Közép-Dunántúli Piros

Piszke - Mór

2023. 09. 15. péntek Tavasz óta játszottam a gondolattal, hogy belevágok ebbe a túrába. Bár sok részletét bejártam már, de így egyben is kíváncsi vagyok rá. Bonyolította az életemet, hogy az indulás előtti héten, egy tavasz óta kezelt fogam váratlanul begyulladt, feldagadt. Csütörtök este még a fogorvosnál ültem, hogy megpróbáljuk elviselhetővé tenni a rám váró négy napot.

Hajnali 4 órakor indult a vonatom, mellyel először be a Délibe, majd onnan Almásfüzitőig mentem. A derengő, párás hajnalon, a békésen alvó állomáson vártam a váltás vonatra, mellyel már Piszkéig utaztam. Alig szálltam le a kietlen állomáson, amikor feltűnt, hogy a szemüvegem furcsán áll: az egyik orr papucsa letörött. Még jó, hogy a tartalék szemüvegemről levéve, nem kis manőver árán, sikerült megjavítanom! Nem indult túl szerencsésen ez a túra!

De leküzdve a kezdeti nehézségeket, vidáman sétáltam le a Duna partjára. Ki nem hagytam volna, ha már itt járok! Volt itt egy „magán állatkert” egy kajak-kölcsönző udvarán, ahol láma, strucc, meg mit tudom én még milyen állat is volt. Aztán elértem a partot, ahol elállt a lélegzetem:

A párás levegőben békésen terült el a hatalmas folyó, az éppen csak pirosodó, kissé felhős ég alatt éppen egy luxushajó ereszkedett lefelé a folyás irányába. Keresni sem tudtam volna jobb pillanatot.

Visszatérve a főútra komoly városias környezetbe kerültem. A központi téren sikeresen bélyegeztem, s ezzel bekerült az első bélyegző a füzetembe. A folytatásban rögtön el is vétettem az utat, mert bár a jelet követtem, én előbb még terveztem volna egy kitérőt a Kálvária domb felé. Végül így sem hagytam ki, csak egy kis kerülővel jutottam oda, és egyáltalán nem bántam meg. Itt van a falu felől felérkező kálvária Golgota része, és van itt egy emlékfa is Erzsébet királyné (Sissi) emlékére. Kicsit szélesebb nyilvánosságot képzeltem ennek a helynek, (én biztosan jobban kihasználnám a hangulatát a falu vezetése helyében), de azt sem bántam, hogy nincs túlzsúfolva kirándulókkal.

Kiélvezve a hely hangulatát, továbbindultam egy, a kerítések által tisztán kirajzolódó, a gerincen vezető földúton. Az egyik pontjáról kivételes panoráma nyílt a völgyben meghúzódó falu részletére, s a távoli, párás Dunára. A térkép szerint ez a földút hamarosan eléri az aszfaltosat, ahonnan már egyenesen felvezet a hegyre, de az útnak váratlanul vége lett, mint a botnak. Egy kerítés állta az utamat, s a kertben tevékenykedő ember szerint nincs is folytatása. Nem volt mit tenni, mint a gazda rosszalló tekintete mellett lesétálni egy magánház kertjébe, és a szerencsésen nyitott kapun kimenni az utcára. Így jártam, de az a kerítés is vajon hogyan vághat keresztbe egy utat?

Nem tértem azonnal vissza a jelzésre, így egy másik úton kapaszkodtam egyre feljebb a hegyre. Egyik hétvégi ház kertjéből hatalmas fügebokor lógott ki, hatalmas, érett fügékkel. Nem kellett nagyon biztatni, három, mézédes szemtől úgy jól laktam, mint a duda. Később, egy rét szélén láttam egy zöldküllőt, egészen elfogadható fényképet sikerült készíteni róla. Ballagva, lassacskán elértem az erdő szélét, ahonnan még utoljára csodálatos panorámával örvendeztetett meg a természet.

