett menni, ahonnan már kényelmes sétával értük el a falut. Útközben láttunk egy gombás boszorkánykört. Érdekes látvány, s bár sokszor hallottam már róla, de látni itt láttam először. Beérve a faluba, egy kis cinke tűnt fel az egyik kapu alatt, aki nem menekült. Én hamar felismertem, hogy szegénynek nem sok van már hátra: repülni nem tudott, s az egyik lába is odavolt. Ezt persze nem nagyon ecseteltem Bazsinak.

Aztán beértünk a központnak számító útelágazáshoz, ahol vizet kellett szereznünk. Elballagtam hát a 200 m-re lévő közkúthoz, majd körbenéztünk: visszafelé jól látszott a Kémény-szikla, ahol éjszakáztunk, előttünk pedig a Magyar Pálos Rend romkertje terült el. Bebarangoltuk a romokat, majd déli irányba elhagytuk a települést.

Elmentünk még néhány emlékhely és kereszt közelében, de lassan érintetlen erdő vett minket körül. Nem túlzottan jellemző környéken haladtunk vagy 2 km-t, amikor az annál érdekesebb Eszperantó-forráshoz érkeztünk. Egy Nortun-kút áll az erdőben, s onnan lehet vizet varázsolni. (Egy másik túrámon itt egy beat zenekar koncertjét sikerült kifognom. Na, ez sem az erdőkre jellemző esemény…) Terveim között volt még, hogy innen felmegyünk a Csévi-barlanghoz, de látva unokám elfogyó erejét nem erőltettem: hiába, a második nap már mindig nehezebb nekik.

  Alig egy kilométeres sétával el is értük Piliscsév Pincefalujában lévő Szent Orbán szobrot, ahová meg volt beszélve a kimentésünk. A teljes túrán 18 km-t mentünk, a mai napon csupán 5,5-t. Vártunk, vártunk, de szegény Mama kicsit eltévedt, s a falu túlsó végén lévő Szent Vendel szoborra startolt rá. Így picit többet vártunk rá, de csuda sem bánta, hisz kényelmesen telt az idő pihenéssel.

Aztán megérkezett, s mi boldogan meséltük a túra kalandjainkat.