Közép-Dunántúli Piros

Iszkaszentgyörgy - Eplény

2024. 04. 11. csütörtök Kicsit több, mint egy hónapja Iszkaszentgyörgyön megszakadt az akkori túrám az elromló időjárás miatt. Most vonattal, majd busszal érkeztem a túra indulási pontjához. Alig múlt 7 óra, amikor már a kastély kertjében sétáltam. Nem időztem sokat a parkban, csupán a ráhangolódás kedvéért vágtam át rajta. Kifelé tartottam már belőle, amikor az iskolába igyekvő gyerekek jöttek szembe velem. Elég korán kezdtem ezt a napot!

A falu utolsó kútjánál megtöltöttem kulacsomat, majd szőlős, kertes övezetben elkezdtem kapaszkodni az Iszkahegyre. Szép környék ez, sok hétvégi pihenőház van itt, de néhányan itt is laknak. Lassan elfogytak a házak, majd elértem a kopár, lapos csúcsot. Nem bírtam ellenállni a csábításnak, s először elsétáltam a bánya peremére. Nem semmi bánya üzemel itt: a hatalmas kráterekben markolók dolgoznak, teherautókat pakolnak. Ennek is megvan a maga varázsa!

Aztán átmentem a geodéziai toronyhoz, ahol fantasztikus kilátás fogadott, majd a lapályos terepen elsétáltam Leányvágó felé. Kissé lepukkant hétvégi házak mentén vitt tovább utam, majd hamarosan elértem a Száraz-horog keleti peremét képező szilaképződményt.

Itt kellett döntenem, hogy a jelzésen átvágok keresztbe a horgon, vagy letérve a jelzésről, észak felé végigjárom a különleges területet. Az utóbbi mellett döntöttem, és nagyon nem bántam meg. A köves, sziklás talajba évmilliók alatt, mély völgyeket vágott a víz, melyeknek széleit, mint pompás „várak”, szegélyezik a levágott sziklafalak. Úgy terveztem, hogy sokat tekergőzöm ezen a környéken, s bár nem könnyű a terep, de annál látványosabb.

Alig győztem betelni a szebbnél szebb sziklacsúcsok csodálatával. Néhol egyszerű növények telepedtek meg a sziklák tetején, s most pompás virágukkal örvendeznek a tavasznak. Szinte észre sem vettem, hogy elértem a Száraz-horog felső végét, ahol nyugatra fordulva, a mély völgyön átvágtam a horog túlsó peremére. Itt egy kicsi pihenő, rövid fennsík fogadott. Éppen egy csodálatos elterülő fenyőt csodáltam, amikor a közeli murvás úton elszaladt egy autó… majd még egy, még egy, s így tovább.

Éppen azon gondolkoztam, hogyan fogok átkelni az úton, amikor kezdtek elmaradni. Később, a Szenes-horog bejáratát pedig egy, a „Nézők elől elzárt terület” feliratú szalag zárta el. Ekkor kezdett felsejleni bennem a gondolat: -Lehet, hogy rally verseny lesz a hétvégén? -(Az is lett!)

De nem igazán zavart a dolog, hiszen elhagyva a mozgalmas környéket, a horog alján vezetett az ösvény majdnem 2 km hosszon. Ha eddig irigyeltem volna a völgy nyugalmas mélyének hangulatát, most volt rá bőven lehetőségem kiélvezni varázslatát. Időnként jobbról, balról egy-egy égig érő sziklafal szegélyezte az utat, máskülönben béke honolt a környéken. Csupán a völgy felénél, a nemrégen elhagyott, jelzés keresztezésénél gondolkoztam el egy kicsit, hogy a horog alsó felét egy rövid átkötéssel lerövidítem, de hamar elvetettem a gondolatot. Időm volt bőven, ragyogott a napfény, nem volt hova sietnem. Meg-megállva, néha kicsit lepihenve bandukoltam, élvezve a különleges élményt.

Amikorra kezdett volna egyhangúvá válni a terep, elértem a horog déli végpontját, s az út élesen visszafordulva felkapaszkodott a horog nyugati falára. Nem volt könnyű felmászni a sziklás, meredek emelkedőn, de a fenti látvány mindent megért. Nem sokan járhatnak erre, mert a kidőlt fák érintetlenül hevernek ott, ahova estek. Nehéz volt a terep, de nagyon élveztem.

