Magyar Zarándokút

Esztergom–Dobogókő

Hosszú hétvégére esett március 15. ebben az évben. Meg is mozdult az egész ország, hogy aztán le is álljon… országutakon, hóakadályokban!

2013. 03. 15. péntek Erősen gondolkodtam, hogy elinduljak-e, de úgyis régóta szerettem volna kipróbálni magam téli viszonyok között, hát itt volt az alkalom. Feleségem is elutazott egy programra, így reggel már az Esztergomi Bazilikánál ért fiamék aggódó hívása, hogy várnak egy közös reggelire. Egyértelmű volt a céljuk, de elkéstek. Nekem viszont jólesett figyelmességük!

Körbejártam a bazilikát, kilátóból elnéztem a Duna felé, megkerestem a GCSABA geoládát, majd az erős szél miatt gyorsan lementem a völgybe, hogy a túloldalán megmásszam a dombot a Szent Tamás-kápolnához. Nagyon szép rálátás nyílik innen a bazilikára és a völgyben elterülő városra. A hamisítatlan téli időben leereszkedtem a meredek sziklafal lépcsőjén, és a kietlen belvárosban találtam magam. Egy gyors reggeli után neki is vágtam a hegynek, a temető melletti úton. A temető végénél a zarándokút tesz egy rövid kitérőt az elhanyagolt Jó Pásztor kápolna felé, s igaz, hogy ez már nem része az útnak,

én még felmentem a stációk mentén a Kálvária kápolnához is. Innen is szép kilátás nyílik a városra, és bár a hóban nem volt könnyű feljutni, bőven megérte. Mindenkinek ajánlom ezt a rövid kitérőt.

Kedves családi- és présházak mentén elmaradt a város, és bokrokkal szegélyezett ösvényen vitt tovább az út. Csakhogy a bokrok a friss hó súlya alatt teljesen belógtak az útra, és a legkisebb mozdításra az összes havat a nyakamba szórták. Egy bottal próbáltam utat törni magamnak, de így is jócskán vizes lettem mire felértem egy szélesebb ösvényre.

Elértem, majd elhagytam a sziklák között megbújó kettős keresztet. Később a fennsík egy útelágazásánál csodára leltem, igaz látszólag csupán egy Pléhkrisztust találtam a ligetes erdőben.

Ott még nem is annyira értettem meg (hiszen lekötött a küzdés heve), de ezen a képen már igen: A fagyott, fehér világban „élettel” teli halott Krisztus teste csodálatosan fejezi ki a keresztény hit titkát.

Hamarosan emelkedni kezdett az út, és a szűz tiszta hóban álló Mária-szobor mellett, csúszkálva, szuszogva értem fel a Vaskapu menedékházhoz. Hamisítatlan téli idő uralkodott a hegytetőn, tomboló szél, hófúvás, lábszárig érő hó. A kilátó teraszáról vissza lehetett látni az eddigi utamra, egészen a Duna vonaláig, sőt még tovább is. Ebben a fehér világban gyönyörűen kontrasztosan látszott Esztergom, a bazilika, a Mária Valéria híd. Még kerestem a GCVASI geoládát, de a lejtős terepen feladtam. Semmi kedvem nem volt kitörni a nyakamat.

Érintetlen ösvényen és hóban ereszkedtem le a hegy túloldalán egészen a jelzésig, ahol egy gyümölcsösben álló elhagyott házikóban meghúztam magam. Ebédeltem, megszárítkoztam, majd élesen balra fordulva folytattam utamat egy enyhe lejtésű réten. A rét végénél lévő magaslesen ismét megpihentem, élvezve a közben már lecsillapodott időt. Különleges érzés része lenni ennek a látszólag mozdulatlan, megdermedt, békés világnak. Mivel a fákról állandóan a nyakamba hullott a porhó, kifejezetten örültem a Barátkúti erdészház előtti aszfaltos

szakasznak. De örömöm nem tartott sokáig, mert egy alig elképzelhető helyen megint a fák közé tereltek a jelek. Ekkor éreztem először, hogy erősen fáradok. A puha hó, és a lépésenként vissza-visszacsúszó lábam csak úgy szívta ki az erőmet. Ez a rész már inkább szenvedés volt mind élmény.

