Tolnai Piros

Simontornya - Dombóvár

2024. 09. 20. péntek Már készen voltak a tervek az útra, amikor kiderült, hogy jövő kedden már esős idő várható. Így, az indulást előrébb hozva, már péntek délután nekivágtam a túrának, lesz, ahogy lesz!

Kettő után pár perccel meg is érkeztem Simontornyára, s a már ismerős városban besétáltam a központba. Ismét megcsodáltam a várat, aztán most már átkelve a Sió hídján, délre vettem az irányt. Hangulatos utcákon lassan elhagytam a várost, s egy mélyúton kapaszkodtam fel a Derék-hegy oldalára. Itthon még elképzeltem, hogy milyen szép lesz a kilátás, de a mélyútról semmit nem lehetett látni. Még egy kitérőt is tettem, hátha…, de ez sem hozta a várt szép kilátást.

Hamarosan elértem a Styrum-kápolnát s ennek hangulata valamelyest kárpótolt az elmaradt panorámáért. Annyira nem is bántam a mélyutat, mert izgalmas hangulata volt, s a kapaszkodástól kimelegedve jólesett a hűvöse is. Később is sokszor vezetett az ösvény mélyúton, úgy látszik, az itteni laza talajt könnyen lemossa a víz, s így kialakul a bevágás. A város közelében még le volt betonozva az alja, hogy megakadályozzák a további eróziót, de később ez már megszűnt.

Kicsit egyhangúbb szakasz következett, s monoton baktatásomból egy kapu látványa zökkentett ki. Nem volt egyértelmű, hogy belül, vagy kívül kell továbbmenni, de mivel nyitva volt, így belül folytattam utamat. Hamar ki is értem a zárt területről, s ekkor kezdődött a móka: a kerítés még egy ideig kísérte utamat, amikor a túloldalán megugrott egy őzike. Visszanézve a nyitott kapun át, sikerült is egy egészen elfogadható képet készíteni róla. Alig csengett le bennem az élmény, amikor tőlem alig 10 - 20 m-re egy szarvasbika kezdte bőgni szerelmes érzéseit. Még láttam is őkelmét, de fényképezőm a köztes ágak miatt nem tudott fókuszálni, s mire ezt kézzel megtettem, már csak ennyi látszott belőle. (Lásd a képet!) De a csuda sem bánta a fénykép gyengeségét, mert fantasztikus élmény volt. Egyszer már hallottam a Zemplénben ilyen közelről bikát bőgni, de akkor semmit sem láttam belőle… most legalább láttam is!

Még hosszan kísért az egyre halkuló bőgés hangja, majd a távolba veszett. Közben ritkult az erdő, s ligetes, domboldalas terepen, a Csókás major mellett elértem az országutat.

Egy pillanatra rá lehetett látni a Barátok tavára, ahol éppen egy szürke gém halászott. Meg is örökítettem gyorsan, s jól tettem, mert pillanatok múlva már elrepült. Aztán a tó mentén átsétáltam a barátságos Kisszékelyen.

A központ közelében jobbra fordultam, követve a jelzést, és nekivágtam egy földútnak, melyen hamar megállított egy lezárt kapu. Az elhanyagoltságát látva egyértelművé vált, hogy ez az út már nem is létezik. Ekkor egy kicsit másként variáltam, s végül, némi kapaszkodás után, felértem a kilátóhoz. Barátságos volt ez az egyszerű kilátó. Felmenve körbenéztem, s bár nem egy magashegyi panoráma, de nagyon hangulatos, dimbes-dombos táj fogadott. Élvezettel szemléltem a nemrég elhagyott falu látványát. Visszatértem a földre, nem sokat mentem már, hisz’ esteledett, s kerestem egy alkalmas, vízszintes talajú táborhelyet.

Sötétedésre éppen készen is lettem, s vacsora után még élvezettel figyeltem a környéket. Az erdő széli akácosban valamilyen állatok (?) agancscsattogásra, vagy ágak ütődésére emlékeztető hangot hallattak. Éjszaka pedig sokszor hallottam nem túl távolról, óvatosan vonuló lépéshangokat, ill. távoli szarvasbőgést. Szóval nem voltam egyedül! Ezen a fél napon 15 km-t haladtam. Az éjszaka nyugodtan telt, s a szinte telihold be-bevilágított a lombok között. A sátor talaja kiváló volt, jól telt az éjszakám.