Hosszú, de kevésbé látványos erdei szakasz következett. Egy darabig még folytatódott az erős kapaszkodó, majd némileg szelídült. A térkép szerint itt kellene lennie a Szágódói vadászkastélynak, de már az emlékét is alig találni. Csupán egy romos pince, s a régi fasorok jelzik, hogy itt volt valami építmény. Később a Kokas tanyával is hasonlóan jártam, át is írom a térképen, hogy ezek már csak voltak.

Átbillentem a majdnem 500 m magas gerincen, s innen már hosszan lefelé vitt az út. Elhaladtam a Förtési Csontos-barlang és a Förtési Gázos-zsomboly mellett, s bár a felszínről nézve nem látványosak, érdeklődve olvastam a leírásukat. Innen már nem sok kellett, hogy kellően fáradtan, leérkezzek Pusztamarótra.

Bár még csak 11 óra felé járt az idő, a gyomrom már delet kongatott, a korai kelés miatt. Le is telepedtem az esőházban és kényelmesen nekiláttam enni. (Ez nem volt egy egyszerű manőver a tisztulás miatt nyitva hagyott fogam miatt.)

Közben átsétáltam a régi temetőhöz, és böngészgettem a régi sírok feliratát. Döbbenten olvastam az egyiket: Lacika, élt 3 hónapot, Zolika, élt 2 napot, Istvánka, élt 9 hónapot. Nem véletlen mondták régen: „aki az első évet megéli, annak van esélye, hogy felnőtt legyen.” Megrendülve elméláztam azon, hogy velük vajon mi van, mi lett? Ők vajon hol vannak, és mi vajon hova megyünk? A közeli történelmi emlékhely is fokozta ezt a hangulatomat, tudván, hogy mennyi magyar vér folyt el a környékbeli török harcokban.

De nem borongós gondolatok voltak ezek, ezen a ragyogó napfényes napon nem is lehettek azok, csupán gondolkozás a hol vagyunk és hová megyünk kérdésekről.

Én mindenesetre - befejezve az ebédemet -, a közeli Bükkös-forrás felé vettem az irányt, melyet már régen fel szerettem volna deríteni. Sikerült is találnom egy járható utat feléje, de sajnos a forrás hasznavehetetlen. Nem is volt, vagy csak elpusztult a foglalása, de így csupán egy pocsolya az egész. A Gerecsét keletről kerülve előbb favágók közelében vitt az utam, majd hamarosan elértem a Király-kúti pihenőt. A pihenő egy kicsit távolabb van a forrástól, de nagyon hangulatos, láthatóan sokat használt hely. Pár száz méterre a völgy felé található maga a kút, jelenleg szárazon.

Innen már nem kellett sok, hogy elérjem Héreget. Visszanézve eddigi utamra elborzadva szemléltem, hogy onnan jöttem!? Látványra ijesztőbb, mint a valóságban. A központban vettem vizet, lepihentem egy alig árnyas padon és ismét enyhítettem éhségemet. A faluban zajlott az élet, sok házon a nyárvégi javításokat, felújításokat végezték, kisgyerekes anyukák sétáltatták gyermekeiket. Jó volt itt lenni, de a bélyegzés után folytatnom kellett utamat, egy csak látszólag könnyű, 3,6 km-es napsütötte mezőn keresztül a következő faluig, Tarjánig.

Már alig reméltem, hogy egyszer vége lesz a mellettem lévő napraforgó földnek, amikor ismét aszfaltot éreztem a talpam alatt, s a bélyegzést követően ismét megpihenhettem a tarjáni templom melletti padon. Kipihenve folytattam utamat, amikor feltűnt, hogy sok kiöltözött ember igyekszik a református templom felé. Valamilyen ünnepre készülődtek, s komoly tömeg gyűlt össze a templom előtt. Jó volt látni tudatosságukat!

