Magyar Zarándokút

Szekszárd – Pécs

A Szent László Duna-híd keleti lábáig jutottam az előző utam végén, s mivel az innen Szekszárdig tartó, általam már elég jól ismert gemenci szakaszon nem voltak a Magyar Zarándokút szempontjából kérdőjeles részek, úgy gondoltam Szekszárdról folytatom a felmérést.

2013. 08. 17. szombat Fél kilenc előtt érkezett meg a vonatom az állomásra, és a Rockenbauer Pál-kopjafánál tett rövid megállást követően nekivágtam a városnak. Platánfák, szobrok és szökőkutak mentén átértem a Belvárosi templom körüli térre.

Ettől a csodálatos hangulatú tértől kezdve, emelkedni kezdett a terep és szűk utcácskákon, lépcsőkön lihegve, fújtatva értem fel a kilátóhoz közeli, szépen felújított kálvária kereszthez. Lassan lesétáltam a hegy túloldalán, hogy az aljánál szinte visszafordulva a patinás elnevezésű

Remete uccán gyalogoljak a Remete kápolna irányába. Ittam a csurgó friss, hideg vizéből majd felderítettem a kápolna melletti erdős ligetet. Innen oldalról szép rálátás nyílt a kápolnára és a kálváriára, készítettem is néhány szép fényképet. Embert próbáló volt a kapaszkodó, amint a nyári melegben felmásztam a város melletti hegyre vezető köves úton, de valahányszor már úgy éreztem, hogy nem bírom, a város egyre jobban kinyíló látképe (na meg a rövid pihenő) új erőt öntött belém. Végül, csak felértem a csúcsra, és a Bati-kereszt mellett

leereszkedtem a Szarvas-szurdikba. Jólesett a hűvöse és bár már jártam itt régebben, ismét csodálattal figyeltem ezt a páratlan hangulatú utat. Egy poros úton tettem egy rövid kitérőt a GCLAZA geoláda felé, aztán hamarosan elértem azt a pontot, ahonnan számomra ismeretlen utakon követtem a Magyar Zarándokút jelzéseit. Valahol ezen a környéken találtam az ösvényen egy turista térképet, és bár már régóta GPS-t használok, véteknek tartottam otthagyni a pusztulásra.

Hosszan ballagtam az erdőben, amikor Szálka közelében ismét kezdett ismerős lenni a táj. Érdekes volt felismerni a több éve már járt környék hangulatát. Kíváncsian, érdeklődve figyeltem a lankás, dimbes-dombos vidéket. Grábócra bevezető aszfaltos út kezdetén egy alaposan benőtt feszület állt az út mentén a bokrok között. Alig tudtam lefényképezni a sűrű bokrokon keresztül.

Az ortodox kolostornál ebédeltem és pihentem. Utolsó itt jártam óta szépen felújították a bejárat közelében lévő ivókút házikót, alig tudtam betelni hangulatával. Még terveztem, hogy felmegyek a dombon lévő temetőhöz is, de végül elvetettem. Nem akartam, hogy felülíródjanak a régebben ott átélt nagyon kedves emlékeim.

Testileg, lelkileg feltöltődve vágtam neki a folytatásnak, hogy a falu túlsó végén ismét csodára leljek. A katolikus templom pici kertjéről alig látszik távolról mennyire hangulatos, de ha belépünk a vén fái alá, nem győzünk betelni ízével. Megkerülve a templomot a kálvária mentén tértem vissza a közeli gyalogútra, amely a lápos vidéken hosszan vezetett az aszfaltos országúttal párhuzamosan. Néhol őzek ugrottak meg nagy zajjal a nádasban, időnként vadkacsák ijedt gágogása hallatszott. Nagyságrendekkel hangulatosabb volt ez az út, mintha a párhuzamos országúton kellett volna menni. Szinte észre sem vettem milyen hamar elértem a végét, ahol már csak aszfalton tudtam folytatni utamat. Nem volt hosszú ez a szakasz (talán fele a nádas melletti útnak), de már nagyon elegem volt belőle, amikor végre ismét letérhettem egy kerülő földútra. Keresztezve a vasúti síneket le is pihentem a zöldellő mezőn egy szusszanásra, mert már éreztem, hogy fáradok.