Aztán szelídült a környék, laposodtak a szegletek, s egy hatalmas füves pusztaságon találtam magam. Itt, az utolsó fák alatt ejtettem meg szerény tízóraimat (hisz oly régen volt már a reggeli), és nekivágtam a Baglyas-hegyre vezető pusztaságnak. A szabad mezőn tombolt a szél, de amint a néhány, életét itt tengető csenevész fán látszott, ez itt megszokott helyzet lehet. Bélyegezni sem volt könnyű fent a csúcson, még jó, hogy mára már enyhülő szelet mondtak. Mi lehetett itt tegnap?!

A kilátás viszont csodálatos volt: szinte a lábam előtt hevert az Inotai erőmű elhagyott épületegyüttese, távolban már jól látszott Várpalota, s körben a végtelen látóhatár.

Lefelé a hegyről szintén sziklák, szurdokok szegélyezték utamat. Nem részletezem, mert elmondva már egyhangúvá válhat, de átélni annál különlegesebb volt. Később, már közel Inota városrészhez szelídült a táj, itt egy daloló madár bőven hagyott időt lefényképezni. Aztán érintettem, majd el is hagytam a lakott terület szélét, hogy hamarosan elérjem a különleges Inotai-vízfolyást.

Két sziklafal közé szorulva folyik a patak, melyet ebben a zárt völgyben víztározónak duzzasztottak fel. A falu széle felér a tározóig, így még különlegesebb hangulatot kölcsönöz a tájnak.

Nem volt egyszerű leereszkedni ezen a meredek sziklás oldalon, bár egy ösvény jelezte, merre érdemes. Eredetileg a környékre terveztem a mai tábort, lett is volna alkalmas hely a sziklák védett katlanában, de korán volt még táborveréshez. Így sétálva a tóparton elballagtam a túlsó sziklafal végéhez, ahonnan már könnyebben fel lehet jutni a temető útjain. Reméltem, és jól, hogy a temetőben lesz kút (kettő is volt), így le is pihentem a felső végében lévő padon.

Egy barátságos, szépen felújított kápolna előtt, s egy már levelező fa mellett állt a pad, s így minden kívánalmat kielégítő pihenőhelyem lett. Neki is láttam a mai ebédem elkészítésének. Újabb szokásom szerint megfőztem a kemping főzőn a levesemet, ami napi egyszeri meleg ételt biztosít.

Háromnegyed órával később testileg, lelkileg feltöltődve vágtam neki a folytatásnak. Szükség is volt erre az erőgyűjtésre, mert a Várpalotán átvezető 3 km-es szakasz nem a legfelemelőbb szakasznak ígérkezett.

Hosszas baktatást követően elértem a központot, ahol a Múzeumkert étteremben bélyegeztettem, majd a Thury vár felé vettem az irányt. A vár mellett szépen rendezett park várja a város pihenni vágyó lakóit, s egy-egy megfáradt vándort. Nem sokáig tartott a park, de legalább már a városból sem volt sok hátra. A Vár-völgyben vágtam neki a Bakonyba vezető útnak, s hamarosan, elfogva a napot, jócskán beszűkült a völgy.

Errefelé már nézelődtem éjszakai táborhely után, és bár lett is volna a völgy alján szépen kialakított pihenő, de a korlátozott védettsége, és a fény hiánya tovább lendített. Később felkapaszkodtam a völgy oldalára, ahol már szebbnél-szebb, napfényes helyek is lettek volna, de még vitt a lendület. Végül a Bátorkő vára feletti, egyik kilátó ponthoz épített pihenőre esett a választásom. Innen csodálatos rálátás nyílt a várból megmaradt romfalra, volt leülési lehetőség a padokon, és a sátornak is volt széltől, kíváncsi szemektől kellő védettsége. Este még, akár a Hamuháznál, befutott (kerekezett) egy terepbiciklis, de még csak nem is köszönt. Akkor, ott legalább köszöntöttük egymást, bár sok szó akkor sem esett!

Vacsora és az esti „szertartást” követően le is pihentem, s áldottam az eszemet, hogy szélvédett helyre telepedtem. Minden ígéret ellenére éjszakára nem hogy enyhült volna, de tombolóra erősödött a szél. Biztos helyemen békében hallgattam tombolását. A mai napon kicsit több mint 31 km-t haladtam, és jót pihentem a békés, de szeles éjszakában.

2024. 04. 12. péntek Reggel is csodálatos volt a kilátás, csak a fényviszonyok voltak mások. A tomboló szél miatt hamar visszamentem a sátor szélvédett helyéhez, és gyorsan összepakoltam.

