Magyar Zarándokút

Ráckeve – Szent László híd

Mivel az előző utam végén be kellett látnom, hogy a távolabbi utakat már nem fogom tudni körtúrákkal bejárni, taktikát váltottam. Úgy döntöttem, hogy több nap alatt egy komoly szakaszt bejárok, és a végén vonattal, autóval jövök haza.

2013. 07. 13. szombat A nyári, kéthetes szabadságból erre a néhány napra esett a választásom, s mivel nem kellett sietnem, délután négykor indultam. Ráckeve előtt kicsivel éreztem először, hogy a fáradsággal is számolnom kell, de a rövid pihenővel együtt is két óra alatt elértem a várost. Picit megpihentem a templom előtti téren, ahol éppen esküvőre készülődtek, de aztán hamar folytattam utamat, mert az idő szorított.

A nehezen megtalált túrajelzések a város szélén az árvízi töltésre tereltek, azonban én a töltés lábánál, az üdülőházak mentén futó aszfaltos utat választottam. Itt jóval könnyebb volt tekerni a biciklit, és még a gát tetején lévő jelzéseket is tudtam figyelni. Hosszan haladtam ezen az úton, mely később sóderesre váltott, majd elmaradtak az üdülők, és egy erdő után elértem a Makád felől érkező aszfaltos utat. Régebbi emlékeim szerint innen már aszfaltos út volt a sziget végéig, de most egy hosszú szakaszon javították, így rázós murván zötykölődtem a Tassi-zsilipig.

Átkelve a zsilipen megkerestem a Halászcsárdát (zarándokszállás is), melynek igazi békebeli, kertes vendéglő hangulata volt. Vízvétel után elhagytam az üdülőtelepet, és hamarosan választás előtt álltam: vagy követem a Duna töltésén a jelzéseket egészen Dunavecséig, vagy balra letérek az alternatív út mentén Tass felé. Az utóbbit választottam és a községet gyorsan magam mögött

hagyva, megnéztem az útba eső Nemes grófi kastélyt, majd hamarosan Kunszentmiklós utcáin tekertem. (Azóta átadták a város zarándokszállását, így kicsit módosították az útvonalat is.) A Tesco után egy bicikliúton pillanatok alatt elértem a templomot, ahová sikerült is bejutnom.

Egy hölgy éppen miseruhákat vasalt, és az „őrülteknek” kijáró tisztelettel fogadta történetemet. Megtudtam tőle, hogy holnap jó későn lesz szentmise, ezért úgy döntöttem továbbmegyek. Persze azért egy picit megpihentem az egyik padban. Különleges varázsa volt a pihenésnek, félhomályban, szinte egyedül, kissé fáradtan, sok-sok bizonytalansággal magam előtt. Maradtam volna még, de sajnos erősen sötétedett már, így mennem kellett.

Már világítottak az utcai lámpák, amikor kiértem a városból. Gyorsan kerestem magamnak egy helyet, és le is telepedtem egy kukoricás szélén. Csak a legszükségesebbeket hoztam magammal erre a három napra (sátrat sem), csupán egy hálózsák volt nálam. Sajnos a szúnyogok ki is használták a lehetőséget, és bár 71 km-t tekertem ezen a napon, nem volt nyugodt éjszakám.

2013. 07. 14. vasárnap Kellemesen hűvös, kissé párás hajnalon korán elkezdtem készülődni. Elegem volt már a szúnyogok elleni küzdelemből. Öt órakor már a harmattól vizes dűlőúton próbáltam tekerni, ami a magas fű miatt csak néha sikerült.

	A közeli napraforgótábla virágai már szépen beálltak az éppen kelő napra, amikor végre kiértem az addigi dűlőútról a vasút melletti szervizútra. Hosszan tekertem a zúzalékköves úton, a távolba vesző, végtelen kiskunsági síkság közepén. Élveztem a még kellemesen hűvös reggelt, s bár néha egy-egy vonat elment mellettem, ez sem zavarta a békés harmóniát. Hamarosan elérve ráfordultam az Alsószenttamásra vezető bekötőútra.
A településen olyan börtönviselt emberek élnek, akik megpróbálják újrakezdeni az életet, és itt a Szent Jobb Lator templom közelében azt is érezhetik, hogy ez soha nem késő. Pihenésképpen végigsétáltam a templom mögött lévő kálvárián, elgondolkodtam a halála pillanatában megtért bűnözőnek szentelt templom aktualitásán. A korareggeli napfényben ragyogóan állt a hófehér templom a pusztában. Egy gyors reggeli után folytattam utamat a vasút mentén, csakhogy most már a túloldalán, egy alig felismerhető szekérúton,
	mely lassan balra hajlott, és Bösztörpuszta előtt ki is vezetett a közeli országútra. Egy őzike bogarászott éppen az út szélén, de sajnos egy érkező autó hamar elzavarta. Előtanulmányaimra hagyatkozva tudtam csak folytatni utamat, mert a túrajelzések lassan elenyésztek, az utolsót később a Nagyállás vasúti átjáróban láttam. Küzdelmes út várt rám a megélénkülő erős szélben, az egyhangú poros úton. Tikkadtan, porosan értem Homokszentlőrincre, ahonnan kezdve kicsit könnyebben haladhattam a Nagy-ér csatorna mentén kacskaringózó gyalogúton.

