Ó-bükk

Putnok – Istenmezeje - Somoskőújfalu

2018. 08. 25. szombat Őszre terveztem ezt az utat, de egy hirtelen jött munkahelyváltás előrébb hozta. A hajnali vonattal indultam Miskolcon át Putnokra. Nem unatkoztam a vonaton, mert egy olyan beszélőkéjű utastársat fogtam ki, aki a 3 órán át folyamatosan mondta. Éppen hogy elértem a csatlakozást, de hamarosan Putnoki állomásról nekivághattam a túrának.

Két kolléga is érkezett a vonaton, nekik a kéktúra teljesítése volt a céljuk Szarvaskőig. Váltottunk pár szót, egy darabig együtt is mentünk, de aztán én egy technikai szünetet követően szép lassan lemaradtam. Nem is bántam, hisz jóval fiatalabbak és lendületesebbek voltak nálam. Remélem jó útjuk volt!

Bő 2,5 km aszfaltozás után fordultam a hegy és az erdő elé. A meglepően nedves, sáros út enyhe, de kitartó emelkedésbe kezdett. Végül elértem a kis erdészházat, ami alig 200 lépésre van az úttól, de jól álcázza magát. Előtte sorompó, belépni tilos felirattal, de ennek ellenére a pihenő padokig besétáltam. Csak nem feltételezik, hogy én töröm fel a házikót? Megpihentem, ettem egy kiadósat, majd békében továbbálltam.

Nem hosszú, de annál meredekebb emelkedővel végre felértem a gerincre, ahol a keletre forduló szekérút hosszan szintben vezetett. Az egyik tisztásra kilépve két őzikét pillantottam meg a túloldalon. Volt is időm fényképezni, de sajnos a hosszú expozíció miatt bemozdultak a fényképek. Na nem baj, az emlékek így is megmaradnak.

Hamarosan elértem a Három-kő-bércnél az első kilátó pontot. Sziklás kiugrás, a kövek miatt satnya fákkal, így a látványt alig zavarták. Csodálatos volt a táj! Szépen látszott a következő szikla szírt, későbbi utam vonala a hegyoldalban, távolabb a völgyben Uppon házai, s a szoros átellenes gerince. Hosszan csodáltam a látványt, nagyon élveztem a helyzetet. Egyik elődöm erősen szerelmes lehetett, mert majd mindegyik kövön a „Vicuska ” felirat volt felfestve. Vajon dúl még a szerelem?... Aztán átértem a másik sziklához, amely hasonlóan szép, mint az első.

Miután itt is kigyönyörködtem magam, egy hosszabb út és egy kisebb elkavarás után átértem a Kalica-tetőre. Levadásztam a GCUPPO geoládát, de nem ez volt a lényeg. Pár lépés után elfogytak a fák, s tátva maradt a szám. Balra a mélyben feltűnt a lázbérci-víztározó nyugalmas kék tükre, előttem jóval lejjebb egy hatalmas kereszt, s a szakadék mélyén pedig Uppon és a szoros. Lebotorkáltam a keresztig, de ez elég is volt. A látvány több mint félelmetes: a szurdok oldalában fut egy nagyfeszültségű távkábel. Annak a hatalmas oszlopai, mint apró „törpék” vesztek el a szédítő mélységben. Az volt az eredeti tervem, hogy itt megyek le a szorosba, de letettem róla. Nem vagyok én hegyi zerge! Inkább visszamásztam a csúcsra és egy alapos kerülővel Dede-vár romjai felé ereszkedtem le a tóhoz.

