Tanúhegyek – Káli medence

(Öt kápolna túramozgalom alapján)

2021. 08. 20. péntek Tavasszal, egy ráadás úttal, befejeztem az Északi Zöld menti barangolásomat. Vannak már terveim újabb vándorlásokra, de most inkább egy kényelmes barangolásra volt gusztusom a Balaton-felvidéki hegyekben.

Viszonylag korán indultam Badacsonytomajra autóval, hogy megelőzzem az ünnep kapcsán várható dugót, s mivel a régi utat választottam, ez sikerült is. Az autót a kemping bejáratánál parkoltam le, és szóltam a recepción, hogy tudjanak róla.

Fél kilenckor már Tomaj hangulatos utcáin gyalogoltam, majd egyenesen nekivágtam a Badacsonynak. Szuszogva értem el a Szent István Király Kápolnát, melyet éppen felújítanak. Később csodálkozva láttam az emlékkövön, hogy csupán 2014-ben építették. Vajon miért kellett máris felújítani? Megkerülve az épületet, folytattam utamat a Badacsonyhoz illő vadregényes, kicsit „ijesztő” erdőben. Meredek ösvényen, később lépcsőkön kapaszkodtam, amikor elértem a Klastrom-kút környezetében kialakított pihenő tisztást. A kutat 1927-ben foglalták, közel 100 éve.

Megpihentem a forrás közelében kialakított padon, ittam a forrás vizéből, majd megcsodáltam a közeli II. János Pál pápa emlékhelyet. Érdekes, hogy nem csak a régi időkben éltek komoly tiszteletet kivívó, szentként tisztelt uralkodók (pl. Szent István), de a mai világban is születnek karizmatikus emberek, akik akár az egész világnak példaképeivé válnak.

Tovább kapaszkodtam a hangulatában alig változó erdőben, amikor elértem a hegyre vezető emblematikus utat, a Kőkaput. Jártam én már erre közel 20 éve, de most is magával ragadott a hely kemény, vadregényes hangulata. A köves, sziklás úton bizony még bakancsban sem volt könnyű a kapaszkodás. Errefelé megszaporodtak a kirándulók, egy lefelé ereszkedő pár hölgy tagja a szemem láttára esett egy akkorát, hogy csodáltam, hogy fel tud állni. De kérdésemre megnyugtatott, hogy alig ütötte meg magát. Aztán szuszogva felértem a közeli sziklákhoz vezető letéréshez, ahonnan csodálatos kilátás nyílt. Jobbról a Balaton, szemben a Gulács és a Tóti-hegy, mögöttük távolabb a Csobánc, balról pedig a Szent György-hegy. Kigyönyörködtem és ki is szuszogtam magam, hogy újabb lendülettel feljussak a hegy csúcsán álló Kisfaludy-kilátóhoz. Itt már kezdtem sejteni, hogy ezen a túrán nem sokat leszek egyedül. Két-három Kéktúrázó csapat is pihent a padoknál.

Megszabadulva a zsákomtól, a csurom vizes pólóban felértem a kilátóba, ahol –„csak nem esik az eső?” - kiáltással fogadtak. Innen is szép a kilátás, de nem nyújt többet, mint a szikláktól. Nézelődés közben egy Kéktúrázó hölggyel beszélgettem arra a néhány percre.

Továbbiakban visszaereszkedtem a Páholykőhöz. Innen szűkebb a panoráma, de azért a reggeli indulásom felé szép kilátás nyílt.

A hegyen körbefutó ösvényen előbb érintettem a kőből épült Egry József kilátót és bivak-helyet, majd a Ranolder-keresztet. Régi emlékek éledtek fel bennem: valahol ezen a környéken töltöttem el egy esős, októberi éjszakát 2003-ban, az első „magányos” túrámon. Akkor így fogalmaztam:

„… a táborhelytõl elnézve Szigliget felé, nagyom hangulatosak voltak a kicsit viharos fények a faluban, vízen.” Most inkább a Szigligeti vár ragadta meg figyelmemet, hosszan csodáltam kivételes látványát. A következő pihenőnél egy szimpatikus fiatal pár nagy hátizsákokkal jött velem szembe.

