Szatmár-Bereg nagytúra

 

 

 

               

2015. 04. 25.  szombat           A kéktúra végeztével felszabadultan fejeztem be a túrák naplózását, de így több év távlatból már érzem, hiba volt. Sokkal nehezebb visszaidézni a régi emlékeket. Éppen ezért ezt a túrát visszamenőleg, egy évvel később kezdem el leírni.

Mivel az Alföldi Kéktúra elkerüli az ecsedi láp és a szatmári síkság vidékét, úgy gondoltam érdemes lenne erre is elkalandozni. Szombat fél tízkor érkezett meg kis piros vonatom a nagyecsedi állomásra. Egy kis kitérőt követően tíz óra körül már a Kraszna gátján sétáltam. Track 1. nap  

           A gát lábánál egy elhanyagolt, régi temető pusztuló sírjai látszottak. Így tűnik el még az emlékünk is ebből a világból, gondoltam, de a vidáman éledő tavasz, a melegen sütő nap elsöpört minden bús hangulatot gondolataimból. Elértem az impozáns szivattyútelepet, rendezett környezetével szépen beleillett a tájba. Egy darabon lementem a gát lábához, majd visszatérve a tetejére, az első kanyarban letértem róla. Távolabb egy ember lóval szántott, küzdöttek a kemény földdel. Később egy megriadt őz szaladgált előlem, majd virágzó meggyfák mellett haladva lassan elértem a régi monostor helyét.

Csak a régebbi feltárás után göröngyösen maradt talaj jelezte, hogy hol is járok. Nem sok látnivaló akadt itt, csupán a környezet sugározta magából a régmúlt békéjét. Viszont távolabb különösen hangulatos hely volt a patak partja, ahol a fasor, majd a patak hídja ejtett ámulatba. Itt pihentem meg először az utamon, csodálva a tájat.

Aztán átérve a patak túlpartjára a varázslat is elillant. Szántott mezők mentén, a patak folyását követve egyhangúbb út várt rám. Nem volt unalmas, de különleges élményeket sem rejtegetett. Szombat lévén, sokan voltak kint a földjükön az aktuális tavaszi munkákat elvégezni. Szép lassan elértem egy újabb szivattyútelepet. Egy elhagyott ház állt az aszfaltos út kereszteződésében, melynek kerítése mellett friss vizű forrás folyt egy vascsőből. Egy vaskereszt is volt a ház túloldalán. Rövid pihenés után nekivágtam a majd 6 km-es, nyílegyenes folytatásnak. 

–Jó unalmas lesz, –gondoltam, de tévedtem. Balról váltakozó erdők, jobbról üde zöld mezők határolták az utat. Egy alkalmas magaslesen nekiláttam az ebédemnek, miközben észrevettem, hogy nem vagyok egyedül.

A szemben lévő friss, üde zöld vetésből egy agancsos fej kandikált ki. Ha nem emelkedik egy kicsit feljebb, sosem veszem észre, persze aztán amikor ismét lelapult, már tudtam, hol keressem. Szerintem ő is éppen ebédelt a dúsan terített asztalról. Hosszan figyeltem, több autó, traktor is elment közben az úton, de ő a füle botját sem mozdította. Teljes biztonságban érezte magát, és azt hiszem joggal. Csupán a fényképezőm objektívjével tudtam némileg megközelíteni. Amikor elfogyott az ennivalóm, még a szememmel elbúcsúztam tőle, majd folytattam túrámat az egyre elvadultabb úton.  

Már éppen kezdett megint egyhangúvá válni a ballagás, amikor jobbra a bokrok mögött egy építmény tűnt fel. Szépen elkészített kilátó állt a mezőn. Teljesen valószínűtlen volt itt a semmi közepén, pedig még neve is volt: Diana kilátó. (Az építtető, Szabóné Paragh Diána neve után.)

Boldogan birtokba is vettem, és bár túl sok látnivalót nem nyújtott a sík táj fentről sem, mégis jólesett a pihenés. Időztem még egy kicsit, aztán már hamar elértem a Tyukod széli országutat.

