Pest megyei piros & Tápió-menti zöld

Nagykáta - Pécel

2024. 10. 18. péntek Már egy ideje izgatott a Pest megyei piros és a Tápió-menti zöld túraútvonala. Mivel Pest déli-keleti szektorát elég jól ismerem (s nem is igazán vonz), úgy gondoltam, Verőce felől érkezve Pécelnél, a zöldön folytatom tovább utamat kelet felé. Így született a „hadidoki féle Piros-Zöld egyéni útvonal”.

Most a Pécel – Nagykáta szakaszra esett a választásom, s praktikus okok miatt fordított irányban jártam be. Hét óra körül érkeztem Nagykátára, a kerek képű telihold éppen lebukni készült a nyugati látóhatáron.

Az első dolog, amit kiszúrtam a városban, egy Tápió-menti Zöld tájékoztató tábla volt. Legalább tudtam, hogy jó helyen járok! :) Aztán bementem a temetőbe megnézni a Keglevich-kápolnát, ragyogóan állt az éppen kelő nap sugaraiban. Több „modern” gémeskút is áll a temetőben, itt így oldották meg a régi ásott kutakból való vízhúzást. Praktikus megoldás! Persze azért van kék kút is, ha ivóvízre lenne szükség, fel is tankoltam belőle az útra.

Hosszan ballagtam még a városban, miközben iskolás fiatalok igyekeztek a suliba. Már majd egy éve nyugdíjas lévén, még mindig jó érzés, hogy én ilyenkor is szabad vagyok! Aztán keresztezve a vasutat egy hosszú egyenesbe kezdtem. A ligetes, fás terepen jól lehetett haladni. Később picit elvadult a környék. A nem túl régen tarra vágott, fiatalos, bokros terepen az út is beszűkült, de minden félelmem ellenére végig járható maradt.

Mire kezdett volna unalmas lenni, elértem a jobbra törést, ahol új arca mutatkozott a tájnak: egy természetvédelmi terület határán vitt a földút, s mondhatom valóban gondozott, rendben tartott volt erdő, mező. Később Homokerdő külterületi házaihoz értem, s mire feleszméltem, már nagy ívben ráfordultam a Tápióságra vezető szakaszra.

Kereszteztem az alig csordogáló Felső-Tápió patakot, majd egy baromfi-telep mellett elértem a falu első házait. A központba érve döntenem kellett, hogy megtegyem-e a Földvár-Löszdombok felé eső 2,5 km-es kitérőt, s úgy döntöttem, nem teszem. Elég szépséget láttam eddig is… Egy kis pihenő után inkább a Szirmay-kastély felé vettem az irányt.

A sportcsarnok közelében egy szép park, gondolom a felújított és rendben tartott régi kastélypark várja a látogatót. Ezen a helyen található az iskola és az óvoda is. A kastélyból már csak a látványos lakótorony áll, az épületet 1964-ben elbontották, de egy ötletes, átlátszó infótáblán jól „összeilleszthető” a régi épület fényképe (az üvegen mellé rajzolt kontúr segítségével) az üvegen átlátszó, felújított lakótorony látványával. Nagyon ötletes megoldás, ilyennel még nem találkoztam!

A temető és a víztorony mellett hagytam el ezt a múltjára ily sokat adó települést, s kezdtem el ismét egy hosszabb, egyhangú gyaloglást a közeli dombok tetején. Sajnos a szél eléggé megerősödött, s így komolyan igyekeztem védeni az arcomat. (Előző napon csiszolták le két fogamat egy híd felrakásához, s így elég érzékenyek voltak a hidegre... is.) A bal forduló után értem el a már szinte csak az emlékekben élő Bognártanyát. Egy pad felirata, néhány alig látható rom, s egy betemetett kút jelzi régi helyét.

Egy kis völgy után, egy szántó traktor közelében ismét felértem egy fennsíkra, amely hamarosan „állati támadások” színterévé vált. Történt ugyanis, hogy váratlanul egy őz rohant felém… na jó, inkább elém. Szóval kicsit előttem keresztezve a földutat, jobbról balra átrohant egy őz. Hogy mi zavarhatta meg, hogy inkább engem választott, az nem derült ki.

Picit később pedig egy vadászó macskára lettem figyelmes. Majdnem sikerült lencsevégre kapni egy látványos, vadászó ugrását az útszéli fűbe, de elkéstem. Aztán észrevett, s mint egy dilis, vad vágtába kezdett, menekülve előlem. Ilyen őrült módon még nem láttam futni macskát! A vicces csak az volt, hogy nem is üldöztem, meg a legközelebbi biztonságos hely úgy 1,5 km-re lett volna. Szóval unalom szóba sem jöhetett, s beérve a kedves házak közé, hamar el is hagytam Pándot a Montágh-kastély irányába.

