Geodéziai tornyok

Viharsarok

2025. 11. 03.-04.  hétfő-kedd        Néhány napra szép időt jósoltak, én meg szerettem volna még elmenni idén egy többnapos túrára. Az adódó lehetőséget kihasználva, neki is vágtam az útnak. A tervek ki voltak dolgozva, s hétfőn el is indultam a Keletiből.

Este indultam, mert a Mezőhegyesről reggel 5:15-kor induló buszt másképpen nem lehetett volna elérni. Éjfél után nem sokkal érkeztem meg, s elindultam keresni egy megfelelő helyet a sátornak. A majdnem telihold ontotta fényét, s vigyorgó égi kísérőnk jóvoltából egész világos volt. Az állomásnál kezdődő sétaúton indultam el, s elvarázsolva érkeztem a Polgármesteri Hivatalhoz. Aztán ráébredtem, hogy ki kellene menni a városból, és így inkább visszamentem az állomásra! 

Egész elfogadhatóan védett zúg volt itt a peron végén, ahol le is telepedtem. Bóbiskoltam, pihengettem, amíg csak viselni tudtam a hideget, de később már járkálnom kellett. Vártam már a 2:30-as váróterem nyitást, de lett abból 3:15 is mire be tudtam menni. Bent viszont kellemes meleg volt, így a busz indulására már egész jól átmelegedtem.

Fél hat után szálltam le a buszról Battonya, Tompapusztai elágazásnál, s vágtam neki az első utamnak. Mire feleszméltem, már kelt is a nap a távoli párás ég alján. Alaposan el kellett mennem, hisz jó 5 km-re van a torony, Tompapuszta közelében. Két éve, még járt erre vonat is, egészen közel volt a megállója a pusztához, de megszüntették, s most pótló busz jár helyette, de csak az elágazásig. Így az itteniek, néhány száz méter helyett, gyalogolhatnak 5 km-t. …bár azt hiszem, már alig van idevalósi.

Beérve a pusztára, csak lepusztult, elhagyott házakat láttam, igaz lehet, hogy beljebb még van lakott ház is. Mindenesetre, jól cserbenhagyták az ittenieket!

Aztán a ragyogó napfényben feltűnt a torony, néhány fa társaságában áll a mező közepén. Átvágva a szántáson hamar el is értem. Leolvastam a kódot, de felmászni rá nem volt nagy vágyam. (Már nem is tudom nyitva volt-e?) Az alföldön feleslegesnek tartom felmászni a tornyokba, hisz ugyan azt a sík vidéket látom, csak 20 m-rel feljebbről. Így aztán nekivágtam a visszaútnak, s egyre jobban élveztem a nap, sugárzó melegét.

Viszont úgy tűnt, nem csak én élvezem a nap melegét a mindig hosszú éjszaka után.

A közeli mezőn két őzike legelészett, bár közeledésemre elég hamar eloldalaztak, de még így is sikerült néhány képet készíteni róluk. Ezután már csak az egyhangú gyaloglás maradt, s bőven a busz (a napi egyetlen vonatpótló busz) érkezése előtt elértem a megállót. Itt ettem meg a reggelimet, s az érkező busszal visszamentem Mezőhegyesre.

Vonattal terveztem tovább az utat, meg is jött, de már késve indult. Békéscsabán viszont 5 perc átszállási időm lett volna a buszra, de így elbizonytalanodtam, hogy elérem-e. Nem is sokat vacilláltam, hanem gyorsan kinéztem magamnak, hogy az útba eső Medgyesegyházától, csupán 7 km-re van a torony. Mit az nekem…, s le is szálltam az addigra már még több késést felhalmozó vonatról.

A széphangzású Pusztaottlaka felé igyekeztem, melynek közelében áll a Bodzás mérőtorony. Már messziről látszott, de alig akart „közeledni”. Nem állítom, hogy annyira hiányzott ez a többlet út, de hangulatos volt a környék, s jutalmul, a reggel hamar elszaladó őzek helyett, most egész hosszan kivárókat sikerült fényképeznem. Végül, csak elértem az országutat, ahonnan már hamarosan a toronynál voltam.