Elértem a falu szélét, de vizet még sehol sem találtam. Már kezdtem aggódni, amikor megláttam a borospincéket, ahol volt vízvételi lehetőség, még egy mobil WC is volt telepítve.

Láthatóan a falu rendezvényeire is használhatják ezt a helyet, fel is merült bennem a gondolat: lehet, hogy nagy mulatság lesz itt este? Most is számtalan sörpad és asztal volt kirakva a szabad helyekre, az egyik nyitott pincében komoly készülődés nyomai voltak felfedezhetők. Alig tértem magamhoz, amikor egy ifjú lovas „várkisasszonyon” akadt meg a szemem. Hihetetlenül impozánsan mutatott lóháton a hatalmas szétterülő szoknyájában. Hogy részese lesz-e az esetleges esti műsornak azt nem tudhatom, de ha igen, látványos lesz!

Újonnan épülő házak mellett vezetett ki az út a faluból, láthatóan nem a kihalás veszélyezteti a falut. Az erdő szélén sikeresen elvétettem az ösvényt, ugyanis én kint maradtam a mező széli úton, míg a jelzés betért az erdő széli fák alá. A gond csak az volt, hogy a két út között egy vadkerítés is feszült. Úgy döntöttem, hogy inkább átmászom a kerítésen, mint visszafelé megkerülöm.

Már ismét a jó úton kapaszkodtam egy darabig felfelé, s még álmodoztam is, hogy Somlyóvárig elmegyek, amikor rádöbbentem, hogy több ez még, mint amire gondoltam, így kissé eltávolodva az úttól tábort vertem. Este még próbálkoztam a gázmelegítővel vizet forralni levesnek, de a hibás palack miatt végül alig sikerült. Végül félig melegen elfogyott a leves, berendezkedtem az új, 1 kg-os sátramba (könnyű, de legalább kicsi:), s hamar el is aludtam. Ezen a napon 29 km-t haladtam.

Éjfélkor arra ébredtem, hogy egy őz nagyon zokon veszi, hogy itt alszom a területén. Első pillanatra azt is hittem, hogy valóban egy kutyával van dolgom, aztán hamar kapcsoltam. Alig 20 m távolból legalább negyed órán keresztül „ugatott” rám kitartóan, aztán végül elunta.

2023. 09. 16. szombat Ahogy világosodni kezdett, elkezdtem pakolni. Így is fél nyolc volt, mire útnak indultam.

Jól döntöttem tegnap este, hogy nem mentem tovább, sok lett volna ez már tegnapra. Így viszont jól kiélveztem ezt a reggeli utat: először, egészen közelről egy szarvas bőgött ereje teljes tudatában, később a Szénégető tisztásnál csodálkoztam rá, hogy 2005-ben én még láttam itt a szénégetőket is. Aztán felfelé a Somlyóvár felé visszagondoltam, hogy ide még megboldogult édesanyámmal is felballagtam. Volt akkor már vagy 75 éves! …tiszta időutazás!

Felérve a letérőhöz erősen elgondolkoztam, hogy felmenjek-e a Somlyó-csúcsra, de úgy döntöttem, inkább a nyereg felé veszem az irányt.

A tisztáshoz közelítve látszott, hogy a kulcsosházon is jócskán fogott az idő. Kilépve a tisztásra egy nyuszit vettem észre a fák közelében. Mozdulatlanná merevedett, remélte, hogy így nem látom meg, én pedig kihasználva a lehetőséget, kedvemre fényképeztem. Végül megunva léptem egyet, s ő, mint a villám, elillant. Aztán kisétáltam a rét túlsó végére a kilátó ponthoz. A panoráma észak felé továbbra is lehengerlő! Mire visszaértem, már egy család is felért a házhoz, a két ikerfiú vidáman játszott a réten. Bélyegeztem, majd én is letelepedtem reggelizni, s közben megbeszéltük az élet dolgait.