           Nem mentem be a faluba, csupán a temetőben kerestem egy kutat, hogy feltölthessem kulacsomat. Aztán ismét letértem az aszfaltos útról és egy hosszan elnyúló íves földútra fordultam. Éppen szántották a szomszédos földet, a traktoros meg is állt a közelemben megkérdezni hova tartok. Láttam rajta, hogy alig hisz a fülének és szemének.                   

Később egy legelő őzet lestem meg a zöld mezőn. Nem futott el, csak gyanakodva figyelte, mit csinálok. Szerencsére bőven volt időm fényképezni. Később az út egyre inkább elvadult, néha már gyalog is alig lehetett követni. A bokrok közt bujkálva egyszer csak az árokparton megleptem egy rókát. Döbbentem bámultunk egymásra, aztán ő hamar feleszmélt és elinalt. Viszont arra a néhány pillanatra kristálytisztán látszott a meglepett, ellencsapásra kész ragadozó pofája. Látszott, ahogyan felmérte erőmet és váltott támadásból menekülésre.

Nem sok kellett már a vasútig, ahol átmenetileg tisztább területre értem, majd ismét benőtt út következett. Kerestem már alkalmas szálláshelyet, de csak a következő erdősávban találtam megfelelőt. Pár méterre a mező szélétől a fák között vertem sátrat. Vacsora és egyéb esti kötelező körök után az aznapi 26,5 km-rel a lábamban békésen elaludtam. Kellemes, nyugodt éjszakám volt.

 

 

 

2015. 04. 26.  vasárnap           Arra ébredtem, hogy egy traktor érkezett a közelbe. Mire kibújtam a sátorból, már javában szántotta a mellettem lévő mezőt, a sofőrje érdeklődve kérdezte, hogy mit is csinálok itt.  Elmeséltem, de azért látszott, hogy nem egészen tart normálisnak. Track 1. nap

         A friss reggelen kereszteztem a vasutat, majd egy dűlőúton a város felé haladtam. Az út nagyon hangulatos volt, több őzet is láttam, közelebbről, távolabbról, de a végén sajnos zsákutcába vezetett. Egy kapu állta utamat. Szerencsére oldalazva a mezőn azért sikerült kijutni az országútra. Megkerestem az árvízi emlékművet, mely egy vasszerkezetű híd kicsinyített modellje, majd lassan bejutottam Csenger városiasan szép központjába, ahol különleges „időutazásba” csöppentem. Tetszett a Makovecz Imre által tervezett buszpályaudvar és az iskola harmonikus együttese, de egy

                  

háztömbbel arrébb már a múlt ejtett ámulatba. A XIV. században épült református templom méltán ékköve a városnak. Mivel volt még időm, kényelmesen körbesétáltam és szívtam magamba különleges hangulatát. A közeli padon meg is pihentem és reggeliztem is. Újabb váltás: átsétáltam a közeli, modern, kupolás görög katolikus templomhoz. Érdekes, hogy időbeni „távolságuk” ellenére mindhárom épület harmonikusan illeszkedik e kedves, szép város hangulatához. 

            Két óra múlva már a Szamos partján lestem a hajdan volt, mára már eltűnt híd helyét. Mindkét oldalon aszfaltos út vezet a partra, de a lényeg, az átkelés, már nem létezik. Fura érzés volt, hogy a karnyújtásnyira lévő (500 m) komlódtótfalui templomhoz innen az út több mint 6 km. Neki is vágtam, hogy a várost észak-keletről megkerülve a 49 sz. országút hídján jussak át a túlpartra. Viszont, ha már itt jártam, egy kis kitérővel Szamosbecs régi templomát is megnéztem,     

és igazából nem bántam meg a kényszerű nagy kerülőt. A már 1480-ban igazolhatóan itt álló templom egyike azoknak a környékbeli templomoknak, melyeket a lápos vidék és a távoli hadiutak megkíméltek a pusztulástól.

         Szemben vele egy kis pihenőnél ebédeltem, aztán a Szamos innenső partján elindultam a délben már oly közeli falu felé. A kellemes járású füves gáton hamarosan elértem a Becsky kastélyt, mely árván állt a csupasz birtok szélén. Láthatóan a kastély is, de Komlódtótfalu is megélt már jobb napokat. Átsétáltam a kietlen településen, majd a reggel már oly közeli templomok mellett (mert hogy van mellette egy kis kápolna is) elhagytam a falut.

