11

Magyar Zarándokút

Baja – Mőcsény

A Magyar Zarándokút fő útvonalán Pécsig jutottam. Mivel az innen Máriagyűdig tartó szakaszt már valaki gondosan felmérte előttem, felesleges lett volna ennek a szakasznak a folytatása. Inkább egy eddig teljesen felméretlen ágat, a Baja, Vodica alternatív útvonalat néztem ki magamnak.

2014. 03. 19. szerda A reggeli vonattal, Szekszárd, Bátaszék érintésével érkeztem meg Bajára. Egy rövid sétával átmentem a buszvégállomásra, ahonnan egy helyi busszal utaztam ki Vodicáig. Délután két(!) óra volt, amikor leszálltam a buszról a megállóban.

Kora tavaszi, kicsit borongós időben körbejártam a Szentkút közelében lévő kápolnát. Szépen megtaláltam a Magyar Zarándokút jelzés utolsó tagját, és elgondolkozva lassan elindultam rajta Baja irányába. Hol volt már az a nyár, amikor feleségemmel szabadságunk első napján egy kecskeméti társasághoz csapódva, különleges, családias hangulatú szentmisén vettünk itt részt. A mostani hangulat meg sem közelítette azt a régit, de öreg túrázó lévén tudtam jól: most is feledhetetlen élmények várhatnak még rám. Tettem egy kitérőt a Ferenc-csatorna partján a GCVODI geoládához,

majd egy „felfedező kerülő” után ismét elértem a csatorna partját. Hosszan ballagtam itt, a borongós idő ellenére is nagyon hangulatos parton. A Deák Ferenc zsilipnél, átkelve a csatornán, ismét megkerestem egy geoládát, a GCFCS-t. Mire visszaértem már a nap is kisütött, laposan megvilágítva a zsilip udvarán álló hatalmas platánokat. Ipari jellege ellenére nagyon szép ez a hely.

Baján a Sugovica partjához szegődtem, érintve a belvárost, a szigeti zarándokszállás felé letérő elágazást, majd a Borbíró Ferenc sétányon egészen a Türr István kilátóig mentem. Nagyon kellemes volt sétálni a Duna partján, de a kilátóból hamar lezavart a csípős, erős szél. Némi tanácstalanság után megleltem az eddigi kövezett út után váratlanul földes ösvényt, amelyen hamar átértem a közeli Szent János-kápolnához.

Kikötők, raktárak között, kevésbé romantikus úton vezetett a folytatás, majd elértem a zarándokút Szent László-híd felől érkező Bajai, és az éppen járt Vodicai ágának találkozó pontját. Ez egy kicsit érthetetlen módon, nem az adódó Duna hídnál, hanem némi kerülő után, a IV Károly rkp. és a Gránátos utca kereszteződésében van. Pár lépéssel később rátaláltam a hídra felvezető

lépcső aljában arra az emléktáblára (valószínűleg ennek kedvéért került a találkozó pont is előrébb), amely IV Károly királyunk száműzetésének 1921 nov. 1. kezdetére emlékezik:

„Magyarok tanuljátok jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek.”

Már a hídon jártam, amikor a nyugati látóhatáron lebukott a nap, de még egy kérdés várt rám ezen a napon: a híd végével a túrajelzéseknek is vége szakadt, így nem tudtam eldönteni, hogy az országúton, vagy a déli Gemencen átvágva vezet tovább a zarándokút. De nem volt időm sokat elmélkedni, ideje volt már tábort keresni éjszakára.

Találtam is egy alkalmas helyet, hamar elkészültem, és a mai napi 14 km után nyugovóra tértem. A hídon átmenő kamionok ágyúlövésszerű dübörgései ellenére békés, nyugodt éjszakám volt.

2014. 03. 20. csütörtök Ragyogó napfényes volt a reggel. Összekészülődés után úgy döntöttem, még visszamegyek a városba, mert néhány dolgot még tisztázni akartam. Így a hídról reggeli arcát is láthattam a Dunának. Közben kigondoltam, hogy az eredeti terveim szerint az országúton folytatom az utamat, már csak azért is, mert a földutak még elég sárosak voltak.