-Kéktúra, sátorral? –kérdeztem. -Igen. Te is? –kérdeztek vissza. -Sátorral, de nem a Kék. –válaszoltam, és ebből a néhány szóból sokat megtudtunk egymásról. Jóleső érzés volt, hogy van utánpótlás, vannak, akik még komolyan gondolják.

Elértem a Bujdosók lépcsőjét, de előbb még tettem egy kitérőt a Tördemici kilátóhoz, ahonnan a Szent György-hegy felé volt szép kilátás. Csináltam is néhány panorámaképet.

Később a lépcsőkön komoly „szembe forgalom” fogadott, időnként várni kellett, hogy elférjünk egymás mellett.

Ahol lehetett, ki-kimentem a közeli sziklák tetején lévő kilátópontokhoz, lejjebb a monumentális kőoszlopok, majd a kőfolyások ejtettek ámulatba. Aztán hamarosan leértem a Rodostó-(volt turista)ház felső kerítéséhez, ahonnan már aszfaltos út vezetett lefelé a hegyről. Még a Dongó-kutat próbáltam megtalálni, eredménytelenül, majd egy hosszabb sétával beértem Badacsonytördemicre, majd átérve rajta, a 71. sz. főút kereszteződésében pihentem le egy padon ebédelni.

Sokan bicikliztek erre, kifejezetten nehéz volt az átkelés a nagy forgalmú főúton. Később én is a bicikliúton gyalogolva kerültem meg a szigligeti Antal-hegyet, hogy a folytatás országúton a Szent György-hegy felé vegyem az irányt. Hamar túljutottam az unalmas aszfaltos szakaszon, ahol a Szászi étterem közelében egy kisunokás nagypapa szólított meg, hogy vajon mennyi idő átsétálni unokájával a Szigligeti várhoz. Úgy egy órára saccoltam, ezért inkább nem vágtak neki.

A nyári melegben szuszogva értem el a Lengyel kápolnát. Utolsó ittlétem óta használatba vették a közeli Tarányi présházat is, egy elegáns vendéglőt üzemeltetnek benne. A templom nyitva állt, mert esküvőre készülődtek, így végre belülről is megcsodálhattam. Miközben a közeli padon pihentem, megérkezett a két csinos koszorúslány, és lelkesen nekiláttak friss virágokkal díszíteni a templomot. Továbbindulva az Oroszlánfejű kút felé vettem az irányt, ahol soha nem látott „tömeg” várt vízvételre. Szerencsére előre engedtek a 2 literes kulacsommal, majd a fentebbi úton visszafelé indultam a turistaház irányába.

Elég hosszan házak között ballagtam, szép kilátás nyílt Szigliget felé. Alig, hogy beértem az erdőbe, már el is értem a romos Ify-kápolnát, melyet Ify Lajos, első fonyódi plébános építtetett a II. világháború után, amikor eltávolítása helyett inkább önkéntes száműzetésbe vonult a saját birtokára. Megrendítő látvány a visszaerdősödött birtok a sok pusztuló épülettel! Felmentem a sírokhoz is, ahol a plébános és két házvezetője pihen. Itt legalább gondos kezek rendben tartják a tisztást.

Utam folytatásában, nem is túl messze, jelenleg is él egy remete: a fák között egy présházból épített ortodox kápolna bújik meg, melyet Márton atya Örömhírvételnek nevezett el. Márton atya kőfaragó, kőszobrász és 21. századi remete, aki sok évvel ezelőtt a Louvre felújításában is részt vett.

Közelébe mentem a templomnak, lefényképeztem, és még azt is hallottam, hogy Márton atya a közelben tevékenykedik, de nem volt szándékomban zavarni. Rövid gyaloglással elértem a turistaházat, melynek udvarán hajdan kellemeset pihentem. Most is változatlan a hangulata, de most inkább továbbmentem, hogy megnézzem a Jégbarlangot. Nem sokat vártam tőle, de meglepődtem: Az ösvénytől alig 5-10 m-re, egy sziklás mélyedésben kifejezetten hűvös van. Legalább 10-15 C fokkal hidegebb van, mint a környezetében. Elképesztő!