Nem ilyennek képzeltem a kastélyt, először megzavarodtam, mert az út túloldalán kerestem, aztán rájöttem, hogy a Szociális Otthon épülete az. Bemenni nem akartam, amit láttam az akár egy kiszolgáló épület is lehetett, de hát ez jutott. Inkább letelepedtem egy csodálatos, a napfényben ragyogó, leveleit hullató fa alá ebédelni. Megfőztem a levesemet, s a fogaim miatt óvatosan megebédeltem. Jólesett már az étel és a pihenés.

Egy órával később a közeli temetőben feltöltöttem vízkészletemet, majd friss erővel, ismét érintve a falut, folytattam utamat. Délre vettem az irányt, s hamarosan elértem a tervezett tábor rétjét. Áll itt egy régi rom, de táborozásra teljesen alkalmatlan a környék. Így folytattam az alig felismerhető jelzésen utamat, ahol a várható holnap reggeli vizes dzsindzsa miatt nem telepedtem le. Pedig nyugodt volt a környék, még egy menekülő vadmalacot is láttam erre. Aztán hamarosan kiértem egy földútra, s ekkor esett le a tantusz, hogy ez velem párhuzamosan, a faluból jön… ezért nem használja senki a jelzést.

Aztán egy terepjáróval érkező erdész kérte, hogy ne hagyjam el az utat, vagy még legalább egy órát menjek (addigra elhagyom a kritikus területet), mert estétől a dámszarvasok barcogása miatt vadászat lesz. Hát… időm volt, erőm volt, mentem még egy órát! Közben a túloldali ábrán látható mező bal felső sarkán feltűnt valami! Még meg is néztem „távcsővel”, de határkőnek néztem. Aztán jó tíz percet gyalogoltam, de csak nem hagyott békén a látvány: teljesen őz alakja volt…

S ismét ráközelítettem a fényképező zoomjával, s láss csodát, tényleg egy őz állt ott… már legalább tíz perce!! Mondjuk nem volt közel, nem jelentettem rá veszélyt, de hogy ennyi ideig! Érdekes eset volt. Miközben egyre fokozódott a dombon lévő erdő felöl a jellegzetes barcogás, egy nőstény albínó állat, szerintem dánszarvas, szaladt át előlem az úton. (Ezek között van elég sok albínó.) Persze fényképezni nem tudtam, de nagy élmény volt látni.

Még kapaszkodtam az enyhe emelkedőn egy ideig, amikor elértem egy T elágazáshoz, ahol a jelzés élesen jobbra fordul. Eddig terveztem, hogy eljövök, nagyjából le is telt a vadász által kért egy óra, de esteledett is már. Még elnéztem az út folytatása felé, amikor igazi western hangulat kerített hatalmába! A ragyogó ellenfényében egy férfi (cowboy?) két felmálházott lovat vezetett a lenyugvó nap felé. Tiszta romantika! Hogy mit keresett Pánd és Pilis között ez a „jelenés”, azt nem lehet tudni, de hogy ott volt, az tény.

Aztán gyorsan kerestem magamnak az útszéli sűrű ligetben egy táborhelyet. A laposan sütő nap szépen bevilágított a fák között, a jó talajú helyen ideális tábort találtam magamnak. Hamarosan elhelyezkedtem, s a vacsorát követően már próbáltam is aludni, ami, dacára a mai 33 km-nek, nem ment. Október végén bizony már szükségtelenül hosszú a sötét időszak az alváshoz. Hallgattam a dámszarvasok barcogását, s az időnként felcsattanó, távoli lövések hangját. Aztán csak elnyomott az álom, s nagyon kellemesen telt a holdfényes éjszaka.

2024. 10. 19. szombat Reggel nem volt túl melegem, amikor fél hét körül kibújtam a hálózsákomból. Nem bántam, hogy a vastagabbik zsákomat hoztam, nem volt túl meleg. Hamar összekészültem, és rá is álltam a tegnapi cowboy nyomára.

Egyhangúbb 3 km után végre ráfordultam a Szőlőhegyi mérőtorony felé vezető útra. A távolban felsejlett a geotorony, miközben felette kerek képpel mosolygott a még szinte telihold. Emlékezetes kép volt! Egy nem túl távoli szélkerék közelében végül felértem a toronyhoz, melynek leolvastam a kódját, de felmászni nem lehetett rá a hiányzó létra miatt. Annyira nem zavart, mert a lábától is csodálatos panoráma nyílott, hosszan elnéztem a párába vesző távoli tájat.