A hosszú, aszfaltos gyaloglás egy dologról biztosan meggyőzött: csoportos zarándoklatra ez a szakasz alkalmatlan. A nagy forgalmú keskeny úton még így, egyedül is izgalmas volt gyalogolni. (Később levélben egyeztettem Rumi Imrével a Magyar Zarándokút elnökével, hogy az árvizes néhány hét kivételével, a zarándoklat az erdőn keresztül vezet. A térképre már így rajzoltam fel.)

Éppen kezdett elegem lenni, amikor végre balra letérhettem a forgalmas országútról a töltés gátjára. A megmaradó aszfaltburkolat ellenére megkönnyebbülés volt, hogy nem kell folyamatosan lesnem az autókat. Később egy távolban legelő szarvascsordára lettem figyelmes.

Meg is pihentem egy reggeli idejéig. Később a madármegfigyelő toronyból csúszkát, távoli hattyúkat, és egyéb vízimadarat lestem. Hosszan ballagtam még, miközben egyre jobban kirajzolódott a töltés végét jelentő dombos vidék. Bár utam itt derékszögben megtörve Bátaszék felé folytatódott, előbb még egy komoly kitérővel bementem Bátára. Hangulatos volt a domb lábához épült kedves falu.

Rövid lépcső vezet fel a szép rendezett parkban álló, Szent Vérnek szentelt templomhoz. Kellően fáradt lévén jólesett megpihenni a park padjain az erejét próbálgató langyos melegben. Érdeklődve szemléltem a domb nyújtotta széles kilátást, miközben kerestem a GCVZ geoládát. Ebédemet is itt, ezen a csöndes, különösen békés helyen fogyasztottam el.

Egy bő óra múlva, már a Bátaszék felé vezető útról, virágzó bokrok mellől néztem vissza a lassan elmaradó falura. Bár ez a szakasz jelentősen rövidebb volt, mint a délelőtti, engem sokkal inkább megviselt. Talán azért, mert elképzelésemmel ellentétben továbbra is aszfaltozott maradt. Már kezdett nagyon elegem lenni a gyalogláshoz túlzottan kemény talajból. Szerencsére később murvásra váltott, de még így is fáradtan, fásultan értem el Bátaszék határát. Nem kellett bíztatni, hogy letegyem hátizsákomat a központban, a felújítás miatt ideiglenesen csonka tornyú templomnál. Megkerestem a GCCIKA virtuális ládát, majd lerogytam egy padra.

Nyüzsgő élet folyt a városban, így a benyomások, na meg az uzsonna, új erővel töltöttek el. A mára tervezett út utolsó szakaszának vágtam neki, amikor négy óra után elindultam a kápolnák felé. A GCOKAP geoláda adta az ötletet, és bár az útfelmérés pontos útvonalkövetést kíván, most úgy döntöttem rövid kitérőt megengedhetek magamnak. Elsőként a várostól délnyugatra lévő kálvária kápolnát céloztam meg, melyet meglepően hamar el is értem.

Az 56 sz. főút mentén áll a hófehér kápolna, melynek oldalában néhány, még lombtalan fa védelmében, egy keresztút húzódik. A kápolna tetején található a Golgota rész, három kereszttel. Hosszan elidőztem a különösen magával ragadó hangulatú helyen. Bejártam a lehetséges összes zugát, bekukucskáltam a nyitott ablakon, és amit tudtam, lefényképeztem. Kifelé menet leolvastam a bejárati kereszten lévő virtuális jelszó részletet, amire majd a második ponton lesz szükségem. Látva, hogy időm még bőven engedi, kényelmesen indultam a mai napi végcél felé.

Utam egyhangúnak indult, aztán ahogy a nap ellenfényében egyre jobban kirajzolódott a lassan fölém tornyosuló dombon álló Orbán-kápolna, egyre hangulatosabb lett.

A hamisítatlan tavaszi estén szinte fel sem tűnt, hogy milyen nehéz a kapaszkodás felfelé az

emelkedőn, majd végül némi bozótharc után elértem a célt. Teljesen magával ragadt a hangulata. A mesterségesen létrehozott teraszon két hatalmas fa védelmében egy pici fehér kápolna és egy kereszt állt. Az épület mögül csodálatos kilátás nyílt az eddigi utamra, a város felé. Megkerestem a GCOKAP geoláda valós pontját, és táborverés után megpihentem a kápolna oldalához támasztott széken. Élvezettel szívtam magamba a hely varázsát. A dombtető felöli szőlősből hangfoszlányokat hozott a szél, úgy látszik, mások is kihasználták a varázslatos tavaszi estét.

