Tolnai Piros

Dunaföldvár - Simontornya

2024. 08. 27. kedd Rekkenő hőség uralta hazánkat egész nyáron. Ezekre a napokra némi enyhülést ígértek, bár mint kiderült, nem sok valósult meg belőle. Reggel 5 óra után kicsivel már a pécsi buszra vártam a Campona közelében, és 7 órára már le is érkeztem Dunaföldvárra.

Alaposat sétáltam a Várdombon. Nagyon élvezetes, ősi hangulatú része ez a városnak. Körbesétáltam a Szent Ilona-templom parkját, bementem a vár udvarába, s közben élveztem a Duna, s a Kálváriahegy látványát.

Miután beteltem a környék élményeivel, a Tabánon keresztül elindultam a kálvária felé.

Nem volt vészes az emelkedés (ez mondjuk az egész túrámra igaz volt), s hamarosan a domb oldalából figyeltem a kitáruló panorámát. Különösen a szomszédos gerinc ormán álló ház ragadta meg a tetszésemet: nem lehet semmi ott a tetőn, távol mindentől, magam uraként élni! Aztán elértem a kálvária alját, mely a maga egyszerű, de igényes megjelenésével csodálatos hangulatot árasztott. Egy lépcső vezet fel a feszületekhez, ahonnan káprázatos kilátás nyílik a környező tájra.

Innen látszik talán a legszebben a Dunán átvezető híd, észak felé felsejlett a távoli M8-as híd íve is, s a túlparti síkságon a végtelenbe veszett a tekintet. Jó volt itt kicsit megpihenni!

Innen, a hegygerincről indult a jelzés déli irányba. Elhagytam egy 1797-ben állított keresztet, majd egy hangulatos présházat, melyet több is követett. Az út mentén álló szilvafákról szőlőt (!) (elvadultan felfutott a fákra), szilvát eszegettem. Egészen komolyan belaktam belőlük. Közben csodálatos kilátás nyílt a napfényben csillogó Dunára. Mi kellhet több egy vándornak, úgy éltem, mint egy úr!

Sajnos később már látszott, hogy nagyon nagy a szárazság. A kukorica, napraforgó teljesen meghalt, a szőlőfürtök nagy része már kezdett aszalódni. Sok helyen szüretelték is már (augusztus végén!), menteni, ami még menthető.

Hamarosan elértem egy nádassal benőtt holtágat. A partján, a fák között találkoztam először és utoljára szúnyogokkal. Később nyíltabb vízhez értem, s itt már hétvégi házak is feltűntek a parton. Váratlanul kiértem a fák közül a gáthoz, ahonnan egy meredek lépcsőn folytatódott tovább az utam.

Lihegve értem a tetejére, és váratlanul a faluban találtam magam. Érdekes volt ez a hirtelen hangulatváltás. Az utcák villanydrótjain a fecskék már készülődtek nagy útjukra. Nem irigyeltem őket… Aztán elértem a játszóteret, melynek sarkán egy kék kút áll. Itt reggeliztem, s pihentem egy kiadósat.

Fél órával később varázslatos környékre tereltek a jelzések: présházas pincék sora mellett vezetett az ösvény. Egyszerűbb, majd cifrább pincék előtt ballagtam. Egyik helyen, a présházakkal szemközt egy öreg zsidó temető áll a fák alatt. Hihetetlen hangulata van! Máshol éppen kint dolgozott a tulajdonos a picéjénél mikor odaértem, s a köszönést követően mosolyogva mutatta az útnak a két pince közötti szűk résbe forduló folytatását. Kicsit több időm ráment volna, ha egyedül kell megtalálnom…

Túljutva a pincéken, hosszabb egyhangú gyaloglás kezdődött a faluban, majd a végéhez közeledve ismét a fák közé kanyarodott a jelzés.

Egyszer csak a gps-em jelezte, hogy elértem a Hanzély-kriptát. Csodálkoztam, mert sehol egy kerítés, sehol egy tiltás, s valóban: néhány lépés múlva el is értem a kripta épületét. Háborítatlanul pihen az erdő mélyén, még egy infótábla is áll a közelében. A Hanzély család a környék földbirtokosa volt, s evangélikusok lévén nem temetkezhettek katolikus temetőben. Ezért építették a birtokukon ezt a kriptát. Az emlékhely gondozottságából érezni, hogy a falu hálával emlékszik rájuk. Nyugodjanak békében!

