Hegyhát turistája

2026. 09. 21.  hétfő      Augusztusban lakásfelújítás miatt egy kicsit más elfoglaltságom akadt, amúgy sem igazán vágytam a rekkenő hőségben útra kelni. Aztán végre időm is lett és jó idő is lett, így belevágtam a már kellően előkészített, tervezett túrába.

Induláskor összefutottam Bori unokámmal, amint éppen reggel otthonról indult. Sajnálkoztunk, hogy nem jöhet velem, de neki iskolába kellett mennie. Vonattal utaztam Zalaszentivánra, ahol persze lekéstem a csatlakozást. Szerencsére fél óra múlva jött egy személyvonat, s így 11:30-ra Vasváron voltam. Némileg megilletődve néztem az állomást, hisz másfél évvel ezelőtt itt volt az utolsó egészséges utam, hisz az azt következő éjszaka „látogattak meg az UFO-k”, s azóta gyengélkedik a derekam. (Később meg már a szívem is…)

( https://feltser1.x3.hu/EGYEB/Geot/Geot_Vasvar/25-03-03.htm )

Aztán elindultam, s már az első ösvényt sem találtam. :) Az állomásról az országútra vezető ösvényt teljesen benőtte már a növényzet, így egy kerülővel kezdtem. Persze azért betaláltam a belvárosba, ahol most is magával ragadott a város páratlan hangulata, s az ősi múltja. Igazán hangulatos a főtér a közel 800 éves Domonkos rendi kolostorral, s a kacskaringós főútjával. Jót sétáltam a parkban, majd megcélozva a Vasvári kilátót, nekivágtam az emelkedőnek.

Szépen kinyílt mögöttem a táj, ahogy egyre feljebb kapaszkodtam a hegy oldalán. Felmásztam a kilátóba, ahonnan jól be lehetett látni a város egész területét. Miután kigyönyörködtem magam, folytattam utamat a városszéli mezőn. Elvadult erdős terepre számítottam, de igazából most értem el a város pihenős, ligetes területét.  

Először a szabadtéri színpadon lepődtem meg, majd leereszkedve a völgybe a hófehér kápolna kápráztatott el. A bővizű Szent-kúttól kezdődően a kálvária hangulatos stációi mellett hamar leértem egy pihenőhöz, ahol megejtettem első bélyegzésemet. Az út folytatását egy szalag zárta el, mondván, a korhadt lépcsők miatt balesetveszélyes. Persze bementem, s a bakancsos túrákhoz szokott lábamnak fel sem tűnt az a néhány hibás lépcső.

Aztán elmaradt a ligetes erdő, s hamarosan már Kismákfa egyetlen utcáját tapostam.

Sikeresen megtaláltam a bélyegzőt, majd elértem egy szép régi, de felújított épületet. Az emléktábla tanúsága szerint 70 évig, 1973-ig üzemelt benne az iskola. Kicsit később a kápolnát is megtaláltam, majd balra fordulva belevetettem magam az erdőbe. Az enyhén emelkedős, csodaszép erdeifenyők szegélyezte úton csak úgy ragyogott a lelkem a boldogságtól. Végre ismét mehetek, s végre ismét több napra. Később mezők szélére kanyarodott az út, s lassan feltűnt egy háztető.

Az elhagyott, elvadult környezetű Rumi erdészházhoz érkeztem. A nyári konyha, melyen a bélyegző volt, már romokban áll, s a bélyegzőn sem volt már gumi. Így készítettem egy fényképet magamról, s letelepedtem a féltető alá ebédelni. Egyszer csak észrevettem a közeli kerekes kút lábánál négy bontatlan doboz sört. Jó régóta állhattak már itt, egészen el voltak oxidálódva a dobozok. Ott is hagytam őket, ahogy voltak. Csupán induláskor, egy felirat kapcsán merült fel bennem, hogy hátul a fészerben talán lakik valaki?