Ilyenkor érzem azt, hogy megérte: megérte a fáradságot, a kínlódást, a lemondást. Megérte a 34 km-t, szinte végig aszfalton. Megérte, mert ez az élmény páratlan. Ilyenkor átérzem, hogy „hazaértem”. A természet (vagy Isten, hisz Ő a „főnök” :-) visszafogad, mint apa tékozló fiát. Ilyenkor szabad vagyok, minden az enyém, bár nem úgy, mint tulajdonom, hanem mint részem. Ilyenkor egy vagyok a természettel, …és ez az érzés maga a csoda!

2014. 03. 21. péntek Korán ébredtem. A kelő nap, vöröslőre festette a keleti látóhatárt, miközben a nyugati égbolton még a hold leskelt. Kigyönyörködtem magam, és mire összepakoltam és indultam, már ragyogó reggel lett.

A mezők között futó földúton folytattam utamat, hogy minél hamarabb visszatérjek az elhagyott zarándokút vonalára. Néhány száz méterről visszanéztem, és akkor még nem gondoltam, hogy soha nem felejtem el ezt a képet. A madárcsicsergős, kellemesen hűvös reggelen, a virágzó gyümölcsfák felett ott uralta a tájat a hatalmas fák védelmében, a kis kápolna. További utamat is

virágzós gyümölcsfák, harmattól csillogó mezők, üde tavasz jellemezte.

Nem sokára leértem egy felhagyott vasút vonalához és mellészegődtem. A túlsó, harmatos mezőn őzek, nyulak ugrottak meg közeledésemre. Egy szép fehér kúria mentén hamarosan elértem az országutat. Nagy volt a csábítás, mert itt, ha balra fordulok, egy kilométer alatt elértem volna a közeli kilátópontot, amit amúgy is szándékomban volt felkeresni. Azonban akkor, túl nagy szakasz maradt volna ki a Magyar Zarándokút felméréséből. Ezért inkább jobbra fordultam, és a következő fordulónál meg is találtam a jelzett utat. Jóval arrébb, egy emberléptékű aluljáróban kereszteztem az M6 autópályát, majd egy poros földúton érintettem Kövesd falut. Alig időztem, majd folytattam egyhangú utamat az egyre szűkülő völgyben. Az eltéveszthetetlen bal letérőnél indultam a tervezett felfedezőútra, hogy bő két óra múlva vissza is térjek ide.

Zöld réten ballagtam egy ideig, mikor elkezdett emelkedni az út, hogy felkapaszkodjon a „reggeli csábító” kilátóponthoz. Egy kicsit rombolta a képet, hogy a közeli bányát bővítvén, itt is kezdték letúrni a talaj felső rétegét, de szerencsére hamar túljutottam ezen a szakaszon. A domb tetején kisebb-nagyobb szőlőskertek között elértem a térképen jelzett kilátóhelyet, ahonnan többek között szép rálátás nyílt az M6-os alagút bejáratára is. Kerülővel terveztem lejönni a dombról, de sajnos egyre elvadultabbá vált az ösvény, majd meg is szűnt. Így egy erősen lejtős szakaszon valóságos bozótharccá fajult utam, viszont a kilátás szépsége mindenért kárpótolt.

Visszaérve, folytattam a felmérést az egyre szűkülő, egyre inkább erdős völgyben, egészen a közeli erdészházig. Folytattam volna itt is, de vesztemre szóba elegyedtem egy gallyakat égető emberrel, aki teljesen oda volt, hogy városi létemre „kimerészkedem” az erdőbe. És mondta, mondta, mondta… 20 percig. A legtöbbjére már nem is emlékszem de arra igen, hogy a kullancsok ellen a legjobb védekezés a jó csersavas vörösbor (?). Nem is rossz ötlet, majd kipróbálom.

