Olajos körút

Ajánlom Dobos Ritának a készséges segítségért!

2025. 08. 22.  péntek           Régebb óta tervezem ezt a túrát, s most adódott egy alkalom rá. Neki is vágtam, bár a Bakonyban a vasút egy komoly szakaszon pótló busszal volt kiváltva. (Nem szeretek nagyobb távolságon buszozni.) Végül 11:30-kor kapcsoltam be Lentiben a GPS-t, s vágtam neki a túrának.

Hosszabb városi gyaloglást követően értem el a Lenti temető hátsó végét. Innen kezd el emelkedni az út Lentihegy település üdülős, szőlőpincés házakkal övezett területe felé. Néhol virágzó, vagy kevésbé virágzó borászatok, boros pincék mellett vitt el az utam. Szűk 4 km-en keresztül kapaszkodtam ezen a környéken, amikor egy éles jobb forduló után változott a környék, és egy aszfaltos erdei úton besétáltam Gosztola kicsi falujába.

Nem kellett sokat sétálnom, hogy elérjem a központnak számító Szent Mária Magdolna-temetőkápolnát, a polgármesteri hivatalt és a temetőt. Hangulatos hely ez, tettem is egy rövid sétát a temetőben, s megcsodáltam több irányból is ezt a kedves helyet. Aztán kezdtem keresni az Olajos körút kód itteni pontját. Hamar megtaláltam a felfestett bélyegző jelzést, de maga a kód már alig látható. Persze rögzítettem, amit lehetett, de nem volt túl bíztató a jövőre nézve.

Megcsodáltam a falu túlsó felében lévő hatalmas hotelt, mely aránytalanul nagy a kicsi faluhoz képest. Később, a Lendvadedesi-víztározónál elgondolkoztam, hogy a vadregényesebb keleti oldalán menjek, de okulva „timetable” kollégám tapasztalatán, mégis inkább a nyugati oldalt választottam. Meg is pihentem ebédelni egy békés helyen, a tó partján egy padon. 

Ebédet követően láttam a távolban egy szürke gémet vadászni, majd nemsokára beértem Lendvadedesre. Itt jobbra fordulva nekivágtam a Nagy-Tenke hegy oldalának. Jól megszuszogtatott a kapaszkodó, amíg felértem a gerincen futó aszfaltos útra. Úgy gondoltam, hogy ez az út vezet át Szlovéniába, s ezen az úton jutnék át „Pulmy” kollégám által javasolt helyekre, s bár csábító volt a gondolat, ebbe a túrába most ez nem fért bele. Így az adódó letérőnél elkanyarodtam a Felsőtenke mérőtorony felé. A geotoronynál szokatlanul barátságos hely fogadott: pihenő, padok, stb.

Leolvastam a toronyra festett kódokat, s élvezve a barátságos pihenőházak hangulatát, tovább ballagtam.

Itt tapasztaltam először az egész utamra jellemző érzést: a présházaknak is megvan a maguk életciklusa. - Vannak újak, felújítottak – tele reménnyel, várakozással. - Aztán vannak az életük delében járók – tele szorgalommal, örömmel, s - vannak az öreg, elhagyottak – melyek már csak a múltra emlékeznek. Ez zakatolt a fejemben, miközben csodáltam a közeli völgyre néző fantasztikus kilátást is.

Aztán elhagytam az itteni békés présházakat, s leérve egy lejtős szakaszon a „sárkányok földjére” léptem. (sárkányok földje = ismeretlen terület) A térkép szerint a  jelzésnek jobbra kellett volna fordulnia, de a valóságban csupán egy kerítéssel határolt (ültetvény) mezőgazdasági terület volt itt. Izgalmas felfedező út vette ekkor kezdetét, melyre bő fél órám ment rá, viszont elfogadhatóan felmértem a lehetséges átvezető útvonalat. (A OSM térképre már felrajzoltam!)

Hosszabb, szép, de nem túl különös szakasz következett a folytatásban. Egyhangú ballagásomból az út mentén található egyszerű pihenőhely látványa rázott fel. A térképen eddig nem jelölt Hegyi kápolna emlékhelynél jártam, mely pihenőjével, tájékoztató táblájával, ill. csodálatos kilátásával hívogatóan fogadja a fáradt vándort. Szusszantam is egy keveset, s a most már ereszkedő úton folytattam vándorlásomat.