Innen már nekivágtam a hegy meghódításának, és a bazaltorgonák közötti szurdokban kezdtem kapaszkodni felfelé. Csodálatos, vad környék ez, nem árt odafigyelni minden lépésre.

Döbbenten figyeltem, hogy mennyire felkészületlenül vágnak neki egyesek ennek a kemény terepnek. Kisgyerekek szaladgáltak a sziklák között, a felnőttek utcai cipőben, feszes szoknyában, szédelegve vágtak neki az ösvénynek! Kész csoda, hogy nem történt baleset! Két kilátóponton megcsodáltam a panorámát, majd a már kevésbé forgalmas ösvényen, fenyő- és lombos fák között felkapaszkodtam a csúcsra. Elég korán felérkeztem, ami várható is volt a mai napra tervezett alig 18 km fényében, de nem bántam, mert így legalább volt időm kényelmesen tábort verni, lenyugodni, vacsorázni. Amikor 2005-ben itt jártam, a párás időben a közeli hegyek árnyas oldala látszott felém, nem úgy, mint most, hogy a lenyugvó nap fantasztikus fényekkel festette meg az impozáns hegyeket. Amúgy azóta erősen bebokrosodott a környék, az akkor még jól látható lentebbi pihenőből mára már semmi nem látszott.

Szóval lepakoltam és körbenéztem: egészen balra a Csobánc, aztán a Gulács és a mögötte rejtőző Tóti-hegy, szemben a Badacsony uralja a tájat, majd jobbra a Szigligeti hegyek a várral.

A fantasztikus látványt a látóhatár peremén itt is, ott is a felbukkanó Balaton vize zárja le.

Letelepedtem vacsorázni egy padra, s közben egyfolytában ezt a kivételes tájat csodáltam. Miután jóllaktam, megkerestem a legkedvezőbb helyet, és felvertem a sátramat. Közben megélénkült a környék, kisebb nagyobb csapatok, társaságok érkeztek, majd tovább is álltak. Egyszer csak egy futó is befutott, és beszélgetésünk közben kiderült, hogy ma még háromszor fogom látni, hisz még háromszor fel akar futni a hegyre. Így is történt, s este már ismerősként köszöntöttük egymást. Egy felérkező apával és két gyerekével is összebarátkoztam, később az anya is megérkezett, hátán a legkisebbel. Le a kalappal előttük!

Később letelepedett a padokhoz két kolléga, akiken látszott, hogy itt fognak bivakolni, majd egy nagyobb turista csapat is befutott. Mindannyian a Kéktúrát járták, s ez utóbbi társaság hamarosan sátrat is vert. Éjszakára nem kevesebb, mint 4 sátor állt a csúcson, s a közeli padnál még ketten éjszakáztak sátor nélkül. Kellemesen beszélgetve, anekdotázva telt az este, megcsodáltuk a felkelő majdnem teliholdat, megnéztük a tóparti tűzijátékot (már ami látszott belőle), majd nyugovóra tértünk.

Nagyon kényelmes volt a helyem, jól aludtam az éjszaka. Ekkor már éreztem, hogy ez a túrám nem a megszokott „magányos” túra lesz, de nem is bántam, ennek is megvolt a maga varázsa.

2021. 08. 21. szombat Elsőként bújtam ki a sátorból, megcsodáltam a kilátást, de a szemből jövő fény miatt kevésbé volt látványos, mint este. Elkezdtem összecsomagolni, s mire elkészültem már a többiek is felébredtek. Megbeszéltük, hogy némelyekkel este még találkozhatunk, elbúcsúztam és nekivágtam a folytatásnak.

Most lefelé elértem az este hiányolt (akkor a bokroktól nem látható), másik kilátó pontot, majd tovább ereszkedtem. Szép úton, déli irányba körbekerültem szinte a teljes hegyet. Elhaladtam a „Mennyország kerthelyiség” vendéglő mellett is, bár sokkal nagyobbnak képzeltem el. Már a nyugati oldalon megnéztem a felhagyott bányakatlant, melyben két lakóautós is táborozott. Ezt is nagyobbnak képzeltem, de így sem volt csúnya.

