Magyar Zarándokút

Máriaremete –M0 Dunahíd

Több kis túrát foglalok egybe a következő leírással. Az útvonal folytonosságából adódóan időben ide-oda ugrálok a beszámoló alatt.

2012. 05. 28. hétfő Ragyogó szép időben indultam kerékpárommal a Máriaremetei kegytemplomhoz, hogy felmérjem a Magyar Zarándokút itteni szakaszát. Pünkösd napján itt tartják a karizmák ünnepét, éppen Erdő Péter bíboros beszéde végére értem oda. Alaposan bele is keveredtem a megmozduló tömegbe.

Kicsit szétnéztem, majd eltekertem a közeli Szentkúthoz. Nagyon hangulatos hely, pihenés gyanánt megkerestem a GCMAKE geoládát, bár nem volt könnyű logolni a jövő-menő emberektől. Élveztem a kellemes tavaszi délutánt, majd belevágtam a felmérés folytatásába. A Náncsi Néni vendéglője, majd a Nagy-rét után kereszteztem a Nagykovácsi utat, és a Gyermekvasút mentén kapaszkodóba kezdtem. A beboruló ég láttán ekkor kezdtem rádöbbenni arra, hogy még esőkabátot sem hoztam, annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy elromoljon az idő. Hatalmas fák alatt, hosszan a vasút mentén szépen elértem a Szépjuhászné közelében lévő

Pálos kolostorromot. Itt időztem egy kicsit kifújni az emelkedő fáradalmát, közben leolvastam a GCBSKR virtuális láda jelszavát. A Budakeszi út után már kezdett cseperegni az eső, de még nem okozott gondot. Ismét a kisvasút közelébe szegődött az ösvényem, de ekkor már nem viccelt az eső. Mint amit dézsából öntenek. Próbáltam egy nagyobb fa alatt menedéket keresni, de hamarosan átázott. Ekkor egy ki fahíd alatt húztam meg magam, de ez sem sokat ért, ráadásul még a fejem is jól beütöttem. De ekkor már minden mindegy volt, így esőben folytattam az utat és Makkosmáriánál az esőházhoz már ázott ürgeként érkeztem. Egy sorstársam is szárítkozott a tető alatt, bár ő az esőkabátjával jobban megúszta a vihart.

Fél óra múlva a Csacsi-rét, és az ismeretlen katona sírja mentén, kis kitérővel elértem az Anna-rét szélén álló Szent Anna-kápolnát. Élvezetes volt az enyhén borongós, eső utáni hangulat, és már a vizes ruha sem igazán zavart. A Normafa mentén elmentem a víztoronyhoz, hogy megkeressem a GCIHVT láda jelszavát, majd visszatérve, a tv adótorony felé folytattam utamat. Alig találtam meg a letérőt az aszfaltos útról, ahol viszont a sárral gyűlt meg a bajom. De kárpótolt kínlódásomért az a kilátás, ami ezen az enyhén lejtős terepen fogadott.

Aztán hamarosan beértem a fák közé, és itt már minden gond nélkül elértem a különös hangulatú Úti Madonna-kápolnát. Kicsit időztem itt, de a vizes ruha miatti fázás, hamar tovább lendített. A szerpentines ösvényen, a fák alatt már-már esti sötétben leértem a völgy aljába, és egy keskeny hídon átkelve felkapaszkodtam a domb túlsó oldalára. Hamar elértem a Nőszirom utca végén lévő kilátópontot. Kedves nekem ez a hely, hisz távolba vesző ifjú koromban itt töltöttem két napot nővérem iskolájának akadályversenyén. Pontőrök voltak itt, és én melléjük szegődtem. Akkor még egészen
		más volt a kilátás, a Gazdagréti lakótelep nem létezett, és a végtelenbe vesző, titokzatos táj nekem a csodát jelentette. Lehet, hogy innen indult el a természet iránti rajongásom, de az is lehet, hogy ez kezdetektől bennem volt, csak itt mutatkozott először. Mindenesetre még ma is bepárásodik a szemüvegem az emlékétől. Köves, néha nehezen járható ösvény vezet innen lefelé a régi kőbánya gerincén. A sziklás kiemelkedések időnként szép kilátást engedtek a város felé. A nehéz terepen csak tolni tudtam a biciklit, néha mászva a vállamon kellett vinni, de lassan így is leértem a völgybe futó útra.

Innen már gyorsan hazaértem, és közben szinte meg is száradt a vizes ruhám. Igaz még be sem náthásodtam, de jó lecke volt: azóta mindig, mindenhova viszek magammal esőkabátot.