Ettem, pihentem és érdeklődve figyeltem a juhászt, aki a domb tetején éppen a juhait terelte ki legelni. A világ legtermészetesebb módján kapott el botjával egy birkát, fordította fejjel lefelé, hogy megfaraghassa a hátsó lába patáját. Volt egy olyan érzésem, nem most csinálja először. Hamar átértem Cikóba, ebbe a szép, tiszta sváb faluba, mely hosszan felnyúlik a következő hegyre vezető emelkedőn. Lihegve értem a hegy tetejére egy útkereszteződében álló csonka kereszthez. Kár érte, bár látva a falu rendezettségét, várhatóan hamarosan felújítják.

Igazi nyári hangulatú fennsíkon folytatódott a túrám. A napszítta szélesen elterülő mező, a látóhatáron zöldellő következő gerinc, az ég alján halványan derengő hold igazán hangulatossá tette ezt a szakaszt. Szabadnak éreztem magam, kimondhatatlanul szabadnak. És azt hiszem ott az is voltam.

Egy rövid pihenő után, mely inkább a lelkemnek kellett, mint a testemnek a sárga fűben lesétáltam a völgybe és birkakarámok mentén jobbra kanyarodtam. Itt csatlakozik a zarándokút Bajai ága a fő úthoz, de itt a terepen semmilyen erre utaló jelzést nem találtam.

Nemsokára elértem az Eszterpusztai templom romjait, ahol a már kellemesen hűvös alkonyatban megkerestem a GCES geoládát, majd az igen hangulatos koraestében elértem Ófalu szélén a Schönherr-keresztet. Vöröslően ragyogott a lebukóban lévő nap fényében. Elértem a falu

felé vezető úton lévő közeli Szent Vendel szobrot is. Megfordult a fejemben, hogy az itteni pihenőhelyen éjszakázom, de végül is átvágva a mezőn, és az erdő széli jól rejtett részen vertem tanyát. A mai napon a terveim szerinti 32 km-t sikerült haladnom, és bár a Mecsek még előttem volt, már ma is nagyon élveztem a tájat.

2013. 08. 18. vasárnap Reggel 7 órakor indultam, és kényelmesen besétáltam a központba. Elborzadva figyeltem egy villanyoszlop tetején álló gólyát… műanyagból volt. Ebben a szép, rendezett faluban meglepő volt ez az ízlésficam. Aztán elértem a templomot, ahonnan egy bő órával később, friss erővel vágtam neki a mai túrámnak.

Hosszú, országúti gyaloglás után letértem egy hajtűkanyarban egy ösvényre a Schlossberg felé. Hamarosan a kilátóból csodáltam a tájat, majd lesétáltam a zárda romjaihoz. Röviden időztem, és átmentem Mecseknádasdra, ahol a Magyar Zarándokút egy kisebb kerülőt tesz,

hogy felkapaszkodva a domboldalra érinthessen egy különlegesen szép helyet. Stációk mentén vezet az a szerpentines, füves ösvény, mely a csodálatos hangulatú, pompás erdei fenyők védelmében álló kápolnához visz fel. Vissza-visszanézve, szinte a lábam előtt terül el a település. Hosszan gyönyörködtem a tájban, aztán próbáltam megkeresni a GCMEKL geoládát, de mivel nem jártam sikerrel, leballagtam a központ irányába. Csupán a hatalmas templomáról ismertem fel az új, átépített főteret.

Bár nekem jobban tetszett az árnyas régi, ez a felújított, modernebb is nagyon szép. Hamarosan elértem az öreg temető kápolnáját, melynek hangulata most is megérintett. Élvezettel sétáltam az ősi sírok között, s bár a geoládát itt sem sikerült megtalálnom, legalább jót pihentem.

