Közép-Dunántúli Piros

Zirc - Eplény

2024. 05. 04. szombat Erre a hétvégére esett a választásom, mivel hét közben nem ígértek esőmentes, egybefüggő három napot. Reggel 6 órakor indult a vonatom, és 8 után már Zircen is voltam.

A még kicsit fátyolos ég alatt hamar el is rendeztem az itteni bélyegzést, majd észak felé elhagytam a várost. Hamarosan balra letértem a jelzésről, hogy megnézzem a temetőn túl a Walla-Ányos grófi sírkertet. Elhanyagolt helyre számítottam, de nagyot tévedtem!

Szépen kitisztított, rendezett, máig használatos temetőkertet találtam, az 1700-as évek végétől kezdve, akár 2015-ős új sírhelyekkel is. A tavaszi szépségén túl a lelkemnek is jólesett rendezettsége! Lám, ilyen is van!

Visszatérve a jelzett útra egyhangú ballagás várt rám, az itt még kevésbé látványos Cuha-völgyben. Néha levadásztam egy-egy geoládát, de Porva-Csesznekig alig történt valami… ha csak az nem, hogy jöttömmel időnként felriasztottam a patakból egy-egy feketés szárnyú, gólya méretű gázlómadarat. Fényképezni esélyem sem volt, de különleges élményt jelentett.

Az állomáshoz közelítve aztán kezdett megnövekedni a forgalom, bár itt még a normálisabb túrázókból. Elrendeztem a bélyegzést, kicsit nosztalgiáztam ezen a számomra több kedves emléket idéző helyen, aztán menekültem a már erősen növekvő nyüzsgésből. Tettem egy kitérőt a GCCUHA geoláda közelében lévő forrás felé, de a foglalatlan forrás csupán egy sáros pocsolya a dzsinzsdás erdei talajon. Sajnos sok forrásunk a gondozatlanság miatt hasznavehetetlen. Kár értük!

Innen már pár lépés alatt elértem azt a pihenőt, ahol néhány éve egy hangulatos éjszakát töltöttem. Mivel közel jártunk már délhez, letelepedtem néhány túratárs közelébe ebédelni. Amíg „megfőztem” a levesemet, átgondoltam, hogy milyen típusú kirándulókkal találkozhatunk:

- egyesek észre sem veszik a többi túrázót, nem keresnek szemkontaktust, ha rájuk köszönök, nem is értik mit akarok.

- mások már felfogják, bár nem értik a fura, bizalmaskodó köszönés célját, de legalább visszaköszönnek, ha már így szokás.

- és vannak (bár velük inkább csak másnap találkoztam), akik értik és igénylik is a túratársak üdvözlését, keresik is velük a kontaktust.

Ez van, de legalább kijönnek a friss levegőre, s az itteni szokásokat meg majd lassan megtanulják!

Egyre szebb részekre jutottam, ahogy észak felé haladtam. Már közel a völgyhídhoz hallom ám, hogy jön a vonat. Egyszer csak vad dudálásba kezdett, amint zakatolva átment a hídon. Egy perccel később már én is látom a hidat: legalább 10 ember, köztük több gyerek, nyüzsgött rajta, s még jó, hogy csak a hídon voltak, és nem mentek be az alagútba! Ezt a felelőtlenséget… Nem irigylem a masinisztát!

A híd után, ha lehet, még többen voltak a völgyben. A gázlóknál meg-megakadt a mozgás, a pihenőkön teljes volt a foglaltság. Aztán a legtöbben balra letértek a Vinye felé vezető makadámúton, én pedig jobbra, a Kőpince-barlang felé vettem az irányt.

Kívül-belül megcsodáltam a barlangot, jólesett a békéje. Megkerestem a GCKOPC geoláda jelszavát, majd beballagtam Vinyére a bélyegzésért. Komoly élet folyt a településen: légvár, hordóvonat, jövés-menés, étterem… Pihenés gyanánt nézelődtem egy ideig, megettem egy müzlit, majd a jelzésről letérve, mivel volt egy kis dolgom Bakonyszentlászlón, Csikóvár felé hagytam el a falut.