Hosszabb, egyhangúbb szakasz következett, a végén már egészen unalmas is volt, amikor kilépve egy tisztásra, egy hófehér templom állt előttem. A Petőmihályfához tartozó szőlőhegyhez értem, s boldogan csodáltam a napfényben ragyogó kápolnát. Varázslatos hangulata volt, boldogan időztem itt, amíg elvégeztem az esedékes bélyegzést. Lejjebb szalmatetős présházak ejtettek ámulatba. Látszott, hogy ősz lévén sokan vannak kint, rövid időn belül 8-10 autó is elment mellettem.   

Nem is akartam hinni a szememnek, amikor a lefelé vezető makadám úton megláttam egy őzikét. Idei, elsőéves lehetett, mert még csak el sem futott, csupán besétált az útszéli fák közé. Ekkor láttam ám, hogy vele van a társa is, ketten lapultak a sűrűben. Ritka élmény volt!

Elhagyva a szőlőhegyet, a követett  jelzés balra fordult, ellentétben a térképen jelzett egyenessel szemben. Én a térkép szerint egyenesen mentem tovább, egy füves szekérúton. A falu közelében viszont úgy elvadult, hogy már alig lehetett járni rajta, ezért egy kerülőre kényszerültem. Így viszont egy ház kertjének hátsó, (szerencsére alacsony) kerítéséhez jutottam, ahol rövid gondolkozás után, átvágva a kerten, kiértem az utcára. Még jó, hogy nem buktam le! :) „Jutalmul” viszont, már az utcán, bőven szedhettem egy barackfa lehulló gyümölcséből.

Ez után a kaland után átvágtam a falun, s folytattam baktatásomat Hegyhátszentpéter felé. Az országúton többször is megcsodáltam az ereszkedő nap fényében tündöklő útszéli kereszteket.   

Ekkor már kissé elcsigázott voltam, mert elérve a falut, még meg is csodáltam a tájházat, majd szépen tovább sétáltam. Csak a falu közepén, jó 500 m után kapcsoltam, hogy ott bélyegezni is kellett volna! Nem volt mit tenni, visszamentem hát, majd ismét be a faluba… még szerencse, hogy kifejezetten hangulatos falu volt.

Ismét elérve a temető melletti letérő mélyutat, vizet vettem magamnak, s oldalt kiballagtam a faluból. A mélyút feletti gerincen találtam magamnak ideális sátorhelyet, és még sötétedés előtt kényelmesen elhelyezkedtem. Nem mondanám tökéletesnek a talajt, de egy éjszakára bőven megjárta. Ma kicsit több,  mint 20 km-t haladtam, s nem panaszkodhatom: a műtét óta először jártam ennyit, s pláne nagyzsákkal. Kellemesen telt az éjszaka!

2026. 09. 22.  kedd      Hajnalban arra ébredtem, hogy csepeg az eső. Esett egy ideig, aztán abbamaradt, később újrakezdte. Nem volt szívderítő a pakolás és indulás, de azért viselhető maradt.  

Még bementem a temetőbe, majd elindultam a szürke országúton Győrvár felé. Mennyivel más volt a hangulata most az útnak, mint tegnap este, a ragyogó napfényben! Elhagytam néhány útszéli keresztet, majd beértem a faluba.  

Több helyen is kerestem a bélyegzőt, végül a faluháznál találtam rá. Később kisétáltam a vasútállomásra, ahonnan jól látszott a közeli mező kopársága. Erre terveztem az utat, ha az unokámmal jöttem volna, de most már látom, hogy elég kopár arra a vidék. A falu végén egy buszmegállóban leültem reggelizni, s öt percen belül odajött biciklivel egy takarító ember. Pár szót váltottunk, aztán rá is kezdett, hogy tudok-e adni neki egy kis pénzt colára. (Ja, persze…) A hátamon is felállt a szőr!

Mentem még egy ideig az országúton a közben napfényesre váltó időben, kereszteztem a vasutat, majd befordultam az erdőbe. 