Körbe járva a Becsky kastély mögé kerültem, ahonnan egy földúton nyílegyenesen kelet felé vettem az irányt. Hamarosan romos házak tűntek fel, és szép lassan elérem Nagygéc elhagyott falvát. 1970. május 13-án a medréből kilépő Szamos folyó éjjel 11-kor érte el Nagygécet, s a falut teljes szélességében elöntötte. A település lakosságát evakuálták, ezt követően pedig nem is engedték őket vissza otthonukba. A hatóságok akkori döntése alapján húsz évig tilos volt az építkezés a területen.

"- Aznap éjjel a kutyák félelmetesen vonyítottak. A gyerekek lefeküdtek aludni, de ők is megérezték a bajt. Hamarosan dörömbölés az ajtón, valaki kiabál: meneküljenek, jön a víz! Talán csak másodpercek teltek el, az emberek felkaptak valamit a pizsamájukra - szaladtak az Erge patakig, de a hídon már nem lehetett biztonságosan átkelni. A gyerekeket erős, csizmás férfiak ragadták meg, akiket a hatalmas robajjal hömpölygő víz majdnem elsodort - aztán mégis mindenki kijutott az áradat fogságából.

                   Először csak a faluközpontba, a templom mellé, ami magasabban fekszik, majd hajnal kettőkor megérkeztek a teherautók. Mindenkinek csak guggolásnyi hely jutott. Addigra már az egész falu víz alatt volt. Az idegen sofőrök mellé traktorosok ültek, hogy mutassák, merre kanyarog az út, nehogy az árokba boruljanak. 749-en indultak útnak, de egy sem gondolta közülük, hogy végleges lesz az utazás.”   (http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/az-elontott-falu-nagygec/)            

Már a „Kerekek és lépések” c. filmben is megfogott az itteni romos templom hangulata, már akkor tudtam, hogy ide el akarok jönni valamikor. Most, hogy ide jutottam, örömmel tapasztaltam (és csak egy csöppet bántam), hogy elkéstem, már nem láthatom romosan. Öröm, hogy lassan újra megindul itt az élet. Még ha csak üdülésre is, de visszaköltöznek ide az emberek, megújul a templom, talán valamikor bolt, és iskola is lesz. Mi kell ennél több az élethez …

          Húsvéti hangulattal a szívemben hagytam el ezt az élni akaró kis falut. Az elhanyagolt szekérút véget ért, és egy rét, s vizesebb terület határán fekvő ösvényben folytatódott. Átvezetett két kis gyaloghídon, majd elérte az országutat. Egy rövid aszfaltos szakasz után befordultam Csengersima felé. Az ég kicsit elborult, fátyolosan szűrve a nap fényét. A szél is felkerekedett,

amikor elértem a tavat, s félszigetén a fantasztikus szépségű csengersimai templomot. Különösen szépen mutatott a bágyadt napfényt fodrozódva visszatükröző víztükör felett. Hosszan sétáltam a parton, élveztem ennek a különösen szép helynek varázsát, majd a túloldali kis fahídon átérve, hirtelen elillant a varázslat, és a faluban találtam magam. A templom innen is szépen látszott, de ez már más volt.

         Még vettem vizet egy út menti kútnál, majd neki is vágtam a folytatásnak. A falu után egy végtelen hosszú, nyílt aszfaltos út következett, ráadásul az elvaduló idő még kellemetlenebbé

tette.  Komolyan be kellett öltöznöm, mert a viharos szélben kifejezetten lehűlt a levegő. Már alig hittem, hogy megúszom elázás nélkül, amikor szerencsésen elértem a távoli erdő szélét. A fák védelmében a szél is viselhetőbb lett és az erdő is védelmet nyújtott volna eső esetén. De szerencsére eső nem jött, én meg az aszfaltos út kanyarodásánál egyenesen folytattam utamat az adódó ösvényen.

          Ritkulni kezdtek a fák és véget ért az erdő. Jobbra az út mellett feltűntek az ország határkövei. Idáig terveztem a napot, elég is volt mára, így visszatértem az erdőbe, és egy alkalmas helyen tábort vertem. Nem volt a leghangulatosabb hely, de egy éjszakára megtette. GPS-em 29 km utat mutatott mára, és el is hittem neki. Jólesett már elnyújtózni a sátorban. Még soha nem táboroztam ennyire közel a határhoz, de itt sem zavartam senkit, nyugodt éjszakám volt.       