Lakottabb területhez értem, présházak, szőlő-birtokok mellett vezetett az út, amikor feltűnt nem túl messze egy kápolna. Hamar rájöttem, hogy a Szent Donát kápolna, s bár innen jól látható, csak egy nagy kerülővel lehet megközelíteni. Mindenesetre előbb az egy letérővel elérhető Raposkai Paduai Szent Antal-kápolna volt a célom. A letérő kezdetén áll a sárkányfejes Szent György kút, melynek vize kellemes felüdülést biztosított a már most is meleg reggelen. Innen már hamar elértem a kápolnát, amit sajnos rálátás hiányában csak hátulról lehet jól fényképezni.

Visszatérve a kúthoz hosszan a szőlők között vezetett a szekérút, melynek hangulata erősen emlékeztetett a már többször említett régi túrám hangulatára. Úgy emlékszem, hogy akkor nem jártam erre (akkor még nem használtam GPS-t), de a hegy hangulata jól felidéződik közel 20 év távlatából is.

A reggel már látott Szent Donát kápolna szorosan a szőlőültetvények között áll, egy terebélyes diófa védelmében. Egyedi hangulatát a kicsit spanyolos stílusú tornya adja. Kényelmesen körbejártam, megcsodáltam, élvezettel töltöttem itt az időt. Kapaszkodós út kezdődött a továbbiakban, kicsit szuszogva baktattam tovább. Szerencsére találtam egy szilvafát, s jól belaktam a hullott gyümölcséből. Az éles jobb fordulónál, ahol ismét erősen emelkedni kezdett a terep, úgy döntöttem, hogy inkább balra, a völgy felé rövidítek. Nem is értettem, hogy miért nem így terveztem még otthon az előkészületeknél.

Aztán otthon döbbentem rá, hogy azért, mert így kimarad a Szt. Kereszt kápolna. Ezt sajnos elfelejtettem, s a GPS kicsi kijelzőjén nem is vettem észre. Így jártam, na, majd legközelebb!

A rövidítés viszont nagyon szép volt, szép rálátással a bazalt orgonákra, s hamarosan el is értem a szintén szőlőültetvények között álló Diskai Páduai Szent Antal kápolnát.

Ez volt az eddigi legkedvesebb kápolna. Kicsi, de szép füves környezettel, egy kisebb fa védelmében. Jólesett megpihenni árnyékában, kipihenni eddigi fáradalmaimat. Ettem is egy keveset, majd újult erővel vágtam neki a folytatásnak.

Keresztezve a Tapolca felé menő országutat egy látványos gazdaság mellé értem. Ezt elhagyva egy hosszabb mezei szakasz után a vasutat is kereszteztem, majd utamat állta a széles Eger-víz patak. Szerencsére egy rozoga hídon át tudtam jutni rajta. Érkezésemre egy hatalmas madár kapott fel a levegőbe, bár fényképezni nem volt időm. Elvadultabb szakasz következett, s itt éreztem igazán, jó, hogy ezen a túrán kevés a magányos szakasz. Néhány hete ugyanis egy erdei séta alkalmával egy öngyilkos, akasztott emberre leltem. Nem volt szívderítő élmény, és még frissen élt bennem a borzongás az elhagyatottabb részeken.

Aztán elértem Gyulakeszit, előbb lovakkal barátkoztam, majd a kastélyszerű Bak vendéglő mellett kiértem a templomhoz. Vettem vizet, és letelepedtem ebédelni egy közeli, ritkás fenyő mellett álló padra. Rám fért már a pihenés, mert a nagy melegben kellően elfáradtam. Induláskor teletankoltam vízzel a kulacsomat. A kútnál egy alkalmi turista reménykedve kérdezte, hogy én is a Csobáncra megyek-e, de mivel én még terveztem egy kitérőt a Papsapka kövek felé, így útjaink elváltak.

Nem bántam meg a kerülőt, mert némi többlet út árán egy nagyon szép helyet fedeztem fel.

