Közép-Dunántúli Piros

Mór - Iszkaszentgyörgy

2024. 03. 05. kedd Idéntől komoly változás történt az életemben. Elmúltam 65 éves, s így már ingyen utazom az országban. (Ha már megállítani nem tudom az időt, legalább kihasználom előnyeit!) Az első lehetőségnél neki is vágtam a KDP folytatásának. Reggel 9 óra körül érkezett a vonatom a móri állomásra, és kértem egy bélyegzést a szolgálattevő vasutastól. Adott is készségesen, s közben érdeklődve kérdezett a túramozgalom felöl.

Kifelé a bekötő úton mellém szegődött egy szerencsétlen ember, aki 10…15 s-al késte le a fehérvári vonatot, s így most volt két üres órája. Hát mondta rendesen, de legalább kijött, s így nem kapott gutaütést. A nagyútnál elköszöntünk egymástól, s én jobbra fordulva neki is vágtam a túrának. Hamar túljutottam az aszfaltos szakaszon, majd ráfordultam egy dombtetőre vezető földútra. Innen, a kicsit ködös levegő ellenére, szép kilátás nyílt a mögöttem hagyott város két távoli templomtornyára.

Hangulatos volt ezen a távolba látó dombon ballagni, aztán később egy jobb kanyart követően fásabb, ligetesebb szakasz következett.

Szép napfényes, bár hűvösebb időt ígértek erre a hétre, ezért is mertem belevágni ebbe az útba. A fák tövében sok helyen ibolya virult, néha lepke röppent, sok fa már virágba is borult. Néhol ibolya illat lengte be az erő alját. A természet jó 2..3 héttel előrébb járt már, mint a naptár, s én élvezettel szívtam magamba az idei év első komolyabb túrájának hangulatát. Úgy terveztem, hogy 5 nap alatt Eplényig megyek, …de ne vágjunk az események elébe!

Érintve egy aszfaltos utat, jobbról elhagytam egy kis tavat, s egy viselhető emelkedő tetején egy létrás kerítéshez értem. Valahol itt láttam egy kidöntött fán egy fantasztikus taplógombát, pár száz méterrel később a kijáratnál pedig egy „őzlábat” …na nem gombát, hanem egy olyan őzlábat amihez valamikor egy őz is tartozott, de mostanra már csak a láb maradt.

Hamarosan dél felé fordult az út, s mivel délfelé járt az idő, Mecsértelepen le is ültem ebédelni a bolt bejáratánál lévő padra. Ebéd közben vettem észre, hogy van itt egy bélyegző, és ekkor döbbentem rá, hogy itt bélyegezni is kell. Bizony véletlenül lefelejtettem a tervezéskor a track-ről ezt a bélyegzőhelyet, s így majdnem el is felejtkeztem róla. De minden jó, ha a vége jó: hamarosan friss erővel s friss bélyeg lenyomattal már a falu utáni kerülő utat jártam.

Szép, bár egy kicsit kevésbé jellemző út vezetett itt felfelé a hegyre. Ezen a környéken tesz a jelzés egy jó nagy kerülőt, amit simán le lehetett vágni egy rövidítéssel. Ki is használtam a lehetőséget s hamarosan már a kisgyóni bélyegző helyét jelezte a GPS-em.

Beérve a faluba, s követve a kiírást megkerestem a nyomós kutat, ahol feltankoltam vízzel. Kedves emlékek kerítettek hatalmukba, hisz 2004-ben az OKT bejárása közben itt, a Gyöngyvirág kulcsosházban kaptam kedves fogadtatást, bélyegzést, és egy jóleső ebédet is Sűdy Pétertől és csapatától. A kedves faluban most is sétáltam egy rövidet, majd a kis tavat is megcsodáltam.

Kapaszkodóval folytatódott innen a túra, gyakorlatilag egészen a Hamuházig, bár én egy kicsit megcifráztam.

Az eleivel ösvényen vezető út hamarosan elérte a hegyre vezető aszfaltos-murvás utat, melynek egyenletes emelkedése könnyebb haladást biztosított. (A kemény talaj hátrányáról most ne beszéljünk!) Ezen az úton a védett geológiai feltárásig mentem, ahol tettem egy letérést az ammonites „csigák” felé. Érdemes volt ezt a kicsiny szintvesztést beáldozni a látványos sziklák, a hangulatos pihenőház, és a meghitt erdei szentély megtekintésére. Még a közeli GCSTB geoládát is levadásztam.

Visszakapaszkodva a murvás útra már csupán az egyhangú kapaszkodás maradt bő 2 km-en keresztül. Aztán ezen is túljutva szelídült a kapaszkodó, s hamarosan felsejlett a lombtalan fák mögött a Csikling-vár púpja. Néhány lépéssel elértem a földvár szélét, melyet mély árok vesz körbe. Kövek már alig vannak, de a földsáncok és az árkok jól felismerhetőek. „Belépve” a várba már csak egy torony alapjai sejlenek fel a földből, de az ismeretlen múlt hangulata ott lebegett felette. Itt is megkerestem a közeli GCSIK geoládát, majd elgondolkozva, elmélázva, elhagytam a várat.