Aztán az út elkanyarodott a csatornától, és sík terepen vezetett Dunavecse felé. A szeles, kristálytiszta időben szinte karnyújtásnyira látszott az M8-as Duna-hídja. Fél tízre értem el a várost, ahol éppen ekkor kezdődött a mise. Ki is használtam az alkalmat, majd egy óra múlva már az újra megjelenő ritka jelzések mentén kerekeztem a Duna töltésén. Elhaladtam az M8-as híd alatt, majd lefordultam a töltésről Apostagra.

A község után egy új kijelölésű szakaszra tért a Magyar Zarándokút. Élvezettel figyeltem a földutat, melyen először sík, később dombos terepen Dunaegyházára jutottam. Átérve a településen egy erdei gyalogúton folytatódott a túra, homokos úton, szép fák árnyékában. Az Ebédlesőhegyen álló geodéziai toronyhoz egy alig észrevehető, rövid ösvény vezetett fel a ritka fenyőerdőben. Megpihentem a toronynál, sajnos a tetejére nem lehetett felmenni. Köves, vízmosásos földút következett, melyen komolyan figyelni kellett az ereszkedésnél. Aztán szelídült a lejtő, az út is jobb lett, és bokrok, fák között elértem az 52 sz. főutat. Kereszteztem, majd a présházas, szőlős, nagyon hangulatos vidéken begurultam Soltra. Majdnem egy teljes kört írt le az útvonal a városban, hogy kissé délebbre ismét a szőlőhegyre kapaszkodjon vissza.

Lihegve értem fel a domb oldalában futó útra, ahol hamarosan egy nagyon kedves pihenőhely invitált ebédelésre. Egy ház mellett felállított hatalmas szőlőprés, padok, asztal és csodás kilátás.

Még hullott ringló is volt a közeli fa alatt, álmomban sem kívánhattam jobbat! Alaposan belaktam és kigyönyörködtem magam, aztán elindultam az addig csodált völgy felé a Duna irányába. Keresztülvágtam a réten, érintettem Révbérpusztát, majd a töltésen vezető, kissé egyhangú úton elértem a Teleki kastély elvadult parkját.

Kerestem volna a GCKALI geoládát, de a sűrű növényzet és a rengeteg szúnyog jobb belátásra bírt. Közben viszont rátaláltam a Teleki sírhelyre, ahol gróf Teleki Sándorné és négy gyermeke nyugszik, akik közül csak egy érte meg a felnőttkort. Megrendítő.

A kastély mellett sétáltam ki a kertből, majd jó nagy kerülővel visszatértem a töltésen futó aszfaltos útra. Hosszan, jó lendülettel tudtam haladni ezen a jó minőségű, árnyas szakaszon, majd Harta felé elkanyarodva már jóval nehezebben a napos, igen meleg úton. Itt azt hiszem el is néztem a jelzéseket, mert a következőt csak Dunapataj után találtam meg, így erősen valószínű, hogy valójában továbbra is a dunai töltésén haladva éri el a várost. (Na majd legközelebb megnézem!) Mindenesetre egy fagylaltozás után hamar továbbmentem a kényelmes bicikliúton a Szelidi-tó felé.

Zajlott az élet a tó körül, én pedig kihasználva a lehetőséget, jót fürödtem a strandon. Kipihenve, felfrissülve vágtam neki a Kalocsáig tartó 15 km-es egyhangú, kietlen szakasznak, és bár talán nem is volt olyan vészes, mint ahogy előre gondoltam, azért határozottan jólesett