Alig kellett 2 km-t gyalogolni, bár a nagy melegben elég fárasztó volt, hogy elérjem az előző kripta hajdani tulajdonosainak lakhelyét: a Hanzely-kastélyt. Itt már nem volt akkora szerencsém, mint a kriptánál, ugyanis ma egy Szociális Intézmény működik a kastély épületében, s így nem is látogatható. Körbejártam a kertet, fényképeztem, amit tudtam (nem sokat), még egy hölggyel is beszéltem a kaputelefonon, de bejutni nem tudtam.

Hogy ne kelljen túl nagyot kerülni, egy dzsindzsás területen átvágtam a vasút felé, s hamarosan már Szentandráspuszta felé gyalogoltam. Kastélyhiányomat enyhítendő, megcsodáltam a Szakáts-kastélyt, igaz ezt is csak kintről, hisz itt meg szálloda üzemel, de erre legalább jó a rálátás az útról.

Elhagyva a kastélyt, túlmentem a balra letérő jelzésen, mert vizet kellett szereznem a párszáz méterre lévő kék kútból. Szerencsésen meg is találtam, majd behúzódva a fák közé, elkészítettem a levesemet. Az ebédet követően a nap hevét itt szándékoztam kivárni, de egy óra múlva már „viszketett a talpam”, s nem volt maradásom. Az ezt követő nyílt terepen meg is állapítottam, hogy du. 2 és 4 óra között van a legmelegebb a nyári napokon.

Elértem a régi katonai bázist, itt legalább volt némi árnyék, meg szemét, meg ocsmány feliratok, stb. Nem is időztem sokat, s egy újabb nekirugaszkodással, letérve a jelzésről, a már rég megszűnt Tanya csárda mellett baktattam. Vizet reméltem ezen a helyen, de nem volt itt semmi. Még jó, hogy azért éltem a gyanúval, és a minimum szükséges mennyiség volt nálam.

Átértem az M6-os autópálya felett s a fennsík széléig minden rendben zajlott. Itt ért a meglepetés, mert a völgybe vezető út teljesen elgazosodott, már felismerni sem lehetett. Ezért hosszan gyalogoltam a napraforgó táblában, mire végre találtam egy, még elfogadható minőségű levezető részt. A völgy viszont könnyen járható, csodálatos mezővel fogadott. Végre már a hőség is engedett annyit a szorításából, hogy egészen élvezhető volt ez a szakasz.

Egyszer csak feltűnt a rét túlsó végén egy élénk barna, a környezettől elütő, világosabb folt.

Kiderült, hogy egy őzike legelészik a rét szélén. Fiatal, tapasztalatlan, talán idei születésű őz lehetett, mert egészen közel tudtam menni hozzá. Csomó képet készítettem már, amikor gyanús lett neki a fényképezőm hangja, s felfedezett. Mint a villám, úgy ugrott meg, s cikk-cakkban tűnt el a fák között. Nagyszerű élmény volt!

Nyugatra fordult az ösvény, majd egy tisztáson álló magasles után nyoma veszett. A térkép szerint itt egy hídon átvezetne a patak felett, de sem a híd, sem az ösvény nem volt sehol. Igaz, az embermagas nádban és gazban nem is lehetett látni semmit. Végül a gps útmutatása alapján átkeltem a szerencsére száraz patakmedren, de ez nedvesebb időben nem járható megoldás!

Éppen azon gondolkoztam, hogy ideje lenne már táborhelyet keresni magamnak, amikor távoli égzengésre lettem figyelmes. Bizony a keleti égbolton gyanúsan gyülekeztek a felhők. Nem sokat vacilláltam, hamar találtam egy alkalmas helyet néhány fa alatt, és gyorsan sátrat vertem. Nyugatról még laposan bevilágított a nap a fák alá, igazán hangulatosra varázsolva a viharos esti lehűlést. Volt a viharban annyi becsület, hogy nem siette el a dolgot, s amikorra elkezdett esni az eső, akkor sem volt vészes a tombolása.