Amúgy évek óta izgatott, hogy mi található a térképen Csikóvárként jelölt helyen, s bár sejtettem, most már biztosan tudom, hogy mára már semmi! Viszont feljebb, az erdő közepén találtam egy kopjafát. A felirat rajta: KITAIBEL PÁL 1757-1817. A név nem mondott semmit, de a régi évszámon erősen elcsodálkoztam. Aztán itthon kiderült, hogy hazánk neves botanikus, kémikusa volt, csupán az én tudásom hiányos erősen. Ma is tanultam valamit!

Meglepően hamar beértem a faluba, s nem is csodálkoztam, hogy a közkút már csak a térképen létezik. – Na nem baj, majd a parkban a forrásnál veszek vizet! – gondoltam, de tévedtem. A központi parkban kialakított Bottyán János-forrás sem működött, s mivel már alig volt tartalékom, vizet kellett szereznem. Már éppen a közeli vendéglőből akartam kérni, amikor megakadt a szemem a főtéren jelölt közkúton, amit eddig nem vettem észre. Egy próbát megér, gondoltam, és csodák-csodája, működött! Ezen felbuzdulva még szerencsét próbáltam a Margaréta fagyizóban is, ahol az üres gyomromat töltöttem meg mindenféle finomsággal. Mit is mondjak, jól éltem!

Később már ismét a központi parkban pihentem, amikor a szemem sarkában valami mozgást vettem észre. Egy fürge mókus szaladgált a park füvén. Több se kellett, elő a fényképezőt, s nekiláttam „vadászni”.

Majdnem egy órát lestem, és követtem mozgását. Szokva lehetett már az emberekhez, mert egészen közel engedett magához, így kifejezetten éles képeket sikerült készítenem. Néha már az volt az érzésem, mintha pózolna nekem. Ritka nagy élmény volt!

Aztán mire beleuntunk a fotózásba, már el is ment az idő, s bementem a park mellett álló templomba. Egy óra múlva, lelkileg, testileg felfrissülve vágtam neki a rövid folytatásnak. Az Erdei horgásztó felé vettem az irányt, amikor egyszer csak a turistautat egy villanypásztor kerítése zárta el. Egy ötven méteres szakaszon kellett volna átjutni, hogy ismét szabadon járható szekérúthoz érjek, így viszont majd egy kilométeres kerülőre voltam kényszerítve.

Mivel szorított az idő, nem sokat vacilláltam: meggyőződtem, hogy nincs áram a kerítésben, s átbújtam a szálak között. Csodálatos réten vezetett tovább a szekérút, melyet a lemenő nap fantasztikus fényekkel világított meg. A rét végére érve már le is bukott a nap, s hamarosan egy fiatal fenyves fái között találtam is egy kellemes tisztást az éjszakai táboromnak. Felvertem a sátrat, megettem a vacsorámat, s a komolyabb sötétedésre el is pihentem a fekhelyemen.

Még megpróbáltam felhívni Klárit telefonon, de nem volt térerő. Írtam hát egy sms-t, s egy szerencsés, rövid időre felvillanó halvány térerővel elment az üzenet. Sajnos a terepválasztás már nem volt ilyen sikeres: bár sima volt a talaj, de kicsit lejtett oldalra, így nem volt túl kényelmes. Viszont a mai napon legyalogolt közel 24 km megtette a hatását, kellően kipihentem magam az éjszaka folyamán.

2024. 05. 05. vasárnap Ragyogó napfényes idő fogadott reggel. Leápoltam a bal sarkamat (mostanában reggel, rálépéskor erősen belenyilall a fájdalom), s a pakolást követően belevágtam a mai napba.

Nem ma kezdtem a túrázást, de mindig csodálattal töltenek el a ragyogó reggelek. Az oldalról laposan sütő nap érdekes fényviszonyai, a párás fűszálak csillogása, a reményekkel teli új nap várakozása, titokzatos, varázslatos érzést sugall. Leginkább ezért a varázslatért vállalom a kint éjszakázás többlet terheit. Ez az érzés pótolhatatlan, ezt csak kint éjszakázva lehet átélni!

