Pest megyei Piros – Tápió menti Zöld

Nagykáta - Jászberény

2025. 04. 13.  vasárnap           

Nem túl jó időt jósoltak keddre, szerdára, ezért minél hamarabb, már vasárnap hajnalban nekivágtam. Éppen csak kiléptem a kapunkon az utcára, s ez a kép fogadott. A telihold lassan lenyugvóban volt a nyugati égbolton, s a párás levegőben, némi holdudvart képzett magának. Azt gondoltam, akármilyen is lesz az út vége, ezért a képért már megérte.            Keletiből ment a vonatom Nagykátára, s hét óra után pár perccel, már az ottani állomáson álltam.

Bekapcsoltam a GPS-t, s neki is vágtam az útnak. Az első dolog amit megláttam, egy Tápió-menti zöld információs tábla volt. Tavaly ősszel, pont így jártam, csak a másik irányba. Ezek szerint Nagykátán komolyan veszik a turisták tájékoztatását! Köszönet érte!

Hosszan gyalogoltam a városból kivezető úton, amikorra egy kőkeresztnél, végre letérhettem róla. A Kétútköze környéken ballagtam a süppedő, néhol nehezen járható homokban. Békés, nyugodt volt a táj, de már ekkor feltűnt ami egész utamra igaznak bizonyult, hogy sok elhagyott, vagy ami még meglepőbb, félbehagyott ház(rom) van ezen a vidéken.

                Aztán elértem egy útkereszteződéshez, ahol már lakottabb környék fogadott. Erdőszőlő házai között gyalogoltam dél-kelet felé, s itt már látszottak új, sőt 
  épülőben lévő házak is. Az egyik oszlopon egy gólyafészek feküdt, s alig volt felismerhető, hogy ez bizony már lakott otthon! 

A gondos anya kitartóan kotlott a tojásokon, s mint pár perccel később láthattam, a párja eleséget keresett a közelben. Jó volt látni ezeket a számunkra oly kedves madarakat! Lassan elmaradt a lakott terület, s feltűnt egy dolog: túráimon ritkán találok annyi közkutat, amennyit erre felé találtam. Jóleső, biztonságos érzést kölcsönzött!

Aztán a szép erdei szakasz utáni országúton jobbra fordultam, majd keresztezve a Tápió folyót, súrolva érintettem Tápiószentmártont. Itt a település peremén nincsenek parkok, padok, ezért csak egy elhagyott telken lévő kidobott hűtőszekrényen tudtam tízóraizni. Nem mondom, hogy felemelő volt a hangulata! A végén még a fájó derekam miatti tornát is itt végeztem el. Javul, javul ugyan a derekam, de még messze van a „netovább”-tól…

          A település után egy komolyabb, igazi erdő következett. Sajnos, ahogy egyre melegedett az idő, a szél is egyre zavaróbbá vált. Igaz ugyan, hogy a jóslatok szerint délről fújt, de a nyíltabb helyeken kifejezetten kellemetlen volt. Persze, ennek előnye is van, mert a szembe szélben az állatok kevésbé veszik észre a közeledésemet, így több nyulat sikerült is lencsevégre kapni.   

Sajnos egy őzikét éppen lekéstem, amint beugrott egy kerítés résén, de így is jó volt meglesni.         

Tápiószőlős főutcáján már nagyon jelzett a gyomrom, ezért egy alkalmas buszmegállóban letelepedtem, hogy elkészítsem az ebédemet. Kirámoltam a gázégőt, a szárazlevest, és reméltem, hogy nem jön mostanában busz. Persze amire elkészültem, naná hogy jött, de nem zavartam senkit, csupán kíváncsi tekintetek kereszttűzébe kerültem. Ők csodálkoztak, én jóllaktam, egyébként nem zavartuk egymást, így mindenki boldog volt!

Hosszan sétáltam az elnyúló, hangulatos községben. Szép utcái, rendezett terei, (na meg a teli hasam), vidám hangulatot teremtettek bennem. Az utolsó közkútnál feltöltöttem megcsappant készletemet, majd egy rövid országúti szakaszt követően, befordultam Kláratelep felé. A pálinkafőző épülete után lassan lefagyott arcomról a mosoly: Friss telepítésű erdők mellett vitt az út, s a feltúrt homokban, ha lehet, még nehezebb volt a járás. Igaz adott némi bíztatást, hogy innen már látszott a mai végcél: a geodéziai torony.