A megjelenő présházak gyümölcsfáiról le-lehulló terméssel enyhítettem éhségemet, s ez annyira lekötötte figyelmemet, hogy észre sem vettem a pincék felé, jobbra forduló  jelzést. Felismerve tévedésem, bosszankodva kapaszkodtam vissza a letérőig, ahol már ismét a jó irányba mentem tovább. Aztán leérve a völgy aljában lévő öreg zsidó temetőhöz, kezdtem keresni a kódot, hisz úgy tudtam, hogy itt van, de mivel sehogy nem találtam, hamarosan feladtam. Később, már itthon olvastam „timetable” kollégám beszámolójában: „ …kicsit bevisz a jelzés a hegy aljában lévő pincék közé, és az utolsó háznál, ahol éppen vannak emberek is, a csalitos szélén - megdöbbenésemre ott virít a kód az egyik fán.” - Pechemre az én szememet nem szúrta ki a kód a fán. Így jártam!

Persze, hamar túlléptem a dolgon, hisz a túra hangulatos, az idő jó, s előttem pompásan ragyogott a lefelé ereszkedő nap sugaraiban Tornyiszentmiklós temploma. Átérve a falun, a focipálya közelében lepihentem egy padon, vizet vettem, s megvacsoráztam. Kicsit élveztem a pihenést, a lefelé ereszkedő nap ragyogását, s a környék kissé nyüzsgőbb életét. Aztán feltöltve készleteimet kiballagtam a faluból, s elhagyva a Kerka folyót, letértem az országútról, hogy a ligetes erdők, s rétek között keressek egy alkalmas táborhelyet.

Még egy szénakupac is volt a kiszemelt hely mellett, így kényelmesen megágyaztam magamnak éjszakára. Majdnem 26 km-rel a lábamban lepihentem a színpompás napnyugta után. Kényelmes, nyugodt éjszakám volt.

2025. 08. 23.  szombat          Hat óra körül másztam ki a sátorból, s neki is láttam a pakolásnak. Egyszer csak két legelésző őzikét vettem észre a távoli mezőn. Jól elvoltak a biztonságos távolban, én pedig csináltam róluk néhány fényképet. Aztán elkészültem a csomagolással, közben az őzek is elmentek, így már semmi okom nem volt a maradásra. Kikecmeregtem az országútra, s a kicsit felhősebb ég alatt nekivágtam az újabb napnak.

          Monoton gyaloglással indult a túra, bár a környező mezők szépsége el-elvonta a figyelmet a baktatásról. A nap hol kisütött, hol felhők takarták, így mindig más arcát mutatta a táj.

Aztán Dobri közelébe értem, s szebbnél szebb pillanatképekkel ajándékozott meg a még alvó falu. Később az út északi oldalán szőlővel telepített doboldal váltotta fel az elmaradó települést. A szemből sütő nap a felhők résein keresztül sugárzó fénypásztákat rajzolt az égre. Tagadhatatlanul varázslatos reggelben volt részem.

 Elérve, majd elhagyva a régi kis temetőt, nekivágtam a Vörcsökihegy felé vezető emelkedős útnak. Hamar fel is értem, s az öreg keresztnél elfordulva megérkeztem a kilátóhoz.

Tudtam, hogy le van zárva, de azért felvállalva a kockázatott, felmásztam a tetejébe. Hangulatos kilátás fogadott, bár a lábától sem látni kevesebbet. Visszatérve a földre megreggeliztem, egy kicsit kiegészítve a szedett fügével, majd a rendezett szőlős mentén elindultam lefelé. Csakhogy a sorok végén egy kerítés zárta el az utat, így oldalazásra kényszerültem… elég hosszan, s végül már a dzsindzsa legjavában átmásztam a kerítésen. Szerencsére semmi baja nem lett, s innen már szabadon lejutottam az útra.