Napozott, fürdött egy társaság a tónál, okoztam némi meglepetést érkezésemmel, de hamar tovább is álltam. A szurdok aljából is impozáns a sziklafal, de innen elmaradt a szédítő érzés. Cserébe viszont, fenséges orhidea szerű virágok burjánzottak a patak mentén. Alig győztem betelni szépségükkel! Hamarosan a végére értem ennek a rövidke, de annál csodálatosabb szurdoknak, és Uppon faluban találtam magam. Egy társaság élvezte a békés délutánt a pihenésre csábító focipályánál, szerencsére volt még szabad pad, így le is telepedtem melléjük. Vettem vizet a közeli kútról, és kényelmesen nekiláttam uzsonnázni. Már befejeztem az étkezést, s csak pihenve élveztem vidámságukat, amikor felcihelődve elindultak a szurdok felé. Én sem maradtam már sokáig, s egy nyomomba szegődő kutyával nekivágtam a szurdok túlsó gerincének.

Erősen gondolkoztam, hogy megjárjam-e ezt az 500m-en 200m-t emelkedő utat oda-vissza, de úgy döntöttem kár lenne kihagyni a várhatóan csodás látványt. Hiszen ezért jöttem ide! A kutyának bezzeg több esze volt, mert az út harmadánál lemaradt és visszafordult. Nem részletezem a keserves kapaszkodást, de végül is megérte. A nap már szépen beragyogta a tájat, és erről a pontról majdnem látszott az egész mai napi utam: a két sziklaorom, a szédítő magasságú kereszt, az út a Dede-vár felé, majd már lent a tó partja. Kiélveztem a látványt, mert még a lefelé út sem volt könnyű, de egy fél óra múlva már a falu kivezető útján ballagtam.

A túra tervezésénél ezt a szakaszt egy kényelmes, a patakot gázlókon kerülgető sétaútnak képzeltem. Hú de nagyot tévedtem! Már az első gázlónál mély sár, s az áthatolhatatlan dzsindzsától alig megtalálható út fogadott. A dzsindzsa később enyhült, a sár viszont fokozódott.

Bizony az elmúlt napok esőzéseiben megáradt patak alaposan kilépett a medréből, s bár mostanra már visszahúzódott, de mély sarat és hordalékot hagyott maga után. Kínlódva, az utat el-elvétve vergődtem előre, s ráadásul a Mihály-kútnál, ahol már játszottam a táborverés gondolatával, tovább mentem. Jobb lesz a második forrás, gondoltam, de tévedtem… rosszabb lett. A sáros domboldalon alig volt vízszintes felület, a félig elkorhadt pad, asztal használhatatlan volt, a forrás nem is folyt, csak egy koszos pocsolya jelezte a helyét. Ráadásul eldobált autógumik csúfították a környéket.

Az egyre fokozódó alkonyatban felkapaszkodtam a domb tetejére, ahol szerencsémre hamarosan találtam egy kis tisztást paddal, asztallal és hangulatos táborhellyel. Most már nem bántam, hogy otthagytam a pocsolyás Halatvén-kutat, bár akkor erős kétségek gyötörtek. Gyorsan, de gondosan tábort vertem, hisz esőt ígértek éjszakára, és megnyugodva megvacsoráztam. Közel 24 km-t gyalogoltam ma, igaz 800 m szintkülönbséggel, jólesett már a pihenés.

2018. 08. 26. vasárnap Reggel konstatáltam, hogy bár erősen borús az ég, az eső egész éjjel nem esett. Fél nyolc körül kimásztam elintézni folyó ügyeimet (nem volt okom sietni, hisz a mise csak 10:30-kor kezdődött az első faluban), amikor elkezdett esni. Nem kicsit, hanem úgy alaposan. …és ömlött, és ömlött, és ömlött. Így jártam… ill. feküdtem a sátorban!

Aztán elállt az eső, csak a lába lógott. Gyorsan összepakoltam és indultam, de 10 perc múlva ismét szakadt. Legalább volt benne annyi becsület, hogy kivárta a pakolást, viszont majdnem dél volt mire érdemben neki tudtam vágni a sáros, alig járható útnak.