Egy sziklás emelkedő tetején egybefüggő sziklaplató terül el. Csupán néhány fa tengeti életét a repedésekben. Végig sétáltam a szirteket, bár kilátás csupán pár száz méterrel később várt rám. A komoly emelkedőn kapaszkodva kiértem az erdőből, amikor végre kinyílt a táj. A Káli-medence meg nem unható, csodás látványa fogadott, általam eddig nem látott perspektívából. Nem sokat kellett kapaszkodnom, hogy újabb csodát leljek: végre elértem a Szent Donát kápolnát. Régóta terveztem már ezt a „látogatást”, de eddig nem volt rá alkalmam. Alaposan körbejártam, fényképeztem, élveztem ezt a hangulatos helyet, igaz a folytatás is tartogatott meglepetéseket: hamarosan egy útszéli keresztre lettem figyelmes, mely a felirat tanúsága szerint 1810 óta vigyázza az itt járok békéjét. A megszokotthoz képest is jobban megdöbbentett a gondolat, hogy ez a kereszt már a 48-as szabadságharcok idején is több évtizede itt állt.

Ezen a környéken ismét nagyobb lett a forgalom, sokan igyekeztek feljutni a hegyre. Egy-egy pihenő vagy kitérő után akár már ismert arcokkal is szembe találhattam magam.

Komoly emelkedő után lihegve értem el az eddig csak térképről ismert Rossz templomot. Valóban elég rossz állapotban van, de a homlokzatáról még felismerhető eredeti funkciója. A hangulata viszont különleges, kedves színfoltja a környéknek. Innen komoly küzdelem vette kezdetét. Az amúgy sem túl jó, csupa köves út durva emelkedésbe kezdett, s a koradélutáni melegben nem volt leányálom felfelé kapaszkodni. Többszöri pihenéssel, leállással végül csak felértem a csobánci várba, és bőven megérte. Többször jártam már itt, de azt kell, hogy mondjam: ez a mostani egészen más volt!

A vár területe egy fesztiválra emlékeztetett – és ez még csak a kezdet volt! Körös körben turisták jöttek-mentek, folyamatosan cserélődtek, a vár mögött paplanernyősök várták a kedvező szelet, vagy éppen repkedtek a levegőben, a széljárás szerint. Kimentem a falakhoz és tátott szájjal csodáltam a tájat. Mikor utoljára itt jártam, a ködös levegőtől alig lehetett látni valamit.

Hamar lejártam a mára tervezett utat, s alig múlt 2 óra. Elgondolkoztam a folytatáson is, de nem siettem sehová, és akkor le kellett volna mondanom egy hangulatos itt-alvásról.

Így hát inkább -tanulva a tegnapi napból-, kerestem egy alkalmas sátorhelyet, és letelepedtem egy már álló sátor közelében. Berakodtam a dolgaimat, így legalább csak a fényképezőmet kellett cipelnem. Nem bántotta itt senki a sátrakat, hisz senki nem tudhatta közelben van-e a gazdája. Körbesétáltam, bejártam a romvár minden zugát, és figyeltem a felérkező kirándulókat. A fújtató kövérektől a sokgyerekes családon át a kutyáját cipelő cicababáig mindenféle ember megfordult itt, és örültem nekik, mert legalább kimozdultak, és friss levegőn voltak.

Azt figyelgettem, hogy ki alkalmi kiránduló és ki komolyabb turista… Egyszer csak letelepedett az egyetlen csenevész fa árnyékában lévő padra egy „turista” csoport.

Én is behúzódtam az árnyékba, amikor cigarettafüst csapta meg az orromat. A csoport tagjai bőszen dohányoztak! (…nem véletlenül tettem idézőjelbe a „turista” csoportot.) Az nekem nem turista, aki felmegy egy hegy tetejére dohányozni! :( Át is ültem a szél felöli oldalra, inkább a napszúrás, mint a dohányfüst. Nem unatkoztam, mindig volt mit nézni, mindig volt valami érdekes, amúgy pedig jólesett a pihenés. Lassan délutánba, majd koraestébe hajlott az idő. A nap laposabban világította meg a tájat, így mindig más-más arcát mutatta nekünk.