A néhány házból álló Vörcsökre érve felkapaszkodtam a kápolna mellett, s nekivágtam a hegy lábánál, a Vörcsöki-patak mentén futó erdei útnak. Fent a kilátónál még volt egy gondolatom, hogy az észak-kelet felé induló útról ösvényt keresve jövök le erre az útra, de jó, hogy elvetettem ezt az ötletet, mert nem létezett ilyen ösvény. Bajban lettem volna…

Így viszont egy kellemes sétával, elhaladva egy emlékoszlop mellett, hamarosan az erdészház tisztásához értem. Nagyon barátságos ez a ház, fedett pihenővel, tűzrakóval, régi kerekes kúttal. Gond nélkül leolvastam az itteni kódot, de lepihenni nem tudtam a tisztáson erősen aktív böglyök miatt. Az egyik csípésétől két napig komolyan fájt, viszketett a jobb kézfejem. Így szinte menekülve vágtam neki az ezt követő, meglehetősen hosszú emelkedős szakasznak.

Szuszogva, meg-megállva végül felértem a gerincen futó murvás útra, s azt hiszem megérte a fáradságot. A bokros oldal szép kilátást engedett a túloldali völgyre, de ha idővel fel is nő az erdő, a magasabb, Látófa széttekintő pihenőponttól akkor is csodás kilátás lesz majd a völgyre.

 A  jelzés hamarosan leterelt a murvás útról egy bokros völgymenetbe, ami a frissen kaszált füvű földutak miatt meglehetősen könnyen volt járható. Így egész hamar leértem a jó 3,5 km-re lévő Istvándi-tölgyhöz. Viszont innen keservesebb út kezdődött Budafapusztáig, hisz egy egyhangú, napsütötte országúton kellett gyalogolni, mert nem volt erőm, hogy 90 m-es szint és 1 km többlet távolság árán kövessem a hegy erdejébe kanyarodó  jelzést. Végül csak elértem Budafapusztát, s nem is volt olyan vészes. Leolvastam a kódot, megcsodáltam a Zichy-vadászkastélyt (most vadászház), és kíváncsian néztem a 16 évvel ezelőtthöz képest szépen átalakított arborétumi látogatóközpontot. Ekkor tűnt fel, hogy nyugat felől erősen elborul az ég.        

Igyekeztem is a Budafapusztai-vaditató partján, ahol letérve a  jelzésről, megcéloztam az Olajipari emlékművet. Kissé elvadultabb ösvényen, a közben már csepergő esőben láttam utam során az egyetlen, még működő olajkutat. Aztán mire kiértem az országútra, az eső is rákezdett, s én a fák alá menekülve, magamra és a zsákomra húztam az esőkabátot. Közben figyeltem, hogy az út túloldalán van valami emlékhely, de nem azonosítottam az Olajipari emlékművel. Egészen máshol jártak a gondolataim…

…konkrétan ott, hogy az emlékműnél csak lesz valami fedett tető, ahol átvészelhetem az esőt! S amint enyhült az ömlés, neki is vágtam, hogy elérjem azt a „fedett részt”. Jó 300 m után, miután előhalásztam az esőkabát alól a gps-t, döbbentem rá, hogy tévedésben vagyok, s vissza kell mennem.

Lelkileg már ez sem volt könnyű, de amikor a meg-megújuló esőben végre visszaértem, s nem találtam a kód helyét, végképp elegem lett. Alaposan körbenézve végül felfedeztem a képen látható, kód-jelzés alapokat. Ekkor döbbentem rá, hogy éppen kifogtam az amúgy örömteli jelzés felújítás azon néhány napját, amikor éppen nem látható a kód! Puff neki, ez az út már csak ilyen… nincs szerencsém!

Legalább az eső kezdett elállni, amint kutyagoltam Bázakerettye felé. A buszállomás fedett terasza alatt ebédeltem, s rendeztem soraimat, majd elballagtam a közeli pékségbe, ahol meg volt rendelve 8 zsemle a következő napokra. Persze a boltban néztek rám, mint egy marslakóra, s hamar kiderült, hogy elfelejtették a zsemléimet!! Már nem is bosszankodtam… ez a nap csak ilyen.    

Mire nekivágtam a folytatásnak, a szükségből megvett, előre csomagolt gyári zsemlékkel, már ragyogóan sütött a nap. Nem számítottam, hogy ekkora emelkedőre kell felkapaszkodni a városon belül, de hamarosan a kultúrház közelében olvastam le (ezt végre szerencsésen) az itteni kódot. Még meg is mosolyogtam, mert a jelfestő egy apró, személyes jellegzetességet csempészett a jelzésbe. (Ennek lesz később jelentősége!) Így végre túl a nehézségeken, vidám lélekkel hagytam el a várost.