2012. 06. 03. vasárnap A következő hétvégén folytattam a felmérő túrát. Kora délután feltekertem a Farkasréti temetőhöz, és a Hegyalja útnál elkanyarodtam. Hamarosan egy kis parkban állított feszületnél erről az útról is letértem. Komoly ereszkedéssel legurultam a Lejtő úton egészen az Apor Vilmos térig.

Vértanú püspökünk szobránál megakadtam. Amerre kerestem a további utat (a Jagelló út felé), arra nem találtam jelzést. Viszont találtam a Böszörményi út irányába. Hamar rájöttem, hogy ez a Mátyás-templom felé vezető alternatív út kezdete. Tehát ezen mentem tovább. Elérve a Márvány utcát ráfordultam, később kereszteztem az Alkotás utcát, majd a Krisztina templomot hátulról megkerülve a Vérmező mentén ismét elveszítettem a jelzést. Mintha elfogyott volna a festéke a jelfestőknek?! Pedig majd negyed órát kerestem, de mindhiába. Mondjuk, innen már szinte adja magát az út, de nem mindenki ismeri így a fővárost. Tehát az elképzelt jelzés mentén felsétáltam a romantikus lépcsőkön a várba a Mátyás-templomhoz.

2013. 12. 15. vasárnap 2013. decemberére már fel voltak festve a Gellérhegy felé vezető jelzések is.

Vasárnap délelőtt indultam az Apor Vilmos tértől gyalogosan a Csörsz utca irányába, és hamarosan egy eldugott temetőre lettem figyelmes. Az 1890-es évektől használt ortodox zsidó temetőnél álltam. Több mint 50 éve élek Budapesten de erről még nem is hallottam. Ma már nem temetnek ide, de szépen renden van tartva. A gondnok készséggel beengedett körülnézni, fantasztikus atmoszférája van. Végigmentem a Csörsz utcán, majd egy parkon átvágva elértem a Hegyalja utat. Rövid sétával jutottam a Gellérthegy oldalába, ahol egy gyalogúton nekivágtam az emelkedőnek.

A földalatti víztároló tetején található a „Pest és Buda egyesítése” szobor. Szépen ábrázolja Duna két partján elterülő városrészeket megszemélyesítő alakok vonzalmát. Szép keretet ad a szobornak a nagyszerű kilátás a budai várra. Pár lépés múlva elértem a Filozófusok kertjét, mely környezet ismét jó alkalom volt egy kis elmélázásra.

Néhány hontalan sátra közelében, egy fenyőliget földes útján vitt tovább a jelzés, de hamarosan ismét aszfaltozott sétányon baktattam. A Szent Gellért-szobor mögé értem, mely pontosan az Erzsébet-híd folytatásában helyezkedik el. Szép kilátás nyílik innen a hídra.

Aki nem ismeri a hegyet, itt meglepődve tapasztalhatja, hogy az út a hegy meredek oldalába vájt, sziklás ösvényen fut tovább. A városi szakasztól legkevésbé várt romantikus ösvényről csodálatos kilátás nyílik a pesti oldalra, és a hegy lábánál folyó Dunára. Viaduktokon, kilátóhelyek mentén lassan átértem a hegy túloldalára, és ereszkedve lassan elértem a sziklatemplomot.

2012. 05. 13. vasárnap Délután sétálhatnékunk támadt feleségemmel, Klárival.

A Sziklatemplomtól indultunk, melynek előterében Pálos Fogadóközpont van kiépítve. Itt többek között Magyar Zarándokút zarándokútlevele is beszerezhető. Kevesen tudják, hogy a II. világháború kezdetén sok, hazájából elüldözött lengyel menekült talált menedéket ebben a templomban. Ennek állít emléket a Lengyel kápolna. A szerzetesrend működését 1950-től a kommunista diktatúra betiltotta, sok szerzetest börtönbe vetettek és mártírhalálba küldtek. Templomukat 2 m vastag betonfallal zárták le. Vajon mitől rettegtek…?

