Pest megyei Piros – Tápió menti Zöld

Verőce - Pécel

2025. 06. 01.  vasárnap           Hét óra előtt nem sokkal szálltam le a vonatról Verőcén. Kicsit felhős, átlagos túrázásnak indult a nap, igaz, akkor még nem sejthettem, hogy az „emberiség egyik nagy kérdésére” derül majd fény a túra során. :) Na, de ne szaladjunk túlzottan előre az időben, majd a második naptól kezdenek kibontakozni az események…

Lassan elhagytam a még alvó várost, majd kezdtem kapaszkodni a Fehérhegyi dűlőn a Fenyves-hegyre. A táj is egyre jobban kinyílt, s szépséges kilátást biztosított a Dunakanyar festői panorámájára. Nyulas környékén változott a terep, s némi útvesztő után erdősebb szakaszon vezetett lefelé az út Katalinpuszta irányába. Hamarosan leértem az országútra, ahonnan már percek alatt elértem a települést. Itt egy kicsit elgondolkoztam, hogy felmenjek-e Rockenbauer Pál kopjafája felé, de nem mentem, hisz jártam már ott sokszor.

Inkább a falun át a kirándulóközpont felé vettem az irányt, majd ezt elhagyva rátértem a  jelzésre. Nem akartam a kényelmes, murvás úton kényeskedni, amúgy meg régen mentem már a  -on, szerettem volna frissíteni az emlékeimet. Hát, utolsó ittjártam óta jócskán elvadult már ez az ösvény, így viszont a természet ezerrel dübörgött!

Az első igazi nyári napon csodálatosak voltak a selymes rétek, virító virágok, a tobzódó bogarak, de néhol jócskán be volt már nőve az ösvény. Ezzel együtt, jó, hogy ezt a kevésbé kényelmes utat választottam!

A Farkas-bérci-forrás magasságában rátértem a térképen „zut”-nak jelölt útra, mert már régóta szerettem volna megnézni az itteni vadászházat. Kicsi kapaszkodóval el is értem, s mondhatom, tátva maradt a szám. Igazi hangulatos, kedves házikó, előtte paddal, asztallal. Jó volt itt megpihenni! Ettem is egy keveset, s közben néztem, hogy hogyan tovább… s ekkor legyintett meg először a bevezetőben említett felismerés előszele: ugyanis nem volt az útnak folytatása!

A térkép jelezte, hogy megy tovább egy szekérút, de a valóságban a ház után egy mély völgy húzódik keresztbe, s a túloldalon sem lehet felismerni a benőtt, régi út maradványát. Itt régen sem lehetett út! Mintha a térképrajzoló nem ezt a valóságot látta volna hajdan…

Nagy gondot nem okozott, hacsak az nem, hogy 1 km-rel hosszabb kerülőt kellett tennem, de időm volt, s hamarosan a már régóta ismert és számomra különösen kedves (erdész)házhoz értem. Régóta ismerem ezt a helyet, tavaly ide kirándultam unokáimmal, s itt töltöttünk el egy sátrazós éjszakát. Szeretem ezt a helyet, nem csak az unokáimnak volt élmény ez a túra! Az eddigi két ház (amint ez ma kiderült) hangulatában teljesen hasonló, de van még a közelben egy harmadik is. Azt is meg akartam nézni, az vajon milyen?

Leereszkedve a Nagy-máj elnyúló tetejéről először pompás kilátás fogadott, majd tovább ereszkedve egy igen barátságos rétre értem.

Teljesen el voltam ragadtatva tőle, s már majdnem továbbmentem, amikor megláttam a vadászkunyhót. Bizony ez már inkább rom, mint kunyhó, teljesen lepusztult állapotban van. Kár érte!

Kevésbé különleges tájon hamarosan elértem a korábban a vadászházak miatt elhagyott jelzést, és nemsokára már Kosd szélső utcáján gyalogoltam. Találtam is közkutat, s mivel már jócskán benne voltam a délutánban, egy alkalmas vizesárok szélén nekiláttam elkészíteni az ebédemet. Úgy gondolom, hogy többen is csodabogárnak néztek, de már megszoktam, s igazából nem is zavart. Fél órával később teli hassal vágtam neki az út folytatásának.

Éppen a kevésbé izgalmas, köves kivezető úton virágokat fényképeztem, amikor mozgást vettem észre a szemem sarkában: meg-megállva egy mókus szaladt felém az úton. Nem vett észre, hiszen nem mozdultam. Végül a fényképezőm hangjára lett figyelmes, s bele is vetette magát a sűrűbe, de addigra már több kép is készült róla. Különleges élmény volt, s bár a mókusok kevésbé távolságtartók az emberrel szemben, azért ilyen pillanat még így is ritkán adódik.