Az eddigi dimbes-dombos terep, ha lehet, még karakteresebben érvényesült errefelé. Ráadásul az út menti kukoricaföldek, a mindenhol meglévő villanypásztor ellenére erősen meg voltak dézsmálva az erdei vadak által. Sok helyen a megrágott, s otthagyott csöveket is lehetett látni. Voltak is magaslesek bőven a környéken, bár nem tudom mennyire voltak hatékonyak. A túlsó völgyben elértem a kedves Borsfát, amin keresztülsétálva a temetőnél hagytam el a falut. Itt még vettem vizet, vacsoráztam, s élveztem a meglepően barátságos hangulatot.

Aztán már csak egy rövidet gyalogoltam, s amint elértem a gerincet, kerestem egy ideális táborhelyet. Itt is volt a közelben egy öreg, elhagyott présház, mely már csak a múltra emlékezik.

Táborverés után mosdottam, rendezkedtem, körbenéztem egy kicsit, s élvezettel figyeltem a fák között jól látható, különösen látványos naplementét. Erre a napra 32 km jutott, de egyáltalán nem okozott semmi gondot. Csupán a derekam rendetlenkedett, ahogy mindig az emlékezetes „ufo látogatás” (*) óta, de ezt már azt hiszem jobb, ha megszokom. (*) (Tavasszal, egy éjszakai mosdóba kimenés végén, a földön fekve ébredtem a kövön, és semmire nem emlékszem. Azóta viszont erősen fáj a derekam. Lehet, hogy ufok látogattak meg? :)

2025. 08. 24.  vasárnap      Éppen kelt a nap, amikor kibújtam a sátorból. Még a fák alá is besütött, nagyon hangulatossá varázsolva a reggelt. Összepakoltam, megettem az induló müzlimet, majd neki is vágtam az útnak.

Lefelé a hegyről csak kapkodtam a fejem a szépségek láttán. Csodálatos tud lenni a reggel az erdőben. Ismét József Attila verse járt a fejemben: Hajnalban nyujtózik az erdő, ezer ölelő karja megnő, az égről a fényt leszakítja, szerelmes szívére borítja. (József Attila: ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL)

Elértem Valkonyát, ahol elmentem a Rockenbauer Pál turistaház mellett, majd folytattam is utamat egy nagy réten keresztül.

Aztán emelkedni kezdett a terep, s hamarosan a Gurgóhegyi présházak közé értem. Ha lehet, még fokozódott a varázslat, egyik ámulatból a másikba estem, ahogyan sorra elértem a hallgatag présházakat. Végül feljutottam a geodéziai toronyhoz, ahol kiteljesedett a csoda: árnyas pad, kinyíló panoráma, barátságos táj. Teljesen kitöltötték szépség utáni vágyamat. Miután leolvastam a torony kódját, le is telepedtem reggelizni. Azt hiszem, ennek a túrának ez volt a csúcspontja.

A szemből sütő nap még nem vakított el teljesen, de szikrázó fénye már beragyogta a félárnyékos helyeket is. Vasárnap ellenére senki nem volt még a hegyen, teljes nyugalom és béke szállta meg a lelkem. Nagyon jól éreztem magam! Miután kényelmesen elfogyasztottam szerény reggelimet, még egyszer megcsodáltam a kilátást, majd nekivágtam az ismeretlennek.

Az ismeretlennek, mert innen a Bánokszentgyörgyig tartó 8 km-es szakaszon sok, eddig felméretlen utat fogok használni. Már a levezető, aszfaltos út is hangulatos volt, aztán elértem egy múltra emlékező présházat s a hasonló korú keresztet. Valahonnan innen indult a térképen bicikliútnak jelölt, a valóságban egy gyenge ösvény, melyen letértem az aszfaltos útról. Izgalmas, kalandos terepen vezetett az ösvény, de végig járható maradt. Később murvás földúttá javult, ahol már könnyedén lehetett haladni. 

Egyszer csak az egyik kanyarban egy rókával néztem (farkas)róka szemet. Sikerült is néhány fényképet készíteni, amíg el nem oldalgott. Aztán a kisvasút felhagyott nyomvonala mentén elértem az országutat, ahol egy őz szaladt át előttem. Fényképezőt előkészítve ismét feltűnt a mezőn, de lefényképezni csak a patak partján sikerült. Aztán már hamar elértem a falut.