Hamarosan feltűnt, hogy a földút mellett folyamatosan egy sánc húzódik: elértem a Vasvári Sáncot. Én másfél kilométeren keresztül mentem mellette, de ennél jóval hosszabb. Régen római építésűnek gondolták, de ma már tudjuk, hogy a honfoglalás kori kalandozások után építették a magyarok. Érdekes elgondolni, hogy mennyire lehetett hatékony a nyugati betörések kivédésére. Enyhén lihegve kapaszkodtam a sánc mentén, és már alig vártam, hogy elérjem a sáncon átvezető Vaskaput.

Aztán végre elértem, és puff neki: éppen átépítés, felújítás folyt rajta, teherautók, betonkeverők, vasszerkezetek álltak a helyén. Na, ezt is éppen kifogtam!

A hangulatos erdőben kisétáltam az országútig, ahol legalább egy táblán megnézhettem a kapu munka előtti kinézetét. Innen kezdve egy kevésbé járt úton haladtam Pácsony irányába, s mondhatom, kifejezetten élvezetes volt vadregényessége. Hamar elértem a települést, a határában alaposan belaktam hullott körtéből.

Jó volt végre beérni e kedves falu központjába, mert már elég zavaróvá vált a tomboló szél. Beültem a buszváróba, és kényelmesen nekiláttam ebédelni. Rendezett, tiszta falut ismertem meg Pácsonyban. Az ebédet követően átsétáltam Olaszfára. Itt szerencsére találtam egy boltot, hisz fogytán volt már az elemózsiám, sikerült is vásárolnom, s a bélyegzést is el tudtam rendezni. Még feltöltöttem vízkészletemet is, majd az Olaszfával egybeépült Kozmafán keresztül folytattam vándorlásomat.

Ennek végénél hagytam el ismét a települést, s tértem fák és mezők közé. Keresgéltem is már táborhelyet, de a tomboló szél miatt nem mertem letelepedni. A ligetes erdő nagyon ki volt téve a szélnek, nem hiányzott egy esetleg rám boruló fa.

Aztán alig mentem 400 m-t és újabb meglepetés ért: a mezőn átvezető út nem létezett. A villanypásztorral bekerített út teljesen be volt szántva. Új utat kellett találni! Sikerült is jobbról megkerülni a területet, s közben összeakadtam egy szarvassal, mely fejvesztve menekült volna, de már nem tudott. :) Egy dögkúton feküdt egy fejetlen szarvastetem. Később megtaláltam az itteni erdő útjait, s hamarosan egy sűrű bozótos védelmében egy szélvédett helyet találtam.

Ideális táborhely volt, le is telepedtem egy kényelmes ponton. Még ülőke fám is volt, ami nem hátrány! Korán volt még, de élvezettel kivártam a napnyugtát. Meg is lett a jutalmam, mert a lebukó nap igazán látványosan világította meg a fák koronáját. Különleges percek voltak!

Aztán megvacsoráztam, elrendeztem a dolgaimat, majd elpihentem. 22 km-t gyalogoltam ezen a napon, s nem kellett ringatni. Hajnalban arra lettem figyelmes, hogy vaddisznók cserkelnek a sátor közelében. Nyugodt sétálásukat, időnkénti röffenésüket is tisztán lehetett hallani. Különleges élmény ennyire eggyé válni a természettel!

2026. 09. 23.  szerda      Ezen az éjszakán nem csak vaddisznók, de a hideg is meglátogatott. A tegnapi szél után még éppen viselhetően hideg volt a hajnal. Hamar ki is bújtam a sátorból, összepakoltam, és neki is vágtam a mai napnak.

Hamar kiértem a fák közül és varázslatos kép fogadott: a tegnapi szél tisztára mosta a levegőt, s szikrázóan ragyogott a világ. Megugró őzikék, kökény, csipkebogyó színesítette a tájat.

Váratlanul egy kerítéshez értem, bár a kapu helye üresen állt. Az Oszkói szőlőhegyhez érkeztem, s nem gondoltam, hogy ez ennyire gondosan ki van építve.