Egy felszántott mezőn keresztül lehetett elérni a közben már Albertirsát és Pilist is megjáró jelzésnek, a közeli gerincre felfutó hurokját. Aztán kiderült, hogy a gerincen futó ösvényt már teljesen visszafoglalta a természet, így amíg lehetett, tovább is a mezőn mentem, majd utána próbáltam bujkálni a fák között. Nem volt könnyű ez a szakasz!

Egyszer csak a dzsindzsa közepén váratlanul egy pihenőhelyre bukkantam. Kőasztal, faragott kőpadok… mint a mesében. Nem hinném, hogy sokan látogatják ezt a helyet, de legalább innen lefelé, a vízmosásban kicsit javult a helyzet. Persze minden örömnek vége szakad egyszer, így amint leértem a völgybe, ismét csak gps alapján lehetett továbbjutni. Végre elértem a jelzés fő vonalát, egy jól járható földutat, ahol az eddig járhatatlan hurok kanyarodik ki. Úgy látszik, ezt a hurkot mindenki kihagyja…

A folytatásban volt még néhány elvadultabb szakasz, de ezek sehol sem voltak az előző, járhatatlan hurokhoz képest. Aztán egy mező széléhez értem, ahol egy jobb kanyar után, egy alkalmas helyen lepihentem reggelizni. Innen vissza lehetett látni a reggel megtalált geodéziai toronyra.

Vadban gazdag környék volt ez: reggeli közben láttam egy egerészölyvet, s távolból három őzet.

Továbbindulva pedig szerencsém volt, mert éppen egy traktor kezdett szántani a mezőn, amitől az állatok nem riadtak ugyan meg, de szépen eloldalaztak a zajos géptől, s én pedig sorra le tudtam fényképezni őket. Így sikerült gím- és dámszarvast is fényképeznem. Nagy kaland volt!

A következő letérőt alig találtam meg, de ennek ellenére az út továbbra is jól járható maradt. Hangulatos, egyre szélesedő tisztásokon egészen Káváig vezetett. A falu közelében sikerült lencsevégre kapni egy szürke gém landolását. Nem akármilyen kecses mozdulatsor ez!

Egy gazdaságnál birkákkal, lovakkal barátkoztam, majd nekivágtam a falunak. Az utolsó kék kútnál muszáj volt vizet vennem éjszakára, s amilyen a formám -a túrán először-, nem volt meg a térképen jelzett kút. Visszamentem hát a központba, s nem bántam meg, mert egy nagyon kényelmes, padokkal teli park fogadott. Délre járt már az idő, neki is láttam ebédelni.

Megfőztem a szokásos levesemet, s úri módon, kényelmesen megebédeltem. A kellemes helyen, a langyos melegben elidőztem egy kicsit, hisz nem volt még késő, amikor feltűnt, hogy már vagy 10 perce, 10 perc múlva 1 órát mutat az órám. Jobban megnézve kiderült, hogy már csak rángatni tudja a mutatót az elem. Hogy ennek is most kellett kifogynia…! Persze időmérőm volt még bőven (gps, telefon), de a karóra praktikusabb lett volna. Így jártam.

Hosszabb, de kellemes aszfaltos szakasz után letértem a Gombai Horgásztó irányába.

Elérve a tavat, sokan voltak kint horgászok a szép időben, amit nem is csodáltam, hisz a lassan lefelé ereszkedő nap fényében hangulatos volt a tó partján lenni. Végigballagtam a parton, sokan kedvesen köszöntöttek. Igazán barátságosak voltak itt az emberek, de az látszott, hogy tábort verni ezen a részen nem lehet. Úgy gondoltam, hogy majd a tavat a dombtetőn megkerülő útra felmenve keresek magamnak éjszakai szálláshelyet. Csakhogy a tó végénél nem találtam a kerülő út végét, mint később kiderült, a közeli gazda szépen beültette.

Megpróbáltam a Gombai-patak felé, de az ingoványos talaj miatt hamar elvetettem a gondolatot. Nem maradt más, mint toronyiránt, a fák között felmenni a dombra, s bár nem volt könnyű, de legalább jó eredménye lett. Hamarosan egy ideális helyet találtam.

Az erdő szélén, az utolsó fák alatt, egy kicsit alacsonyabb tisztáson vertem tanyát. Pakolás közben feltűnt, hogy a közeli erdőnyelv végénél három őz-suta legelészik, később pedig a mező közepén vacsorázott egy bak. Fényképeket is készítettem, de amint meglátott elszaladt.