Kivergődtem az erdő széléig és elkerekedett a szemem. A ködös tájban lankás dombok sora követte egymást, a távoli fák, mint bábuk álltak elszórtam a mezőn. Az egyre távolabbi dombok a kék megszámlálhatatlan árnyalatában játszottak. A távolban legelő gulya már csak hab volt a tortán. Nem hittem, hogy ez az idő is tud ilyen szép lenni. Szép, de annál kellemetlenebb! A sáros úton alig úsztam meg az esést, míg beértem Sátára. Jajgatott is egy néni, hogy milyen kellemetlen az idő, biztosan eláztam… és nem mondtam, hogy nem, de azért ki lehetett bírni.

Aztán megnéztem a templomot, a Fáy-kastélyt, kereszteztem a felhagyott vasutat, majd elhagytam a falut. A táj, ha lehet, még szebb lett. Távolba nyúló hatalmas dombok, völgyek, a réteken elszórtan fák, alattuk virágzó szamárkóró. Szinte fellélegzik a lélek az ilyen környezetben, még az esőben is volt annyi becsület, hogy teljesen elállt. Később elvadultabbá vált az út, és bizony a vizes fű kellemetlen volt, de amikor már megtalálni is alig lehetett, megláttam a domb aljában

egy frissen gyalult szekérutat. Levergődtem, és ráálltam erre az útra. Közben elhagytam, igaz meg sem találtam, azt az ösvényt mellyen szándékomban volt letérni dél-nyugat felé a völgybe. De hát ki bánta, hisz jó út volt a lábam alatt, csak vezet valahová! Néhol le lehetett látni Ózdra, és egy közelebbi hatalmas bányára. És ekkor, villámcsapásként ért a felismerés, a jó szekérútnak úgy vége lett, mint a botnak. Még a fák között sem lehetett tovább menni a csurom vizes, sűrű akácosban. Vissza kellett fordulnom, de fogalmam sem volt, hogy hogyan jutok le a völgybe. Visszamentem jó 800 m-t, és GPS segítségével végre megtaláltam az ösvényt.

De a helyzet nem volt bíztató! Az eső ismét rákezdett, az ösvény még a térkép szerint is benőtt állapotú, nekem viszont nem volt választásom, ha nem akarok 10 km-t kerülni. Alig kitapogatható, csúszós ösvény, ruhát szaggató behajló tüskés akác, a legkisebb mozdulatra a fákról nyakamba szakadó eső. Néhol bizony négykézláb kellett átbújnom a 15 kg-os hátizsákommal az ágak alatt. Már éppen kezdett nagyon elegem lenni, amikor ritkulni kezdett a sűrű, és kiértem a völgyhöz tartozó rét szélére. Az alig 250 m-es ösvény alaposan próbára tette tűrőképességemet. Erősen bántam, hogy nincs nálam nyesőolló, jó hasznát vettem volna. A folytatásban, a csurom vizes rét sem volt „szűzlányok fűszoknyás menete”, de már boldogan viseltem az előző ösvényhez képest.

Hamar beértem Farkaslyuk itteni végébe, kicsit rendeztem soraimat, majd el is hagytam a települést. Egy erős kapaszkodót követően, különleges selymes füvű hegyoldal völgyében vezetett tovább az út. Élvezettel csodáltam a látvány, míg el nem értem egy bokros sávot, melyről kiderült, hogy fiatal akácos. Nem sokáig próbálkoztam, még örültem is, hogy félig fel kell mennem erre a csodálatos hegyoldalra. Aztán Somsálybányán derült ki mennyire ki vagyok merülve, mert úgy elmentem a romtemplom mellett, hogy észre sem vettem, s csak a falu végén döbbentem rá a tévedésemre. Sajnáltam ugyan, de már késő volt. Majd legközelebb!