Hosszan gyalogoltam ebben az üde hangulatban. Közben elhagytam már Fenyőfő magasságát, leelőzött két terepbiciklis, aztán fokozatosan kezdett emelkedni az út. Egy alkalmas helyen megreggeliztem, majd folytattam a megterhelő kapaszkodást. Nem tréfadolog, hisz az indulási 250 m-es szintről 700 m-ig kell felkapaszkodni. Meglepően hamar elértem a Kék-hegyi földvár felé menő letérő kezdetét. Itthon még terveztem, hogy esetleg megnézem a maradék sáncokat, de ott már eszemben sem volt 100 m-es szintet veszíteni a keservesen megszerzett magasságomból.

Végül csak elértem a Kőris-hegy csúcsát, ahol a gömb lokátor árnyékában meghúzódó Vajda Péter kilátó csábított még egy kicsi mászásra. Fenséges kilátás nyílik a kilátóból, élveztem is a megérdemelt jutalmat. Aztán elvégeztem a bélyegzés procedúráját, miközben befutott egy Kéktúrát járó kolléga. (Ezen a részen rövid ideig együtt fut a és a jelzés) Ő a hagyományos panziótól panzióig túrázást űzte, s így természetesen kis zsákkal. Megbeszéltük a túráink tapasztalatait, terveinket, vágyainkat, majd kipihenve magunkat, ki-ki folytatta a maga túráját. Jólesett ez a találkozás!

Lefelé persze sokkal kényelmesebben telt az út, meglepően hamar elértem az Odvas-kői barlangot. Még megkerestem a GCODVA geoládát, majd egy nem veszélytelen meredek szakaszon lementem a barlang szintjére.

Kifejezetten hideg volt a tágas barlangban. Mire körbejártam, s megcsodáltam, már több társaság is felérkezett az országút felől, én pedig, mivel a gyomrom már erősen jelezte a delet, letelepedtem elkészíteni az ebédemet. Csodabogárnak járó tisztelettel néztek is az ezután érkező kiránduló családok. Viszont a szuszogásukból, halálra válásukból ítélve, nem bántam, hogy én felülről érkeztem a barlanghoz.

És valóban, később lefelé sem volt könnyű menni, milyen lehet itt felfelé kapaszkodni!? Aztán leérve az országútra teljesen véletlenül rátaláltam a bélyegzőre a felfelé induló jelzés kezdeténél. (Én az Odvaskő étterem kapujában tudtam.) Végül aztán csak el kellett menni az étteremig, mert bár van egy szép kút a rét közepén, használhatatlansága miatt vizet sehol máshol nem lehetett találni. Most, hogy a covid miatt sokan rászoktak a kirándulásra, természetjárásra, lehet, hogy megérné ezeket az elhanyagolt, lepusztult kutakat felújítani!

A közeli és jelzések elágazásánál megcsodáltam a rétet, ahol néhány éve töltöttem egy éjszakát a Bakonyi Gyilkos-tó felől jövet, majd nekivágtam a folytatásnak. Kényelmes útra számítottam, és az is volt, a néhol hangulatos tóvá duzzadó Vörös János-séd mentén, hisz a régi Franciavágási kisvasút töltésén vezetett az ösvény. Errefelé is több helyen jelzett a térkép forrásokat, de rendre egyik sem volt használható.

Egyszer csak néhány gyerekből és felnőttből álló társaság férfi tagja megszólított, hogy segítsek nekik. Hogyan jutnak el a Gyilkos-tóhoz? (Kicsit olyan volt, mint a klasszikus vicc: - Hol vagyok? – Hát itt, a Bakonyban. –Na, nem úgy, hanem melyik földrészen?) Elmeséltem néhány verziót, de kiderült, hogy nem csak térben vannak megzavarodva, hanem idővel is szűkösen állnak. Szóval nem mindenki tudatos turista, aki az erdőben gyalogol!