Besétáltam a szalmatetős kisház alá kiállított préshez, s nem győztem betelni a reggel üdeségével. Itt sikerült megszerezni a bélyegzést is. A túra tervezésekor készítettem egy hosszabb, a szőlőhegyet bejáró alternatív utat is, most fel sem merült bennem a gondolat, hogy ne arra menjek. Még elmentem egy kicsit a rövid út irányába is, hogy arra is megcsodáljam a szépségeket, majd elindultam a hosszabb út irányába.

Alig léptem néhányat, s a frász jött rám: a kerítés vonalában 2-3 őz kezdett vad futásba. Majd, mivel balra nem tudtak elmenekülni, visszafelé kezdtek rohanni. De jobbra is valami akadályba ütköztek, s fejvesztve (pedig nekik megvolt a fejük!) ide-oda szaladgáltak a kerítés előtt, legalább négyszer, ötször. Végül már megsajnáltam őket, s inkább tovább mentem. Nyílván, miután kellően megnyugodtak már simán megtalálták a kiutat, de ez így egy nagyon vicces epizód volt. (Nekik biztos nem…)

Ahogy egyre mélyebben beértem a területre, egyre inkább elfogytak a reprezentatív épületek, átadva helyüket a régi, múltőrző, álmodó présházaknak. Felértem egy dombra, ahonnan szépen kinyílt a táj. Varázslatos hangulat ülte meg a szőlőst, alig győztem magamba szívni az ízét.

Később visszaértem a kerülő végére, ahol a szőlőhegyi kápolna őrzi az itteni szőlészek titkait. Itt is elidőztem egy kicsit, majd elbúcsúzva ettől a csodás helytől, folytattam utamat.

Úgy gondoltam, ennél már nincs tovább, de tévedtem, hisz megszólalt egy bőgő hang, majd válaszolt rá egy kihívó. Bizony még tart a szarvasbőgés időszaka, hát itt bizony bőgtek is.

Még alig tértem magamhoz, amikor a fák között, teljes valóságában megpillantottam a hárem urát. Nem volt időm fényképezni, mert azonnal futásnak eredt, s követte őt vagy 8-10 „háremhölgy”. De még bosszankodni sem volt időm, amikor a túloldalon megláttam a kihívó harcost is. Erre már jutott kellő idő, sikerült is készíteni róla egy kifejezetten elegáns szarvas portrét. Még több kép is készült róla, ezeken már látszik, hogy ifjú legény ő még, nyársas aganccsal, és végtelen önbizalommal.

Aztán lecsengett az élmény, elhalkult az erdő, s hamarosan már Csehimindszent utcáját tapostam. Itt is a boltban kértem bélyegzést, majd leülve a buszmegállóba, megreggeliztem. Induláskor még elsétáltam Mindszenty József bíboros szülőháza felé, majd elhagytam a falut.

A jó másfél km-re lévő Mesterházy-Pótyi-kastély felé vettem az irányt. Sajnos már erősen romos állapotú, ráadásul nem is látogatható, de azért a kerítésén kívülről is egészen jól látható. Miután kellően kinézegettem magam, egy hátsó úton visszatértem a falu túlsó végébe, a temetőhöz. Vizet vettem magamhoz, majd végleg nekivágtam a mezőnek.

Az egyik kanyarból kilépve egy szarvas állt előttem az úton. Alig akartam hinni a szememnek, de a kezem ösztönösen dolgozott, s még sikerült egy bemozdult képet készítenem. Viszont a szarvas nem futott el, csak az eddigi ütemében ment tovább, így kicsit távolabb sikerült már egészen jó képeket készítenem róla. Na, ez már nem volt ifjú, hatalmas agancsot viselt.

 Ilyen szerencsém régen volt, hogy ennyi gyönyörű állatot tudjak fényképezni. Innen már szép erdeifenyős erdőkben, hosszas gyaloglással értem el a Jeli-Arborétum bejáratát. Kértem bélyegzést a pénztárban, vettem vizet a „nem ivóvíz” feliratú csapból (szükség esetén még jó lehet…) majd megebédeltem. Bár ide terveztem a táboromat, nem volt alkalmas a hely, így tovább is álltam. Az út jellege nem változott, csupán az úton keresztbe átfutó őzek maradtak el.