Ismét egy kapaszkodó, ismét egy erőlködés, de volt bennem némi ösztökélés is a Csahó-völgy szépségéről szóló beszámolók miatt. Átértem a gerincen és elém tárult a varázslatos völgy. Nem túlzás, amit a kollégák mesélnek: fantasztikusan szép a táj! Sajnos a borongós időben nem a legszebb arcát mutatta, de még így is az egyik ámulatból a másikba estem. S ha ez még nem lenne

elég, mint az ékköve a koronának, úgy emeli e páratlan szépségű táj fényét, a három irányból összefutó völgy ölelésében álló 80 éves kereszt. Egy gyári munkás állítatta 1937-ben, és nagyon eltalálta a helyét. Hosszan csodáltam, aztán vissza-visszanézve ballagtam tovább, minél később kelljen elszakadnom ettől a látványtól. Azt hiszen, ide még vissza fogok térni valamikor, barátságosabb időjárási viszonyok között is. Lassan ellaposodott a környék, s az utolsó lejtő már az Arlói-tó partjához vezetett. Lementem a hangulatos partjához, de az jól látszott, hogy itt nem táborozhatok.

Újból felmenni a dombra, s keresni egy sátorhelyet, semmi kedvem nem volt az esős, nyirkos nap után. Inkább betértem a campingbe, ahol meg is egyeztünk a tulajjal. Zuhanyzás előtt még, engedve a csábításnak, megmártóztam a tóba egy úszás erejéig, s hamarosan frissen zuhanyozva hajthattam álomra a fejem. A mai napon csak 20 km-t tudtam haladni, ami annak fényében, hogy csak délben indultam, nem is volt rossz.

2018. 08. 27. hétfő Arra ébredtem, hogy bontják a hétvégi buli színpadait. A sátor csurom vizes volt a hajnali párától, cserébe felejthetetlen látvány fogadott: a tó felett párafoltok lebegtek, melyet vöröslőre festett a hegyek takarásából kapaszkodó nap fénye.

Kiterítettem a ponyvát a napra, had száradjon, én meg körbejártam élvezni a csodát. A felhők között bujkáló nap hol felragyogott, hol szemérmesen elbújt, hogy újabb és újabb hangulatot kölcsönözzön a tájnak. A rezzenetlen víztükörre kacsák rajzoltak táguló fodrokat, majd az éppen felbukkanó nap ragyogóvá varázsolta a partmenti fenyves előtt álló nyaralókat.

Aztán a fátyolos ködöt felváltotta a nap szikrázó ragyogása. Arra gondoltam, hogy ide érdemes lenne egy kényelmes nyaralásra is eljönni, mondjuk a nejemmel jövő nyáron. Az idő viszont szaladt, és nem akartam ismét úgy járni mint tegnap, ezért megreggeliztem, összepakoltam és búcsút vettem e csodás reggeltől. A faluba érve sikeresen átvettem a megrendelt zsömléimet, s pótlandó a camping árát, még kézpénzt is fel tudtam venni. Hosszan kutyagoltam a falu járdáján, mire végre elmaradtak a házak, és ismét nyugodt erdei aszfaltúton haladhattam.

Egy alkalmas helyen letelepedtem, részben szárítani a már két napja vizes dolgaimat, részben elintézni néhány halaszthatatlan telefonálást, amíg még van térerő. Később Ivánkapusztán a fatelep mellé értem, ahol sorompó zárta el a további utat. Megkerülve tovább akartam menni, amikor a portáról kiszólt egy ember, hogy hova is megyek. Aztán leesett a tantusz, hogy túratársak többször jelezték már, hogy itt megkérdezik minden bemenő ember nevét, ha bármi baja esne, tudják kit keressenek. Köszönet a gondoskodásért, szóba is elegyedtünk néhány szó erejéig. Mutatta, hogy vigyázzak, mert lám a vaddisznók a szeme láttára túrták fel az út szélét alig 10 m-re a bódéjától. Aztán elbúcsúztunk, és még hosszan követtem a széles kocsiutat, mely előbb egy tó mellé épült vadászkastélyt, később egy erdészházat érintett.