Mire befejeztem, ők már elköszöntek és továbbálltak. Én is indultam a közeli Tarján vára felé, itt eddig még sosem jártam. Egy nyeregbe leereszkedve, majd ismét felmászva a következő púpra, már ott is voltam.

Várat ugyan nem találni (bár lehet, hogy régen volt), de a sziklás csúcsról fantasztikus kilátás nyílik a keleti irányba. Hosszan nézelődtem, aztán úgy döntöttem, hogy csak a nyeregig megyek vissza, s onnan a közeli földúton térek vissza a jelzésre. Hosszas ereszkedéssel kiértem az erdőből, ahonnan bő 1,5 km nyílegyenes baktatással jutottam Tükröspuszta mellé. Itt néhány, a karámba kicsapott bikával „beszélgettem”, amint válaszolgattam a bőgésükre. Persze azt nem tudom mit is mondtam nekik… :)

Némi oldalazást követően egy kisebb, családi farm közelébe értem, ahol viszont lovakkal haverkodtam. A nagyobbal nem is volt semmi gond, de a pónira szájkosár volt felrakva. (Legelni tudott, de harapni nem.) Sajnos a pónik elég dilisek tudnak lenni.

Ezen a környéken már alig-alig akadt árnyék, a nap kíméletlenül ontotta melegét, s nekem pedig már alig volt vizem. Tikkadtan értem el az országutat, ahonnan egy jó nagy félkört bejárva megy tovább a túraútvonal. Nem sokat vacilláltam: a jóval rövidebb országutat választottam, hogy minél hamarabb elérjem Csabdit és a vizet. Jó lendülettel értem el az első házakat, és a bélyegzési pontot. Itt szerencsére vizet is tudtam kérni, szinte életmentő volt már.

Beérve a focipályához, egy biciklis pihenőnél letelepedtem ebédelni. Megpróbáltam némi javítással használhatóvá tenni a kemping gázégőmet, mely sikerült is. Egy fél órával később jó meleg levessel teli pocakkal folytattam utamat. Tetszik ez a megoldás, azt hiszem, erre rá is fogok szokni!

Letértem a falu utcájáról, s némi emelkedő után egy hangulatos templomromhoz értem. Itt találtam először és utoljára közkutat a faluban. (Akik itt élnek nem is sejtik, mennyire tud hiányozni egy kút a vándoroknak!) Sajnos a rom mellett egy fém színpad van felépítve, ami erősen rontja az összhatást. A kicsit feljebb lévő, „Hős Szovjetek”-et dicsőítő emlékműről már nem is beszélve. …jól jöhet az még, ki tudja, mit hoz a holnap?! :(

Vegyes érzésekkel hagytam el a települést, de a fennsíkon vezető hangulatos ösvény hamar feledtette velem gondolataimat. Mire észbe kaptam, már a felhagyott bauxitbányánál jártam. Izgatottan kerestem régi emlékeimet, de csupán csalódás várt rám: a kráter erősen fel van már töltve, ez már rég nem a régi! Még jó, hogy régi fényképeken meg van örökítve.

Aztán az autópálya mellé állt az út, s hamarosan az aluljáró-átjáró bejáratánál bélyegeztem. Pihentem is egy rövidet, majd a falu elején ismét meglepetés ért: a térkép szerint a jelzés felkanyarodik a Fehér sziklák felé, de a valóságban egyenesen átvezet a falun. A túlsó végénél derült ki az ok is: egy magánterületen vezetne vissza az út a főutcára. Érdekes, hogy mennyire furcsa az emberek viszonya a magántulajdonhoz: …ami az enyém, ahhoz senkinek, semmi köze nincs! Mintha elkopna az út, ha valaki más is jár rajta? Szerintem senki nem rövidülne meg, ha egy kijelölt úton át lehetne menni rajta…

Cserébe viszont csodálatos rálátásom volt a hosszan elnyúló fehér sziklás hegyoldalra. Hosszan vezet az út itt a sziklák lábánál, de csak néha-néha engedik a fák a zavartalan rálátást.