2024. 09. 21. szombat Hat óra körül már nem bírtam tovább aludni, így a félhomályban neki is láttam csomagolni. Alig múlt hét óra, s én már a közeli Nagyszékely felé ballagtam.

A kristálytiszta ég, az éppen kelő, laposan sütő nap, az ősz felé hajló csodálatos színek hihetetlen szépségűre varázsolták a reggelt.

Alig győztem betelni szépségével! Beérve a házak közé sem változott a hangulat, sőt az egész falura jellemző stílusú tornácos házak még emelték a varázslatot. Mire a központba a bolthoz értem, már ünneplőbe öltözött a szívem. Vettem némi ennivalót, tejet a reggelihez, amikor egy, a bolt előtti társaságban időző nő odalépett hozzám, s csodálkozva érdeklődött stílusomról, túrámról.

Elég rámenős volt, így némi bizalmatlansággal fogadtam érdeklődését, s minden pillanatban „egy bizonyos” kérdést vártam. De tévedtem, mert valóban a túrázási szokásaim érdekelték. Beszélgettünk pár percet, majd elköszönve tőle, nekivágtam a folytatásnak. A hangulat továbbra is méltó volt a faluhoz: a kis templom a laposan sütő napfényben, s a fák által rávetült árnyékoktól kivételes szépségben pompázott. Távolabb, a futballpálya melletti pihenőnél telepedtem le reggelizni a ragyogó napsütésben, egy fantasztikus hangulatú helyen.

Egyszer csak felugorva felkaptam a fényképezőmet, s egy gyors felvételt készítettem. Az égen még világító hold előtt egy csíkhúzó repülő haladt el, s ilyen helyzet elég ritkán adódik. Ezt sikerült is elcsípnem, nem úgy, mint félórával később az országúton előttem átballagó őzet. Úgy elbambultam, hogy csak a feneke látszik a képen… Bizony nem sikerülhet minden!

Hamarosan letértem az országútról, és felértem egy dombtetőre, ahonnan jól látszott egy távoli TV torony. -Csak nem a pécsi torony az? –gondoltam, s a gps-szel bemértem a távoli helyet. Kiderült, hogy a 10 km távolban lévő Úzd környéki tornyot látom. (Ekkor már mosolyogtam magamban: Pécs innen több mint 60 km.)

Lefelé a dombról ismét egy nagyon hangulatos mélyúton vezetett az ösvény. Csodálattal figyeltem a terepet, mennyi idő kellhet, mire ilyen mélyen kimosódik egy-egy mélyút! Aztán, amint megszűnt a talaj lejtése, a bevágódás is megszűnt: elértem Miszla falu határát.

Kedves ez a hosszan elnyúló falu! Van három temploma, egy kúriája, és egy különleges békés hangulata. Érdekes volt észrevenni, hogy mennyire eltérő Nagyszékely és Miszla építészeti stílusa, melyet én a lakosság nemzetiségi hovatartozásával magyaráztam. Elhagyva a települést, csalódás ért: a várt földúttal ellentétben még hosszan aszfaltos út vitt tovább. Nem voltam boldog…

Aztán letértem egy földútra, s végre ligetes erdőben haladhattam. Talán ezen a környéken lehetett leginkább felfedezni a közelgő ősz első jeleit. A domb szélén a jelzés letér a völgybe Keszőhidegkút felé, de én maradtam a tetőn. Így közel 4 km aszfaltozást úszhattam meg.