Pár lépéssel el is értem a Hamuházat, ami a mai napom végcélja volt. Utolsó ittlétem óta bizony változott a környezet: az idevezető utak kiépültek (erdei úthoz képest komoly forgalom volt rajtuk), a ház előtti pihenő megrogyott, a környezete szemetes, s bizony a házon is látszik az idő múlása, de a régi hangulata még így is él. Letelepedés után még megkerestem a Klára-kútat, ami siralmas állapotban van. Kár érte! Pedig még gondolkoztam, hogy itt verek tábort, de esély sem volt rá. Visszaérve a házhoz sátrat vertem, elhelyezkedtem, majd nekiláttam vacsorázni. Időközben befutott egy biciklis kolléga, de a köszönésen kívül nem igazán beszélgettünk. Mire én befejeztem az evést ő is elköszönt, így hát bevackoltam magam a medvehagyma illatú sátorba, átvészelni a várhatóan nem túl meleg éjszakát.

Erre a napra 22,5 km jutott, és elég is volt ez így kezdésnek. A csillagfényes ég alatt bizony valóban nem volt meleg, de minden trükköt bedobva, még éppen viselhető volt. A sötétben időnként rám huhogott egy-egy bagoly, egyszer egy őz is riasztott, de békésen telt a pihenés. Az igazán kellemetlen, az őszi túrákról már ismert túl hosszú sötétség volt: 18:30-kor már semmit nem lehet látni és bizony reggel 6 óra körül kezd csak világosodni. Ez bizony majdnem 12 óra, amit nem igazán lehet végigaludni. De egyszer csak tényleg hajnalodott: egészen jól telt az éjszakám.

2024. 03. 06. szerda Alig tudtam kivárni, hogy kivilágosodjon, s gyorsan ki is másztam a hálózsákból. Jó hideg volt, de mozogva el lehetett viselni. Összecsomagoltam, megettem az induló müzlimet, s neki is vágtam a mai napnak.

Éppen csak elindultam, amikor visszanéztem: a már kicsit párás távolban, a fák rései között még látszott a megkapó hangulatú Hamuház. Szép volt ez a reggel! Később feltűnt az Úttörő-forrás, lementem a mélyedésbe, de a kiszáradt forrás katasztrofális állapotú. Kár érte! Kicsit őszies hangulatú, ligetes erdőben haladtam tovább. A fák tavalyi száraz levelei, még fent voltak az ágakon.

Hamarosan, egy nagy rét szélén kereszteztem egy aszfaltos utat, majd nem sokára már a Bükkös-árok nehezen járható völgyébe értem. Ismerve a környéket azt is jól tudtam, hogy ez csak a bemelegítő az ezt követő Burok-völgyhöz.

Néhány évvel ezelőtti emlékeimhez híven most is egybefüggő medvehagyma-mező borította a völgy alját, de ha lehet még több kidőlt fa akadályozta a haladást. Bár lehet, hogy a „nagyzsákos üzemmód” miatt éreztem így, de az biztos, hogy jelentősen lecsökkent a tempóm, s alig hittem, hogy ma még túljutok ezen a szakaszon. Persze, közben a csodálatos helyek láttán repesett a szívem a gyönyörűségtől. Mindenesetre azt nem lehet mondani, hogy nincs különleges hangulata az itteni tájnak.

Végül elértem az első és egyben az utolsó választási lehetőséget ahol ki lehet kapaszkodni a völgytalpról, s nem vacilláltam. Döntésemben szerepet játszott az is, hogy ezen az oldalvölgyön még sohasem mentem fel, viszont a Burok-völgy alsó szakaszát már többször bejártam.

Az oldalvölgy alján lévő vízmosás ékesen jelzi, hogy itt időnként hatalmas mennyiségű víz zúdulhat lefelé. A hatalmas kimosott sziklák a víz elképzelhetetlen erejét mutatják. Feljebb, az eddigi néhány szállal szemben, egy meglepően dús, csodálatos hóvirág-mezőt találtam. Még feljebb, szinte alpesi jellegű meredekségbe kezdett az ösvény, s bár rövid volt, annál élvezetesebb.

Felérve a völgy peremére, gyökeresen megváltozott a táj jellege. Egy szikes, ligetes fennsík vett körül, ahol az eddigiekkel ellentétben széles látómező fogadott. A napfényben sétálva csak fokozta hangulatomat, hogy itt pillantottam meg idén először tavaszi héricset. Végre haladni is lehetett, így hamarosan elértem a közeli, kedves, barátságos Isztimért. Kihasználtam a falu adta lehetőségeket: vettem vizet, elkészítettem a mai meleg levesemet, és békésem megebédeltem.