Aztán rájuk bízva a döntést, folytattam utamat a csodálatos erdőben. Hamarosan a mai napra kiszemelt táborhely közelébe, a Király-kúthoz értem. Már az furcsa volt, hogy nem találtam a bekötő ösvényt, aztán amikor toronyiránt, gps alapján próbálkoztam bejutni, hamar úgy döntöttem, hogy nem etetem meg magam a kullancsokkal. Bár a leírás szerint egy pihenő is van a kútnál, odajutni teljesen reménytelennek tűnt. Ez alapján el tudtam képzelni a pihenő és a kút állapotát. Mivel még csak négy óra felé járt az idő, inkább folytattam utamat egy jobb táborhely reményében.

Azt hiszem, a Bakony legcsodálatosabb részén jártam: körös-körben bükk-erdő, a maga fantasztikus „oszlopcsarnokával”. Maga az út pedig igazán könnyen volt járható a régi vasút töltésein, bevágásain. Voltak helyek, ahol meg kellett állni, hogy legyen időm felszívni a csodás hangulatot. Az oldalvölgyeknek megfelelően időnként komoly hurkokat írt le a földút, ezekkel még látványosabbá téve a ballagást. Pápavár magasságában aztán elértem az aszfaltos utat, ahonnan kezdve már fokozatosan eltűnt a varázslat. Bélyegeztem a kereszteződésbe kirakott pecséttel, majd elhagyva az aszfaltot, újabb szépségek felé vettem az irányt.

Elérve a leágazást a Tiszta-víz forrás felé, ösztönösen elindultam rajta, de hamar meggondoltam magam. Vizem van, a forrásokról nincs jó tapasztalatom, inkább a Fekete-séd partján álló időszakos Indián tábor felé vettem az irányt. Jól döntöttem! Olyan csodálatos helyre kerültem, hogy tábort is vertem a patak partján. Még elmentem az időszakos tábor felé, ahol frissen kaszált rét, gondosan összecsomagolt indián sátorrudak jelezték, hogy élő még ma is ez a szenvedély.

Megragadva az alkalmat, alaposan, tetőtől-talpig megfürödtem a patakban, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a kidőlt fák rönkjein, és kiadósat vacsoráztam. Ennél kellemesebb tábort álmaimban sem kívánhattam. Nem bántam, hogy egy kicsit megtoltam a mai napot a maga 33 kilométerével, így legalább volt rá esély, hogy holnap (az utolsó napfényesnek ígért napon), elérem Eplényt. Most a talaj is pompás volt, csupán térerő volt egyenlő a nullával.

2024. 05. 06. hétfő Reggel is csodásnak láttam a tábort. Fantasztikus hangulata volt a kanyargó, itt-ott zúgókon lebukó víz varázslatának. Hamar összepakoltam és 7 óra előtt már el is indultam.

Nem ilyennek képzeltem az út folytatását: szelíd völgyben ereszkedő utat képzeltem, szemben a valósággal, mely egy vadregényes, eleinte patak mentén kanyargó, majd emelkedőre felvezető út volt. De a valóság szebb volt, mint a képzelet! Aztán kiértem egy hatalmas rét szélére, ahol már végképp elakadt a lélegzetem.

A harmatos fűszálakon ragyogóan csillogott a szikrázó nap, a levegőben madarak repkedtek, itt-ott szalmagurigák tették változatossá a tájat, s a távolban kissé párás hegyek zárták le a látóhatárt. S ha mindez nem lenne elég, volt itt egy hangulatos ház, melynek a neve is titokzatos: Öreghálás Tátott szájjal vágtam neki a mezőnek, alig győztem magamba szívni a hangulatát.

Mindezek megkoronázásaként egyszer csak feltűnt valami mozgás a szemem sarkában, ami azonnal el is tűnt egy guriga takarásában. A gépet előkészítve, óvatosan mozogva, egyszer csak megláttam egy rókát.