 

 

2015. 04. 27.  hétfő           Szokásos készülődést követően a szokott időben indultam ezen a napon is. Üde, friss volt az időjárás, hamarosan letértem jobbra az addigi útról, majd meg is álltam. A mellettem lévő mezőn az őzek gyűlést tartottak, 8-10 is legelészett fényképezővel elérhető távolságban. Ki is használtam az alkalmat, kattintgattam szorgalmasan. Track 3. nap 

Élvezetes, jó hangulatú volt a reggel, még az sem szegte kedvemet, hogy a fényképezőm pántja leszakadt. Kényelmesen letelepedtem az út mellé, és komótosan nekiláttam a javításnak. Szerencsére maradt még elég hosszú anyag ahhoz, hogy meg tudjam javítani. A végén még be is bandázsoltam, hogy erősebb legyen. Ki is tartott a túra végéig. Alig indultam el ismét, amikor a

távolban láttam valami mozgást. Szokásom szerint ilyenkor erős nagyításban készítek egy fényképet, és mondhatom komolyan meglepődtem, amikor ásóval, fejszével „felfegyverkezett haramiákat” pillantottam meg a képen. Nem vagyok betoji, de ekkor meglepődtem. Szerencsére még a közelükbe sem értem, amikor elkanyarodtak. Hétfő lévén nyílván munkások mentek dolgozni az erőbe, de a képzeletem alaposan felfújta a dolgot.

          A töltés után lassan beértem Zajtára. Az üde tavaszi-reggel hangulatban kereszteztem a vasutat, érintettem néhány keresztet, és vásároltam a boltban. Később elmentem a templom előtt is, mely érdekes módon egy zárt kertben beljebb állt. A ragyogó napfény, a virágzó fák, az oszlopon fészkelő gólyák még itt is sugározták az üde tavaszi-reggel hangulatot, mely igazából csak később, a teljesen forgalmatlan, aszfaltos kivezető úton enyészett el. Átadta helyét a nyugodt, érett békének. Itt minden megfelelő időben és módon történt: akkor és ott „kellett” ballagnom, a fejem felett köröznie kellett egy madárnak, a gyümölcsösben a méheknek virágokat kellett

beporozniuk, és éppen jókor értem el az út mentén látszólag magányosan álló keresztet. Csak látszólag volt magányos, hisz várt rám, tudta jól, meg fogok érkezni. Érdekes módon ez a csúnyácska kereszt sokkal mélyebb hatást tett rám, mint az eddigi összes. Itt minden a helyén volt, itt minden jókor volt, itt értelmetlen fogalom volt a sietség. Később a ligetes erdőnél megebédeltem és hosszan tűnődtem ezen a fura, eddig soha át nem élt érzésen.

          Aztán ahogyan az út, az érzés is elfogyott, és ott álltam, hogy hogyan tovább. Bár út nem létezett, egy mező széli erdősáv mentén átjutottam a Méhtelek körüli gáton futó útra. Terveim szerint hosszan mentem volna ezen, de a kaland elcsábított, és egy adódó lehetőségnél letértem jobbra a határ felé. A ligetes, füves réten el is értem, reménykedve abban, hogy vezet valamilyen út a határvonalon, azonban a Sár-Éger-csatorna zsilipjénél nyilvánvaló lett, hogy út csak visszafelé vezet. Én viszont a kalandvágytól sarkallva inkább az elgazosodott határnyiladékot választottam, bár időnként alaposan megtéptek az ágak. Néha itthon, néha „külföldön” küzdöttem a dzsindzsával, aztán végre elértem egy szekérutat, amin már kényelmesen eljutottam az aszfaltos                     

országútig. Viszont határozottan meglepődtem a beton útzárak láttán. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly lezárás van két EU-s ország között. Persze gyalog nem volt ez akadály, amúgy meg kutya sem kérdezte, mit is keresek én ott. Ennek örömére uzsonnáztam egyet az egyik útzáron ülve. (Ne kérdezze senki, hogy melyik országban is?)