Ekkor már túl voltam az esti dolgokon: pakolás, vacsora, lábápolás, stb. Nyugodtan feküdtem a sátorban. Kláritól telefonon megtudtam, hogy otthon bizony ömlik, szakad. Nekem szerencsém volt, mert bár dörgött, villámlott, az itteni fő csapásnak csak a széle érintett. Ezen a napon 29 km-t haladtam, kicsit túlteljesítve a tervemet. Késő este állt el az eső, viszont a fákról egész éjjel csepegett a sátorra. Nyugodt éjszakám volt.

2024. 08. 28. szerda Ezen a reggelen korán felkeltem, elején még elemlámpát is kellett használnom. Kicsivel 6 óra után, amikor kelt a nap, már szinte készen is voltam a pakolással. Jók ezek a korai indulások, ilyenkor még viselhető, a nappal már túlzott forróság.

Fél hétkor már indultam is a még vizes fűben. Persze amilyen a szerencsém, a túra legdzsindzsásabb szakaszát fogtam ki. A néha derékig érő, vizes fűben nem volt nagy élmény gázolni. Később találtam egy vadlesnek használt, fehér házikót, csak úgy ragyogott a reggeli lapos fényben.

		Később azt figyeltem, hogy egy erdősáv túloldalán milyen szép a mező, amikor észrevettem egy átjárót. A szemből sütő nap, a párafoltos mezőn elszórtan heverő szalmagurigák kifejezetten hangulatos képet festettek. Csak úgy ujjongott a lelkem a sok szépség láttán! Aztán lassan kinyílt a völgy, és egy bal kanyarban enyhe emelkedőbe kezdett az út. Csakhogy gyanús lett a dolog, mert a kitaposott út elhagyta a jelzést, s a jelzés útját pedig nem is találtam.
Végül, némi eredménytelen keresgélés után ráálltam a kitaposott útra, mely szerencsésen felvezetett Kanacspusztára. Itt ért az újabb meglepetés, mert a jelzés a térkép szerinti irányból gondosan felfestve érkezett meg. Kicsit elindultam rajta visszafelé, de a kanyartól már nem követtem tovább. Bizonyára, mivel mindenki a jól kitaposott utat használja a völgyben, a jelzett út teljesen elvadult – ezért nem találtam kereséskor.
	Innen viszont, igen egyhangú aszfaltos gyaloglás várt rám 5 km-en keresztül. Eleinte még a fennsíkon futott széles panorámával, aztán elkezdett ereszkedni a völgybe és erdők közé ért. Végül elértem az M6-os autópályát, ahonnan már mezőkön keresztül vitt tovább az út. A mezőn távol egy juhász(?) jött felém két kutyával, de egyszer csak eltűnt a kukoricásban, s jól ott hagyta a két kutyáját nekem!!

Közelebb érve, gyanakodva el is kezdtek megugatni, de néhány kedves szó után országos cimborákká lettünk. Mikor már minden konfliktus elsimult, ismét megjelent a juhász. Aranyos!

Később egy kócsag repült fel a mezőről. Lestem, nem gólya-e, de nem az volt. Ők már elindultak hosszú vándorútjukra. Pár éve augusztus 20-án láttam néhány gólyát kelepelve repülni felettem. Arra gondoltam, hogy nem sokáig lesznek már a vendégeink – s bár akkor még nem tudtam, de egészen jól ráéreztem… Hamarosan egy szürke marha gulya mellé értem. Impozáns látványt nyújtott a sok száz állat egy csoportban. Én őket, ők engem bámultak, jól elvoltunk egymás közelében.

Egy beszűkülő völgyön át hamar elértem a Vörösmalmi tavat. Be van kerítve a horgászoknak, s mivel ma nem volt horgász nap, így csupán a kerítésen át csodáltam érdekes hangulatát. A tó közepénél vad kutyaugatás kíséretében elértem a helyi Moulin Rouge-t. A házőrzők vad ugatással próbáltak elkergetni, de mivel csak itt volt árnyat adó leülési lehetőség, „megbeszéltük” a dolgot.

Nekiláttam reggelizni, s ha még néha rájuk is jött az ugathatnék, hamar leintettem őket. Végül egészen jól megbarátkoztunk.