Cserébe viszont tartoztam az ördögnek egy 600 m-es kitérővel. Egy Y elágazáshoz érve ugyanis rossz utat választottam, s idő kellett, mire felismertem. Azonban a csuda se bánta, mert a tetőn szépséges kilátás fogadott, később meg hangulatos völgyben haladhattam. Aztán leértem az országútra, s nem volt mese, ismét 3 km aszfaltozás következett. Sajnos az egész túrára jellemző volt a sok aszfaltos szakasz. (kb. 40% arányban)

Végül megváltásként beértem Szárazd településre, ahol egy hangulatos forrás várja a megfáradt vándort. A park hangulatos, nincs túlcifrázva, és a célnak teljesen megfelel. Valahányszor friss vízért mentem, a kis tó partjáról békák hada vetette magát a vízbe. Megcsináltam a napi levesemet, s a kőpad mellett kényelmesen megebédeltem. Jó volt megpihenni! Kellően felfrissülve, teli hassal folytattam vándorlásomat a vasúttal nagyjából párhuzamosan.

Az erdőben egy mezőgazdasági telep kapujához értem, ahol az udvarról egy pónilovon vágtató kislány ért mellém. Szóba elegyedtünk, s így ismertem meg a 8 éves Lucát. Hamar kiderült, hogy mi járatban vagyok, s ő azonnal felajánlotta, hogy egy darabon elkísér. Neki ellentmondani nem lehetett, s a következő kilométer alatt megbeszéltük a túrázás rejtett titkait: mi van a zsákomban, hogyan töltöm a telefonomat, mit eszem iszom, s nem félek-e éjszaka? Egyfolytában szóval tartott, mellette nem lehetett unatkozni. Tündéri volt!

Aztán amikor elértük a második magasles tornyot (ő eddig mehetett el otthonról), némi bíztatásra visszafordult. Csak ekkor kapcsoltam, hogy kéne egy fénykép róla, s így már csak kellően távolról készítettem egyet. Emléknek így is jó lesz! (Nem tagadom, az ezt követő órában felkészültem arra, hogy megjelenik az apja, s felelősségre von…)

Némi kapaszkodást követően felértem a hegytetőre, s a fennsíkon elértem a geodéziai tornyot. Nem másztam fel a toronyba, mert a létrája igen rossz állapotúnak nézett ki, de alaposan körbejártam, s kicsit meg is pihentem. Innen már csak az ereszkedés maradt, eleinte földes, később aszfaltos úton. Leérkezve a Csicsó étteremhez, nem álltam ellen a csábításnak, s elnyalogattam egy üveg hideg sört. Kellemes volt a pihenés az enyhe forgalmú út mentén.

A folytatásban hamar leértem a Csicsói templomhoz, ami rendezettebb, kiépítettebb volt, mint ahogy elképzeltem. Mondhatnám csodálatos volt a lefelé ereszkedő nap fényében, de így az ide tervezett táborozásomat törölni kellett tervemből. Körbejártam, megcsodáltam, vettem vizet a Szentkútból, s élveztem minden itt töltött pillanatot.

Mivel már erősen lefelé bukott a nap, tábort kellett keresnem. Kicsit fájó szívvel hagytam el ezt a példásan rendben tartott helyet. Sajnos a ferde domboldalon nem sok esélyem volt vízszintes területet találni, így csupán az elfogadhatóra törekedtem.

Találtam is hamarosan egy megfelelőt, s némi talajrendezés után felvertem a sátrat. Vacsora közben csodálattal figyeltem a nyugati égboltot vöröslőre festő naplementét, majd lábápolás, s egyéb szertartást követően pihenőre tértem. Nem volt túl kényelmes a talaj, de egy éjszakát ki lehetett bírni. 33 km-t gyalogoltam ma, s bár ez nem kevés, nem viselt meg különösebben. Ma éjszaka semmi mozgás nem volt körülöttem, békésen telt az alvás.

2024. 09. 22. vasárnap Ismét hét óra körül tudtam elindulni. Úgy látszik, ennyi alvás elég ekkora terheléshez. Mire kiértem a gyalogútra, kívülről csurom vizes lett a bakancsom a reggeli harmattól.

Szép napfényes volt a reggel, s amint elmaradt az erdő, szemem-szám tátva maradt a fantasztikus, párás panorámától. A távolban felsejlett Hőgyész templomtornya, miközben a mögötte látszó hegyek párába burkolóztak. Milyen csodálatos világban is élhetünk! –ujjongott a lelkem a szépségek láttán. Közben a nagy lelkesedéstől nem vettem észre, hogy nem azon az úton mentem tovább, mint amit terveztem. Nagy baj nem történt, csak így nem tudtam előzetesen megnézni az Apponyi-kastélyt. –Na, majd bepótolom! –gondoltam, s így is lett.