Még felsétáltunk a templom feletti sziklán állított millenniumi kereszthez, majd visszatérve a Duna partra elindultunk dél felé. Elhagytuk a Műszaki Egyetemet, a Petőfi hidat, aztán jobbra fordultunk, hogy megnézzük a Magyar Szentek templomát. Bementünk a nyitott, modern

stílusban épített templomba, ahol nagyon jólesett egy kis békés nyugalom a nyüzsgő város után. Megcsodáltuk parkosított, árkádos belső udvarát, majd az Infoparkon átvágva folytattuk utunkat a Rákóczi híd felé. Rövid sétával ez a híd is elmaradt, és feltűnt előttünk a Kopaszi gát parkja. Egy elhanyagolt gát és a hozzá tartozó öböl volt itt hosszú évekig, de az elmúlt időszakban kitisztították, beparkosították és nagyon kellemes pihenőterületet hoztak létre.

Ezen keresztül vezet a zarándokút is, így mi is örömmel betértünk a parkba. Sokan pihentek, sétáltak, sportoltak a városban elvétve található különleges hangulatú szép helyen. Végigmentünk az öböl partján vezető sétányon, átkeltünk egy fahídon, aztán a csónakházak utáni réten még

vadkacsákat is megcsodáltunk. Annyira megszokták az ember közelségét, hogy el sem repültek közeledésünkre.

A park végénél Klári buszra szállt, hogy visszamenjen az autóért, én pedig tovább mentem a hangulatosnak legkevésbé sem mondható Budafoki úton. Nem is mentem tovább a kondorosi úti benzinkútnál, ahol a kút biciklis pihenőjénél vártam meg életem párját.

2012. 04. 23. hétfő Rendhagyó módon ezt az utat fordított irányba: az M0-tól a Kondorosi út felé jártam be. A Magyar Zarándokút esetén ez azért nem mindegy, mert a turistautaktól eltérően itt a felfestett jelzések csak egy irányból láthatóak, így ezen a túrán mindig „visszafelé” kellett néznem. Én csupán a környék alapos ismeretével mertem vállalkozni erre.

Délelőtt kerékpárral vágtam neki a szakasznak az M0-ás híd lábánál. Végigmentem a kiépített bicikliúton az évszázados fákkal övezett Hárosi-öböl partján, majd a horgásztelep házai mellett kiértem a 6 sz . főút mellé. Nemsokára a bicikliút élessen jobbra fordult és régi, elhagyott épületek mellé kanyarodott. Nem a legszebb szakasza ez az útnak, de szerencsére nem tartott túl sokáig. Aztán a jelek, szinte érthetetlen módon, letereltek az eddig követett bicikli útról, és a vasút alatt átvezettek a Nagytétényi útra, majd a Tóth József utcánál balra fordulva nekivágtak a dombnak. A lépcső tetejéről visszanézve már sejthető volt, hogy jó oka van ennek a kitérőnek: gyönyörű kilátás nyílik innen a Dunára.

Budafok-felsővárosi utakon egy keresztet érintve elértem a kálváriát. A házak közé ékelve

csodálatos hangulatú golgota van itt, az öreg tuják árnyékában. A kő mellvédjéről fantasztikus panoráma nyílik Budafok belvárosára és a Dunára. Sokáig nézelődtem innen, mert mindig magával ragad ennek a helynek a varázsa, majd az ódon hangulatú budafoki házak között a kálvária lépcsőjén lassan lesétáltam az 1760 körül épült Kálvária kápolnához.

Régi kastély közelébe ér le az út a patinás Péter-Pál utcára. Bár a jelzések jobbra vezetnek tovább, érdemes egy rövid kitérőt tenni balra az utca felsőbb szakaszára. Hatalmas gesztenyefák alatt jutottam a budafoki Szent Lipót templomhoz, majd a forgalmas Leányka utcát keresztezve a zarándokút visszatér a Duna irányába. A térképet nézve kicsit értelmetlennek tűnik elhagyni a Dunát és bejárni ezt a kitérőt a hegyre, de bátran kijelenthetem: annyi szépséget, hangulatot és látnivalót ad Budafok ősi része, hogy bőven megéri a fáradtságot.

Aluljárókon jutottam vissza a Duna partján futó bicikliútra, mely itt a Hosszúréti-patak hídja miatt egy „U” kerülőt ír le. Eltekertem a „Dunaparty megálló” nevű, angol buszokból kialakított vendéglő mellett, mely inkább érdekességével, semmint szépségével hívja fel magára a figyelmet. A hatalmas folyó túloldalán a csepeli kikötő, északra a Rákóczi híd látszik, délre pedig a távoli ismeretlenbe vesznek a folyó habjai. Közben szép lassan el is értem a Kondorosi utat.

Sajnos még várt rám egy délutános műszak a munkahelyemen, de így is kellemes kiruccanás volt ez a mai napi tekerés.