Nagyon hangulatos volt ez a hely, örültem, hogy felküzdöttem magam ide. Közben már azt is felderítettem, hogy lefelé a völgybe egy szekérút vezet, egészen az utolsó fákig. Kintről ezektől a magasra nőtt fáktól nem látszik az út kezdete, talán szándékosan. Hát én sem találtam meg!

Még megnéztem a naplementét, majd gondosan beöltözve elraktam magam másnapra. A mai napon 21 km-t jutottam előre, s minden a tervek szerint haladt. Este még meglestem a ragyogó holdat, éjszaka pedig egy őz erősen reklamált, hogy mit keresek én itt. Hajnalra erősen lehűlt a levegő, nem mondanám, hogy melegem volt, de összességében békésen telt az éjszaka.

2024. 10. 20. vasárnap Örültem, hogy végre mozoghatok, nem volt meleg a reggel, csupa dér volt a mező körülöttem. Pakolás közben ismét megjelentek az őzek, csodáltam is őket. Aztán lementem a tegnap megtalált földúton, s elindultam a község belseje felé.

Az egyik mellékutcánál mellém fordult egy fiatalember, s köszönés után beszédbe elegyedtünk. Erdélyből jött át, itt dolgozik az egyik gazdaságban, s csodálkozott, hogy kint éjszakáztam. Aztán a templomhoz érve invitált, hogy jöjjek bátran, most lesz mise. Mire én megnyugtattam, hogy ezért jöttem, s jólesett a kedvessége.

A végét követően elsétáltam a szebb napokat is megélt Patay-kastélyhoz. Visszafelé akartam vásárolni egy boltban, de az előzetes információtól eltérően nem volt nyitva vasárnap.

Így hát elhagyva a községet felkapaszkodtam egy fennsíkra, majd a Farkasdpusztai-patak mellé szegődve nyugatnak vettem az irányt. Ismét kicsit szebb, de vadabb arcát mutatta a természet, néhol sáros, néhol deres volt az erdei út. Egy alkalmas helyen letelepedtem reggelizni, s az ételen túl a békés nyugalom is nagyon jólesett. Hamarosan kiértem az országútra az éppen zárt Farkasdi Csárda közelében, majd néhány karám mentén elértem egy újabb horgásztavat.

Itt is nyüzsgött az élet, s bár a horgászok kicsit furcsán néztek rám, senki nem mondta, hogy zsákutcába megyek. Viszont amikor a tó végén az útnak is vége szakadt (bár a térkép jelöl egy ösvényt), túl nagy gondot nem okozott, hisz szemrebbenés nélkül folytattam a mező szélén a gyaloglást. Szerintem inkább a horgászok csodálkoztak, hogy hova tűnhettem! Végül Felsőfarkasd településnél leltem ismét rendes útra.

Jóval nagyobb ez a település, mint ahogyan elképzelésemben élt. Sokan élnek itt, de a hétvégére sokan ki is jöttek pihenni. A végénél letértem jobbra a széles, jelzett útról és megindultam oldalazva a dombtető felé. A közeli homokbányát akartam megnézni, s mondhatom, a széles, nyílt fennsíkról, ahol már hamisítatlan ősz uralkodott, csodálatos rálátás nyílt rá.

Aztán elmaradt a bánya, s előbb nyílt mezőkön, majd ereszkedő erdőkben lassan elértem Mendét. Megcsodáltam komoly templomát, kereszteztem főútját, majd megpihentem a park melletti napos padon. Mivel kellően éhes voltam már, itt készítettem el aznapi ebédemet. Nem kis látványosságot nyújthattam, de kit érdekelt az akkor!

Jóllakottan sétáltam el a vasútállomás irányába, s kihagytam a domb tetején lévő Mendei kilátót. Kiláttam én már az elmúlt két és fél napban eleget… Észak felé hagytam el a 700 éves községet, majd hosszan széles, lapos réteken vezetett a jelzés.

Feltűnt, hogy egy ideje gágogást hallok valahonnan, de látni semmit nem látok. Már arra gondoltam, hogy a dombon túl egy baromfitelepről hallom, amikor magasan az égen megvillant egy lúdcsapat. Éppen pihenőjüket tarthatták, mert körbe-körbe lebegtek fenn az égen. Aztán egyszer csak a vezérlúd megelégelhette, mert elkezdtek V alakba rendeződni, s két perc múlva már nyomukat sem lehetett látni. Idén először láttam vonuló ludakat, s mondhatom, nagyon örültem nekik.