A központba érve elámultam, mennyire városias hangulatú ez a hely. Vettem reggelit, s egy padon neki is láttam enni. Jólesett már az étel, aztán friss erővel körbenéztem a városban. Mivel reggel elmaradt az Apponyi-kastély, arra indultam el. Az utcáról még fényképeztem is, mondván, kár, hogy nem lehet bemenni, (úgy tudtam szállodaként üzemel) amikor elértem a kapujához s látszott, hogy elhagyott már ez a hely. Uccu neki, be is mentem! Egy percig sem bántam, hogy így van, bár így sajnos halálra van ítélve ez a szép kastély.

Körbe jártam az épületet, s nem győztem csodálni szépségét. Aztán lementem az oldalkertjébe, ahonnan már látszott a terasz alatti uszoda is.

Megnéztem azt is, s innen be is lehet menni az épületbe. Nem kérettem magam, felmentem a földszintre, ki a belső udvarra, s tovább az emeletre.

Nekem az volt az érzésem, most még fel lehetne újítani, talán még nem késő, …talán!

Aztán már igyekeznem kellett, mert nem gondoltam, hogy ennyit időzöm a kastélynál: vettem vizet a busz végállomásnál, megnéztem az útba eső makett hajót, és felballagtam a templomhoz. Egy órával később már a temető melletti úton gyalogoltam kifelé a városból. Később kinyílt a táj, s a szomszédos dombon két régi, elhagyott tanyára lettem figyelmes, amint csendben várják pusztulásukat a szántóföld közepén. Szép, de szomorkás hangulattal búcsúztam ettől a kedves várostól.

Aztán egy kanyarnál letértem a jelzésről, s a Kőkút-forrás felé vettem az irányt. Ha előbb szomorúságról beszéltem, most a boldogságé lehet a szó: a forrásnál egy valódi kis oázis fogadja a fáradt vándort. 2012-ben újította fel két család, s azóta is csodálatos a hely hangulata.

Vidáman hagytam magam mögött a forrás oázisát, amikor hirtelen rám tört a szükség. Mivel nem volt a közelben semmilyen bokor, s a környék is teljesen néptelen volt, a szántás szélén guggoltam le elvégezni a dolgomat. Éppen túl voltam a nehezén, amikor egyszer csak megjelent a szántó közepén egy szarvastehén, két kicsinyével (akkor még így gondoltam). Ezt nem lehetett kihagyni (általában napközben alig jelennek meg szarvasok nyílt terepen), s úgy ahogy voltam, á la nature, felkapva a fényképezőmet elkezdtem fotózni.

Már éppen befejeztem, s kezdtem felhúzni a nadrágomat, amikor megjelent nagy agancsával az apjuk, a bika. Ezen már úgy meglepődtem, hogy hirtelen a már kikapcsolt géppel kezdtem exponálni, s mire erre rájöttem, már csak félig látszott a domb takarásában. De azért még így is készült róla kép! (A fényképet nézegetve csak itthon vettem észre, hogy az anyának nézett szarvas egy fiatal nyársas bika volt, így nem lehetett az anyjuk, s az öreg bika sem az apjuk volt, mert a kicsik inkább őzek lehettek… de álomnak szép volt!)

S ha még mindez nem lett volna elég, miután végre rendeztem a magam dolgát, az út folytatásában két őzre lettem figyelmes. Hogy milyen mozgás volt itt öt perc alatt…!

Ezek hamar rájöttek, hogy jobb, ha szépen elsorjáznak oldalt a domb felé, miközben persze készültek a képek. Jó kaland volt, s ha valaki látott volna, joggal hihette volna, hogy elment az eszem. Ezután a szarvasos kaland után némi nyugalom kezdődött.