Pilisszentlélek feletti dombon aztán találtam egy jó táborhelyet, ahol hamar elhelyezkedtem. Érdekes dolog így hóban sátorozni, de nem olyan vészes, mint amilyennek gondoltam. Éjszaka is csupán a lábfejem fázott, ami nekinyomódott a sátor hideg falának. Nyugodt éjszakám volt. Csupán 17 km-t haladtam ezen a napon, és az már világosan látszott, hogy nem tudok úgy haladni, mint ahogy terveztem. Sajnos a hó erősen visszafogott. De csodaszép volt a fehér csipkés világ, így nem bántam. Jutok, ameddig jutok.

2013. 03. 16. szombat Gyönyörű reggelre ébredtem, csak ne kellett volna kimászni a hálózsákból. Azt hiszem a havas táborozás a reggeli kimászások miatt nem lesz népszerű nálam. A ragyogóan napfényes időben gyorsan összepakoltam és lesétáltam a faluba.

Hamar átértem a barátságos, de még alvó falun, majd egy aszfaltos úton elértem a Pálos kolostor romjaihoz. A mélykék ég alatt, a napfénytől szikrázó szűz hó alatt pihenő kolostorrom maga volt a nyugalom. Hosszan elméláztam ezen a helye, mert a hangulata különösen magával ragadó volt.

„Sajnos” a jelzések nem az aszfaltos úton vittek tovább. Így viszont, bár nehéz terepen, csodálatos szépségű ösvényeken haladtam. A ragyogó napfényben szikrázó, fehér hóval csipkézett fák látványa felejthetetlen élményt jelentett. Vágtam magamnak egy botot és azzal tisztítottam magam előtt az utat, hogy ne a nyakamba hulljon a hó. Jó fáradtan értem a Pilismaróti-patak mentén a Hoffmann-vadászházhoz. A közeli kútnál lévő pihenőnél ebédeltem, és nekivágtam a Szakó-nyeregig tartó komoly emelkedőnek. A csúszkálós, emelkedő csak úgy szívta ki az erőmet.

És a java csak most kezdődött: fel az Ilona-pihenő mellett a Tost-sziklákra. Még száraz

időben sem lenne semmi, hát még csúszós, havas terepen. A szikla tetején lévő pihenőnél, bár néhol térdig süllyedt a lábam a hóba, a tegnapi szél fantasztikus alakzatokat épített kénye-kedve szerint.

Megszelídült az emelkedő, és a gerincútról szép kilátás nyílt itt is, ott is Visegrád felé. Egyszer csak egy fiatal pár jött szembe velem, és a fiú: -Hol járunk!? -felkiáltását a táj iránti csodálatának véltem. Némi idő kellett mire kitisztult a kép, hogy valóban fogalmuk sincs, merre járnak. Elmagyaráztam neki, meg is mutattam a GPS-en és elköszöntünk egymástól. De innentől egyre sűrűbben találkoztam kirándulókkal, és hamarosan elértem a Rezső-kilátót.

Itt már a csúcshoz hasonló szépségű látvány fogadott, majd tízperc alatt átértem a közeli Dobogó-kőhöz. Hatalmas hátizsákom és felszerelésem láttán több kiránduló arcán láttam megvillanni az őrülteknek kijáró, értetlenséggel párosuló elismerést. De igazuk volt, és én is úgy gondoltam nem erőltetem tovább az utat. Fel is szálltam a hamarosan érkező buszra. A velem szemben ülő kolléga Pomázon, a leszállásnál csak annyit kérdezett: -Kint éjszakáztál? –és az ő tekintetében villant először megértő tisztelet.

10 km-t sem haladtam ezen a napon, de elég is volt belőle. Bár úgy terveztem, hogy egy nap alatt eljutok idáig, és száraz időben a 27 km reális is lett volna, de a hóban gyaloglás nagyon kimerítő volt. De nem baj, így is nagyon sok szép élményt adott ez a márciusi téli túra.