A falu után a jelzés egyszer csak felkanyarodott a domb teteje felé, de én inkább maradtam a dombot megkerülő úton, mely elég sokáig kellemes árnyas erdőben vezetett. Aztán nem volt mese, nyílegyenesen Rád felé fordult egy mezőn át.

Hamar beértem a barátságos településre, ahol megpihentem a templom előtt egy padon. Nem sokat időztem, mert valamilyen szertartás volt a templomban, s nem akartam zavarogni. Átsétáltam a falu túlsó felére, majd a kivezető út utolsó kútjánál feltöltöttem vízkészletemet.

Csodálatos nyár-délutáni idő volt, a mélykék égen bárányfelhők úszkáltak, s a meleg is viselhető volt már. Dimbes-dombos terepen vezetett az út, előbb egy széles traktor elől tértem kis, amint hazafelé ment a napi munkája után, majd egy íves kanyart követően a távolban feltűnt a Pusztai kereszt. Azon morfondíroztam, hogy kicsit még tovább gyalogolok, s még ma felmegyek a geotoronyhoz, de egyelőre még nem vittem döntésre magamban a dolgot… majd meglátjuk!

Ahogy haladtam, egyre inkább magával ragadott a táj csodálatos, békés varázsa. Egy távoli domb tetején egymagában állt egy vadászles. Nem túlzottan vagyok elvarázsolva a vadlesektől, de ez nagyon beleillett a képbe! Igazán élvezetes szakasza volt ez a mai utamnak! Aztán elértem az emelkedő kezdetét, s dönteni kellett: menjek-e tovább vagy ne? Alaposan körbenézve egy elég kellemes táborhelyet találtam a közelben, feljebb meg nem volt biztos, hogy lesz vízszintes terep. Így a maradás mellett döntöttem.

Csupán egy dolog hiányzott a kényelemhez: egy vaskosabb kidőlt farönk leülésre, de mint később kiderült, ezen a környéken ez teljesen „hiánycikk”. Így szükségből vékonyabbakkal oldottam meg.

A hely viszont csuda jó volt: vízszintes, sík, kényelmes talaj, biztos takarás az út felől. Később ezen az úton egy zajosan elmenő motorost követően megjelent egy nyuszi! Aztán este ismét körülöttem sétált úgy 20 - 30 m-re, de nem zavartuk egymást. Lassan lehűlt annyira a levegő, hogy le lehetett már feküdni. Éjszaka végig dalolt egy fülemüle, egyszer egy őz ballagott a sátor felé, majd ijedten riasztott. A mai napon 30 km-t haladtam, minden a terveknek megfelelően ment!

2025. 06. 02.  hétfő    Olyan korán keltem, hogy már fél hatkor indulhattam is. A korai lefekvéstől már kipihentem magam, na meg hamar is világosodott.

A reggeli hűvösben egészen jól ment a kapaszkodás, mire feleszméltem, már a torony közelében voltam. Miközben kitértem a GCPENC geoláda felé, csodálatos panoráma tárult a szemem elé. Egyik oldalon a hosszan elnyúló Gombás-patak völgye, a másik oldalon távol a Naszály bányája. A hajnali lapos fényviszonyok között igazán varázslatos hangulata volt.

A geotoronyba sajnos nem lehetett felmenni, hisz rádióadók dolgoznak benne, így nem is időztem sokat, hanem rátértem az alig meglelhető folytatás ösvényre. Bizalmatlanul indultam el rajta, de szépen kitisztult, és kényelmesen levezetett a csodákat rejtő völgybe.

Előbb egy távoli mufloncsapatra lettem figyelmes, vagy 40-en lehettek, majd egy őzikét sikerült lencsevégre kapnom. Kicsit később pedig két nyúl beszélgetését lestem ki az úton.

De nem csak az állatok voltak csodálni valók, a reggeli fényben fantasztikus volt a környezet is.

Hogy egy zöld mezőn milyen különösen tud mutatni egy szál pipacs, azt csak az tudhatja, aki ezt egyszer is megcsodálta. Még sokáig ballagtam a Gombás-patak mentén, s élveztem ezt a kivételes világot. Nem tudtam, hogy hamarosan kezdődnek megpróbáltatásim. Az erdőhöz érve ugyanis egy kapu állta utamat: belépni, áthaladni, levegőt venni stb. TILOS! Még gondoltam is rá, hogy lehet, hogy nem bent, hanem oldalt a mező szélén, a bekerítetlen részen folytatódik tovább az út?