Beértem egy jegenyenyár erdőbe, és hamarosan elértem a tervezett táborhelyet. Sajnos a terep nem volt ideális, erőm és időm is volt még, hát tovább mentem a következő dombtetőig. Jól döntöttem, mert egy lazább erdőben ideális helyet találtam magamnak éjszakára. Csupán a később arra járó cross-motorosok keserítették életem, de sötétedésre ők is eltűntek. Berendeztem magamnak a terepet, többek között egy ferdén kidőlt fatörzset löktem a földre, hogy legyen mire ülni, csakhogy egy vékonyabb (de még így is elég vastag) ág jól fejbevágott. Nem volt kellemes, de túléltem.

Az eddigi legjobb táborom volt ez a mai. Elvégeztem a mára már szükséges szertartásokat: mosdás, fogmosás, lábápolás, stb., majd jólesően megvacsoráztam, s kis híján 23 km-rel a lábamban lepihentem. Meglepő módon már 7 óra körül mély álomba merültem, s egy kis megszakítással így is volt ez reggelig. (Lehet, hogy szokom már ezt az időbeosztást, vagy csak agyrázkódást kaptam? Ki tudja…)

2024. 10. 21. hétfő Jóval melegebben telt az éjszaka, mint a tegnapi, ezt teszi, ha nem nyílt terepen verek tábort. A szokásos ritmusban keltem, majd csomagolás és az induló müzli után neki is vágtam az utolsó napnak.

Az égen meglepően fényesen ragyogott a már egy kicsit laposodó hold. Kiérve a nyílt mezőre, távolabb feltűnt a következő úticélom, a Bajtemetés geotorony.

Lépésről lépésre közeledtem felé, de még bőven kellett idő, hogy odaérjek. Közben csodáltam a fantasztikus kilátást, 30 km távolból feltűnt a Széchenyi-hegyi TV torony és kicsit távolabbról a János-hegyi kilátó.

Kicsit közelebbre nézve megakadt a szemem egy tapsifülesen. Mozdulatlanul ült a mező közepén, remélte, hogy nem veszem észre. Elkészült a fénykép, de jó is volt, mert hamar rájött, hogy ez hosszan nem tartható, így iszkiri, gyorsan kereket oldott. Alig zajlott le bennem az élmény, amikor mögülem valami zajt hallottam: egy futó nő, a derekához kötve két kutyával közeledett felém. Nem is volt addig baj, ameddig semmi nem zavarta meg a kutyákat, de a jelenlétemre teljesen megzavarodtak. Össze-vissza szaladgáltak, teljesen összegabalyodva egymással és a gazdájukkal. Nem kis erőfeszítés és idő kellett, amíg sikerült rendezni a sorokat, és folytatni a futást.

Közben közel értem a toronyhoz, s innen már látszott, hogy más is volt errefelé a régi időkben. Két rakéta siló mutatta, hogy orosz katonai objektum is volt itt annakidején.

Leolvastam itt is a torony kódját, majd körbejártam a környéket. Jó, hogy már csak a múlté ez a katonai objektum, így békésen, egész élvezetes bejárni a terepet. (Bár nem hiszem, hogy ma nincs ilyen, de legalább a magyarok kezelésében.)

Elhagytam ezt a régi katonai területet, s előbb egy réten, majd erdőben folytattam utamat Pécel közelében. A hangulatos erdőben egyszer csak balra fordult az út, s átvágva a Pap-hegy csúcsán lassan beértem Pécelre. Hosszan sétáltam a városban, amikor hallom ám, hogy valaki meséli a szomszédjának, hogy a vonatok ma a menetrendet teljesen felborítva közlekednek. Na, gondoltam, már csak ez hiányzik nekem, de azért annyira nem hozott izgalomba a hír.

Aztán elértem a Ráday-kastélyt, ahol készítettem néhány fényképet. Sajnos még a pár évvel ezelötthöz képest is erősen lepukkantabb állapotúnak tűnt az épület, mint otthon kiderült, már nem is látogatható. Kár érte, de sok kastélyunk jut hasonló sorsra!

Aztán a főutcán megkerültem a kertet, ahol éppen nyitva volt a teherkapu. Be is mentem néhány lépést, hogy a szép őszi hátsókertről is csináljak néhány képet, amikor az őr, elég drasztikus stílusban kizavart. Az igazán túl azért lehetett volna egy kicsit emberségesebb, de túléltem, bár nem esett jól.

Vásároltam némi kiegészítő ételt a reggelimhez, majd az állomáson kiderült, hogy tényleg nem mennek be a vonatok a Keletibe. Bár nem volt túl kényelmes, de koradélután a Keletiben történt baleset ellenére sikeresen hazaérkeztem. Ezen a napon 9 km-t gyalogoltam, a teljes túrán 86 km utat jártam be. Köszönet ezért a nagyon élvezetes őszi túráért!