Már távolról feltűnt, hogy a torony galambjai rendszeresen fel-felrepülnek, s most már láttam az okát is. Két ember dolgozott a toronynál, tisztították a galambszart belőle. Na, nem emberszeretetből, hanem mint mondták, jó trágya anyag. …hát egészségükre! Pár szót váltottam a lent lévővel, leolvastam a kódot, s én mentem is tovább a közeli megállóba. Ekkor egy enyhe szédülés vett erőt rajtam, de hamar rájöttem, hogy reggel óta semmit nem ittam, pedig most már rendesen izzadok. Hamar pótoltam, s ez jót is tett! Bizony, inni kell!

Aztán az érkező busszal beutaztam Békéscsabára, s az impozáns vasút-busz állomásról hamarosan tovább Orosházára.

Szerettem volna a városban ennivalót vásárolni, de a buszállomás közelében csak autóalkatrész boltot találtam. Szerencsére, azt az ottaniak is gondolhatták, hogy az ember nem csapágy szimeringgel él utazás közben, így az állomás egyik büféjében jól belaktam. Így már elegendő készletem volt másnapig. Ismét busszal utaztam tovább, a nem túl távoli Justhmajorra. Ekkor már jócskán a délutánban jártunk, s bizony az óraátállítás óta, hamar ránk szakad az este.

Ezen a környéken nem túl sok látnivaló fogadja az érkezőt: egy-két tanya, és a végtelen síkság. Törtem is fejem tervezéskor, hogy hol fogok én itt aludni! (Ilyen nyílt terepen nincs nagy meleg.)

De a fogadásomra érkező, a torony előtt várakozó nyúl látványa, minden aggodalmamat eloszlatta: itt csak jól telhet az éjszakám, ha ennyire várnak! És úgy is lett, csuda hangulatos táborom lett itt. Még megnéztem a közeli pusztuló tanyát is, hátha van ott valami védelem, de csak egy földkupac volt. Így inkább, beköltöztem a torony aljába. Leterítettem némi szénát (a torony körül bőven volt), s nagyon kényelmes helyem lett. Igaz, társbérlőim a galambok, időnként csaptak némi furcsa zajt, de fokozatosan egész jól megszoktuk egymást.   

Estére kicsit párás lett a látóhatár, s a kerek képű hold ettől talán még szebbnek látszott. Igazán romantikus estém volt, s a kinti hideg légmozgásból bent, semmit nem lehetett érezni. Éjszaka, amikor ki kellett mennem, valami csodálatos szépségű volt a ragyogó holdfényben a táj. Ma több mint 22 km-t gyalogoltam, s az átvirrasztott éjszaka után nem igazán kellett ringatni.

2025. 11. 05.  szerda            Még este kigondoltam, hogy mivel a holdfényben elég világos van korán csomagolni, jó lenne elérni a 7 óra pár perces buszt. Így is lett, s hasznosan ki is tudtam használni az így adódó többlet időt. De ne szaladjunk ennyire előre!

          Szóval korán kimásztam a sátorból, s tátva maradt a szám. A ködös táj pillanatonként más-más csodálatos arcát mutatta, a holdnyugta, és a napkelte folyamatában. Csupán azon izgultam, nehogy a táj csodálata miatt késsem le a buszt, de persze minden rendben zajlott.  

Beértünk a busszal a városba, és elillant ez a ködös varázslat… átvette helyét egy másik.

A bevásárlás kötelező köre után, letelepedtem a belvárosi templom melletti parkba reggelizni, s a lelkem is ragyogott a reggeli tündöklésben. Az valami hihetetlen, hogy milyen csodás tud lenni a természet, különösen ez a ragyogó, színes ősz. Jóllakottan, kényelmesen elsétáltam a buszállomásra, s még arra is volt időm, hogy megnézzem a közeli vasútállomást. Szép város Orosháza, jó, hogy kicsit bebarangolhattam!

Aztán eljött az indulás ideje, s Tótkomlóson át a Cserepesi tanyákig utaztam. Leszállás után kicsit elborzadva néztem, hogy milyen messze is van az a torony, de a valóság jóval elfogadhatóbb lett. Erre is sík vidék volt, csak több ligetes területtel, így több minden kötötte le a figyelmemet:

-Például a távoli égen csapatostul vonuló vadludak. Folyamatosan egymást követték, s már nem is tudtam elképzelni mennyien jöhetnek még! Némelyek rendezett V alakban vonultak, de volt olyan csapat is, mely kört alkotva, körbe-körbe keringve pihent. Gondolom, ilyenkor egy felfelé áramló termiket használnak ki a lebegéshez.