Utam további szakaszán hosszan haladtam állatokkal teli karámok mellett. Bár a táj hangulatos volt, annyi bosszantó légy volt itt, hogy alig győztem elhessegetni őket a sapkámmal. Később elmaradtak a karámok, elmaradtak a legyek, s lassan elértem Dunakömlőd külterületét. Távolban egy érdekes építményre lettem figyelmes a domb gerincén, s abban maradtam magammal, hogy biztosan kilátó. Aztán beljebb kerülve a faluba, letelepedtem a játszótér vízcsapja közelében reggelizni.

Jóllakottan indultam tovább, amikor megoldódott a távoli építmény kérdése: felértem a római erődítmény romjaihoz, a Lussonium-hoz, aminek az északi végén lévő kaput jelképezi ez a kilátó. Érdekes érzés kerített hatalmába: itt már több mint 2 ezer évvel ezelőtt is helyőrségekben őrizték a végeket a római harcosok. Végigjártam a régi erődítményt, s élveztem hangulatát.

Értékes leírások segítettek elképzelni az akkori életet, az itteni harcosokat, s az előttük itt élő kelta őslakók életét.

A helyőrség déli végében megcsodáltam a régi falak maradék alapjait, s folytattam utamat egy alig látható ösvényen. Jó magyar szokás szerint az ösvényt kerítéssel lezárta a gazda, s így vége lett, mint a botnak. Szerencsére, egy tériszonyosoknak nem ajánlott úton, körbe tudtam járni a telkét, s így kijutottam az útra. Déli irányba haladtam tovább egy gerincúton, majd elértem azt a helyet, ahol egy régebbi verzió szerint letérőt terveztem egy esetleges táborhelyhez. A szőlőtáblák mentén futó út alkalmatlan volt táborozásra, bár a kilátás csodálatos volt innen.

Hamarosam már Paks régi városrészének utcáit tapostam. Először egy öreg kápolna varázsolt el, majd letérve a Duna partjára, az árnyas fasor invitált pihenésre. Ifjú koromban egy kenutúrán jártam itt a Duna túlpartján, s régi emlékfoszlányok ébredtek fel bennem.

Pihenés közben fedeztem fel, hogy testemben 15...20 miniatűr kullancs van. Ilyen picit talán, ha egyszer láttam életemben. Jól eltrafáltam tegnap valamelyik dzsindzsában egy frissen kikelt fészket. Szerencsére senki nem járt a parkban, így zavartalanul kiszedegettem az akkor látott összeset. (Persze még napok múlva is ki-ki kellett szednem egy-egy maradékot.)

Kettő óra felé járt már az idő, így döglesztő melegben mentem át az amúgy hangulatos városon. A központban megettem egy fagylaltot… hideg is volt, finom is volt, ismét adott egy kis lendületet. Hosszú gyaloglás várt rám az Ürgemező felé, s mikor odaértem, boldogan konstatáltam, hogy ellentétben a központban talált használhatatlan ivókúttal, az itteni lakótelepen több használható is van. Le is telepedtem az egyik közelében egy játszótéren, s megfőztem a mai levesemet.

Nem siettem, hisz mindjárt lejártam a mai etapot. Jó volt megpihenni a délutáni nagy hőségben itt az árnyas parkban. Aztán a közeli boltban vettem egy sört, s a következő parkban kényelmesen elnyalogattam. Fél öt volt már, mire ismét nyakamba vettem a batyumat, s a már kicsit csökkenő hőségben elindultam táborhelyet keresni. Az M6-os autópálya előtt nem volt jó hely: -Na, majd utána találok! –gondoltam, de tévedtem. Igazából lett is volna, de még vitt a lendület, s így ballagtam az egyre homokosabb úton.

Akkor eszméltem fel, amikor elértem az erdő végét, s a hatalmas síkság szélén álltam. Innen már látszott egy későbbi célom, a Grábericsföldi mérőtorony. -Azt ma még elérem, -gondoltam, s itt terveztem magam túl. Szerencsére annyi eszem azért volt, hogy a rövidebb, országúti szakaszt választottam, s nem a bizonytalan mezők közötti átkötéseket. De ez még így is 7,5 km volt a mai napra.

Aztán hamar kiértem az országútra, s hamar el is fogyott a lendületem. Földespusztáig jutottam, amikor velem egyszerre érkezett egy busz a megállóba. Nem sokat vacilláltam, gyorsan fel is szálltam rá. Bár ez kicsit túlvitt a következő falu széléig, de így is nyertem vagy 2 km-t.