Végre befordulhattam az erdőbe, s egy enyhe emelkedővel elértem a torony alját. A frissen növő fű, a rendezett környezet, boldog örömmel töltött el, hamar szívembe zártam a környéket.

Gyors adminisztrációt követően, már az éjszakai táborom helyét keresgéltem. Hamar találtam is egy szinte tökéleteset.

Még csak éppen szusszantam egy farönkön, amikor két őz keresztezte volna a leendő tábor helyét. Ijedtem megtorpantak, aztán hátra arc! De az egyiknek „randija” lehetett a túloldalon, mert pár perc múlva ismét jött, s miután látta, hogy erre nem lehet, szépen körbekerülve ment tovább. Fényképezni persze nem tudtam a sok ág miatt, de remélem jól sikerült a randevúja…

Szóval csuda helyem volt! Táborverés után, mivel még messze volt az este, jártam egyet a környéken. Egy komoly farm van a geotoronnyal szembeni faültetvény túloldalán. Azt csodáltam egy ideig, majd kicsit arrébb, egy régi romos ház maradványaira leltem. Komoly épület volt valaha, de hogy mi lehetett, azt nem sikerült kitalálnom.

Aztán kényelmesen megvacsoráztam, elüldögéltem, s pihengettem. Feleségem meg is lepődött, hogy ilyen korán telefonálok a mai napon… Bizony a tél folyamán erősen elpunnyadtam. Mondjuk így is közel 26 km-t mentem ma, nem sok szégyellnivalóm volt. Hét óra körül bebújtam a sátorba s bár azt hittem nem fogok tudni, de hamar elaludtam. Éjszaka még konstatáltam, hogy néha szemetel az eső, de nem túlzottan zavart.

2025. 04. 14.  hétfő    Korán felkeltem és elkezdtem pakolni a borult ég alatt. A kicsit vizes fű nem igazán zavart, a sátor is csak nedves volt. Hét óra előtt már neki is vágtam az útnak.

A fiatal faültetvényben mentem tovább, és elég sok őzet láttam távolról, de egy sem várta meg az elfogadható közelséget. Kiértem egy országútra, ahol ismét megdöbbenve láttam egy pusztulásra ítélt, még fel sem épült, félkész házat. Ennyire nincs élhetési lehetőség a környéken, vagy ennyi embernek fogy el a pénze az építkezés közben? Érthetetlen volt számomra!

Aztán átérve az országúton új táj fogadott: az eddigi fiatal erdőt rétek váltották fel.    

Hamarosan egy gyümölcsfás bírtok kezdődött az út mentén, melynek sarkán egy nyúl üldögélt, majd közeledésemre sietve távozott. Különleges hangulata volt ennek a ligetnek, mert a fák virágzó koronája a szem magasságában lévő síktól kezdődött felfelé. Sokáig ballagtam e szépséges bírtok mellett, aztán réteken keresztül hamarosan elértem Tápiószele határát. Komolyabb méretű település ez mint amire elsőre számítottam.

A Tápió folyó hídja előtt találtam rá, egy hangulatos kis téren, a város Néprajzi Házára.

Ez a tér, a szélén álló régi kereszttel, a közeli folyóval, s a régi házakkal, igazi hangulati központot alkot. Persze a város valódi centrumát kicsit később, az iskolánál, az üzletsornál értem el. De ekkor már jól is esett megpihenni egy buszmegálló padján, enni egy reggelit. Persze hamarosan gyülekezni kezdtek az utasok, s itt is jócskán meg lettem csodálva.