        Rövid aszfaltozás után ráfordultam a Túr felé vezető töltésre. Itt láttam meg először a látóhatárt Ukrajna felé lezáró komoly hegyeket, de a közeli mezőn is zajlott az élet: fácánok, őzek mozogtak. Egy őz, amint keresztben átfutott a

töltésen, megállt egy pillanatra megnézni, ki is vagyok. Csak itthon a fényképen vettem észre, hogy csúfondárosan még a nyelvét is kiöltötte rám.

        Szóval az unalmasnak legkevésbé mondható úton elértem a Túr gátját, melyen balra fordultam, hogy a közeli hídon átjussak a túlpartra. A román, ukrán, magyar hármas határhoz igyekeztem, de előbb még megkerestem a GCEEND geoládát, aztán a túloldali poros gáton elmentem a határig. Ez a pont a Túr folyó közepén van, melyet a három országban elhelyezett kő nyilak metszéspontja jelöl ki. Nézelődtem egy ideig, majd visszafelé már átvágtam a mezőn,  

hogy hamarabb jussak el az ország legkeletibb pontját jelölő emlékhelyhez. Sokkal kellemesebb

volt ballagni a birkákkal teli mezőn, mint a poros, murvás gáton. Elértem az emlékhelyet, ahol feltűnt, hogy egy rendőrautó cirkál a környéken. Akkor még azt hittem, hogy valamit helyszínelnek, csak később lett nyilvánvaló, hogy már akkor is a migránsokat figyelték.

        De velem nem törődtek, így akadály nélkül belekezdhettem a végtelen gáton való gyaloglásba. Hamar ráébredtem, hogy rossz partot választottam, mert az aszfaltos bicikliúton elég kellemetlen volt a gyaloglás. Viszont így Nagyhódos határában egy elhagyottabb kék kútnál sikerült egy alapos mosdást megejtenem.      

Felfrissülve folytattam az unalmas baktatást, de szerencsére a közeli hídon át tudtam menni a túloldalra, ahol már fél oldalán diófa sorral szegélyezett földút várt rám. Azt hittem, ez a „netovább”, hisz még nem tudhattam, mit hoz a holnap. Még csak ma volt, még 6 km volt hátra, és már elmúlt 5 óra. Nem hittem, hogy végig tudom csinálni a kitűzött távot, de a táj hangulatát dicséri, hogy szinte alig eszméltem, s már az utolsó hídnál jártam. Az alacsonyan járó nap aranylóra festette a folyó árterét, s a környező mezőket.

Ráfordultam a célegyenesre, és keserűen tapasztaltam, hogy ez az út kellemetlen járású, murva borítású. De alig volt időm „szenvedni”, mert felfigyeltem az úton előttem sántikáló 

hollóra. Szegény kétségbeesetten igyekezett elmenekülni előlem, de a magas töltésről nem mert lemenni, repülni meg láthatóan nem tudott. Végül egészen a töltés szélére húzódtam, hogy ő a túloldalon kellő távolságban maradhasson, így végre sikerült békésen leelőznöm. Megnyugodott szegény pára, hogy végre előtte voltam, bár hosszú jövőt nem jósoltam neki. Ki tudja mikor talált rá egy róka? De ez már az élet rendje.

          Mentem még néhány száz métert és mérlegeltem, hogy az ártér vagy az erdő lenne jobb éjszakára. Az erdőt választottam, mert jobb védelmet biztosított. Egy alkalmas helyen 

beléptem a fák közé, és hamarosan egy ligetes résznél kiváló helyet találtam a táborozásra. Még egy kidőlt fa ülőkém is volt a vacsorához. Táborverés közben többször éreztem, hogy figyelnek.

Biztos tapasztaltad már kedves olvasó: mintha valami mozdulna a szemed sarkában, de mire odanézel már semmi. Hamarosan, bár nem vagyok vizsla orrú, éreztem, hogy őzek figyelik minden mozdulatomat.