Az előző napon tapasztaltak szerint most is sokan érkeztek a Kéktúra teljesítése kapcsán. Felérkezve megkeresték a vár udvarán álló zászlótartó oszlopra szerelt bélyegzőt, majd elvégezték a szükséges igazolási procedúrát. Késő délután megérkezett a tegnap éjszakai túratársaim nagyobb csoportja is. Boldogan köszöntöttük egymást, megbeszéltük a napi eseményeket, de ők, még korainak tartva az időt, folytatták útjukat. Remélem sikeres volt túrájuk!

Esteledett már, amikor egy fiatal pár érkezett, akiken látszott, hogy komolyan gondolják. Hamarosan szóba elegyedtünk, s az is kiderült, hogy itt éjszakáznának, és ez lenne az első sátoros éjszakájuk. Le is telepedtek a szomszédomban, bíztattam őket, segítettem eloszlatni aggályaikat, és közben jót beszélgettünk. Szegedről jöttek és nem túl régóta, de annál lelkesebben járják a Kéktúrát. Kiderült, hogy ők is dohányoztak, de a nagy útra készülődve elszégyellték magukat, és több mint fél éve letették a cigarettát. Így is lehet, és mennyivel hitelesebb!

Az ég peremére bukott már a nap. A tegnapi estével ellentétben innen szép kilátás nyílt a lemenő nap irányába is, a kissé fátyolos égen fantasztikus fényekkel festette meg a felhőket.

Közben szomszédaim, némi izgalom mellett, de szerencsésen elkészültek a sátorveréssel, és csodálattal nézték a naplementét. Bíztattam őket, hogy maradjanak még, most jön az igazi, hisz tudtam, hogy telihold van, a napnyugtával szinkronban kelni fog a hold. Nem is okozott csalódást, hamarosan megjelent a párás láthatáron és egyre fényesebben világított. Én pedig felkészülten vártam, és több fényképet is készítettem e ritkán átélhető jelenségről.

Amikor már túl sötét lett fényképezéshez, visszavonultam a sátorba elpihenni. Ma is 18 km-t haladtam, de közel 1000 m szintkülönbséget is leküzdöttem. Csodálatos, élményekben gazdag napot tudhattam magam mögött.

2021. 08. 22. vasárnap Ébredéskor már látszott, hogy ma is szép lesz az idő, a távolban csodálatosan látszott a Szigligeti vár. Közeli környezetemben futólag is vagy 12 sátrat számoltam meg. Csak azon az egy árva fán is négyen függőágyaztak. Ilyet még az életben nem láttam!

Elbúcsúztam, és sok sikert kívántam szomszédaimnak, majd 7 óra körül nekivágtam a folytatásnak. Észak felé megkerültem a fennsíkot, ahonnan viszont Tihany felé lehetett jól ellátni.

Az itt kezdődő erős lejtésű ösvényen folytattam nem könnyű ereszkedésemet. Erősen kifáradtak lábizmaim, mire leértem a Vár-kúthoz és a közeli Simon tanyához. Szelídebb lejtőn, jól járható szekérúton baktattam déli irányba. Hamarosan egy elvadult kertben, láthatóan jó állapotú házra lettem figyelmes. Még egy címer is díszelgett a bejárati ajtó mellett, furcsa ellentét feszült a kert és a ház állapota között. Lehet, hogy eladó? Akár meg is vehetnénk! …és elszabadult a fantáziám. Nincs ennek realitása, soha nem foglalkoztam borral, és nem is érdekel, a gyerekek, unokák is távol élnek innen, de mégis jólesett „tündérezni”.

A háztól nem messze egy hatalmas fa állt az út mentén, hátam mögött a Csobánc… nem hittem, hogy lehet még fokozni azt a harmóniát, amit ott átéltem, de az eszem egyre csak azt súgta: merj álmodozni, nem kerül az semmibe! Amúgy az vesse rám az első követ, aki meg tudná állni ezt ilyen környezetben, hangulatban, élmények között. Rendezett szőlőültetvények közé értem, egy karámnál lovakkal barátkoztam, majd hamarosan leértem az aszfaltos útra. Itt balra fordultam, mert a közeli piacra igyekeztem, hogy feltöltsem megcsappant ételkészletemet.