A Skóciai Szent Margit keresztnél csodálkozva láttam, hogy a jelzések kettéágazva az Óbánya felé vezető aszfaltos úton is folytatódnak. De ez az óbányai szakasz már egy másik történet. Dél is elmúlt már, mikor az izzasztó kapaszkodón felértem a Réka-várhoz. Megpihentem a történelmi helyen, és a pár évvel ezelőtti ittlétemmel ellentétben, most teljes nyugalom volt. Később a gerincútról egy térképen nem is rajzolt útra tereltek a jelzések, mely levágva a háromszöget gyorsan levitt a Réka-völgybe.

A jól kitaposott útról letérve egy alig észrevehető ösvényen kapaszkodott tovább az út a szemben lévő hegy oldalára. Időnként derékig érő fűben kellett keresni a folytatást. Szuszogva értem fel a Szép Ilona-kilátóhoz, mely most sem okozott csalódást. Innen különlegesen szép a kilátás végig a völgyre. Fenséges fák között hamar elértem az Antal-képet melynek közeléből szép rálátás nyílt a Zengő csúcsára, majd az aszfaltos úttól kezdve, bár még egy tábla jelezte, hogy ez egy Zarándok település, jelzés már egy darab sem volt. Igaz letérni sem nagyon lehetett az útról. Egy kék kútnál alaposan megmosdottam, jólesett a tikkasztó délutánban.

Pécsváradon komolyan elbizonytalanodtam, mert az előzetes nyers térképem a valóságtól eltérően a (P+) jelzésen rajzolta a további utat. Szerencsére az itt sűrűn felfestett Zarándokút jelzések jól vezettek, és a beérkező úttal párhuzamosan, attól alig száz méterrel arrébb vittek ki a városból. Ezt az utat már ismertem, ezen mentem fel négy éve is a Zengőre. Akkor is, most is jó alaposan kifulladtam, mire elértem a csúcstól már nem túl messzi esőház-szálláshelyet.

Boldogan cseréltem szárazra csurom vizes pólómat a csúcson, melynek van egy különleges hangulata. Nem sokat időztem, mert szorított már az este. Ereszkedni sem könnyű a dúrván meredek ösvényen, nem is irigyeltem a felfelé kapaszkodó apát és kisfiát. A fiú boldogan újságolta, hogy az esőházban töltik az éjszakát, én pedig megnyugtattam őket, hogy szabad a hely. Aranyos volt boldog lelkesedése. Jó dolog is kint éjszakázni… Aztán hirtelen balra fordult az ösvény és a durva meredekség is megszűnt. Szintúton haladtam sokáig majd egy enyhe lejtős

út végén megérkeztem az erdei Mária-kápolnához. Gyorsan megkerestem a GCMKAP geoládát és siettem is tovább, mert már komolyan esteledett. A lentebbi Zarándok-kúthoz már esti félhomályban érkeztem, majd párszáz méterrel később egy elfogadható helyen tábort vertem. Éppen készen lettem sötét előtt.

Kicsit több mint 31 km-t tudtam haladni ezen a napon, és meg voltam elégedve a teljesítményemmel. Nyugodt, békés éjszakám volt.

2013. 08. 19. hétfő Szép napos reggelre ébredtem, összekészülődés után lementem az arborétumba. Hosszan elnézelődtem, hangulatos volt ez a kora reggeli kert. Elnéztem a püspöki palotát, bizony szebb napokat is megélt már, de még így is impozáns ez az épület.

Kényelmesen végigsétáltam a falun. Egyik háznál egy mosolygós plüss figura köszöntött a postaláda tetejéről. A ragyogó reggelen különlegesek voltak a laposan sütő nap fényhatásai.