Időnként keresgéltem megfelelő táborhelyet, de egyik sem volt olyan sikítóan jó. Idén errefelé találtam először őszi kikericset, le is fényképeztem magamnak. Végül elértem egy bekötőutat, majd azon az országutat. Később keresztezve a vasúti síneket, ismét visszatértem az erdőbe, s ekkor már találtam egy ideális táborhelyet. Kellemes puhaságú talaj, kellően ritkás fenyőfák, csupán néhány szederindát kellett kipucolni, ami azért nem egy könnyű manőver.

Miután elhelyezkedtem, megmosdottam az arborétumban vett vízzel, majd a vacsorát követően nyugovóra tértem. Most már érződött, hogy a szükségesnél több idő jut fekvésre – kicsit nehezen jött álom a szememre -, de végül csak elaludtam, s egészen jól telt az éjszaka. Talán ez volt a legkényelmesebb talajú táborom ezen a túrán. Majdnem 26 km jutott a mai napra, s nem is éreztem különösebb fáradtságot. Azt hiszem, lassan belejövök a terhelésbe.

2026. 09. 24.  csütörtök      A szokásos reggeli szertartást követően 8 óra körül indultam útnak. A reggeli erdő hangulata ismét elvarázsolt, s békésen ballagtam Vasvár felé.

A Római katonák útján mentem, s érdekes volt elgondolni, hogy 2000 éve ezen az úton gyalogoltak a légiók is. Bár ezt is ki tudja, hisz hol volt már az a régi út, hol voltak azok a régi katonák, hol volt már az a régi rend… rá sem ismernének, ha egy csoda folytán itt teremhetnének. Csupán a jelen volt megfogható, na meg az, hogy egyre közelebb értem a városhoz.

Egyszer csak egy zöldellő réten két szép ló került a látóterembe. Figyelmesen megnéztek, aztán folytatták legelésüket, én pedig hosszan csodáltam szépségüket. Aztán elértem a szélső utcát, melyen egy kerülőt tettem a tavaly már megkeresett geodéziai torony felé. Akkor egy lakatlan ház udvarán keresztül jutottam be a rétre, most a mező felé kerülve igyekeztem megtalálni az utat. Sikerült is bejutnom. Meg is lett a torony, s ki is babrált velem két őz, mert bár szinte körbefutottak, egy képet sem sikerült készítenem róluk. Így jártam!

Na meg úgy, hogy a mező felől nem találtam a lakatlan ház hátsó kijáratát. -Talán lakott lett közben a ház, -gondoltam, s visszafelé is megtettem az előző kerülőt. De amikor az utcában a házhoz értem, kiderült, hogy az bizony továbbra is lakatlan, csupán én bénáztam el a dolgot. Ezzel is így jártam! Végül az utca elején lévő boltban kértem bélyegzést, amit az eladó kedves mosoly kíséretében meg is adott. Ezt legalább jól csináltam!

Innen már megcéloztam az állomást, bár a közbeeső temetőbe azért még benéztem. Kedves emlékeim vannak erről a helyről a tavalyi utam kapcsán. Benéztem a kápolnába, majd szememmel megkerestem a távoli Vasvári kilátót, ahonnan indultam négy nappal ezelőtt. Végül, az időközben beborult ég alatt, kényelmesen lesétáltam az állomásra.   

A vonatról gondosan figyeltem a négynapos túrámon érintett jellemző pontokat, majd túlérve a bejárt körzeten, kényelmesen elhelyezkedtem a fülkében. A mai napon csupán 7 km-t gyalogoltam, a teljes túrán összesen 76 km-t jártam be. Kora délután, szakadó esőben érkeztem Kelenföldre, s mondhatom, igen szerencsés úton vagyok túl. Köszönet érte!