Vízre lett volna szükségem, de az első, térképen jelzett közkút egyszerűen nem létezett. Még látszott a helye, de lebontották. A központban lévő hatalmas templomban, vasárnap ellenére, semmi mozgás (mint internetről kiderült, havonta csak egyszer van szertartás), az egész faluban csupán a kocsmában volt élet. Nem lopta a szívembe magát a település, el is hagytam hamar. Még beszélgettem pár szót egy férfival a hegy lábánál lévő utolsó házaknál, majd nekivágtam a kilátók felé emelkedő dombnak. Némi szuszogás árán elértem egy hangulatos kis kilátót.

Felmentem rá, s megcsodáltam a panorámát, aztán kiderült, hogy 200 méterre van egy másik is. Azt is megnéztem, majd a GCQRK geoládát is levadásztam. Miután kellően „kijátszadoztam” magam, tovább mentem a Mereta rakodó felé. Ezen a környéken is felújították a turistajelzéseket, csupán az alapok voltak felfestve. A déli melegben kellően tikkadtan értem Bázakerettye északi, Tagpuszta felé eső részére, s le is telepedtem, majd kiteregettem a tegnapi vizes dolgaimat, s előkészítettem az ennivalómat.

Ekkor vettem észre, hogy a közeli turistajelzésen éppen festeget egy hölgy. Meg is kérdeztem, hogy nem tudja-e az Olajipari emlékmű kódját, mert a tegnapi esőben úgy jártam, ahogy.

Kicsit bizalmatlanul fogadta kérdésemet (hisz még a hátizsákom is távol, takarásban volt), de a beszélgetés alatt hamar rákérdezett, hogy jártam-e a bázakerettyei kultúrház kódjánál, s miután elmondtam neki, hogy bizony megmosolyogtam a jelfestő apró, személyes játékosságát, azonnal feloldódott. Ritával hozott össze a sors, s miután bemutatkoztunk egymásnak, mondta, hogy megkérdezi a kódot. De telefonon éppen senki nem volt elérhető, így elkérte telefonszámomat, s ígérte, hogy majd elküldi.

Visszamentem hát megenni ebédemet, s mire végeztem, már meg is száradt minden vizes holmim. Fél óra múlva újult erővel, teli hassal folytattam a túrát, s hamarosan ismét találkoztam Ritával, amint véglegesre javította a frissen festett jelzéseket. Köszönet a munkájáért, munkájukért! Beszéltünk még néhány szót, majd mentem tovább az utamon.    

A Lispe feletti kilátóhoz értem, ami persze életveszélyes, de szép a kilátás róla. Miután kigyönyörködtem magam, lazán rossz irányba indultam, így sikerült egy felesleges kitérőt tennem.

Aztán vissza, és le a völgybe, ahol Lispeszentadorján felé vettem az irányt. Ebben a faluban tudtam meg 16 éve, hogy megszületett első leány unokám, Laura. Akkor a RP-DDK utat jártam, s itt kaptam meg az üzenetet. Nem kis öröm töltött el, mikor igazolásként lefényképeztem magam a buszmegállóban.

Ellentétben akkorral, most zárva volt a templom, így csak kívülről gondoltam rá, hogy mekkora öröm is egy kibontakozó ifjú élet.  

Átmentem a falun, s felkapaszkodtam az Adorjáni temetőhöz. Pihentem, ettem, és vettem magamhoz némi vizet (csak visszafogottan, minek cipeljem, hisz Marócon még lesz temető), majd a terveimtől eltérően, a hegyen átvágtam, s nem kerültem a  jelzésen. Örültem, hogy így döntöttem, mert nem vesztettem szintet, s csodálatos kilátás fogadott a hegy platójáról. Hosszan sétáltam a friss fűben a magaslesek mellett. Egyszer csak egy rókát vettem észre a távolban, s csináltam is róla néhány képet. Sajnos közelebb nem engedett magához, s eltűnt a magas fűben.