Amint már utaltam rá, innen egy nagyobb kitérőbe kezdtem Ódánypuszta irányába. Elsétáltam egy gémeskút mellett, láttam egy nagykócsagot, átmásztam egy kerítésen (…nem tudom, miért nem lehet egy létrát odatenni?), majd végigballagtam a tóvá duzzasztott Donát-patak mentén. Elég hosszan gyalogoltam egy szántást végző traktor közelében, amíg ismét el nem értem az erdőt.

Mintha az állatok is tudták volna, hogy vasárnap van, itt is pihent vagy négy szarvastehén a fák alatt. Ezek el sem mentek közeledésemre, sőt, még viháncoltak, futkároztak is. Aztán végül csak bementek az erdőbe, de távolabb azért még kint maradt egy fiatal bika. Kevésbé járt utakon, néhol eléggé benőtt vízmosásokon át, lassan elértem a Murga - Tevel közti országutat. Innen indul egy magánút az ódánypusztai gazdaság felé. A volt puszta mára már elég romos kápolnáját szerettem volna meglátogatni, de az előkészület alatt nem találtam odavezető utat.

Műholdas képeken felsejlett nyugati irányból egy rég felhagyott út vonala, de a gyakorlatban ez már teljesen használhatatlanná vált. Így inkább a mostani ódánypusztai gazdaság felől közelítettem meg a helyet.

A gazdaságban viszont egy teremtett lelket nem találtam, kutyát annál inkább. Szerencsére pillanatok alatt cimborákká váltunk, s így már el tudtam indulni a vélt úton. Itt már látszott, hogy tényleg erre vezetett az út, de a kidőlt fák s az embermagasságú csalán nem könnyítette meg az átjutást. Végül sikerült, s azt hiszem megérte! Sajnos már eléggé megkopott az épület, a tornya kissé csálén áll, de még látszik rajta régi szépsége. A környezetére néha ráférne egy-egy kaszálás, s nem hinném, hogy a gazdaságnak ez megerőltető volna.

Be is mentem a záratlan ajtaján, s a belsejét, ha lehet még inkább megkoptatta az idő. Bár az is igaz, hogy nemigen loptak el innen semmit, még a gyertyatartók is a helyükön állnak. (Ki tudja, lehet, hogy mégis jobb ez így, elszigetelve a világtól?)

Itt az épületben láttam neki az ebédem elkészítésének, s mondhatom jó döntés volt. A melegítés közben elképzeltem, vajon kik élhettek erre, milyen lehetett az életük, s vajon miért kellett elhagyniuk a környéket. Béndekpuszta jutott eszembe, de ott legalább a késői leszármazottak évről-évre visszajárnak megemlékezni, s rendben tartani a helyet. Kár ezért a szép kis kápolnáért!

Visszafelé, Tevel felé vettem az irányt. Eleinte itt is voltak benőtt, elvadult szakaszok, de később egészen járhatóvá vált az út. Jó 4 km-t gyalogoltam erdőn-mezőn keresztül, láttam kombájnt aratás közben, majd erőt vett rajtam egy erős fáradság, végül a teveli kápolna közelébe értem. A fennsík széléről messze elnyúló, látványos, dimbes-dombos panoráma fogadott. Ezen a környéken találkoztam utamon először és utoljára sporttársakkal, bár úgy gondolom, ők kevésbé hosszú utakat jártak, mint én.

Aztán elértem a falut, s kezdtem keresni, hogy hol is lehet itt vizet venni. Kicsi izgalom után egy szűk, hangulatos lépcsőn jutottam le a térre, ahol az artézi kút működött.

Döbbenten vettem észre, hogy hosszú sor áll, nem kevés tartállyal, a kút vízéért. Mivel éjszakára mindenképp szükségem volt vízre, beálltam a sorba, amiről hamar kiderült, hogy egészen gyorsan fogy. Akinek a legtöbb tartálya volt, már majdnem mindet teletöltötte, a többieknek meg alig volt néhány kisebb kulacsa. Mire kifújtam magam, már sorra is kerültem.

A pihenéstől újult erőben hagytam el a falut, most már tét nélkül: megyek, amíg az idő engedi. Még bő 3 km jutott a mai napra, amikor már tábort kellett keresnem. Az országút menti tó túlsó oldalán lévő erdőben találtam ideális helyet magamnak.