Gondtalanul vadászott a harmatos fűben, én pedig a szalmaguriga takarásában egészen közel tudtam hozzá lopózni.

Nagyon élveztem a helyzetet, készültek a fényképek, de váratlanul valamit meghallhatott őkelme, s vad rohanásba kezdett. Csak a rét szélén állt meg visszanézve felmérni a helyzetet, és miután mindent megnyugtatónak talált, békésen besétált az erdőbe. Nem hittem, hogy lesz még kaland, de nem kellett sokat várni rá. Leértem a rét végébe, ahol a Gella-patak gázlóján vezet tovább az ösvény. Csakhogy a patak valamilyen kialakult gát miatt tóvá duzzadt, s így esélyem se volt rá, hogy átkeljek rajta.

Átgondolva a helyzetet oldalazásba kezdtem a lefolyás irányába, s ott sikerült is átkelni a patakon.

Hosszan csodáltam a gátnál átbukó vizet, különleges hangulata volt ennek a természetesen keletkezett tónak itt az erdő szélén. Kezdtem visszatérni a „lebegésből”, s rádöbbentem, hogy fogytán az ivóvizem. Kilenc évvel ezelőtt jártam már itt, s emlékeztem, hogy van itt egy működő forrás. A túra tervezésekor be is jelöltem magamnak a helyet, s most erősen reméltem, hogy még működik, s fel tudom tölteni a kulacsomat.

Akkor a forrásnál találkoztam Miklóssal, aki itt a forrás közelében rendezkedett be, saját bevallása szerint véglegesen. (Csak a téli hónapokban megy be lakottabb területre.)

Nem is nagyon kellett keresgélnem a helyet, szinte hívott az ösvény, s látszott, hogy igazat beszélt hajdanán Miklós. Egy nomád pajta, tető áll az erdőben. Oldalfalai nincsenek, de komolyan be van rendezve: lábosok, evőeszközök, tűzrakó hely, kemence, polcok, ruhák, könyvek, bicikli, stb. A tábor előtt felirat: Welcome home Le is pihentem itt egy reggeli erejéig, hátha megjön az otthon gazdája, bár nem tudtam eldönteni, hogy idén kiköltözött-e már.

Mindenesetre komoly tisztelet ébredt bennem iránta, hisz a környéken példás rend uralkodott, a forrás tisztán, vidáman folyt, látszott, hogy Miklós gondos gazdája a tanyának.

Visszatérve az ösvényre, lassacskán másik arcát kezdte mutatni a táj. Felső-Hajag 621 m-es csúcsát kellett meghódítanom, mely nem adta könnyen magát. Végül szuszogva felértem a csúcsra, ahol tettem egy kis kitérőt a Bakony Rádió Klub felé (itt végre volt egy kis térerő, s fel is hívtam Klárit), majd tovább a régi Szovjet rakétabázis irányába. Érdekes egy ilyen katonai bázis, de a legjobb az ebben, hogy már csak a múlté. (Reméljük!)

Lefelé a hegyről nem túl sok különlegességet tartogatott az út. Hamarosan elértem az Augusztin-tanyát. Ez nem a megszokott, állattartós tanya, hanem egy gondosan rendezett épületegyüttes. A bélyegző is egy szépen kiépített pihenőnél található. Induláskor szembetalálkoztam egy 3 fős társasággal, akik erősen csodálkoztak nagy pakkomon. Aztán megbeszéltük, hogy ők is az utolsó szakaszukat járják a KDP-ból.

A tanya utáni első kanyarnál két dolgot figyeltem meg:

1. Egészen jól látszik innen a Kőris-hegyi gömb lokátor (hisz egy nagy kört ír le itt a túra)

2. Egy pillanatra láttam egy vaddisznót, de már csak a fenekét tudtam lefényképezni. 10 másodperccel előbb kellett volna érkeznem.