-Vagy például az itteni őzek, nyulak bemutatója. Nyulak fényképezésére esélyem sem volt, hisz ha megugrottak, olyan sebesen rohantak el, hogy esély sem volt elővenni a fényképezőt, de az őzek errefelé sem voltak gyorsabbak, mint máshol. Őket sikerült néha lencsevégre kapni.  

-Vagy később, a toronytól visszafelé, láttam a magasban köröző egerészölyveket, vagy a fűben lapuló vörösbegyet is. Szóval volt mit csodálni!

Közben elértem a Jeldomb mérőtornyot, s mondhatom kifejezetten hangulatos volt a környezete. Egy öreg temető mellett áll, s egy temetőnek mindig elmélázó, varázslatos hangulata van. Az egyik síron friss virágok voltak, bár 1946-os volt a temetés. Lám, még mindig élő az emlékezés!

Visszaérve a Cserepesi tanyák megállóhoz Hódmezővásárhelyre utaztam, majd rövid séta után vonattal tovább Szegvár kicsi, hangulatos állomására. A vonatról leszállva éppen azon gondolkoztam, hogy hol fogom feltölteni vízkészletemet, amikor az állomásfőnök, kérdésemre, mosolyogva mutatott a kert csapjára. Bár minden vágyam ilyen könnyen teljesülne!

Átmentem a Kórógy-ér felett, miközben már nézegettem, hogy hol lesz majd jó tábornak való hely. Hamarosan egy duzzasztott tó mellé értem, de fel kellett menni a gátjára, hogy látni lehessen a vizet. Némi nádas a partján, kacsák a vizén, és a túlsó partján a Balástyahalom geotorony. Nyugalmas, békés kép volt! Aztán megkerültem, hogy a torony közelébe jussak, s közben nyulak tucatját riasztottam fel. Volt itt futkosás bőven…

Leolvastam, amiért jöttem, s visszafelé már csak csodáltam a tájat.

A laposan sütő nap különösen szépre varázsolta a Kórógy-ér partján húzódó, színesedő fákat. Neve ellenére meglepően széles, bővizű vízfolyás ez az ér. (pld. a Bódva-folyó fele ilyen széles sincs.) Jó, hogy odafelé már figyeltem a környező erdőt, mert így már céltudatosan tudtam keresni magamnak éjszakai táborhelyet. Az országúthoz lehető legközelebbi, de még biztonsággal takart helyet igyekeztem találni magamnak, hogy reggeli induláskor minél hamarabb kiérjek a buszmegállóhoz.

Rövid keresgélés után meg is találtam az ideálisat, s le is telepedtem. A még színes, frissen hullott levelek között, kifejezetten hangulatos helyem lett. Vacsora közben sötétedett be, s én a mai 17 km-rel a lábamban, el is tettem magam másnapra. A talaj kicsit kevésbé volt sík, mint tegnap, de azért ez sem volt igazán zavaró. Este 6 órakor nem hittem, hogy el fogok tudni aludni, de csodálva a hold által vetett árnyékokat a sátor falán, egyszer csak filmszakadás... Éjfélkor eszméltem legközelebb.

2025. 11. 06.  csütörtök      Nem sokkal 7 utánra vártam a buszt, s én már jó tíz perccel előbb a megállóban álltam. Az erdős tábornak köszönhetően, az első éjszakával szemben, (amikor reggel deres volt a táj), most jóval viselhetőbb volt a hőmérséklet.

A környék szépsége ma is kivételes volt. Ismét volt némi köd, bár éppen csak annyi, hogy titokzatossá varázsolja a hangulatot. A rajta átderengő kelő nap fénye, narancsosra színezte a tájat. Jó, hogy közel volt a táborom a megállóhoz, így bőven volt időm csodálni a reggeli szépségeket. Csak az enyhe szellő volt némileg kellemetlen, de ennél nagyobb bajom soha ne legyen.

Iskolásokkal teli busszal mentem Szentesig, majd egy gyors átszállás után, szinte üres busszal Kunszentmárton, Szikhátig. Leszálláskor most is rádöbbentem, hogy ez a busz sem a torony lábáig vitt, s így, bő 8 km gyaloglás várt rám.

De aránylag hamar túljutva a nagy forgalmú országúton, lefordultam egy oldalsó szekérútra, mely már kifejezetten hangulatos volt. Később egy kutyussal haverkodtam, majd sikerült egy kisebb kerülőt is levágnom. Ez a Köttönhalom torony nem totál sík vidékre épült, némi dimbes-dombosság van a környezetében. Felértem a lábához, leolvastam a kódot, és szétnéztem a terepen. Még egy régi borospince romjára is rábukkantam a torony lába közelében. Végre egy kicsit változatosabb vidék!