Feljebb letértem a széles útról és egy komoly emelkedőbe kezdtem, melynek vége az Ökör-hegy csúcsa volt. Megkerestem a GCOH geoládát, és kisétáltam a kilátópontra. Határtalan (szó szerint) érzés kerített hatalmába. Előttem terült el az egész Bükk, jól kivehető volt a lebányászott Bél-kő csúcsa 20 km távolságból. Felállítottam az állványt, és végig fényképeztem a teljes panorámát. Aztán jobbra nézve feltűnt, hogy 30 km távolságból szépen látszik a Mátra és a Kékestető is. Nem gondoltam volna, hogy van az országban olyan hely, ahonnan a fél Északi-középhegységet egyben be lehet látni.

Hosszan időztem itt, részben a fényképezés miatt, de amúgy is jólesett ezen a barátságos helyen megnyugodni. A folytatásban alig változott a táj hangulata. Ligetes erdőkben egyik csúcstól a másikig vezetett az ösvény, Szarvas-kő, Dagadó-tár, csak hogy a nevezetesebbeket említsem. Aztán egy völgyet követve megérkeztem Vállós-tanyára, mely egy szépen rendben tartott tanya, a maga gazdasági épületével. A kapuval szemben a mindig csurgó Csurgó-kút. Kellően fáradt voltam már ekkorra, így egy kicsit hosszabb pihenőt engedélyeztem magamnak.

Szép, de nem kiugróan jellegzetes erdő következett, majd Dávidtanya után már a völgyben futó patakot követi az ösvény. A térkép szerint itt csinál egy kitérőt, felkapaszkodik a hegy oldalába, hogy aztán ismét visszaereszkedjen. Ezért én inkább a jóval elvadultabb, de a völgyben futó utat követtem. Néhol derékig érő gazban gázoltam, amikor egy szusszanó alkalmával feltűnt, hogy valami mozog a fűben. Közelebb lépve észrevettem, hogy első éves vadmalacokkal van dolgom. Gyorsan elő a fényképezőt, de sajnos észrevehettek, mert vad menekülésbe kezdtek.

Kivéve az anyakocát, aki nem kis bátorsággal simán szembefordult velem. Tökéletesen láttam a fényképező keresőjében, s a tekintetéből tisztán kiolvasható volt elszántsága. Ha én akkor csak egyet is lépek felé, simán nekem jön. Lépni ugyan nem léptem, de szorgosan fényképeztem, legalább dokumentálva legyenek utolsó perceim. Ezen a képen jól látszik a háta mögött menekülő kis malacok barna háta. Aztán amikor már biztonságba tudta kölykeit, ő is elvonult. Én pedig ottmaradtam remegő lábakkal, de gazdagodva egy hatalmas kalanddal. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar beigazolódik a fatelep őrének figyelmeztetése.

Innen már hamar elértem az előbb elhagyott, időközben aszfaltossá javult utat, s a holnapi folytatás letérőjén túljutva, a Boczát-forrásig mentem. Ideális táborhelyre leltem: friss forrásvíz, hangulatos esőház, asztal, padok. A sátorverés után még megfürödtem a forrásnál, majd az egyre mélyülő sötétben jót vacsoráztam az asztalnál. 26 km-t haladtam, és páratlan élményekkel gazdagodtam ezen a napon.

2018. 08. 28. kedd Békésen telt az éjszaka. Tegnap még aggódtam az úton menő forgalom miatt, de egy esti biciklisen és egy tanuló-gyakorló vezetőn kívül senki nem járt itt egész éjjel. A kicsit hűvösebb reggelen hamar összerámoltam, és visszamenve nekivágtam a folytatásnak.

Ez a reggel amolyan igazi szikrázóan ragyogó reggel volt, és elég hosszan az is maradt. Komolyabb kapaszkodóval felértem egy gerincre, ahol nagyjából szinten haladtam majd 4 km-t.