          A hangulatos naplementét követően elraktam magam másnapra. Kicsit több mint 30 km-t haladtam ma, de hajnali 3 óra körül magamtól felébredtem. (Amúgy is éberebben alszom sátorban.) És ekkor, ahogyan hörpölin túratársam a saját esetéről írta, „iszonyú hang verte fel a mélységes csendet. Valami rettenetes ugató, kaffogó hang          

Szerencsére nekem ez már nem az első erdei alvásom volt, amúgy tudtam is, hogy őzek vannak a közelemben, így meg sem lepődtem rajta, hogy az egyikőjük méltatlankodásának adott hangot. Jó öt percen át ugatott rám, erősen bosszanthatta, hogy a területére tévedtem. Aztán lassan eltávolodott, én meg békésen visszaaludtam reggelig.    

 

 

2015. 04. 28.  kedd           Ma már borongósabb volt a reggel. Összekészülés után kimentem az erdőből, hogy folytassam utamat a Túr gátján. A szürke ég alatt a táj egy másik arca rajzolódott ki. Elmélázó, melankolikus hangulatban baktattam a fás folyópart és a széles árterek mentén. Track 4. nap 

        Később még egy enyhe eső is megszórt, de mire zavaró lett volna, elállt. Nemsokára kereszteztem egy aszfaltos utat, majd hamarosan beértem a Kisbukó-gát melletti üdülő területre. Megkerestem a GCKIBU geoládát, és lementen a partra. A folyó vize békésen zúgott alá a pár méteres lépcsőn. Körmend közelében láttam már hasonló bukógátat, de akkor egy áradás utáni bővizű, „őrjöngő” állapotában. Élvezettel néztem a nyugodt folyó folyását, de a gyomrom hamarosan jelezte, hogy ma még nem ettem semmit. Visszatérve az üdülőkhöz, találtam egy kék kutat, s a közeli kertben pedig egy padot. Ennél többet nem is kívánhat egy magamfajta vándor.

    

          Ha már letelepedtem, körbe is néztem a hangulatos kertben. A ház mögött le lehetett jutni a csatorna partján álló tűzrakóhoz, s bár látszott, hogy tavaly ősszel járhattak itt utoljára, rendezett volt a környezete. Megszerettem ezt a kellemes kertet, nem csak a gyomromnak, de a lelkemnek is felüdülést jelentett az itt eltöltött idő. Induláskor fájó szívvel búcsúztam tőle.   

          Aztán hamar ráébredtem, hogy az eddigi élmények csupán a most kezdődő csodára való ráhangolódást szolgálták. A töltést, melyen baktattam, két oldalról öreg diófák szegélyezték. A közel száz éves fák szabályos rendje leírhatatlan hangulatot adott ennek a szakasznak. Ekkor már tudtam, amit tegnap még nem, hogy ez a „netovább”.   Balra a töltés lábánál egy birkanyáj pihent, egy fehér bárány néhány lépéssel távolabb egyedül feküdt a fűben. Még a felhős szürke ég is illett a tájhoz, álmodozó, elgondolkodó hangulatot varázsolva a csodához.       

          Elértem egy hidat és bár utána is foghíjas diófasor között vezetett tovább az út, ez már halvány árnyéka sem volt az előzőnek. Le is tértem róla hamarosan, hogy egy elhagyottabb szekérúton a mezők felé vegyem az irányt. Egyszer csak kolompolás hangja ütötte meg a fülemet,

és szemben a kanyarban egy tehéncsorda tűnt fel. Mentek ebédelni a rétre, s miközben pár szót váltottam a pásztorukkal, szépen elballagtunk egymás mellett. Aztán már alig történt valami érdekes, izzadtam az időközben kisütő nap melegében, és lassan beértem Milotára. Jócskán elmúlt már dél, amikor a Vén Diófa kocsmánál ettem, ittam valamit, és megcsodáltam a falu jelképét: az óriás dió szobrot.

           Újult erővel folytattam utam a Tisza irányába. A töltés után találtam rá arra az érdekes emlékhelyre, sírhelyre(?) mely a 83 évesen elhunyt Lajcsinak állít emléket. Vajon ki          

lehetett ő? Miért ide állítottak neki sírhelyet? … azt hiszem soha nem fogom megtudni, de amíg ezeken gondolkoztam elértem a Tisza partját. Lehet, hogy éppen áradás volt, de nekem nem volt az a benyomásom, hogy itt még csak alig kőhajításnyi széles a folyó. Alig éreztem keskenyebbnek, mint több száz km-rel lejjebb Mindszentnél. Kicsit sajnáltam, hogy éppen ilyenkor járok erre, de nem volt mit tenni, Visszatértem a töltésre, hogy jó 3 km múlva Tiszacsécsénél hagyjam el.     