Meredek ösvény vezet innen a vár lábához, néhol kifejezetten figyelni kellett. Leérve a szemem-szám tátva maradt a csodálattól. A reggeli nap ragyogóan világította meg a nem kicsi romfalakat. Bebarangoltam, amit csak lehetett, később lementem a Vár-völgy talpáig. Szinte szédítő innen nézve a maradék várfal magassága. Nem lehetett könnyen bevenni hajdanán ezt a várat!

Miután kigyönyörködtem magam, folytattam utamat a Márkus szekrénye csúcsa felé. Hamarosan megszűnt a kapaszkodás, s az erdős táj átalakult ligetes, sztyeppéssé. Itt található a soron következő bélyegzőhely, ahol be is ütöttem a füzetembe a lenyomatot.

Jó érzés volt nyíltabb terepen járni, láttam is egy citromsármány párt, szorgosan bogarásztak a fűben. Több évvel ezelőtt egy ilyen madarat mentettem meg nyaralónk vízgyűjtő hordójából. Szegény belepottyant, s nem tudott kimászni belőle. Innen egyenes út vezet Tés felé, de én tettem egy kitérőt a Köveshegy felé. Mondhatnám úgy is, a régi (mára már megszüntetett) jelzést követtem. Később láttam is le nem szürkített régi jelet. Igazából a geodéziai toronyhoz igyekeztem, mostanában begyűjtöm az utamba kerülő geotornyok kódjait.
	Ez a kerülő viszont nem csak a kód miatt érte meg... de ne vágjunk a dolgok elé! Szóval a toronynál nekiláttam reggelizni. Kicsit el voltam maradva vele, és már nagyon éhes voltam. Egy mélyen barázdált felületű kőasztalnál ültem le, ami igazán hangulatossá tette a dolgot. Sajnos a vízzel voltak gondjaim, kicsit elszámoltam magam, s a hirtelen jött meleg még szívta is ki belőlem a folyadékot. Később már szédelegtem is a szomjúságtól, de végül Tésen, bár nem túl könnyedén, sikerült pótolnom a folyadékhiányt.

Folytatásban az Öskü-úti dűlő mentén haladtam Tés felé. Egyszer csak komoly mozgolódás kezdődött jobbra tőlem: egy szarvasrudlit zavart meg érkezésem. Rutinosan előkészítettem a fényképezőmet, s valóban, jó 100 m-rel előttem át is vágtak keresztbe az úton. Olyan 20-25-en lehettek, de csupán egy fiatal bika fejét sikerült lefényképezni.

Bosszantott a dolog, de még el sem ült bennem az élmény, amikor a ligetes táj egy nagyobb tisztásán egy őzet tudtam, igaz picit távolról, lencsevégre kapni. Később is láttam őzeket, de ezekre még időm sem volt rámozdulni.

Aztán megtörtént a csoda: egy, a tilosba behajtó autók ellen, az úton keresztben kiásott árok és a mögötte lévő földkupacon túl megláttam egy rókát. Ő még nem vett észre, felém gyalogolt, és alig lehetett tőlem 50 m-re. Megmerevedtem, s szorgalmasan fényképeztem. A földkupachoz ért,  amikor az átmászás miatt kicsit körülnézett, s ekkor szúrt ki magának. A sorozat következő képén már csak a loboncos farka látszik a földkupac mögül, olyan hirtelen tűnt el. Meg volt az elégtétel az elbaltázott szarvasok miatt, hihetetlen élmény volt ilyen közelről így lencsevégre kapni egy rókát. Aztán már csak a csodás tájon baktatás maradt egészen Tésig, de ez a sok élmény kimaradt volna, ha nem megyek el a geotoronyhoz.

             A faluban az első kút át volt alakítva tűzoltócsappá… és a második is. Több kutat nem is mutatott a térkép a faluban. A szomjúságtól szédelegve bélyegeztem, majd egy hölgytől kértem vizet, aki nagyon kedvesen adott is. Azt hiszem ez életmentő volt. Aztán eszembe jutott a temető, ahol mindig van víz. Itt sem csalódtam, s jó is volt, mert a hölgytől kapott vízzel már csak félig volt a kulacsom. Kihasználtam a lehetőséget, s elkészítettem a már szokásos meleg levesemet, s pihentem egy kiadósat.
Egy óra múlva teli hassal, újult erővel vágtam neki a folytatásnak, mely szép, de kevésbé jellemző úton vezetett. Aztán elértem egy makadám utat, ahol már minden elő volt készítve a holnapi rally versenyhez, s ezen, egy unalmas gyaloglás után értem el a Vadalmás-forrás körüli pihenőhöz. Ide terveztem a tábort, de a holnapi rally jobb belátásra bírt: nem fogok tudni holnap innen egy tapodtat sem tovább menni! Neki is vágtam a Római Fürdőnek, ami csodálatos. Nem ismeretlen számomra, de mindig ámulatba ejt. Hosszan bementem a szurdokba fényképezni a csodákat, majd megkerülve a szurdokot visszatértem a makadám útra.