Hét óra környékén már a geodáziai torony közelében jártam, ekkor bukott éppen le a nap a nyugati látóhatáron. A kellemes estében hamar találtam magamnak megfelelő táborhelyet, s sötétedésre éppen készen is lettem az esti szertartással. A mai napon közel 34 km-t gyalogoltam, s bár már éreztem, hogy több helyen vízhólyagos a talpam, illetve néhány kullancsot még ki kellett piszkálni magamból, nyugodt éjszakám volt. Este még valamilyen traktor mászkált a torony bekötőútján, de nem zavartuk egymást.

2024. 08. 29. csütörtök Ahogy már lehetett látni, neki is fogtam pakolni. Jól kialudtam magam az éjszaka, és örültem volna, ha a nagy meleg előtt letudom az út dandárját. Ekkor kelt a nap, s a geodéziai toronytól szépen látszott az „ébredése”.

Mivel a torony után már nem vezet tovább út, a lucernás szántón baktattam a mező átellenes oldaláig, ahol egy 100 m-es úttalan átkötéssel el is értem egy szekérutat. Jól járható volt, időnként szép rálátást biztosított mai első célomra: Györköny falura. A házak közül kiemelkedve mutatta az irányt a falu impozáns temploma. Mindig különösen élvezem a reggeli gyaloglást: egyrészt, ilyenkor még friss erőben nem kell küzdeni a fáradsággal, másrészt, a reggeli párás, üde természet, s a lapos surló fények varázslatos hangulatot teremtenek.

Most még az itt már meg-megjelenő homokos út sem zavart, igaz, akkor még ki tudta, mit hoz a nap második fele. Elérve a „kémény nélküli falut”, boldogan szívtam magamba a szépségeit.

Körbejártam a présházas pincefalu utcáit, élvezettel csodáltam hangulatos tereit, jó volt látni szépségét! Csak úgy sugárzott a pincékről, hogy mennyi munka, boldogság és öröm kapcsolódik hozzájuk. Ilyenkor lehet megérezni, hogy mennyire kötődik az ember a borhoz, s vele párhuzamban a kenyérhez. A főtéren elhelyezett táblán olvasható, hogy a rendszerváltás után komoly nehézségek támadtak a pincefalu életében, de sikerült úrrá lenni rajta. További sok sikert kívánok hozzá!

Kifelé ballagtam már a présházak közül, amikor egy hasonló hangulatú, de kisüzemi jellegű épülethez értem. Az egyik ajtónál éppen palackos borokat pakoltak egy kisteherautóba. Ha csak ennyit láttam volna az egész faluból, már akkor is a szívembe zártam volna. Jó volt itt lenni!

Aztán lassan elmaradtak a házak, s néhány nagyobb üzem mentén elmaradt a falu is. Egy végeláthatatlan homokos út kezdődött, s reméltem, hogy nem lesz túl hosszú, de tévedtem. 4 km múlva csupán annyi változás történt, hogy az erdőben vitt tovább, de a homokos talaj maradt. Nem könnyű a süppedő homokon gyalogolni. Újabb 2 km után elegem lett, s találva egy kellemes helyet, letelepedtem reggelizni. Kényelmesen le tudtam ülni egy kidőlt farönkön, s evés közben élveztem, figyeltem a ligetes erdő természetes életét.

Új erővel folytattam a vándorlást a változatlan hangulatú erdőben. Elértem a Kistápé felé letérő utat, de mivel vizem még bőven volt, nem tértem le.

Pár lépéssel később egy díszes kapu állt az erdei út mentén. Hirtelen nem is tudtam hova tenni, de aztán rájöttem, hogy a kistápéi Zichy Park Hotel oldalsó kapujáról van szó. Aztán a közeli Y elágazásnál az eddig felméretlen bal ágára tértem, s így kikerültem a Kistápéi vadászházat. Ezen a környéken favágók dolgoztak az út közelében. Miután szóba elegyedtünk, vidámkodtak: -Ó, Vajta után már csak a gátat kell lejárni és bent is van Simontornyán! Bár így lett volna, de hol volt az még…

Szóval Vajta tényleg közel volt, és még az útról is nagyon szép a Zichy-kastély. A faluban meg is találtam az egyetlen kék kutat, le is mosdottam, fel is tankoltam alaposan. Aztán a központban a Zichy-Weinckheim-kúriánál Pálfa felé hagytam magam mögött a falut.