Felfrissülve folytattam utamat a nem igazán különleges országúton, melyről csak 4 km-rel később Guttamási után tértem le. A kicsit dombosabb terepen, végre erdőben tudtam haladni. Közben elrendeztem az ide telepített Fehérvárcsurgói bélyegzést, majd észrevettem az egykori bauxitbánya külszíni fejtését. Jó volt ez a változás, mert már kezdett egyhangúvá válni a baktatás. Megcsodáltam a csupasz sziklák maradványait… látványos tájsebek ezek a régi bányák!

Egyszer csak ijedten konstatáltam, hogy egy szőlőpincés, lakott területre értem. -Hol fogok itt éjszakázni, ha már itt is házak vannak? – gondoltam, mikor egy régebb óta fiatal férfi kedvesen érdeklődött utam mikéntje felöl. Elmondtam, hogy második napja vagyok úton, és Eplény a cél, mire ő gratulált, és szerencsés utat kívánt. Jólesett a kedvessége, s mire ismét aggódni kezdtem volna, már látszott is, hogy van még egy fenyőerdővel borított domb a falu előtt.

  Nem is bántam a fenyvest, mert ez legalább némileg megfogja az egyre élénkebben fújó szelet.

Kerestem egy ideális helyet tábornak, még egy ülőkének használható farönk is volt mellette, s a gondosan előkészített talajon felvertem a sátrat. Kényelmesen megvacsoráztam, és elraktam magam másnapra. A tegnapihoz hasonlóan, ma is majdnem 23 km-t haladtam. Ma kevésbé volt hideg, s a hosszú sötétséggel sem volt gondom, kellően fáradt voltam már a nyugodt alváshoz. Ez az éjszaka is békésen telt.

2024. 03. 07. csütörtök Reggel nem volt felhőtlen az ég, de át-átsötütt rajta a nap. Az éjszaka megélénkült szél volt csupán egy picit zavaró. Elvégeztem a reggeli pakolást, megettem a szokásos induló csokimat, s nekivágtam a folytatásnak.

Mire feleszméltem már el is értem Iszkaszentgyörgyöt a temető közelében. Elsétáltam a Grófi sírkert felé, megcsodáltam a szokatlanul nagy templomot, majd tettem egy kitérőt a sportközpontnak kialakított régi kőbánya felé.

Miután a Patkó presszónál elvégeztem a bélyegzést, átszelve a falut az Amadé-kastély felé vettem az irányt. A látványos épületegyüttes ma egy iskolát, egy magán kastélyt és még egy csomó kihasználatlan épületet foglal magába. Sajnos az egyik utóbbinak, a közelmúltban beszakadt a teteje. Remélem, mihamarabb megjavítják, kár lenne érte!

Bár többször jártam már itt, most is élvezettel jártam be a kastély kertjét. Még az íves lépcsőn is felmentem bekukucskálni az emeleti nagyterembe. Egészen rendben van, jó hangulatú díszterme lehet az iskolának. A második világháború idején 1944. tavaszától októberig itt működött a finn nagykövetség. Azóta is sok segítséget kapunk tőlük a kastély fenntartására. Miután kigyönyörködtem magam, a park felé indultam tovább.

Ezt is szépen rendben tartják, ottlétem alatt is többen indultak szerszámokkal munkájukra. A régi patak medre ugyan már ki van száradva, de a látványos régi kőhidak még mindig hűségesen kötik össze a partokat. A közelben egy kőpiramis is található, bár én most inkább a kőasztal felé vettem az irányt.

Ezen a környéken kezdett feltűnni, hogy észak felöl egyre elkeseredettebben kezd elborulni az ég, mintha nem tudná, hogy esőmentes időt ígértek a meteorológusok. Még annyi időm maradt, hogy a domb tetején megkeressem a GCISZA geoládát, de mire a Csillaghegyi-kilátóhoz értem, már szakadt az eső. Felmentem a kilátóba, ahol a tető védett ugyan az esőtől, de a látvány elkeserített: észak felől egyre sötétebb, elkeserítőbb felhők közeledtek, s lassan már az eddig világosabb, déli eget is elborították.

Nem sok értelmét láttam tovább erőltetni a dolgot, hisz szabad vagyok, ingyen utazom! Gyors menettel visszatértem a faluba. Itt a busz érkezéséig éppen meg tudtam reggelizni, majd a busszal Fehérvárra, s onnan vonattal haza. Erre a napra összesen csupán 8 km jutott, de jól döntöttem az esővel kapcsolatban. Azóta is folyamatosan borongós, esős idő van, sokat kellett volna várnom a napsütésre. Így jártam!