S ekkor jött a fekete leves: 2,5 km gyaloglás makadám és aszfaltos úton, jórészt emelkedve. Az egyik szusszanásnál a mellettem elmenő autó visszatolatott, s aggódva kérdezte a sofőrje, nem vagyok-e rosszul. Megnyugtattam, hogy nem, de már nagyon vártam a letérőt az erdő felé.

		Kárpótlásul a hosszú aszfalt miatt, különösen hangulatos erdőkön vezetett ez a szakasz. Egy elkerített résznél távolról láttam egy őzikét, majd hamarosan elértem a Csengő-hegyi kilátót. Ez ikertestvére az Iszkaszentgyörgyinek, és szép kilátás nyílik róla. A mellette lerakott korhadt gerendák tanúsága szerint nem régen esett át egy felújításon. Miután kigyönyörködtem magam, megkerestem a közeli GCA2B3 geoládát is, és nekivágtam egy közel 3 km-es egyenes szakasznak. Azt hittem unalmas lesz, de alaposan tévedtem.
Széles nyiladékon haladt az út az enyhén jobbra lejtős talajon. Nem volt könnyű rajta a járás, hiszen a jobb lábfejem állandóan ki volt csavarva a ferde talaj miatt, de mégis szép, jó hangulatú út volt ez. Az út szélén sorban álltak a magas-, vagy „talpas” lesek. Az út jobb oldalán hirtelen, időnként szinte szédítően szakadt le a mélység.

Egyszer csak motozásra, apró zajozásra lettem figyelmes. Körbenéztem és majd megállt bennem az ütő. Csíkos vadmalacok játszadoztak egy fatörzs mögött, mellettük pedig egy bivaly állt. –Mit keres egy bivaly a csíkos malacok mellett? –kérdeztem magamtól, s azonnal tudtam, hogy nem bivaly az, hanem az anyakoca. Még éppen sikerült néhány képet csinálnom róluk, amikor a koca észrevett és el is iramodott. Persze a malacok vele együtt. Hogy ezen a túrán mennyi állatot látok!

Aztán lassan elértem az egyenes végét, ahol egy hurokkal levezetett az út az azóta már jelentősen szelídült jobboldali völgybe. A körös-körben dúsan virágzó medvehagyma olyan volt, mintha hómezőn járnék. Különleges élmény tavasszal „havas” erdőt látni!

Nem is tudtam ellenállni, s egy üldögélésre alkalmas farönk mellett úgy döntöttem, itt fogok éjszakázni. Kényelmesen tábort vertem, békésen megvacsoráztam, s beszéltem Klárival. Közel 28 km jutott a mai napra, s a szomjúságon kívül semmi gond nem volt. El is határoztam, hogy legközelebb két kulacsot hozok. A kalcium pezsgőtabletták hatására az izomgörcsök is elkerültek. Békés, nyugodt éjszakám volt.

2024. 04. 13. szombat Megszokott módon, ahogy világosodott, fel is keltem. Még félig bambán kidugtam a fejem a sátorból és látom ám, hogy két szarvastehén legelészik tőlem alig 30 m-re. Olyan meglepő volt, hogy komolyan „magamra kellett parancsolni”, hogy vegyem elő a fényképezőt. Aztán készítettem egy csomó képet róluk a még derengő félhomályban. Nem panaszkodhatom: vadban gazdag túra ez a mostani!

Aztán ahogy elkezdtem matatni, a szarvasok szépen eloldalogtak, s én nekiláttam csomagolni. Jó háromnegyed óra múlva, belemerülve a pakolásba, csörtetésre lettem figyelmes, s lám: most meg egy szarvasrudli rohant el a közelemben.

Ezt már alig hittem el, ennyire nem lehet szerencsém! Évekig alig láttam szarvast, most meg egy úton már harmadszorra. Elkészültem, s neki is vágtam az útnak. Mivel mára már nem sok maradt, elhatároztam, hogy teszek egy kitérőt a közeli, Alsópere pusztatemplom romja felé. Tényleg nem volt nagy a kerülő, de sajnos nem találtam semmit. A romokat már teljesen elnyelte az enyészet. Ennek ellenére nem bántam, hogy elmentem, mert a szép, reggeli erdőben jólesett a kis bemelegítő ballagás.