Egyszer csak egy jellegzetes vijjogó, hujjogó hang ütötte meg a fülemet, s a szemem azonnal kereste is a mókust. Meg is találtam a közeli fán, sikerült is néhány jó képet csinálni róla. Jól látszik a képen, milyen elképesztően erős karmai vannak ennek az aranyos kis állatnak. Aztán elértem az emlékkeresztet, aminek a szándéka dicséretes, de „jó magyar szokás” szerint a kivitel egy kicsit giccsesre, a felirat nyelvtanilag hibásra sikerült.

Hamarosan már az országúton ballagtam, ahol a Négyes-tó láttán felébredt bennem a vágy egy tisztálkodásra. Bizony két meleg nap után már nem rózsaillatú az ember! Ekkor értem le a másik tóhoz, ahol nagy csinnadrattával éppen esküvői fényképezkedés zajlott – a kapu nyitva, a násznép messze… mi kell más? Tisztes távolságból megkerültem őket,

egy nádas takarásában fürdőruhára vetkőztem, majd gyorsan megmosdottam. Éppen a násznép távozására értem vissza a kapuhoz, ahol már ott állt a terület gondnoka is. Csodálkozva kérdezte, hogy mit is keresek én itt, ezen a magánterületen? Mondtam neki, hogy mivel nyitva volt a kapu, bementem körbenézni. (A fürdésről gondosan hallgattam.) Nem volt túl boldog, de mivel úgyis távozni akartam, hamar elbúcsúztunk. (Legfeljebb néhány fényképről le kell majd retusálni a távoli fürdőruhás alakomat :)

Kalandnak sem volt rossz, de a tisztálkodásért bőven megérte a sztori! Aztán a falu túlsó végén a vízvétel után, pont a mellett a vendéglő mellett vágtam neki a hegynek, ahol a lakodalmat tartották. Nem kis hálával gondoltam az ifjú párra, hogy bár akaratlanul, de lehetőséget biztosítottak a tisztálkodásomhoz.

Ismét erdőbe tereltek a jelzések, s a viselhető kapaszkodó közben azt vettem észre, hogy erre mintha erősebben érvényesülnének már az ősz jelei. Lehet, hogy erre kevesebb volt az eső, vagy szikesebb a talaj? Amint elértem egy vízszintes területet, elhúzódtam az ösvénytől és kényelmesen tábort vertem. Ma már, némi rutinnal, hamarabb elkészültem, mint tegnap, a leves főzögetése is elmaradt, így hamarosan elpihentem.

Ma is 29 km-t haladtam, és a fáradtságom alapján úgy gondoltam, kicsit túlterveztem a napi távolságot. Ezzel együtt nehezen aludtam el a begyulladt fogam miatt, lehet, hogy ettől vagyok ilyen szokatlanul fáradt? Mindenesetre éjfél körül bevettem egy fájdalomcsillapítót, s így már békésen aludtam reggelig.

2023. 09. 17. vasárnap Már félhomályban kimásztam a sátorból, a fogam nem fájt (hatott még a csillapító), s el is kezdtem pakolni. Egyszer csak valami nagytestű állat, leginkább vaddisznó csörtetett el a közelemben, igaz, nem láttam, csak hallottam. Ez a reggel is jól kezdődött!

Alig múlt 7 óra, amikor nekivágtam a mai távnak. Szép erdőben értem el a letérőt a Zuppa-tető 384 m-es csúcsa felé, s itt szembesültem azzal a ténnyel is, hogy innen még sokat kell felfelé mászni. Hajlottam rá, hogy kihagyom, de aztán meggondoltam magam: hiszen ezért jöttem ide! Megkínlódtam az emelkedőt (ez volt a legmeredekebb szakasz az egész túrán), de megérte. Kiérve a csúcsra a szám tátva maradt a csodálattól. A nap laposan világította meg a tájat, a távolban még köd lengte be a völgyeket. A csúcson egy fakereszt, s mellette egy elkopott, de „élő” magyar zászló.