Elhagyva a haranglábat, lassan a falu is elmaradt mögöttem, majd letérve az útról felkapaszkodtam a hegy oldalába. Hamarosan egy országút mellé szegődött ösvényem, tőle alig 50 m-re majd a Gyopár-turistaház után nem sokkal a zobákpusztai Jenő Bácsi Kocsmájánál megpihentem. Megreggeliztem, melyet egy korsó sörrel öblítettem le. Érződött, hogy ma sem fogok fázni. A Vasas-forrásnál sikeresen megtaláltam a GCVAFO ládát, és átvágtam a Köves-tető púpján. Hosszú aszfaltos szakasz kezdődött innen, mely ha nem is volt túl kellemes, legalább viselhető volt.

Közel volt már dél, amikor Árpádtetőn megpihentem egy körtefa árnyékában. Ebédem kiegészítésére a korai körtéből eszegettem. Újult erővel hamar átértem a Tripammer-fához a nagyon hangulatos, oldallejtésű, medvehagymás erdőben. Ez a szakasz emlékeimhez híven most is különlegesen kedves volt. Hosszan kacskaringóztam a jellegzetes hangulatú és vonalvezetésű ösvényeken egészen a Fehér-kúti kulcsosházig. Egy hangulati mélyponton kellett itt átesnem, mert nem nagyon akaródzott továbbmennem, pedig menni kellett, hiszen volt még előttem bőven. Aztán amilyen elkeserítőnek tűnt a feladat, olyan hamar el értem a Kantavár romjait. Itt is sikeresen megtaláltam a helyi geoládát, majd a Kis-rétet követően a szépen kiépített turistaúton a sok látnivaló elterelte a figyelmemet a fáradságról.

Dömörkapunál nyüzsgő élet fogadott, és bizony sorba kellett állnom a kék kút vízéért. Megcsodáltam a kisvonatot, majd a régi vidámpark előtti gyalogúton egy csodálatos hangulatú, mély bevágású lejtős úton lesétáltam Tettye felé. Tettem egy kitérőt a szépen felújított fahíd-járdán a Havihegyi-kápolna felé. Csodálatos kilátás nyílik innen a közeli romokra és a távolabbi városra. Döbbenetes hatású a szikla tetejére állított feszület, köszönet érte, a művésznek is.

A hófehér, patinás kápolnánál esküvő volt éppen, így nem is zavarogtam hosszan. Kellemes volt ez a kis kitérő. Leérve körbesétáltam a vár romjait, majd a Pálos templom felé értem el a várost.

Megkerültem a Püspöki palotát, a Székesegyház előtti téren már komoly készülődés folyt a holnapi ünnepre. A közeli „lakatok kerítésénél” meg szerettem volna keresni a GCLOCK lakatot, de meglátva a mennyiséget, letettem róla. Talán még most is ott keresném. A hamisítatlan hangulatú belvárosi utcák már tele voltak árusokkal, vidám, ünneplő tömeggel. Átvéve a hangulatot kényelmesen sétáltam át a Széchenyi téren, majd végig az Irgalmasok útján. Élvezettel csodáltam a számtalan, szebbnél-szebben felújított, régi épületet.

Aztán lassan elmaradt mögöttem a belváros és még elgyalogoltam a vasúti síneken túl egy lepukkant aluljáróig, hogy innen visszafordulva az állomáson végre megpihenjek. Egy fél óra várakozás után amikor felálltam, úgy tántorogtam mint egy részeg, pedig csak „elmerevedtek” a lábizmaim. Nem csoda, hogy fáradt voltam, hiszen ma 33 km-t, a három nap alatt összesen 96 km-t gyalogoltam.

Aztán indult a vonatom és én kíváncsian, mint egy gyerek, figyeltem az Abaliget körüli alagutas, viaduktos szakaszt. Miután ezen is túljutottunk, már csak a pihenés maradt egészen Pestig. Jó hangulatú, kellemes túra volt, örömmel gondolok vissza rá.