Aztán elértem a visszatérő  jelzést, s ereszkedni kezdtem a völgybe. Később a jobbra letérő jelzést nem vettem észre, mert annyira dzsindzsás volt az út, emiatt egy komoly varga-betűt kellett bejárnom, de így legalább megismertem a temetőhöz vezető széles utat. Fent a sírkertnél viszont meglepetés ért, mert ez Maróc régi, már nem használt temetője, így csap sincs benne. Víz nélkül viszont kevés volt a tartalékom egész éjszakára.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy le kellene menni a faluba, amikor észrevettem a kapu közelében egy palack vizet. (Úgy látszik másnak is hiányzik innen a víz…) Nem sokat gondolkoztam, és jó kétharmadát átvettem. Köszönet érte, remélem még maradt elegendő a legszükségesebbre!

Innen már minden ment, mint a karikacsapás: hamar felkapaszkodtam a Maróc-hegyi kereszthez, leolvastam az itteni kódot, megcsodáltam az élete delében járó présházat, a kilátást, majd lepihentem az esőház padján. Még fel sem ocsúdtam, amikor befutott egy srác és a barátnője egy kismotorral. Ha nem lett volna elég a motor olajos bűze, azonnal rágyújtottak egy-egy cigire. Mit mondjak, boldog voltam, de hát ez egy szabad ország…   

Aztán miután látták, hogy én nem megyek el, ők távoztak. Fél óra múlva ki is tisztult a levegő, s én békésen sátrat vertem. Csuda klassz helyem volt, egészen sötétig üldögéltem a padon, s élveztem a varázslatos estét. Ezen a napon 31 km-t jutottam előre, s boldog voltam, hogy egy gondom megoldódni látszik. Még ettem egy keveset, majd elraktam magam másnapra. Jól telt az éjszaka!

2025. 08. 25.  hétfő              Napkelte előtt kicsivel bújtam ki a hálózsákból, s bekapcsoltam a telefonomat, s már érkezett is az ígért sms a hiányzó adattal. Nagyon jólesett a figyelmes segítség, köszönöm a kedvességet! Aztán kimásztam a sátorból, és a csoda várt rám odakint.

Ráérősen pakoltam, így nem sokkal 8 óra előtt indultam útnak. Hosszan élveztem a reggeli fényviszonyokat, de egyszer csak a domb nyugati oldalán kellett ereszkedésbe kezdenem, így árnyékba kerültem. Sokáig jól járható volt az út, de egyszer csak egy bokorsor, s mögötte egy keresztbe menő mélyút zárta el a folytatást. Fentről még le lehet mászni azt a 3 m-es mélységet, de lentről észre sem lehet venni a kiágazó oldalutat. Aztán látszott, hogy kicsit arrébb van egy alternatív lehetőség, csak fentről jőve nem vettem észre.

A mélyúton jobbra fordulva hamarosan egy kis tóhoz értem, majd lassan elértem Vétyempusztát. Itt is leolvastam a kódot, majd élvezettel végigsétáltam a kedves, hangulatos pusztán. A felhagyott kisvasút vonalánál jobbra fordultam, s egy murvás úton vágtam neki az előttem álló hegynek. Az elején még szelíden, később egyre durvábban kezdett emelkedi az út. Az egyik lihegtető megállásnál egy őzikét vettem észre a fák között, s sikerült lefényképezni. Fel is dobta a hangulatom!

Végül felértem a tetőre, ahol nagyon kedves tisztás fogadott. Egy erdei kápolna, s a hozzá tartozó harangláb, valamint egy tető alatt különböző népi eszközök voltak kiállítva. Kicsit arrébb egy fedett, és fedetlen pihenőhely asztalokkal, ahol le is ültem reggelizni.

Ekkor viszont már nem volt mese, le kellett menni Pákára, hogy vásároljak. A szépséges gerincúton hipp-hopp leértem, és sikeresen bevásároltam, majd egy rendőr érdeklődése után elhagytam a falut. Hosszabb sétával értem el a Magyar Maginot erődrendszert, melyet kíváncsian végignéztem, bár nem igazán dobott fel. Sohasem volt normális az emberiség…

Petróczpuszta mellett elhaladva megcsodáltam a távolból is szépséges épületét. Csak ne lett volna előtte az a negyvenegynéhány éves, romos ZIL teherautó, ami igencsak rontotta az összképet. (A fényképről leretusáltam, mert nem tudtam elviselni a látványát.)