Felemelő volt a hangulat, azt hiszem, ha ezután valaki kérdezi, hogy mi a jó egy kirándulásban, csak azt válaszolom: Menj fel a Zuppa-tetőre a napfelkeltét követő első órában, s megtudod!

Lefelé a másik úton jöttem, ami sokkal viselhetőbb meredekségű. Legközelebb erre érdemes felmenni. Emelkedett lélekkel, szebbnél-szebb erdőkben haladtam Szár felé. Úgy gondolom, ezt a hangulatot az erdő vadjai is „érezhették”, mert egy őzike, igaz félig takarva, a legnagyobb nyugalomban figyelte ballagásomat. Aztán az is lehet, hogy csak én éreztem úgy, hogy ezen a reggelen csak jó dolog történhet. Ki tudja! Mindenesetre egy biztos: fantasztikus hangulatú reggelen voltam túl!

Kereszteztem az 1 sz. főutat, majd a vasútállomásnál a vasutat, de még jócskán koptatni kellett az aszfaltot, mire a központba értem. Jót köszöntünk egymásnak az Aréna söröző előtt álldogáló vendégekkel, de én mentem is tovább, keresve a bélyegzőt. Aztán mivel nem találtam, vissza a vendéglőhöz, ahol már mosolyogva mondták, hogy bent van a pultnál. Bélyegzés után még elsétáltam a templom előtti padokhoz, ahol megreggeliztem. Kényelmesen el is készültem a mise kezdetére, majd egy órával később friss erővel, a temető felé kerülve vágtam neki a folytatásnak.

A kulacsom feltöltése után egy néni erősen érdeklődött ittlétem oka felől, s erősen elcsodálkozott a magyarázaton: vízvételre a legmegbízhatóbb pontok a temetők. (Amúgy meg a hangulatukat is szeretem!) Aztán hosszan gyalogoltam a faluban, majd jó 2 km-t erdőben, ahol egy aszfaltos út után nekivágtam a hegynek.

Nem gondoltam, mi vár rám: jó 200 m emelkedő, meredeken, kitartóan. Csak izzadtam, szuszogtam, a vége felé már hosszabban is meg kellett állnom. Szerencsére enyhülni kezdett az emelkedés, és közel 500 m szinten tetőzött a hegy. Csupán a 22 m magas geodéziai toronnyal sikerült az 512 m-es szintet elérnem. Aztán ereszkedés következett s elértem a kicsit elhanyagolt környezetű Szép Ilonka-forrást. Még éppen csöpögött belőle a víz. Le is telepedtem, hogy elkészítsem a szokásos déli levesemet.

Evés után friss erővel tovább ereszkedtem Vértessomlyó felé. Szebbnél szebb erdőkön, réteken vezetett az ösvény, szerencsére folyamatosan ereszkedve. Nem hiányzott most az emelkedő!

Valamelyik itteni réten láttam idén először őszi kikericset. Egészen komoly telep volt a tisztáson. Végül elértem azt a pontot, ahol választanom kellett, fel akarok-e menni a Somlóhegyi-kilátóhoz, vagy sem! Nem akartam, s így nyugodtan folytattam ereszkedésemet egészen a faluig. Beérve megpihentem a bélyegzőhelynek felállított pihenő táblánál, felmértem a lejutási lehetőségeket a kálvária és a kegytemplom irányába, majd kényelmesen leballagtam a réten a kifigyelt úton.