De végül, mivel nem volt a kapun lakat, bementem, lesz, ami lesz, s 500 m múlva el is értem a kilépő kaput. De korai volt az öröm, mert az ösvény, amelyen jobbra kellett volna letérnem, egyszerűen nem létezett! Kerestem itt, ott, erőből, ésszel, bujkálva, kúszva, de csak nem létezett. Ekkor már kezdtem megsejteni (!) valamit, de még mindig homályosak voltak gondolataim.

Nem volt mit tenni, vissza a belépő kapuig, majd oldalt a bekerítetlen mezőn folytatni. A térkép szerint a felső végén van egy földút, majd azon megyek tovább. Már felmenni sem volt könnyű manőver, mert a mező hullámzása miatt kétszer kellett megmászni a dombot, de végül elértem a mezőt és a földutat elválasztó bozótsáv szélét. A térkép szerint ez max. 10 m széles lehetett. Egy résen bemásztam a dzsindzsába, s mentem, keresve a földutat… de az út egyszerűen nem létezett! <>(Az OSM térképet már javítottam!)

Na, ekkor tisztult ki a fejemben a kép: ez nem lehet más, mint a multiverzum, a párhuzamos világok létezésének bizonyítéka. A térképrajzoló világában létezett ez az út, az enyémben pedig nem létezik. Nincs más magyarázat :) ! Végül benőtt kerítések, elvadult, hajdan nemes kertek közé keveredtem, de szerencsémre az egyetlen lakottnak tűnő ház udvarán átsurranva sikerült kijutnom az ide vezető útra. Nem kis megkönnyebbülés lett úrrá rajtam… az udvar nélkül fogalmam sem lett volna róla, hogy hogyan keveredjek ki ebből a kutyaszorítóból!   

A Cseke-hegyre vezető dűlőre jutottam, és most legalább azonos multiverzumban a térképrajzolóval. Hosszas kapaszkodás árán végre elértem a kápolnarom területét. (Érdekes, hogy a kilépő kapunál nem talált ösvény innenső vége itt szépen megvolt!) Megcsodáltam az igen elpusztult romot, a páratlan kilátást s most legalább szerencsém volt, mert szinte a „kezem alá ugrott” a GCSEKE geoláda. Pihentem, majd ettem egy kicsit a pihenőnél, s innen már hamarosan a Vácduka szélső utcáit tapostam.

Elmúlt már 10 óra, s ennek megfelelően tombolt már a meleg. Életmentő volt, mikor végre elértem a település közkútját, mely némi felüdülést nyújtott. Aztán ahogy jöttem, el is hagytam a községet, s egy darabig minden rendben is volt. Egészen addig, amíg a jelzés rá nem terelt egy gabonamező szélére, ahol se út, se ösvény, se semmi, csupán a gyönyörű gabonaföld. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha a nagy meleg miatt nem kellett volna rövidnadrág, s így nagyobb kitettség a kullancsoknak, tüskéknek, gazoknak. Szerencsére alig tartott 400 m-t.

Csörögtől hosszabb aszfaltozás kezdődött Sződig, ahol a temetőben próbáltam pihenőt találni, de sehol nem volt pad. (A sírok szélére meg azért csak nem ülök…) Így aztán egy  hosszabb gyaloglást követően a Fűzkápolna pihenőnél találtam alkalmas helyet ebédelésre. A kedves emlékhelyen jólesett már végre lepihenni, enni.

A folytatásban, mire észbe kaptam, már Vácrátót házai között sétáltam. Elég sokan mozogtak az utcákon, iskolások mentek hazafelé suli után, de amúgy is, ez azért nem egy kis falu. Készítettem a botanikus kert egyik impozáns oldalbejárójáról egy képet, aztán igyekeztem elhagyni a nyüzsgést. A hosszan elnyúló település után egy hosszú, kevésbé árnyékos fennsík következett.

A legmelegebb koradélután volt, mire végre bevánszorogtam Őrbottyánba, s megtudtam, mi van az őr botján. :) Mindenesetre elég hamar megálmodtam egy söritalt magamnak, s szerencsére a város túlsó felén sikerült is megvalósítani az álmomat. Aztán a templomkertben a vízvétel kapcsán levadásztam a GCORBO geoládát is, majd új építésű házak mentén elhagytam ezt a barátságos települést. Erre a környékre terveztem a mai tábort, de még korán volt, s lendületem is volt, hát folytattam utamat. Eleinte mezőn, majd később erdőben vezetett az út.