		Végül elszabadultam, és egy hosszabb, kellemes ballagással, az izgalommal várt Tértörő-forráshoz értem. Régebben egy nagyon hangulatos éjszakát töltöttem el itt, de a mostani tapasztalások sehogyan nem illettek az emlékeimhez. Akkor egy késő őszi este érkeztem, és a forrás kényelmes táborhellyel „kínált”. Éjszaka egy őzike szaladt el a sátor közelében, reggel friss vizével felüdülést adott. Most sokkal lepukkantabb, kietlenebb, elhagyatottabb arcát mutatta, csak a vize volt most is kellemes és hideg. Érdekes, hogy mennyivel inkább az érzések, mint a tények rögzülnek emlékezetünkben …
Mórágy határában egy fiatal bárányt láttam egy ház udvarán, aztán azzal a lendülettel átvágtam a most is szép, virágos falun (legalább erre jól emlékszem). A falu szélén komoly kapaszkodóval értem el a fennsíkot, amin hosszan vezetett az utam. Az egyhangú fennsík után felüdülést jelentett a völgy felé ereszkedő, kacskarigózó, vadlesekkel szegélyezett szekérút. A völgyben már meg-megjelent Bátaapáti, melynek városias hangulatú központjában hosszan pihentem és uzsonnáztam. Jólesett már a pihenő, mert kezdtem érezni a lábaimban a fáradságot.

Újabb kapaszkodó, újabb fennsík, és újabb völgy, csak most Zsibrik felé. De a völgymenettel volt egy kevés gond, mert nem találtam megbízhatóan járható ösvényt. Én ugyan átvágtam egy vízmosásban a falu felé, de ezt nem nevezném útnak, így inkább kerülővel jelöltem a térképen a Magyar Zarándokút vonalát. Persze aki vállalkozik rá, mint én, bártan lemehet direktben is a faluhoz, amely maga a csoda. Úgy is, mint a megmaradás csodája, de úgy is, mint a jó szándék példája. (Itt működik a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziós Támogató Alapítvány, a Kimmta). Nyüzsgő élet folyt a faluban, péntek este lévén sokan érkeztek továbbképzésre, pihenésre. Velem is többen vicceltek, beszélgettek, bár egy-egy elejtett szóból a keserűség hangát is véltem kihallani.

Több épületet felújítottak, látványos a fejlődés, a segíteni akarás. Csak a pusztulásában is gyönyörű templom állt elhagyottan, magányosan a falu közepén. Senkinek nem igénye, hogy erre is jusson egy kis felújítás, amíg nem késő?

Elgondolkozva hagytam el ezt a csöppnyi települést, hogy a tó zsilipjén átkelve délnyugat felé elérjem azt a pontot, ahol a most járt alternatív zarándokút eléri a fő útvonalat. Tavaly augusztusban csodálkoztam, hogy ennél a pontnál semmi jelzést nem találok, de most már tudom, hogy Bajától kezdve egy felfestett jelzés sincs. Befejeztem hát kitűzött célomat, de mivel úgy terveztem, hogy Mőcsényből utazom majd haza, hát megkerültem a birkás rétet és a tó másik partján, visszaindultam Zsibrik felé.

Közben erősen beesteledett, a nap is lebukott már a hegyek mögött, csupán a vörösen izzó felhők festették varázslatosra a tó vizét. Jól esett ez a békés esti gyaloglás, így később az aszfaltoson is folytattam. Korom sötét volt már, amikor egy alkalmas helyen, egy mező szélén, tábort vertem.

35 km-t haladtam ma, és nem sokat hagytam másnapra, de nem éreztem különösebb fáradságot. Kellemes, élmény dús napot tudhattam magam mögött.

2014. 03. 22. szombat Korán keltem, hogy biztosan elérjem a vonatot Mőcsényben. Most láttam csak, milyen szép helyen volt a táborom. Gyorsan összepakoltam és ¾ 6-kor már úton is voltam.

Végigsétáltam az alig 2 km-es aszfaltos úton, időnként szépen le lehetett látni a völgybe. Mivel maradt még időm, besétáltam az ébredő faluba is, és feltöltöttem vízkészletemet. Megcsodáltam a főtéren álló Vándor Székely keresztjét, és a Szentháromság szobrot.

Aztán visszamentem az állomásra és hamarosan megérkezett a vonat. Bátaszéken átszálltam, és kényelmesen utaztam hazáig. Kellemes volt kirándulásom végén ez a rövidke, levezető szakasz. A teljes négy nap alatt 86 km-t gyalogoltam, jó hangulatú, kora tavaszi túrát tudhattam magam mögött.