Sziporkázó hegyek, surlófényben tündöklő hegyoldalak, végtelenbe vesző távoli csúcsok, miközben közelben a laposan sütő nap varázslatos hangulatot kölcsönzött a gerincnek. Nagyon nehéz leírni ezt a „reggel hangulatot”, de annál jobban érzékelhető, élvezhető. Talán József Attilának sikerült:

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja. (Áldalak búval, vigalommal - részlet)

Igazából a falu felé ereszkedő lejtőn illant el, ahol meg kellett állnom egy bakancsigazításra, mert alaposan gyötörte a kisujjamat. (Akkor azt hittem, a körmöm bánja, de végül megúsztam egy hónapokig tartó lilulással.) Így jár, aki nem veszi komolyan a bakancs kellő szorosságú befűzését.

Már a falu neve is csodálatos: Istenmezeje. Felette terül el a Noé szőlője sziklás hegyoldal, ezt csodálva pihentem meg, és hívtam fel Klárit, hisz este nem tudtam. Csak azok a fránya villanydrótok ne lettek volna, sok retusálni való volt ezeken a képeken. Mivel elemózsiám volt bőven, vásárolnom nem kellett, így a pihenő után átballagtam a településen. Az utolsó ház után a jól járható útról egy erősen benőtt szekérútra tereltek a jelzések. Elindultam rajta, de egyre rosszabb lett, ezért inkább visszatértem. Nagy eséllyel szebb út lehetett mint az enyém, de valahogy elegem volt egy időre a dzsindzsából.

Persze az erős kapaszkodót nem úsztam meg, és végül a hegy gerincén ismét találkoztam a jelzéssel. Ismét hosszan tekergőző, szebbnél szebb erdőben haladtam, de errefelé a legyek szemtelenebbek voltak, mint eddig. Végül bevezettem azt a technikát, hogy nyolc lépésenként kettőt legyeztem a sapkámmal a fejem körül. Ez bevált és úgy belém ívódott, hogy még akkor is csináltam, amikor már szükségtelen volt.

Közben kiértem egy nyílt hegygerincre, ahonnan széles panoráma látszott. Hosszan vezetett

itt az út, én pedig tágra nyílt szemmel lestem a csodát. Egy különösen szép helyen letelepedtem és kényelmesen megebédeltem. Jól éreztem ott magam, kár, hogy eltelt az idő. Később egy bekerített területhez értem, melyről kiderült, hogy a Bárna vadászházhoz tartozik. Egyszer csak egy pettyes őzike nézett rám a kerítésen belülről, még le is tudtam fényképezni, aztán elszaladt.

A következő pihenőnél döntenem kellett: vagy felmegyek a Nagy-kő csúcsára, vagy inkább megkerülöm. Az elsőt választottam, bár útközben többször elátkoztam döntésemet.

Keserves küzdelem árán értem fel a csúcsra, de a kilátásért megérte: állsz egy sziklacsúcson, s közben teljesen körbe lehet látni, vagy ötven kilométer távolságban. Hihetetlenül felszabadító érzés! Sokáig csodáltam a tájat, még panoráma képet is készítettem, aztán elindultam lefelé, ami alig volt könnyebb mit felfelé. Elértem a visszacsatlakozó kerülő utat, és hamarosan már Bárna közelében jártam. A homokköves talajon különleges sziklaképződmények voltak, ezeket csodálva értem egy forráshoz, melynek vizét sokan hordhatják a faluban. Takarékosságból a kifolyója le volt dugózva, ne folyjék feleslegesen.

Itt töltöttem fel én is a készletemet, majd egy lendülettel át is mentem a szépséges falun. A túloldalon, a temetőnél terveztem az éjszakát, de nem volt alkalmas táborozásra, meg még korán is volt hozzá, így felmásztam a faluszéli kapaszkodóra, s a kellemes, ligetesebb erdőben tovább mentem. Jó lendületben voltam, mentem még vagy 5 km-t. Ekkor már kerestem a táborhelyet, de sokáig nem találtam igazit. Végül egy erdőritkítás ligetes, farakásos környezetében, jó hangulatú, barátságos helyet találtam.