	Szakmár-Gombolyagon némi változatosság. Megcsodáltam a falu határában a különleges képekkel díszített zarándokszállást, elgondolkoztam a megtorlásként kivégzett 15 magyar honvéd emlékére állított emlékhelynél. Vajon milyen lehetett a sorsuk, mi miatt kellett ilyen fiatalon meghalniuk? Ehhez hasonló kérdések sorjáztak még hosszan a gondolataimban, így már csak azon kaptam magam, hogy Kalocsa határában járok. Tettem egy kerülőt a bazilika felé, végigsétáltam a főutcán, aztán a temetőnél kettéágazó zarándokút Hajós felé induló ágán hagytam el a várost.
De ekkor már erősen esteledett, ezért egy megfelelő kukoricás szélén megágyaztam magamnak. Szó szerint, mert frissen kaszált szénából királyi fekhelyet készítettem, még egy alkalmi „baldachint” is rögtönöztem a szúnyogok ellen. Kényelmesen elhelyezkedtem alkalmi fekhelyemen, miközben az éppen lebukó nap vörösre festette a látóhatáron a fákat. A tegnapinál egy kicsit nyugodtabb volt az éjszakám, bár valószínű, hogy ehhez a nehéz terepen letekert 100 km is erősen hozzásegített.

2013. 07. 15. hétfő Csomagom alig lévén, jó korán, háromnegyed ötkor, enyhén fátyolos ég alatt vágtam neki az új napnak. Mire kiértem a mezőről, már sikerült is izomlázas tagjaimat értelmes munkára bírni.

Az országútról egy rövid letérő nyílt balra, egy szőlős, présházas domb tetején álló geodéziai torony felé. Éppen akkor kelt a nap, amikor felértem az út szélén álló harangláb és feszület mellé. Bár tovább már nem sok érdekeset vártam, de lendületből még elmentem az utca végéig,

…és tátva maradt a szám. Teljesen valószínűtlenül egy csodálatos rózsakertben találtam magam. A párás hajnalon fantasztikus illatot árasztott magából, tökéletesen elvarázsolt a hangulata. Ez a kis domb maga volt a varázslat, jó kezdése volt a mai napnak.

Visszatértem az országútra, hogy a falu túlsó végén egy alig észrevehető földútnál balra letérjek róla. Hangulatos mezők, veteményeskertek mentén elértem Homokmény öreg temetőjét, ahol kalandos módon megtaláltam a GCMEGY geoládát, majd áttekerve a falun az országútról ismét letérve Sármégy templománál megkerestem a láda virtuális pontját is. Megreggeliztem a

régi templom szépen feltárt falainál. A közeli napraforgó táblában madarak daloltak, pockok zörögtek, távolban már oszlott a reggeli pára. Nagyon élveztem a reggel hangulatát, majd folytattam utamat a forgalmatlan aszfaltos országúton. De az öröm nem tartott sokáig,

mert egy kereszteződéstől földesre váltott az út, és így jóval nehezebb volt rajta haladni. Cserébe viszont erdők, mezők mentén, változatos hangulatú terepen kalauzolt át a Duna-Völgyi-Főcsatorna hídjáig, hogy azon átkelve egy igazi mocsaras, ingoványos terepre tereljenek a jelek. A közeli Vörös mocsár elnyúló végébe vezetett be itt a túra, és bár látszott az út gondos kiépítése, a magas fű, és néhol cuppogó talaj miatt igen nehéz, bár nagyon élménydús szakasz várt itt rám.

Csodálkozott is egy helyi gazda, akivel szóba elegyedtem, aztán meg csak szidta az út építőit, hogy azóta sem tartják karban, és csak elgazosodik az egész. Volt benne némi igazság, de azért én sem vagyok „cukorból”, így fél óra múlva kissé sárosan, de egy csodálatos élménnyel gazdagodva Császártöltés utcáin kerekeztem a közeli horgásztavak felé. Megpihentem egy padnál a Rudi kopjafa közelében, miközben kellemes emlékek tolultak fel bennem. Egy régebbi túrámon emlékezetes éjszakát töltöttem itt a tavak mellett, jó volt visszagondolni rá.

Friss lendülettel folytattam utamat a lápos terület szélén, elhaladtam egy gémeskút közelébe épített pihenő mellett, és nemsokára már a Hajósi pincefalu romantikus utcáin tekertem. Most nem sokat időztem a faluban, s a kiépített bicikliúton hamar át is értem Hajósra. Szerencsémre találtam egy biciklis boltot, ahol tudtam vásárolni műszerolajat, mivel már kétségbeejtően nyikorgott a kiszáradt, poros bicikliláncom. A javítás után megnéztem az Érseki-kastélyt, majd elhagytam a falut. Császártöltés előtt a mocsárban azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem, lehet! Derékig érő gazban, alig felismerhető nyomvályús úton vergődtem az erdőn át, csupán a zárt erdő elhagyása után vált kissé járhatóbbá az út. Volt egy hely, ahol mintha nem lett volna elég a fűtől láthatatlan buckák nyaktörő akadálya, még egy méhecske is megtámadott, és megcsípte a kezem. De végre kiértem egy járhatóbb földútra, majd lassan elértem egy aszfaltozottat, mely nyilvánvalóan egészen Dusnokig elvezetett (volna).