Egy tisztás után mozgást láttam magam előtt az ösvényen, s gyorsan fényképeztem is. Itthon tudtam beazonosítani, hogy egy nyusztot sikerült lencsevégre kapnom. Láttam már régebben is hasonló kisállatot túráim során, de fényképezni még soha nem sikerült.

Úgy feldobott a történet, hogy mire lecsengett bennem az élmény, már nem volt értelme Vácegres előtt tábort verni. Pihenésként alaposabban lemostam magamról az elmúlt két meleg nap izzadságát, porát, hisz a faluban ismét fel tudom majd tölteni kulacsaimat.    

Meg is történt a vízvétel, s mivel a települést éppen csak érintettem, nemsokára sikerült is egy elfogadható táborhelyet találnom, egy gyurgyalagtelep közelében. A talaj messze nem volt ideális, de egyszer ki lehetett bírni. Éjszaka többször a frászt hozta rám egy fácán ijedt rikoltásával, máskülönben elfogadhatóan telt az éjjel. Nagy lendületemben 36 km-t gyalogoltam ezen a napon, s alig éreztem fáradtságot.

2025. 06. 03.  kedd      Ma sem keltem sokkal később, mint tegnap, így ismét hajnalban vágtam neki a folytatásnak. A gyurgyalagtelep mellett kiballagtam az útra, és megkezdtem a harmadik napi sétát.

A csodálatos hajnali fények mellett hamar elértem az Egres-patakot, amelyen átkelve, azonnal mellé is szegődtem.

Fantasztikus hangulata volt, amint az ártéri erdőbe laposan besütött a nap. (Errefelé azért akadt szúnyog is, de még itt is viselhető szinten.) Az itteni GCERKR geoláda a „…parton balra a harmadik fa tövénél” található. A GPS-em szerint már rajta álltam a geoládán, s kb. 30 fát láttam közvetlen körülöttem. Akkor melyik is? Néhányat megnéztem, aztán otthagytam… túl szép volt a környék, hogy ezzel pazaroljam el az időm. Hamarosan, egy szűk kilométer múlva, el is illant a csoda: kiértem az országútra, s balra tértem Erdőkertes felé.

Persze éppen csak megszoktattam a bakancsom talpával az aszfaltos utat, s máris visszakanyarodtam az erdős vidékre. Egy tarvágásos szakasz után elkezdett emelkedni az út, s már kezdtem azt hinni, hogy soha nem lesz vége, amikor a fák közül feltűnt egy torony. Ekkor döbbentem rá, hogy én már a Margita mérőtoronynál járok. Soha rosszabb meglepetés ne érjen!

Lepihentem, szusszantam egy csöppet, mert az emelkedő kivette az erőmet, majd felmásztam az itt éppen nyitott, és megmászható geotoronyba.

Szédületes látvány fogadott: a még most is reggeli fényviszonyok között csodálatosan festett a távoli világ. Északra, nyugatra a Duna vonala, délre Gödöllő házai, keletre pedig a távoli Cserhát hegyei uralták a tájat. A laposan elterülő, elnyúlt felhők pedig csak emelték az amúgy is tündöklő látványt! Hosszan csodáltam a kivételes szépségű világot. Aztán betelve a szépséggel visszaereszkedtem a föld színére. Innen is különleges ez a torony, hisz a csúcsát a Magyar Korona stilizált utánzata díszíti. Meglepően ízlésesre sikerült! A torony tisztásán egy emléktábla is található: egy fiatal lány emlékére állították, aki 16 évesen, 2009-ben fejezte be rövid életét. Az nem derül ki, hogy milyen körülmények között távozott, de mindig döbbenetes egy ilyen rövid élettől búcsúzni. Nyugodjon békében!

Mivel gyomrom jelezte már az idő múlását, megreggeliztem, majd megkeresve a közeli GCMARG geoládát, ereszkedésbe kezdtem. Hamarosan Boncsokon feltöltöttem fogyó vízkészletemet, majd ismét elhagytam a lakott területet, s Babat felé vettem az irányt.

Már az odavezető út is hangulatos, hisz fenyves erőben, virágokkal szegélyezett úton vezet. Magából a Babati templomból csupán a földsáncai maradtak, de egy emléktábla őrzi a helyét. A régi emberek csodálatos környezetben éltek itt valaha. Továbbsétálva Babatpuszta felé egy mocsaras, vizes területen különböző állatok élik zavartalan életüket. Vannak itt kacsák, kócsagok, tehenek, vízibivalyok, csak hogy a legszembetűnőbbeket említsem.