Jóllakottan, friss lendülettel, hamar kiértem a nyíl egyenes utcán a városszéli vasúti átjáróhoz. Átérve rajta, a házak elmaradásán kívül igazából semmi nem változott, a következő 3 km-en keresztül. Ugyan az a nyíl egyenes, továbbra is aszfaltos út várt rám, (talán egy kicsit rosszabb minőségű). Félúton jártam, amikor két fiatal jött velem szembe. Magam is meglepődtem, amikor már messziről, udvariasan, előre köszöntöttek. Lám ilyen is van, jólesett figyelmességük! De vajon honnan jöhettek, hisz az egyenes végén egy kis hajlással újabb 1 km ráadás következett. Lehet, hogy ezért edzettebbek erre a fiatalok...?        Végre változott az út jellege, és nemsokára házak közelébe jutottam. Valahol errefelé sikerült lencsevégre kapnom egy kalapáló harkályt, amint egy villanyoszlop segítségével üzent fajtársainak.  Krizsán település majorsági házai között értem el a Jászberény felé vezető országutat, ahol pihentem volna a buszmegállóban, de még pad sem volt benne, így rövid lett a pihenés.

Később kevesebb szerencsém volt a fényképezéssel: több őzet is lekéstem, majd a következőt időben exponáltam volna, de véletlen elállítódott a fényképező, s így ez sem sikerült. A végén már nem is bosszankodtam.

          Aztán letértem a  jelzésről, hogy némileg rövidítsek, és elmélyedjek a puszta világában. Erre aztán bőven akadt pusztuló régi tanya! Csak úgy vérzett a szívem értük.

Az egyik különösen vonzónál nem is tudtam ellenállni a kísértésnek, s betértem alaposabban megnézni. Ez még állt, távolról nézve, még akár lakottnak is nézhetnénk, de már nem volt az. Ebédidő lévén, a régi istállóban főztem meg a levesemet, mely védelmet is nyújtott a megélénkülő szél ellen. Hangulatos, érzelmi időutazásos ebéd volt ez!   

Folytatva a túrát, egy távoli birkanyájra lettem figyelmes. Egy helyben pihentek, a juhász meg a közelükben aludt a fűben. A kutya tartotta a frontot, felelőssége teljes tudatában figyelt, de nem talált veszélyesnek, így rám se ugatott. Látszott rajta, hogy igen okos jószág!            Aztán meg, egy vágtatva érkező lovas kocsi tűnt fel a távolban, amint hatalmas porfelhőt kavart. Itt is szaladt velük négy kutya, akik persze ügyet sem vetettek rám. Micsoda különbség van a falusi és városi kutyák között...

Hamarosan kereszteztem a 31 sz. főutat, de nem sokat időztem itt. Azon elgondolkoztam, hogy kérjek-e valamelyik tanyán vizet, de mivel volt még elég, nem kértem. Aztán estére egy kicsit kevés lett, de hát ez egy ilyen játék. Aztán elértem a Hajta-patakot, és jobbra fordultam, a tavak (víztározó) felé, de nem sok örömöm volt benn: belépni tilos, fürdeni tilos, mindent is tilos! Látni meg semmit nem lehet. Innen viszont már tényleg pár lépés a Hajtai fakereszt. Van egy pad vele szemben, le is telepedtem enni és pihenni.

Tulajdonképpen idáig terveztem a mai napot, akár le is táborozhattam volna, de valahogy nem akaródzott. Még volt bennem némi erő, s bár most éppen sütögetett a nap, holnapra rossz időt ígértek. Pihenés után neki is vágtam, s elég gyorsan haladtam. Szép volt erre az erdő, később láttam egy nyulat, elég türelmesen megvárta a fényképezést. Aztán pedig fakitermelős területre értem, az is jól elvonta a figyelmemet. Ez már így is maradt a mai napon.

            A Katona-kúria felé vezető földútnál elcsodálkoztam, mert én egy aszfaltos utat vártam, de ennek majd holnap lesz jelentősége. Aztán már pikk-pakk fel is
értem az Ördögégető geotoronyhoz. A toronyban itt sem volt létra, galambok viszont igen, kaptam is egy kis áldást, ahogy beléptem.  

Hamar kerestem egy sátorhelyet egy kidőlt farönk mellett. Régen nem láttam szabadon farönköt (fakitermelés volt…), itt viszont végre igen. A közelben volt egy ferdén álló fa is, az pedig úgy nyikorgott, hogy sokszor azt hittem valami ventilátor. Megfőztem a vacsorámat, jól is laktam vele, de ettől csappant meg a vízkészletem.           Kényelmesen elhelyezkedtem, s nem kellet bíztatni az alvásra, hisz 33 km-t mentem a mai napon. Éjfél körül elkezdett esni az eső, s nem is hagyta abba reggelig.