Visszafelé, jó 2 km-rel túlmenve a buszmegállón, a Nagytőke vasútállomásig gyalogoltam. Megnéztem a kiírást, hogy valóban jön-e a vonatom, s miután mindent rendben találtam, nekiláttam reggelizni. (Reméltem, hogy pontos lesz, mert a következő állomáson egy szoros, 4 perces átszállás várt rám.)

Jól szétpakolva reggeliztem, amikor váratlanul befutott egy szerelvény. Még át is futott agyamon a gondolat, hogy ezzel hamarabb odaérnék az átszálláshoz, de esélyem sem volt kellő gyorsasággal összepakolni. (Aztán megnéztem, hogy milyen vonat volt ez, és vagy az előző késett 45 percet, vagy egy különvonat volt.) Végül, minden sanda előjel ellenére pontosan érkezett a vonatom, Hékéd váll-on kényelmesen átsétáltam a túlsó vágányra, és pontosan jött a csatlakozás. Ilyen pontosság teljesen szokatlan a MÁV-tól. (A kivétel erősíti a szabályt!)

 Az ezt követő hosszabb megálló alatt jót beszélgettem egy utastársammal, átkeltem a Tisza felett, majd Csongrádon leszállva, rövid sétával átültem egy buszra.

Bokros, Fehérkeresztig utaztam vele, ahol a fehér keresztet nem is jelölte a térkép, (Most már jelöli!) a Bokros pedig, a jellemző település szerkezetre utalhat. Sajátságos, puszta jellegű telkek mentén vezet az út, de ezekből sok van, aránylag közel egymás után. Egy-egy ház, nagyobb telekkel, majd szántó. Aztán az út túloldalán ugyan ez. Érdekes hangulata van! Sajnos erre már határozottan homokos a talaj, amin kifejezetten nehéz gyalogolni. Nem volt mély, de minden lépésnél vissza-visszacsúszott az elrugaszkodó lábam.

  Nem bántam már, amikor a Jovákipart mérőtorony közelébe értem. Kisebb dombon áll, egy csodálatosan sárguló fa mellett.

Érdekes, barátságos hangulata van a torony tövénél kialakult ligetes területnek is. Valami megfoghatatlan atmoszférája van a helynek, pedig ez nem jellemző a geodéziai tornyokra. El is időztem itt egy kicsit, igazítottam egyet a szerelésemen, csak hogy egy kicsit élvezzem a helyet.

A folytatásban még elkanyarodtam a közeli tó felé, majd a tóparttal párhuzamos úton indultam vissza. Bele is futottam egy zsákutcába, bár elég könnyen átbújtam a kerítés drótja alatt, csupán a zsákom okozott némi nehézséget. (Nem vettem észre a térképen, hogy meg van szakadva az út.) Később elértem az aszfaltos szakaszt (…végre nem homok!), majd az érkező busszal, egy Tiszalpári átszállás után, Kiskunfélegyházára buszoztam.

1978-ban itt töltöttem le a katonaságomat, s lehet, hogy csak az idő teszi, de azóta sokat szépült a város. A főtere hangulatos ligetes lett, a főutcája csodálatos fákkal van tele. Nem is szálltam buszra, inkább némi nosztalgiázással végigsétáltam a ligetes fasoron. Nem győztem visszagondolni, hogy ez is, az is mennyivel szebb lett az elmúlt, közel 50 év alatt.

Csak az állomása olyan amilyen, az nem igazán változott. Egy-két hónapja jártam már itt, (akkor nem volt időm sétálni a városban) s az akkor tapasztalt gyakorlat azóta sem változott. Az IC vonatok Szeged felől is, Budapest felöl is késnek vagy 15 percet, az utolsó pillanatban megcserélik, az addigi kiírás szerinti érkező vágányszámokat, (Had fusson inkább több száz ember ide-oda!). Szóval teljes zűrzavar!

Persze, azért csak megérkezett a vonatom, és minden ellenkező várakozás ellenére csak hazavitt. Erre a napra majdnem 20 km gyaloglás jutott, az elmúlt három napra összesen, 59 km. Egy fantasztikus, idény végi túrát tudhatok magam mögött, s azt hiszem, erre még sokáig örömmel fogok visszaemlékezni. Köszönöm a lehetőséget!