Rövid gyaloglás után gyanús dolgokra lettem figyelmes: Az út túloldalán autók tömegei parkoltak, és folyamatosan újabbak érkeztek. Pesti szemmel nézve is komoly parkoló volt itt kialakítva.

Aztán hamarosan megláttam a piacot, ami minden képzeletemet felülmúlta. Volt itt minden: bútor, régiség, élelmiszer, edények, ruházat, és még ki tudja, mi. Nem vagyok egy piacjáró ember, de ez azért engem is megérintett. Hihetetlen hangulata volt, szinte magába szippantotta a látogatót. Hamar megtaláltam a keresett pékséget, ahol kedvesen meghallgatták kérésemet, és azonnal többféle javaslatot is adtak. Hamar lerendeztük az üzletet, éhen már nem halok, és már nyugodt szívvel bejártam a piac nagyját.

Aztán beballagtam a faluba, ahol kiderült, hogy a templomban az előzetes információimmal ellentétben, még fél órával később lesz a mise. Kivárni sok lett volna, ezért úgy döntöttem, hogy lejárom az amúgy is tervezett Gulács felfedezését, s majd meglátjuk.

Hosszan ballagtam egy hangulatos réten, majd élesen délre fordulva felkapaszkodtam a hegy oldalába. Az emelkedő szép rálátást engedett a távoli Lengyel kápolna felé, de hamarosan betakart az erdő. Vadregényes és szuszogtató úton értem el a jelzést, ami már a csúcsra vezet fel. Ez az ösvény már nem tréfa: időnként olyan keskeny, hogy félelmetes menni rajta, s végig csupa kőzúzalék, omlékony kőtenger. Felértem az első kilátópontig, ahonnan ismét új nézőpontból csodálhattam meg a Badacsonyt és a magyar tengert. Viszont úgy döntöttem, elég is volt ebből.

Lementem az országútig és némi kerülővel vissza a faluba. Másfél órával később már a Tóti-hegy oldalában, a régi kőbányánál lestem az újabb csodákat, melyekből nem volt hiány.

Nem ez a leghíresebb külszíni bánya a környéken, nem is sokan ismerik, pedig a mostani utam legszebb kőfejtése volt. Könnyű elérni, a földút jól járható, a bányaudvarról pedig nagyszerű látvány tárul a szemlélő elé. Aztán felfelé haladva az úton középtájon is, és a tetején is ki lehet menni a szikla peremére. Nem kell hangsúlyoznom, hogy egyre szédületesebb kilátás fogad bennünket. Hosszan sétáltam tovább az enyhén emelkedő földúton a hegy oldalában, csodálva a régi, de szépen felújított présházakat. Az egyik kifejezetten hasonlított a Szent György-hegyen álló Tarányi présházra.

Amikor elértem a csúcsra felvezető ösvény kezdetét, egy fáradság vett erőt rajtam. Melegem is volt, keménynek is tűnt a folytatás, sehogyan nem akaródzott elindulni.

Aztán csak nekivágtam, és jól gondoltam: kemény volt és meredek! Meg-megállva, szuszogva vonszoltam magam, aztán egyszer csak fent voltam. Ez a csúcs alig nagyobb, mint egy terem. Szinte teljesen sziklás, csak az oldalán nő egy-egy csenevész bokor. Itt bizony nehéz lenne sátorozni! Cserébe viszont teljes körpanoráma van róla, ami nem semmi. A csúcs alatt kicsivel még kősípok is vannak, csak úgy ráadásként. Kevésbé ismert hely ez, de alig kevésbé látványos. Miután kigyönyörködtem magam, visszamentem a letérő kezdetéig és folytattam utamat az eddig követett földúton.

Ekkor döbbentem rá, hogy ma már döglesztően meleg van, az a bizonyos vihar előtti fullasztó meleg. Szerencsére komoly emelkedő már nem volt mára betervezve. Később majdnem elvétettem az utat, de hamar észrevettem, s hamarosan egy öreg présházhoz értem. Egy öreg kereszt áll előtte, jól összeillenek, régen megszokhatták már egymást. Később hullott körtét találtam, de olyan savanyú volt, hogy teljesen elvásott tőle a szám. Még később, amikor letelepedtem ebédelni, akkor is alig tudtam rágni miatta.