Itt különösen magával ragadt a „világtól távol, egyedül alszom az erdőben” érzés: ahol akarok, és ahol tetszik, lefekszem a földre, szarvasok, rókák, vaddisznók világába. A természet átölel és megajándékoz mindennel, amire szükségem lehet. Az a sátor megvéd ugyan a hangyáktól, szúnyogoktól, de mégis csak az erdő fái alatt, annak földjén fekszem egész éjszaka. Jó volt itt lenni! A fák mögött, a különösen vöröslő égen, ekkor bukott le a nap, így a vacsorát követően én is nyugovóra tértem. Ma is 26 km-t haladtam, legalább holnap kevesebb marad az utolsó napra.

2018. 08. 29. szerda Ébredéskor is jó hangulatú volt a hely, érdemes volt tegnap este hosszan keresgélni. Hamar összepakoltam és nekivágtam a folytatásnak.

Hamarosan egy szépen rendben tartott tanyához értem, igaz egy nagyot kellett kerülni miatta, de az ellenfényben kifejezetten jól mutatott. Valamilyen lakott település is volt a közelben, bár a térkép nem sokat mondott róla. Aztán egy nyugalmat árasztó bükkösben felértem a magaslatra, ahol két cseh katona 100 éve alussza örök álmát. Unokáik sem élnek már, vajon milyen sorsuk lehetett... legalább kellemes helyen pihennek. Pár lépéssel arrébbról szép kilátás nyílt a távoli völgyre.

Elmélázva haladtam tovább, amikor egy köves helyre értem. Szilváskői szikláknál jártam, ahol 20-30 cm-es hasadékok vannak a sziklákban, de ezek akár 8-10 m mélyre is lenyúlnak. Még nyáron is hideg levegőt árasztanak. Körbejártam a csúcsot, élvezettel csodáltam a szebbnél szebb kilátást.

Megkerestem a közeli GCHUTO geoládát, majd leereszkedtem a túloldalon a völgyben lapuló Rónabányához. Csak alig érintettem a falu szélét, és már ismét domboldalakon ballagtam. Hamarosan felértem egy füves fennsíkra, ahonnan szépen látszott már a távoli Salgóvár.

Közben útba ejtettem a közeli Rónafalu felett álló kilátót, ahol a GCRONA virtuális geoláda van elrejtve. Találtam is egy táblát, de értelmezhetetlen japán (?) jelekkel, ezért később, itthonról kérdeztem a rejtőt, mi a teendő. Kiderült, hogy egy volt munkatársam a láda tulajdonosa, akiről nem is tudtam, hogy ez a hobbija. Volt nagy csodálkozás részemről, de hát kicsi a világ.

Szóval megreggeliztem a kilátón, miközben élvezettel néztem a csodás tájat, aztán kényelmesen tovább sétáltam a mezőn, a távoli erdő felé. Már messziről észrevettem egy kiránduló családot, akik egy réti keresztnél tettek-vettek. A nagymama éppen virágot tett a tartóba, miközben unokái vidáman ugráltak, szaladgáltak a környéken. Közelbe érve a fiatalok lelkesen figyelmeztettek, hogy vigyázzak a csípős darazsakra, na meg a birkák kakijára, nehogy belelépjek… és én megígértem nekik, hogy vigyázok. J Szóval tündériek voltak.

A kereszt pedig maga a csoda. Most éppen szépen felújított állapotban van, több mint 100 éve hirdeti a maga igazságát itt a réti út mentén, embereknek, állatoknak, boldognak, boldogtalannak. A ritkás, egzotikus fa védelmében különleges dísze ennek az önmagában is mutatós, szép legelőnek.