2025. 04. 15.  kedd      Hat óra körül még mindig esett, s én úgy döntöttem, hogy ki nem mászok a biztos helyről. Aztán, mintha meghallották volna az égiek, elállt, s én uccu neki, belevágtam a pakolásba. Volt benne annyi becsület, hogy indulásig nem esett.

Lefelé menet a dombról láttam, hogy elkezdték a mai napi fakitermelés… őket sem irigyeltem! Aztán a tegnap aszfaltosnak hitt útnál a sáros, csúszós valóság bizonyossá tette, hogy nincs kétséges: az bizony földes. Időnként megpróbáltam fényképezni, de nem nagyon akartam a fényképezőmet kitenni az esőnek. Ezért errefelé nem túl sok fénykép készült.

Persze az eső nem csak ránk, emberekre hatott: néhol annyi csiga mászkált az úton, mint egy „csiga autópályán”. Néha komoly odafigyelést igényelt, hogy ne lépjek rájuk. Ismét kereszteztem a tegnap már látott Hajta-patakot, majd nemsokára balra le kellett térni az eddig követett útról. Itt kezdődtek csak az igazi megpróbáltatások! Ha eddig nem volt könnyű haladni, most már majdnem a lehetetlent súrolta. Kátyús, sáros, csúszós, miközben ragadt a sár becsülettel.

 Küzdelmes volt ez a szakasz, de a környező mezők nem voltak csúnyák. Néha őzek is megugrottak a mezőn, s nem bírtam megállni, hogy az egyiket le ne fényképezzem. 2 km múlva elértem a Jászfelsőszentgyörgy kivezető országútját a Hármastanyánál.

A buszmegállóban végre rendezhettem soraimat. Ekkor már elállt az eső, levettem hát az esőkabátot, reggeliztem, megpucoltam a fényképezőm vizes optikáját, s megnéztem a busz menetrendet. Másfél óra múlva jött csak busz, de így is erős volt a csábítás, hogy megvárjam.          Aztán mégis nekivágtam gyalog, csupán a tervezett, vizes, füves  jelzés helyett az országutat választottam. Kerekudvar felé szerettem volna eljutni az ottani kápolnához. Végig aszfaltos úton tudtam menni, átkeltem a Zagyva folyó hídján, s csak a gazdaság megkerülésekor találkoztam ismét sáros úttal.     

Miközben elmentem a hátsó bejáratnál, két kis pulikutya ugatva vetette utánam magát.

Aztán hamar megbarátkoztunk, boldogan kísértek végig a kápolnához, melyet a Gosztonyi család emlékére újítottak fel. A közeli fák alatt található a család sírhelye is. Élvezettel jártam körbe ezt a hangulatos helyet, s örültem, hogy nem hagytam ki.

De mint mindennek, ennek is meg volt a maga ára: ismét egy alig járható, kátyús, ragadós, kínlódós út várt rám, ahol időnként ilyen félelmetes állatok „száguldoztak” szembe velem.

Határozottan nem bántam, mikor végre elértem Jászberény ipari parkját. De milyen az élet, alig élvezhettem a végre járható utat, mikor ismét rákezdett az eső! Nem sokat vacakoltam, beültem egy fedett buszmegállóba, ahol kényelmesen elkészítettem a mai zabkása ebédemet.

Mire jóllaktam, az eső is elállt, s ismét átkelve a Zagyva folyó felett, elértem a város egyik forgalmas bekötőútját. Erre már nyüzsgött az élet, lendületesen igyekeztem az állomás felé, de az ördögnek még tartoztam egy ismételt zápor kivárásával. Ezt is egy megállóban vészeltem át. Végül csak elértem az állomást, s hamarosan már egy vonaton zakatoltam Újszász felé, ahol átszálltam egy Keletibe menőre. Koradélután szerencsésen haza is érkeztem. A mai napon nem kis kellemetlenségek mellett 16 km-t mentem, az egész túrán összesen 75 km-t jártam le. Tartottam ettől az úttól, részben, mint az idei első többnapos utamtól, illetve, hogy hogyan bírja majd a fájós derekam. Szerencsére mindkettő jól vizsgázott!