Szőlőültetvények mentén megszaporodtak a présházak is, majd hamarosan elértem a Sabar-hegyi templomromot. Ide terveztem a mai szállást, de a hangulata nem tetszett, így inkább a „B” tervet választottam: lemegyek Salföldre és a Kisörspusztai homokbányák tavainál táborozok.

Picit egyhangúbb szakasz következett, s amikor beértem Salföldre, úgy gondoltam, inkább a Pálos kolostorromnál tölteném az éjszakát. Kicsit megpihentem a fantasztikus hangulatú faluban.

Az egészet áthatja a vendéglátás, minden tiszta, szépen felújított, de meghagyva a régies hangulatát. Fáradtságom feledve sétáltam végig utcáin, és szívtam magamba ízét. Úgy terveztem, hogy felmegyek a Csönge-hegyi kilátóhoz is, de ezt most inkább kihagytam. Láttam én elég kilátást, inkább a kőtenger felé folytattam utamat, bár ez nem volt igazán látványos. Az út kellően fárasztó volt a kolostorrom felé, minden lépésnél küzdeni kellett a mély homokban. Félúton egy lovas kocsi jött szembe velem, nyaralókat vitt vissza a faluba a kolostorlátogatás után. Gondolom, jó bevételt jelent ez is a helyieknek!

Örültem, amikor megérkeztem a romokhoz. A szememmel már kerestem az alkalmas helyet, miközben felmentem a dombra a falak közé, de itt meglepetés ért: egy társaság beszélgetett a falak mellett, látszott, hogy az egyikük „idegenvezető”. Úgy gondolom, a rendszeres lovas kocsiztatás miatt, nappal egy „idegenvezető” állandóan itt van kint. (Ezek szerint még lesz egy forduló!!) Végigjártam a kolostort, komoly falak maradtak belőle, egy terem rendesen le is van fedve, s az egész szépen fel van újítva. Ráérősen megpihentem, ettem is valamit, de éreztem már, hogy ez a hely nem az igazi éjszakázásra.

Az evéstől erőre kaptam, s amikor beteltem a hely szemlélésével, továbbindultam. Kevesebb, mint 4 km volt már csak a célig, talán lehet, hogy jobb, ha ma lejárom, hisz holnapra már esős időt jósoltak. Megmásztam a falu felé eső emelkedőt, s bár az elhagyatott tetőn megfordult a fejemben a táborverés gondolata, már nem változtattam elhatározásomon.

Hamarosan Badacsonyörs utcáit tapostam, majd egy ligetes letérővel a helyi temetőben találtam magam. Egy kedves ismerősöm sírját látogattam meg, aki ebben a kis temetőben nyugszik.

Csodálatos kilátás van innen, nem tudom, látja-e a túlvilágról, mindenesetre ő itt akart pihenni. Elgondolkozva értem le a 71 sz. főútra, ahonnan már egy gyors gyaloglással visszaértem az autómhoz.

Megköszöntem a kempingben, hogy itt parkolhattam, és még egy csobbanásnyi fürdést is kikönyörögtem. Idén még nem is fürödtem a Balatonban, nagyon jólesett ez a pár perc felfrissülés. Aztán nekivágtam az útnak, de Révfülöpön még megálltam egy kis séta erejéig.

Vasárnap este lévén tombolt az élet a mólónál, régi, ifjúkori emlékek ébredtek bennem, miközben élvezettel figyeltem a nyüzsgést. De ha a víz felé néztem, a nyugalom képe fogadott: csónak, benne horgász, aki várja a szerencséjét.

Szép búcsúzás volt ez az idei nyártól, bizony másnap már kellemetlenül borongós volt az idő. Erre a napra közel 30 km jutott, de ez sem, és a háromnapi 65 km gyaloglás sem okozott semmilyen gondot. Még a vasárnapi dugótól féltem az úton, de a régi országút üres volt, mint bármelyik hétköznap este. Éjfél körül békésen haza is érkeztem.