             A falun átvágva hamarosan Móricz Zsigmond szülőházánál, ennél a régmúltból itt maradt apró háznál álltam, amely sehogyan nem illett a falu mai képébe. Persze az ember tudja, hogy mi a története, de már teljesen idegenül áll régi helyén. Lepihentem egy közeli padon, hisz éhes voltam már, meg amúgy is szükségem volt egy kis időre elmélázni a hely hangulatán. Délután volt, jöttek-mentek a faluban, én pedig élveztem a számomra szokatlan világot.

            Bő félóra múlva jóllakottan, kipihenten,  ismét elértem a gátat, de most nem fordultam rá, hanem túlmentem rajta, hogy az ártérben               

lévő diófa ligetet megkeressem. Nem hívnám már ligetnek ezt a kissé elvadult részt, de sok helyen még érződött, hogy nemrégen még gondozott terület lehetett. Aztán az út visszaterelt a töltésre, s innen már nem volt más, csak a gát, irgalmatlan hosszúságban. Persze azért mindig volt mit nézni, de nem ez volt a leglátványosabb szakasza a túrámnak. Valahol itt történt az is, hogy egy rendőrségi autó jött velem szembe a töltésen. Persze megszólítottak, érdeklődtek, ki vagyok, honnan jöttem stb. Válaszaim hallatán jó utat kívánva magamra is hagytak. Akkor csodálkoztam, hogy még az irataimra sem voltak kíváncsiak, aztán később a migráns hullám kapcsán esett le a tantusz, hogy miért is érdekelte volna őket egy magyar nyelvet tökéletesen beszélő, magyar ember iratai.

            Hamarosan letértem egy elhanyagolt szekérútra, amely a Túr-Bukó campinghez vezetett.        

    

Ezt a védett, ligetes-diófás területet Isten is táborozásra teremtette. Élvezettel sétáltam végig a part menti úton, majd megcsodáltam a Túr torkolatánál a bukógátat.

Nyári napnak alkonyúlatánál

            Megállék a kanyargó Tiszánál

 Ott, hol a kis Túr siet beléje,

            Mint a gyermek anyja kebelére.    Petőfi Sándor: A Tisza

Tudjuk, hogy Petőfi nem ilyennek láthatta, és még csak nem is itt állott meg a kanyargó Tiszánál (hisz azóta már szabályozták a torkolatot), de jó érzés volt elgondolni, hogy mégis csak ez a környék ihlette ennek a szép versnek megírására. Andalogva, meg-megfordulva sétáltam ki erről a kis félszigetről, nagyon tetszett a camping diófás ligete.

            Mivel a magas vízállás miatt életveszélyes lett volna a bukógáton átmenni, egy kerülőt tettem a nem túl távoli országút hídjához. A túlsó part is nagyon szép volt, így egy cseppet sem bántam a kényszerű kerülőt. Még levadásztam a GCBUKO geoládát, majd egy alkalmas, de nem túl hangulatos fás helyen tábort ütöttem. Több mint 34 km-t haladtam a mai nap (hogy holnapra már ne sok maradjon), nem csoda, hogy jólesett a pihenés. 

 

 

2015. 04. 29.  szerda           Borongós, szeles, kifejezetten kellemetlen időre ébredtem. Visszakapaszkodtam a gátra, és azon kutyagoltam még vagy három kilométert, de egyáltalán nem bántam már, amikor végre letérhettem róla Szatmárcseke felé.  Track 5. nap    

Elértem egy erdősávot, ahol már sokkal viselhetőbb volt az idő, majd egy kerülő után a

temetőhöz jutottam. Besétáltam a csónak alakú fejfák közé. Mindig vonzottak a temetők, ennek meg különleges hangulata volt. Hosszabban időztem itt, olvasgattam a fejfák személyes hangvételű feliratait. Megkerestem Kölcsey síremlékét is, majd lassan elhagytam a helyet. A bejáratánál még megcsodáltam a Világ Magyarsága emlékművet, aztán a faluból is kigyalogoltam.