Nem sokkal távolabb található a Grassalkovich-istállókastély. A gróf tüdőbeteg leányát gyógyította ebben a kastélyban, a juhistálló jótékony hatású levegőjével. Hát bizony régebben nem a rák, hanem a TBC volt a félelmetes, gyógyíthatatlan betegség.

Aztán egy egyhangúbb kutyagolás kezdődött, az addigra már elég fülledt melegben. Határozottan nem bántam már, amikor végre a Pap Miska-kúthoz értem, s folyt is belőle a víz. Itt is pihentem egy keveset, majd a közben beboruló ég alatt átsétáltam a máriabesnyői temetőhöz meglátogatni Gróf Teleki Pál sírját. Régóta terveztem már ezt a látogatást, most végre megvalósulhatott. Pont a temetőben kezdett szemetelni az eső, …hát azt a jajveszékelő menekülést, amit egy gyászoló roma család csapott…

Pedig felesleges volt, mert mire a Besnyői Kegytemplom udvarába értem, már majdnem megint sütött a nap. Letelepedtem az udvar sarkában, s nekiláttam szokásos ebédem elkészítésének. Csodálkozott is a kis bolt eladója, hogy milyen ötletes megoldás. Az ebéd végeztével megkerestem a GCMBB ládát, majd Máriabesnyőn keresztül nekivágtam a Gödöllő felé vezető útnak. Hamar el is akadtam, mert az egyik jelölt ösvényt szinte teljesen benőtte a bozót. Aztán mégis átvergődtem, mert nem sok kedvem volt körbekerülni.

Innen viszont igazán hangulatos, ligetes, erdős környezetben értem át az egyetem mellé Gödöllőre. Átvágtam a parkon, miközben vizet vettem magamhoz, majd a Királyi Kastély parkján keresztül a repülőtér felé vezető útra tértem. A park maga a csoda, a repülőtérre vezető út maga a pokol. Keskeny út, száguldó teherautók, s hozzá a fülledt meleg. Nem nagyon bántam, mire végre feltűnt a távolban a reptér síkja.

Aztán követve az utat felkapaszkodtam a terület melletti dombra, ahol már erősen hallatszott a közeli M31-es út zaja. Ekkor tartottam a 27. km-nél, kerestem is egy elfogadható táborhelyet, s le is pihentem. Csakhogy még fél négy sem volt, mi a csudát csináljak én itt másnap reggelig? Így elkaptam a zsákom, hogy legalább egy csendesebb helyet keressek magamnak, s továbbmentem.

Hát nem ilyen utat képzeltem: ami még járható volt, az is térdig gazos. Közben ismét beborult az ég, de azért jó lendülettel haladtam. Fel sem tűnt, hisz teljesen be voltak nőve, hogy elhagytam két alternatív irányú ösvényt. Pont errefelé kezdtem azon gondolkozni, hogy ha így haladok, fél nyolcra Pécelre érhetek, s akkor már nem is kell ma kint éjszakáznom. 

Csakhogy a Szilas-patak mellékágánál a letérő jelzés egyszerűen nem létezett! Hosszú keresgélés után végül a patak éppen száraz medrében indultam el, de ösvény nem létezett! Ó, azt a… „térképrajzoló párhuzamos világát”!! Végül valahogy kivergődtem egy járható útra, de csak azért, hogy 500 m múlva ismét pofára essek: ismét bal letérés, ismét nem létező ösvény. Ekkor már biztos voltam benne, hogy megtaláltam a multiverzum, s a párhuzamos világok létezésének bizonyítékát. Igen ám, de amikor éppen térdig álltam a csalánban, s az alattam megrogyó vékony vesszők miatt térdre estem, nem igazán voltam boldog! Hiába, a tudományos felfedezésekért nagy áldozatot kell hozni! Egy szó, mint száz, valahogy felvergődtem magam az országútra, ahonnan már, ha nem is mint az álom, de az eddigiekhez képest könnyű úton jutottam Pécelre. Közben, talán vigaszdíjként, találkoztam a sünnel: békésen hasalt a fűben s várta, hogy lefényképezzem. Jólesett ez az epizód, szükségem is volt rá, hisz a jobb lában teljesen, a bal csak félig lángolt a csaláncsípéstől. Nem igazán jó érzés!

Végül a fél nyolcas vonattal jöttem fel Pestre, s kora este haza is érkeztem. Nem volt nyugodt éjszakám a csaláncsípéstől lángoló lábam miatt. Ezen a napon 40 km-t gyalogoltam zűrös körülmények között, és mondhatom, eléggé kimerültem! A teljes úton, 3 nap alatt, összesen 106 km-t teljesítettem.

Összességében egy igazán érdekes és tanulságos túrán voltam túl!