Csakhogy, a GPS-em egyértelműen jelezte, hogy a zarándokút vonala letér egy földes útra, és nem kevés lelkierő kellett hozzá, hogy elhagyva a kényelmes utat, kövessem a letérőt. Pedig bőven megérte, mert egy kis kápolnából, az 1889-ben állított Feketi-keresztből, és a közeli Mária-forrásnál kialakított kis tóból álló szimpatikus zarándokhelyhez vezetett. Először is volt egy különleges hangulata, másodszor nem volt teleaggatva az ilyen helyeken megszokott giccses szentképekkel, harmadszor pedig egy csekély árnyékú fa alatt bőven volt pihenésre alkalmas hely. Ki is használtam a lehetőséget, és a déli nagy melegben kiadósat ettem és pihentem a fa enyhet adó árnyékában.

Bő fél óra múlva vágtam neki a folytatásnak, mely már nem tért vissza az előző kényelmes útra, hanem hátulról, egy földúton közelítette meg Dusnokot. Kacskaringós utcákon átértem a településen, majd ráálltam az 51 sz. főútra, melyről hamarosan lekanyarodtam egy ipartelepnél. Raktárépületek, elhagyott istállók között tekertem vagy másfél kilométert, amikor a buszfordulónál elfogyott a betonos út és egy jól járható földúton folytathattam utamat. Erdősávok, magaslesek mentén lassan átértem a közeli erdő túlsó végére, ahol már egy jóval jártabb úton jutottam el az M9 autópálya széléig, majd a pálya mellett a Szent László híd keleti lábáig.

Tulajdonképpen ez volt az uticélom, innen már a Duna túloldalán vezet tovább a zarándokút, de azt én most már nem követtem. Jóleső érzéssel pihentem meg és ennek örömére jól belaktam elemózsiám utolsó adagjával. Igaz, volt még előttem feladat, hiszen vissza kellett még jutnom Kalocsára a Magyar Zarándokút fő gerincvonalán, de ezt már könnyű karikázásnak képzeltem. Nem is lett volna semmi gond, ha nem éppen akkor javítják a töltésen futó aszfaltos utat, és nem kell hosszú kilométereken keresztül 5-10 cm mély homokban vergődni. Fárasztó is volt, nem is haladtam, és ráadásul még egy eső is elkapott. A töltés lábánál lévő erdőben kerestem menedéket, de itt meg a szúnyogok ettek meg. Végül beértem Fajszra, ahol a temető egyik hatalmas fája alatt vészeltem át az eső végét. Jó helyem volt és ide látszott a közeli impozáns templom is, de amúgy pár perc alatt el is állt már a zápor. A falu túlsó végén lementem a dunai komphoz, melynek felújított régi épülete szolgál most zarándokszállásként, s ekkor ismét rám zúdult az eső. Nem úgy, mint először, hanem ömlött, szakadt, mintha dézsából öntenék. Nagy szerencsémre éppen egy fedett pihenőben ért, így ezt is megúsztam szárazon.

Mondanom sem kell, hogy ezután erősen igyekeztem, hogy minél hamarabb túljussak a nyílt terepen. Éppen ezért Bátyáig komoly lendülettel zavartam le az utat, s bár ijesztgetést még kaptam, esőből már nem jutott. Viszont Bátyán az addigi erőltetett menet miatt egy komoly fáradtság lett rajtam úrrá, ráadásul néhány kekszen kívül már komolyabb ennivalóm sem maradt. Némileg erőre kaptam attól a kevés kalóriától, és szerencsére a falu utáni hangulatos kerülőút is elterelte a figyelmemet a fáradtságról, így aránylag hamar elértem azt a helyet, ahol bezárult a kör, ahol két napja kelet felé elhagytam a várost.

Letelepedtem egy parkban a városon átvezető 51 sz. főút mellett, és megkönnyebbülten hívtam Klárit, hogy hol várom Kalocsán. Bár csupán 85 km-t tekerten ezen a napon, sokkal fáradtabbnak éreztem magam, mint tegnap, de ki bánta, hiszen három nap alatt, 258 km-rel a lábamban, sikeresen lejártam a tervezett utat. Hamarosan meg is érkezett Klári, és alig ismert rám, úgy lebarnultam a túrán. Bepakoltam a biciklit és kényelmesen hazaautóztunk.

Emlékezetes, jó hangulatú utat jártam végig, nagy szerencsém volt az időjárással is, igazán kellemes utat tudhattam magam mögött.