           Egyszer csak elegem lett, és egy buszmegálló védelmében megpihentem. Goromba idő kerekedett mára, kifejezetten hűvös volt. Megreggeliztem és erőt gyűjtöttem a folytatáshoz,

szerencsére ez alatt a fél óra alatt szelídült is egy kissé. A Túristvándiba átvezető mezőn már egész kellemes utam volt. Sárguló repceföldek, rendezett bodzaültetvények között jártam, visszatekintve innen is jól látszottak a látóhatárt Ukrajna felé lezáró komolyabb hegyek.

            Túristvándi egy kedves, rendezett település, hamar elértem a túloldalán lévő kellemes parkot, ahol a GCTURV geoládáért tettem egy kis kitérőt, majd elértem a vízimalmot.    

Szépen rendben tartott a malom, látszik, hogy nincs túlzottan átalakítva. Átballagtam a kis fahídon, és kóstolgattam a hely ízét. Szép volt tagadhatatlanul, de valahogy nem igazán volt meg rá a hangulatom. Egy pici skanzenes mellékíz érződött a „számban”. Lassan, meg-megállva mentem tovább, aztán kiérve az országútra, ismét a mában találtam magam.

         Lassan elhagytam a falut, majd elég hosszan gyalogoltam az országúton. A tervezett letérőt még megtaláltam, de elég hamar rá kellett ébrednem, hogy ez itt nem út. A régi út teljesen visszavadult, és járhatatlan lett. Persze én végig tudtam menni rajta, de értelmes földi   

halandó nem vállalkozott volna rá. Később az erdőben ráleltem egy járható útra, ezen folytattam túrámat. Kisebb-nagyobb zsákutcákkal, egyhangú földutakon végül elértem az országutat, de nem volt igazán élmény ez a szakasz. Az időjárás is szürke, borongós maradt, így lehangolva, fáradtan érkeztem Penyigére, hogy betérjek a temetőbe:

Vidáman ébredtek 1905 május ötödikén a penyigei lányok: nagy csapat készült a Szenke … túlpartján lévő Vályi-birtokra „szúrókát”, azaz szamárkórót irtani a gabonából …

Aznap tizenhárom kislányt ültettek a csónakba Erdei Gyuri mellé, … Gyuri epilepsziás volt, a lányok féltek tőle. Sosem derül már ki, hogy ijesztgette-e őket, netán rohama volt, de a lányok nem messze a túlparttól sikítozva a csónak egyik végébe tódultak.

A ladik felbillent, megfordult velük, s maga alá temette a rémülten kapálózó lányokat. Többen úszni sem tudtak, hát próbáltak összekapaszkodni.

Egymást húzták a halálos mélybe. Négy – két 12 esztendős és két 18 éves – lányt kimentettek, Erdei Gyuri kiúszott, s félholtan kihúzták a révésznét is. A kilenc kislány után az ő neve következik a halotti anyakönyvben: nyolcadikán, a temetés napján ment a kilencek után.

( http://nol.hu/kultura/gyenge-testem-a-halnak-megenni-1531531 )

Hallottam, olvastam már a történetet, de amikor ott álltam a fiatal lányok sírjánál és sorra olvastam a nevüket, összeszorult a szívem. Apaként, nagyapaként nagyon jól tudom, mit jelent félteni gyermekeinket, elképzelni is borzalom, mit állhattak ki a szüleik.

„Utas, nézz be a temetőkertbe,

Kilenc kislány nyugszik egy szélébe.

Isten veled, kilenc letört rózsa,

Szép csendesen nyugodjál a sírba.”

            Megrendülve folytattam utamat a falu belseje felé. Még terveim között volt, hogy megkeresem a Szenke partján felállított kopjafát is, de elég volt. Nem vágytam már további kalandokra, lemondtam a további, Fehérgyarmatig tervezett utamról is. Jó végszó volt ez a nap ehhez az elmélázó, kedves, távoli túrához. Megkerestem a vasúti megállót, és ebédelés után megvárva az érkező vonatot, hazaindultam.

Erre a napra 24 km jutott, a teljes túrán 145 km-t jártam be.