Déltájra járt az idő, a nap ontotta melegét. Az aszfalt úgy sugározta magából a hőt, mint egy kazán, még az erőm is elolvadt tőle. Az országútnak se vége, se hossza nem volt, mindig csak a végtelenben pontként összefutó útpadkákat néztem. Néha egy-egy fa állt az út szélén, ilyenkor letelepedtem az árnyékában. Ezek a pihenők jólestek, csak utána annál nehezebb volt újra elindulni. Aztán végre elhagytam a Vajta vasútállomást, majd a Nádor-csatornát. Ezek legalább jelezték a végtelennek tűnő út fogyását.

Keserves aszfaltos gyaloglás után, hulla fáradtan értem Pálfa határába, a Sió gátjára. Legalább vége az aszfaltnak, -gondoltam, -de helyette murvás, kavicsos út keserített meg. Nem jó nekem semmi! Szerencsére a murva hamarosan átváltott földes útra, így ez már rendben volt.

Csakhogy a gáton sehol nem volt árnyék. Balra, jobbra, távolban néhány fa, de a gát tetején semmi árnyék. Még azon is gondolkoztam, hogy fürdök egyet a csatornában, de koszos vize jobb belátásra bírt. Néha felkerekedett egy kicsit a szél, ez legalább jólesően hűsített, de az igazi szenvedésre megoldást nem adott. Összeszorított fogakkal róttam a kilométereket, s amikor már alig bírtam, a nyugatra forduló gáton végre egy ligetes, erdős területhez értem. Elterültem, mint egy béka, s csak egy komoly evés és pihenés után folytattam tovább az utam.

Azért élmények is értek a gáton való gyaloglás alatt:

-Komoly madárélet folyt a csatornán, s bár a vízen nem nagyon lehetett látni őket, de ha felszálltak, fenséges látványt nyújtottak. Voltak itt kacsák, varjak, gémek stb. Néhányról még fényképet is sikerült készítenem.

-A pihenés utáni induláskor éppen elhagytam egy kilométerkövet a gáton, ekkor még 3,2 km volt a városig. A pihenéstől felfrissülve vidáman ballagtam az úton, amikor ismét elértem egy követ. Nem akartam elhinni, hogy lejártam ezer métert, de a műszerem egyértelműen jelezte, hogy így igaz. Régen telt el ilyen gyorsan egy kilométer!

Aztán kezdett utca jellege lenni a gátnak, s hamarosan megláttam egy kék kutat az út szélén. Mekkora örömöt jelentett, hogy még folyik is a vize! Milyen kevés is elég az embernek a boldogsághoz… , s ehhez nem kellett több, mint 10 km-t homokban, 6 km-t aszfalton, majd 7 km-t monoton gáton gyalogolni, s utána találni egy működő kutat.

„- Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt...”

Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg

Most már vidáman, felfrissülve sétáltam be a város főterére, megcsodáltam az azonnal szembetűnő, hatalmas templomot. Jólesett végre városi környezetben lenni! Elballagtam a vár irányába, s megkerültem az épületet. Elölről is nagyon impozáns, de nekem inkább hátulról, a park felöl tetszett. Jól illett a vár ódon hangulatához a parkban zajló mindennapi élet: pihenő szerelmespár, kutyát sétáltató néni, hátizsákos turista, stb.

Miután beteltem az élményekkel, elindultam az állomás felé, s az első utcában kaptam egy bónusz ajándékot: egy működő kék kutat. Ennek a vizét is megkóstoltam, s hamarosan már az állomás várótermében pihentem ki fáradalmaimat.

Több, mint másfél órát kellett várni a vonatra, de ezalatt legalább lecsengtek bennem a mai nap eseményei: 30 km-t gyalogoltam elég mostoha körülmények között. A teljes túra 93 km-t tett ki, s egy dologról meggyőződtem: ilyen meleg időben nem indulok el máskor túrázni. Késő délután szerencsésen megérkeztem Budapestre, s feleségem mosolyogva fogadott az állomáson.