Aztán meglepően hamar elértem a Német-tanyát, amelynek közelében van egy forrás kút. Mivel közel van az úthoz, meg is találtam a szememmel, de most nem volt szükségem vízre. (Nem is biztos, hogy tudtam volna venni belőle.) Később, a tanyáról induló autóból kérdezték, hogy bevigyenek-e a faluba. Nem éltem a lehetőséggel, hisz már alig volt 5 km-re a település, s akkor kimaradtak volna azok a szépségek, pld. lovak, tövisszúró gébics, amelyeket itt láttam.

Hárskúton a kút miatt pihentem le a temetőnél, s készítettem el mai levesemet. A falutól dél-keletre, az Esztergáli-forrás mellé terveztem eredetileg a mai tábort, de másként alakult. Viszont a bélyegzés után a központban felmerült bennem a gondolat, hogy legalább a környéke felé kerülök, s be is fordultam a Mosoly utcába, de sajnos a kerülő út, ellentétben a térképpel, le volt zárva egy kapuval. A helyi „kiskirály” a fél falut lezárta, nem is tudom, hogy jutottam volna el a forráshoz! …biztos elkopik az út, ha gyalogolunk rajta! Itthon láttam, hogy még a jelzés útvonalát is módosítani kellett a közelmúltban ezen a környéken.

Így aztán a főúton mentem el a faluvégi másik közkútig, ami (bár a térkép nem jelöli), a másik temető előtt áll. …a halottnak kell a víz, az élő meg vesszen szomjan! Szóval van véleményem néhány mai tendenciáról!

Végre elhagytam a falut, s a Borzás-hegy felé vezető út parkolójában egy megálló autó vezetője hangosan rám köszönt. Látszott, hogy ő is túrára indul. …szerencsére él még tisztesség e világban.

Kitartó kapaszkodó kezdődött innen, de mire kezdett volna elegem lenni, már alig voltam néhány száz méterre Papod 646 m-es csúcsától. Ez meglepően könnyen ment, ezt teszi, ha pihent az ember és teli a gyomra.

A toronyban csodálatos kilátás fogadott: dél felé látszott Veszprém, s mögötte a Balaton víztükre zárta le a látóhatárt. Kelet felé nézve, nagyon messze, felsejlett egy alig látható hegy. A Badacsonynak gondoltam, de itthon jöttem rá, hogy az bizony - jó 30 km távolságból- a Somló.

Lent, ismét a padoknál, elmerengtem a két hősi halott pilóta hőstettén. Megkerestem a GCPP0D geoládát, majd induláskor még egymásra mosolyogtunk a parkolóból éppen megérkező kollégával. Szép út kezdődött innen, időnként sziklás környezetben, időnként békés erdőben, de ami a legfontosabb: folyamatos ereszkedéssel. Elég volt már a kapaszkodókból, meg igyekeztem is, hogy minél hamarabbi vonatot érjek el Eplényben. Ahogyan egész utamon, errefelé is több őz ugrott meg mellőlem, de mire kapcsolhattam volna, már köddé is váltak. Aztán végjátékként megtörtént a ritka kivétel, én láttam meg előbb egy őzet legelni. Készült is néhány kép róla, de azért ez sem volt túl bamba. Később még egy nyulat is sikerült lencsevégre kapni, de előbb…

…gyanús lett, hogy ez még nem az eplényi völgy, s rá is döbbentem, hogy van még előttem egy 100 m magas dombhát. Nem hiányzott, és azt hittem, soha nem is lesz teteje. Aztán végül mégis átbillentem a csúcson, s a lihegős, fáradt ereszkedés közben „kaptam jutalmul” ezt a bizonyos nyúl- fényképezési lehetőséget.

Innen már csak a végjáték maradt. Hamarosan már az állomás kavicsát tapostam, s kiderült, hogy van még egy órám a vonat érkezéséig. Ezt kihasználva uzsonnáztam egyet, s a mai napi 30 km-rel a lábamban, estére szerencsésen haza is érkeztem. Közel 87 km volt az elmúlt három nap legyalogolt távolsága, s a teljes Közép-Dunántúli Piros utat 322 km túrázással teljesítettem. Köszönöm a lehetőséget, s az invitálást a különlegesen szép tájakra!