Később ismét a hegy felé fordultam, s kellő kitartással felkapaszkodtam a gerincre. Nem hagyhattam ki, hisz szebbnél-szebb látványosságok vártak ott fenn. Elsőként a Mároki-kápolna, mely igazán üdítően hatott. Lepihentem a mögötte lévő pihenőnél, majd élvezettel körbesétáltam. Egészen jó állapotban van, ahhoz képest, hogy mennyire kitett helyen áll. Ezen a békés helyen ebédeltem, hisz már volt miből!

Alig indultam tovább, mikor jobbról szédületes panoráma nyílt a Kerka völgye felé.

Hangulatos borospincés környéken vezetett az út, miközben jobbról fel-feltűnt ez a kivételes szépségű panoráma. Később, a Szécsisziget kilátóra felmászva lehet kellően áttekinteni ezt a fantasztikus tájat. Tovább haladva meglehetősen meredek út vezet le a hegyről, az aljában már erősen remegett a lábam az állandó fékezéstől. Egy szélesebb sík területen átjutva, majd keresztezve a Kerka folyót, értem el a Szécsisziget határát. Mára már ez a terület nem igazán sziget, bár körös-körben rendszeresen feltűnik egy-egy ingoványos vizű holtág.

Pont ezért, itt létesült egy bivalyrezervátum, ill. kihasználva az áramlatokat, egy vízimalom.

A faluban található az Andrássy-Szapáry-kastély, melyet ma szállodának használnak, bár én úgy láttam, nem igazán nagy a forgalma. A település központjában álló templom pedig uralja az egész környéket.

Miután sikeresen vettem vizet a temető csapjából, Kerkateskánd felé vettem az irányt. A horgásztó közelében leolvastam utam utolsó ellenőrző kódját, majd egy réten átvágva, Máhomfán keresztül a Lentiszombathely felé vezető bicikliúton ballagtam tovább.       

A Kerkánál megcsodáltam az átívelő függőhidat, megkerestem a GCKVLS geoládát, és erősen elgondolkoztam rajta, hogy fürödjek-e egyet a folyóban. Aztán inkább a folytatás mellett döntöttem, s a ligetes erdőben nagyon hangulatos úton sétáltam a vasút felé. Közben átgondoltam, hogy nem sok értelme van begyalogolni Lentibe, hogy utána vonaton visszahozassam magam ugyanide, ezért úgy döntöttem, hogy majd itt, Lentiszombathelyen ülök vonatra.

Viszont ma már nem sok értelme van elindulni, hisz akkor valahol útközben kell egy állomáson éjszakáznom. Akkor inkább itt töltöm az éjszakát, s holnap reggel vágok neki az útnak. Le is telepedtem egy alkalmas, hangulatos helyen az állomás közelében, s tábort vertem.

Még kényelmes ülőfám is volt, egy szavam nem lehetett. Alaposan megmosdottam, majd a vacsora alatt azon gondolkoztam, hogy el tudom-e érni reggel a 6:07-es vonatot, hisz az egy órás csomagolás miatt már 5 órakor kelni kellene, de akkor még sötét van… na majd meglátjuk! Kényelmesen elhelyezkedtem, még hallottam az esti vonat elhaladását, majd a mai 27 km gyaloglással a lábamban, békésen elaludtam. Jól telt az éjszaka.

2025. 08. 26.  kedd              Öt óra előtt felébredtem, s egyértelművé vált, hogy ez nem fog menni. Az orrom hegyéig sem lehetett látni. Így nem is erőltettem a dolgot, s a szokásos hat órakor másztam ki a sátorból.

Pakolás közben hallottam, ahogy elmegy a vonat, s 7 után kicsivel végeztem a csomagolással. Még készítettem néhány emlékképet a tábor környezetéről, s mivel nem volt szándékomban itt üldögélni, elindultam hát a falu felé kicsit körbenézni. Alig értem ki az erdőből, s a szám tátva maradt, az égen csíkokba rendeződő felhők látványától. Ismét csodálatos szépségű reggelre ébredtem.

Aztán elballagtam a temetőig, megcsodáltam a régi haranglábat, s visszafelé még rozsdafarkú madárkákat is sikerült fényképeznem.  