Bár némi kerülőt kellett tenni, de hamarosan egy nagyon hangulatos parkba jutottam, ahonnan már kényelmes sétaút vezetett a kegytemplom oldalához. Fantasztikus hangulatú a hely, szinte minden lépéssel újabb benyomások érik az embert. A kálváriához nem mentem fel, csupán alulról néztem meg, amíg fel lehetett látni. Így is alig győztem magamba szívni a friss élményeket.

Betelve a szépségekkel folytattam utamat. A faluszéli erdőn átvágva kereszteztem a Gesztesi országutat, majd egy szép nagy mező szélén sétáltam tovább. Innen visszanézve látszott, hogy jól döntöttem a kilátó kihagyásával. Igencsak magasan volt a falu felett, s nekem mára elég volt a kapaszkodásból. A mezőt követően ligetes erdő következett, s mire feleszméltem, már Majk közelében jártam. Ez az út rövidebb volt, mint reméltem!

A tó sarkán lévő játszótéren tombolt az élet, nagyon sok gyerek élvezte a békés, kora őszi estét. Vettem vizet, átsétáltam a túloldali kápolnához, majd a mögötte lévő erdős területen táborhelyet kerestem magamnak. Sátorverést követően vacsoráztam, majd lepihentem az addigra már sötét estében. Ma mintha a fogam is kevésbé fájt volna, mintha a fájdalomcsillapító a gyulladást is lehúzta volna. Ezért ma is bevettem egyet. Erre a napra közel 27 km jutott, és jólesett a békés pihenés.

2023. 09. 18. hétfő

A már megszokott ritmus szerint keltem, csomagoltam és vágtam neki a mai napnak. Ma semmilyen állat nem látogatott meg, sem éjszaka, sem reggel, de ez nem is csoda a remeteség közelsége miatt. Az éjszaka erősen megcsappant vízkészletem pótlására még visszamentem a kápolnához, amit amúgy egyáltalán nem is bántam.

A tegnapi estéhez alig hasonlítható kép fogadott a kápolna környékén: az ellenkező oldalról, laposan sütő nap, a nyüzsgő emberek teljes hiánya, a vízimadarak reggeli aktív élete egészen más hangulatot kölcsönzött a helynek. Vízvétel közben érkezett néhány fiatal, akik valami oktatás, szolgálat (?) okán a remeteség bejáratát keresték. Szóval érződött, hogy mával új hét kezdődött!

Én is nekivágtam a városig tartó rövid útnak, s hamarosan az ezen a felén kertvárosias Oroszlány utcáit tapostam. A belvároshoz közeledve megtaláltam a bélyegzőt, majd a már kevésbé hangulatos főutcáról letérve megreggeliztem egy park széli padon. Hú, de sokan megbámultak, mint egy csavargót…

Alig indultam tovább, amikor egy bolt közelében, tőlem alig 10 m-re, egy régebb óta fiatal néni, hatalmasat esett. Persze azonnal felsegítettem, s miután látszott, hogy túl fogja élni, némi megnyugtatást követően folytattam utamat. Hogy mik történnek velem egy-egy ilyen úton?!

Gyárak mellett, hosszan vezetett az aszfaltos út kifelé a városból, amikor végre homokos út került a lábam alá. Ez sem túl kellemes a süppedése miatt, de még mindig jobb, mint az aszfaltos.

Egyszer csak egy érdekes felhőt, párafoltot vettem észre a közeli mező felett. Jobban megfigyelve kiderült, hogy apró rovarok rajzanak ott, s a fák között átsugárzó napfény foltokban világítja meg őket. Ritka érdekes jelenség volt, nem minden nap lát ilyet az ember. Később „komoly forgalom” kezdődött az erdei úton, valami munkára igyekeztek emberek a közeli erdészházhoz.

Aztán megláttam az útszéli Dobai-tavat, ahova innen nem lehet bejutni, de szép látványt nyújt. Hosszan vergődtem a mély homokban, kevésbé jellemző utakon, amikor ismerőssé vált a táj.