Elrendeztem a talajt, gondosan sátrat vertem, s bár nem volt rá túl nagy szükség, rutinból leápoltam a talpamat, s még világosban elrendeztem az egyéb dolgokat. A vacsorát már félhomályban ettem meg, de így is elég volt a fény mindenhez. Közel 29 km-t haladtam ezen a napon, jólesett már a pihenés. Éjszaka a levelek árnyékát olyan erősen vetítette a fénylő hold a sátor falára, hogy megpróbáltam fényképen megörökíteni. Többé-kevésbé sikerült is, csak az élesség hagy némi kívánnivalót maga után.

2024. 09. 23. hétfő Nem volt túl meleg az éjszaka második fele. Nem is bántam, hogy a már jól bejáratott hat órai keléssel, s hét órai indulással megkezdődött az aktív időszak. Megettem az induló müzlimet, s neki is vágtam az útnak.

Elhagytam a szállásadó erdőt, s visszasétáltam az országútra. A reggeli levegőben fantasztikus párafoltok lebegtek a föld felett, melyet a laposan sütő nap sárgás fénnyel világított meg. Ritka hangulatos reggelben volt részem. Az út mellett párában úszó tavak, és zöld mezők váltogatták egymást. Később letértem az országútról, s egy mezők közötti földúton folytattam a vándorlást.

Lassan tehenekkel teli mezőhöz érkeztem. Impozáns látványt nyújtott a majd száz állat egy bekerített réten. Egy fás ligetben fiatal bocik „bandáztak”, de közeledésemre riadt menekülésbe kezdtek. Az egyik az anyjához szaladt, s szopizással nyugtatta meg lelkét. Kedves volt ez a családi jelenet. Bizony, az állatoknál is az anya adja az első támaszt az életben. Lassan elmaradtak a tehenek, s én még hosszan gyalogoltam ezen a mező széli úton. Jó volt élvezni a nap bágyadt melegét. Valahol itt értem vissza a tegnap elhagyott jelzésre.

Később egy bukkanóhoz, töltéshez érkeztem, amelytől nem láttam a töltésen túlra. Amikor felértem a tetejére, több vaddisznót pillantottam meg a túlsó réten. Rájuk jellemző módon családostul turkáltak, bogarásztak a mezőn. Az ijedősebbje visszavonult az erdőbe, de a legtöbbje rám se fütyült, s tovább reggelizett. A legnagyobb kan, hatalmas agyarral, tekintélyt parancsoló látványt nyújtott. Nyugodt viselkedésüknek köszönhetően bőven volt időm képeket készíteni róluk.

Nem úgy, mint a később feltűnő őzről, mely alig hagyott egy képnyi időt, s már menekülőre is fogta a dolgot.

Erdős, emelkedős terepre tereltek a jelzések, ahol hamar el is vétettem az utat. Persze hamar korrigáltam, s így nemsokára már a túlsó völgyben, a Papdi-kápolnához közeledtem. Előtte egy kis ingoványos területen fahíd-járda vezet át, még egy madár-megfigyelő torony is van mellette. A templom és a környezete a csicsói templomhoz hasonlóan szépen rendben van tartva, s a templom is fel van újítva. Le is pihentem reggelizni az egyik pihenőpadhoz. Még egy norton kút segítségével vizet is lehet venni a közeli kútból. Igaz, a vizében elég sok szalma úszkált, de leszűrés után én beleittam, s túléltem. (Csak majdnem otthagytam a fogam... lásd később!)

Aztán nekivágtam a folytatásnak, mely egy elég hosszú szerpentines aszfalt utat jelentett. A Szentkúti Kunyhó – Ökoház jelentette a hegy, s egyben az aszfaltos út végét. Nem bántam már, hogy elértem, mert nem sok izgalmas dolog történt ezen a kitartó kapaszkodón. Nem úgy, mint a folytatásban, ahol többször láttam a távolban menekülő szarvasrudlit, bár fényképezni nem tudtam őket. Hosszan haladtam ezen a szép erdei földúton, élvezve minden percét.