Errefelé, ha lehet még inkább megfogott a „havas erdei táj” hangulata. Persze ehhez a reggeli fényviszonyok, és az éjszakai medvehagymás táborom emléke is hozzájárulhatott.

Pár száz méter múlva gondozott területhez értem: elértem az Alsóperei Arborétum kerítését. Még a környékén is fasorok, rendezett fatelepek jelzik, hogy kultúrtájhoz érkeztem.

Egyszer csak megakadt a szemem, az arborétum kerítésén belül, egy nyúlon. A fűben ült, s közel kellett mennem a kerítéshez, hogy ne zavarja a fényképezést a rács. De a nyúl továbbra is mereven ült a helyén. Olyan buták: azt hiszik, ha nem mozdulnak, nem is látszanak. Pedig ez látszott, nem is akárhogyan! Alsóperepusztán két hatalmas fa védelmében megbújó feszület és harangláb közelében van a bélyegző. Elintézve a bélyegzés procedúráját, víz után néztem, de közkutat sehol nem láttam.

Embert is csak egy pillanatra láttam, amint beült az autójába, és el is hajtott. Az egész puszta három-négy házból áll, körbejártam az egészet, de hiába. A panzióba még be is kopogtam, de minden zárva volt. S ekkor vettem észre a panzió udvarán egy kerti csapot. Érdekes szerkezetű a nyitója, de ha a kart felhúztam, széles sugárban ömleni kezdett a víz. Köszönet érte!

Teli kulaccsal, vidám lélekkel vágtam neki a folytatás nem kis emelkedésének. Felérve a tetőre egy távoli vízfelületen akadt meg a szemem: marslakó legyek, ha az nem a Balaton! S valóban, pedig az innen min. 20-25 km.

Ragyogó napfényes időben élmény volt a széles, füves nyiladékon ballagni. Később zártabb lett a gyalogút, itt-ott sziklák is megjelentek. Az ivásra alkalmatlan Köves-kutat értem el, s ha már itt jártam, a GCKovK geoládát is levadásztam. Később az ösvény ráállt egy régi vasúti töltésre, mely már csak a térkép tanúsága alapján fedezhető fel. Hogy eltűnnek régi dolgaink, hogy visszaveszi az erdő, ami az övé!

Aztán ráálltam egy aszfaltútra, ami már nem volt túl nagy élvezet. A hegy oldalában futó nyomvonalról viszont szépen látszottak a völgy aljában elterülő duzzasztott tavacskák. Mivel már kellően éhes voltam, letelepedtem egy farönkön reggelizni. Érdekesen is nézett rám egy szemből érkező túratárs, de a köszönésen kívül nem szólt semmit. Aztán továbbindulva láttam, hogy alig 500 m-rel később egy kellemes pihenő is lett volna, így már értettem csodálkozó tekintetét. Így jártam!

Ismét néhány száz méterrel később pedig már el is értem az eplényi síparadicsom épületeit. Meglepően mozgalmas volt a környék, még a sífelvonó is üzemelt. Később láttam, hogy a terepbiciklisek vitetik fel magukat a tetőre. Nem mondom, hogy nem volt bennem csábítás, de el is szégyelltem magam: pont erre a kis hegyre ne tudjak felkapaszkodni, amikor annyit megmásztam már! Nem is okozott gondot, fent élvezettel csodáltam a szép kilátást.

Átbukva a tetőn, majd beérve a faluba, bélyegeztem az Enikő Panziónál, s jegyzetemben meg is néztem a vonat indulási időpontját. Kiderült, ha jól kilépek, még elérem a déli vonatot. Lendületesre vettem hát a figurát, de persze milyen a formám, el is vétettem az ösvényt. Nagy baj nem volt, de így a síneken kellett gyalogolni egy szakaszon. Kifulladva érkeztem a vasútállomásra, ahol még több mint negyedórát kellett várnom a késve érkező vonatra.

Erre a napra már csak 11 és fél km jutott. A vonat éppen elérte a csatlakozást Veszprémben, majd hasonlóan, éppen elérte a csatlakozást Fehérváron, így végül koradélutánra szerencsésen hazaérkeztem. A gyönyörű, szinte már kora nyárias időben nagyon hangulatos túrát jártam le. Különösen élveztem a sok állat megfigyelési, fényképezési lehetőségét. Köszönöm!