Erre is jártam már jó pár éve, és emlékeimnek megfelelően hamarosan el is értem a katonasírt. Most is példásan rendben volt tartva, látszik rajta, hogy rendszeresen gondját viselik. Az elmúlt két napban amúgy is sok katonasír közelében jártam. Az itteni ismertető tábla tanúsága szerint ezen a környéken komoly, kegyetlen harcok folytak, sokan elestek. Éppen ideje volt már az egyikük sírját meglátogatni. Szép környezetben pihennek, legyen nekik nyugodt az álmuk! A sírt követően a kicsi Kék-tó következett. A hétvégén bizonyára sokan horgásznak a partján, most szerencsére csak magam voltam itt. Még a fürdés gondolata is felmerült bennem, de aztán elhessegettem. Elég volt egyszer kísérteni a szerencsémet! Kiérve egy murvás útra, látszott, hogy favágók dolgoznak a közelben. A Mézeskalács ház környékén is dolgoztak, de figyelmes viselkedésük alig okozott zavart az erdő nyugalmában. Ilyen is van!

Nem úgy, mint Pusztavámon a Vértes Tábornál. Egy főépület közelében mutatta a jelzés a bélyegző helyét, amit hiába kerestem, majd kiderült, hogy bő 50 m-rel távolabbra van áthelyezve. A bélyegzés után ebédeltem, s tovább indulva az út folytatása sem volt egyértelmű, az új futballpálya mellett. Úgy tűnik, hogy a tábor kialakítása óta még nem jutottak hozzá átjavítani a jelzéseket…

Mindenesetre hamarosan már erős lejtéssel vezet be az út Mór városába. Ekkor már nagyon szenvedtem a nagy melegtől, meg is álltam egy ivásra, mosdásra az első kútnál. Ekkor döntöttem úgy, hogy bár felmegyek az Orbán-kápolnához, de egy rövidebb úton, s mivel a hivatalos bélyegző az ellenkező oldali hegy emelkedőjén, a Bormúzeum bejáratánál van, azt most kihagyom.

Örülök, hogy nem a kápolnát hagytam ki! Fantasztikus hangulata van az 1794-ben épített kis kápolnának. A közeléből csodálatos kilátás nyílik a Vértes nyugati tömbjére. Egy hatalmas fa vigyázza a bejáratát, láthatóan „jól megvannak egymással”. Visszatérve a városba betértem a Lamberg-kastély kertjébe. Sokan időztek itt, jórészt fiatalok, a tanítás végeztével.

Bejártam a kertet, körbejártam az épületet, s bár nem tudom, van-e valamilyen közfunkciója, az látszik, hogy szépen rendben van tartva. Aztán elölről az árnyas utca felől is megnéztem, innen sem kevésbé rendezett. Jó volt látni, hogy ilyen is van! Elsétáltam még a nagytemplom felé is, ami szinte uralja a városközpontot, majd lassan elhagyva a belvárost kisétáltam az innen még 2 km-re lévő vasútállomás felé.

A város nagyságához képest csöppnyi állomása van Mórnak. Jegyárusítás nincs, de legalább egy szolgálattevő vasutas tartózkodik az állomáson. Tőle kértem és készséggel kaptam is egy egyszerű bélyegző lenyomatot a füzetembe. Nem is tudom, miért nem lehet ide is kihelyezni egy második túrabélyegzőt? Aztán a vonaton sikeresen elrendeztem a jegyvásárlást (Jövőre ez már nem jelent gondot, hisz 65 éves leszek :), s az esti órákban biztonságban haza is érkeztem.

A nehézségek ellenére (fogfájás, szemüvegjavítás, erős meleg, stb.), egy jól sikerült, bár kissé túlméretezett túrán vagyok túl. A mai napon közel 28 km-t gyalogoltam, a négy nap alatt összesen 112 km-t tudtam le a túraútvonalból. Köszönöm a lehetőséget!