Lassan, de biztosan közeledtem a Koszorú-dombi pihenőhöz, amelyhez jelentős magasság vesztéssel értem le. Kicsit bántam ugyan, hisz ezt az emelkedést ismét meg kell majd mászni, de a hangulatos pihenő feledtette velem a gondolatot. Mivel közben már ebédidő lett, megfőztem a levesemet, s evés közben tervezgettem, hogy hogyan tovább, megtegyem-e a Döbrököz felé tervezett kitérőt és aludjak még egyet itt, vagy irány Dombóvár, s talán még elérem a mai vonatot?

Éppen a gps-t nézve ezen morfondíroztam, amikor az egyik baloldali fogamba, látszólag minden ok nélkül, beleállt a fájdalom. Átvillant az agyamon, hogy mihez kezdjek én egyedül itt a vadon közepén, s bár mindig van nálam algopyrin, de a fájdalom mértékéhez képest az előkeresési idő is ijesztő hosszúnak tűnt. Szerencsére amilyen hírtelen és intenzíven kezdődött, olyan gyorsan el is múlt. A végén még abban sem voltam biztos, hogy pontosan melyik fog is fájt. Ezek után persze a dombóvári verzió lett a nyerő, s hamar nekivágtam, hogy a jelzésen visszajussak a jelzésre.

S ekkor ért a második pofon, mert a jelzés egyszerűen nem létezett! A letérő helye ki volt táblázva, de az ösvény hiányzott. A tarra vágott területen teljesen elvadult a növényzet, így nem volt mit tenni, mint visszakapaszkodni a levezető úton, s bosszankodni, hogy az ebédet fent a gerincen is megehettem volna. Aztán hamarosan megnyugodtam, hisz a fájdalom teljesen megszűnt, az út jól fogyott a lábam alatt, s a táj kifejezetten szép volt.

Persze azért nem volt minden „happy”, hisz a gps-em pont a vonat indulására jósolta érkezésemet Dombóvárra, így nem lehetett lazsálni, s az út sem volt mindenhol a legkönnyebben járható. Lejjebb, a vízszinten területeken még hatalmas pocsolyák akadályozták a haladást.

Gyalog azért ki lehetett ezeket kerülni, de nem mindig volt egyszerű. Később már biztatóbb volt a haladásom, néha már egy-egy rövid pihenőt is engedélyezhettem magamnak. Az egyik ilyen pihenőnél vettem észre egy régi romos keresztet az út szélén. Valamikor szép lehetett, a maradék részek kimunkálásából ez jól látszik, de mára már erősen lepusztult. Kár érte!

Aztán elértem az országutat, ahonnan „már csak” 6 km-t kellett menni, s ennek még örültem is. Elhaladtam két tó között, melyen az ellenfényben kacsák úszkáltak, s hamarosan jól kivehető volt a távolban az országút vasúti sorompója.

Mire beértem a városba, már látszott, hogy bőven idő előtt érkezem az állomásra. Mivel eléggé kihajtottam magam, leültem egy kicsit pihenni egy farönkre, s megnéztem a gps-t. S ekkor ismét belehasított a fájdalom a fogamba, de most már jóval enyhébben. -Csak nem egy adott mozdulatra, valamelyik túlterhelt nyaki idegtől fájdul meg a fogam? –kérdeztem magamtól, de nem kaptam rá választ. Most legalább már be tudtam azonosítani, melyik fogam rakoncátlankodik. Aztán amilyen gyorsan jött, most is olyan hamar elmúlt, s ennek örömére elballagtam az állomásra. Egy óra múlva indult a vonatom, s este nyolcra már Kelenföldön voltam. Ezen a napon 31 km-t toltam le, egy jelentős részét erős tempóban, s a teljes túrán 108 km-t gyalogoltam. Teljesen igaz lett az a reményem is, hogy ez a második, Simontornya – Dombóvár szakasz hangulatosabb lesz, mint az első volt. Eseménydús, jó túrán voltam túl, köszönöm a lehetőséget!

U.i: A fogamra aznap éjszaka (itthon) még egyszer rájött a fájás, de egy algopyrintől elmúlt, s azóta semmi. Október elején úgyis van időpontom a fogorvosomhoz, majd megbeszélem vele, mi lehetett ez.