A vonat időben érkezett, s én nekivágtam a 4,5 órás tortúrának. Ezen a napon csupán 2,5 km-t sétáltam, de utaztam vagy 300 km-t. Összesen az 5 nap alatt közel 120 km-t gyalogoltam, s nem panaszkodhatok az erőnlétemre. Soha rosszabb ne legyen!  Összességében egy kifejezetten kellemes, élvezetes túrán vagyok túl, köszönöm a lehetőséget!

Olajos körút - pótlás

2025. 09. 03.  szerda            Mivel az előző utamon a Tornyiszentmiklósi hegy kódját nem sikerült megtalálnom, egy újabb útra szántam el magam. (Nyugdíjasként időm van, ingyen utazom, miért ne!)

Kicsit átgondoltam az eddigieket:   

- az eredeti kód jó pár éve megsemmisült az erdőterület tarra vágása kapcsán,

- a kiíró, az Olajipari Természetbarát Egyesület becsülettel pótolta a hiányt, de ez az információ már csak részlegesen került át a köztudatba,

- én, valamilyen tévedés kapcsán, rossz helyre azonosítottam be ezt a pótolt kódot.

Szerencsére azóta átolvastam „timetable” kollégám beszámolóját, így volt némi tippem, hogy hol lehet ez a kód, de erről már írtam a leírás első napján. (Levélben koo-t is kaptam tőle!)

Valamivel 12 óra előtt vágtam neki a túrának a tornyiszentmiklósi szeszfőzde buszmegállójából. Van ennek a visszatérésnek egy olyan varázsa, hogy a túra végének ismeretében járhatom le ismét az első nap egy részletét. Fel is fedeztem a távolban a negyedik napon megjárt Szécsisziget kilátót.     

Hangulatos úton kapaszkodtam felfelé a hegyre, s hamarosan elértem azt a pontot, ahol visszafordultam az első napon, miután elnéztem a jobbra forduló  jelzést. Érdekes volt újra itt lenni! Persze nem hagytam ott a lepotyogott gyümölcsöket most sem. Jól belaktam belőlük.

Aztán egy érdekességet fedeztem fel: őszi kikerics virított az út mentén. Egyrészt még soha nem láttam szeptember elején ilyen virágot virágozni, másrész múlt héten még nem volt itt, vagy csak nem vettem volna észre? …szóval figyelmetlen az ember!  

Közben már rátértem a derékszögben elkanyarodó útra, s kíváncsian vártam, hogy beigazolódik-e a feltételezésem… Elég sokáig várni kellett, amikor feltűnt a felfestett kód. Valóban az utolsó házzal szembeni fán található, de a pontos hely ismerete nélkül, és hogy nem is számítottam rá, nem csoda, hogy az első nap elkerülte a figyelmemet. Ilyen az ember.

  Fellélegeztem, megkönnyebbültem, hogy nem jöttem hiába, s a már járt úton lementem az öreg zsidó temetőhöz. Múltkor, a bosszankodás közben ez sem tűnt fel, hogy ilyen szabadon megközelíthető. Most bementem, s elméláztam néhány percet. Alig található itt már néhány sír, és csak az egyiken olvasható a felirat.       

Folytatva utamat átvágtam a patak felé, ahol érdekes dologra lettem figyelmes: egy angol rendszámú autó állt az úton elhagyottan. Még migránsok is eszembe jutottak (igazából nincs is kizárva...), aztán közelebb érve látszott, hogy alaposan beragadt a sárba. Persze, hogy miért járt erre ez az autó a ragacsos úton, az már egy következő kérdés.

Tovább menve elértem a falu temetőjét, ahol elidőztem egy kicsit, majd besétáltam a faluba.

A buszmegállóban megvártam az érkező járatot, amely elvitt Letenyén keresztül Nagykanizsára. Mivel itt majdnem 2 óra várakozási időm volt, sétáltam egy kiadósat a városban, majd az induláshoz közeledve az állomás környékén. A laposan sütő nap csodálatos fényeket varázsolt az állomásra vezető út platánfái alá.

  Este nyolc után érkezett a vonat Kelenföldre, s hamarosan éhesen, fáradtan haza is értem. Közel 13 km-t sétáltam ezen a napon, de sikeresen megtaláltam a hiányzó kódot. Élvezetes nap volt!