Hosszan a család közelében gyalogoltam, siettek, mert el akarták érni a buszt Salgóbányán. Végül az erdő szélénél ők letértek balra, én pedig egy kellemes, ligetes erdőben folytattam utamat. Később változott a táj jellege, és érezhetően elértem a régi bányában kialakított tanösvényt.

A természet már elkezdte visszafoglalni a felsebzett területeket, így nagyon hangulatos volt az út. A régen fejtett sziklafalaknál magyarázó táblák segítettek szakmailag, történetileg eligazodni. Ezeket olvasgatva, a pillanatonként változó látványt élvezve ballagtam. Időnként kitárult az út széles udvarokba, majd száz lépéssel később szikla szorosba vezetett tovább az ösvény. A kavicsos talajban megkapaszkodó satnya fűben vidáman virított a szamárkóró. Különös romantikája volt a helynek, pedig még alig láttam belőle valamit. Felkapaszkodtam egy emelkedőn és tátva maradt a szám.

Meredek sziklákkal övezett kicsiny tó állt előttem. Fantasztikus hangulata volt, kicsit a zempléni Tengerszemre emlékeztetett. Innen, mint egy karzatról lehet belátni a csodát, de tovább sétálva, le lehet menni közvetlen a partjára is. Különös hangulat fogott meg: mintha egy óriás, óvó tenyerében lennék, ahol titkos érzések, ősöktől örökölt, génjeimben hordozott titkok sejlenének fel a régmúlt mélységéből. A Szalajka-forrás feletti bányában éreztem eddig így. Minden elérhető pontját bejártam, gyönyörködtem ebben a szépséges tavacskában, élveztem ezt a különös érzést. Csodálatos ez a világ, amiben élhetünk!

Lassan elmaradt a bánya, elmaradtak a rég felhagyott kőfejtők, és békésen kérődző tehenek mellett hamarosan elértem Somoskő falut. Elsétáltam a Bakancsos vendéglő mellett, majd felkapaszkodtam az egyre meredekebb emelkedőn, hogy megcsodáljam a falu díszét, a várat. Pedig az már nem is magyar föld, azaz mégis csak az, de hát rég elvették tőlünk. Még kisiskolás koromban jártam itt (akkor határőrrel lehetett csak átmenni), és még teljesen romos volt.

Ma már komolyan fel van újítva, és senki nem törődik a határral. Még megkerestem a GCSOKO virtuális geoládát az Aradi Vértanúk emlékműve közelében. Kicsit elszaladt a gondolatom azon, hogy vajon mi is a haza? Mi késztet 13 embert arra, hogy akár a vértanúságot is vállalja érte? Sokuknak még a neve sem volt magyar, és mégis. Vajon mi az a titkos kötelék, ami összeköt minket?

Ligetes erdőkben, üdülők, parkok között hamarosan elértem a régi vasút vonalát. A felhagyott töltés fantasztikus fenyőerdőben kanyarodik rá a régi alagútra, melyben ma már csak szekérút vezet. Különös érzés az alagút közepén, ahova már alig jut be némi fény, és csak lábbal lehet kitapogatni az utat. Készítettem itt egy fényképet is (vakuval), amit visszanézve, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Egy „ördög” feje vigyorgott rám a magasból! Aztán jobban megnézve csak egy denevér volt a képen, de jól meglepett.

A töltés szépen levezetett a már közeli Somoskőújfaluba, ahol végre megpihentem a vasútállomáson. Megmosdottam, rendbe szedtem magam, s fel is szálltam az érkező vonatra. Hatvani átszállással kényelmesen hazaérkeztem az esti órákra. Mára csupán 19 km jutott, összesen 115 km-t vándoroltam az elmúlt 5 nap alatt. Csodálatos, kevésbé ismert vidékét ismertem meg hazámnak ezzel az ó-bükki túrával, úgy hiszem, ide még vissza fogok térni.