Geodéziai tornyok

Cserháthegy-Csókahegy

2025. 07. 12.  szombat         Nem sokkal 6 óra után indult a vonat Kelenföldről. Felgyorsult, s már csak Sárbogárdon lassított le. (Na jó, néhány áthaladó állomáson egy kicsit…) Ritka jó lendülettel haladt, nem is késett egy percet sem! Jó is volt ez így, mert csupán 4 perc volt az átszállásra. Szerencsére Szekszárdra is pontosan érkeztünk, s bár itt kétszer annyi idő (8 perc) volt, de még meg kellett keresni a megfelelő buszt. Aztán éppen a sofőrt kérdeztem meg, s mondta is, hogy addig ne féljek, amíg őt látom. :)

Szóval fél kilenc előtt nem sokkal, már a Hosszú-völgyi út elején álltam. Jó lendülettel vágtam neki az emelkedőnek, s alaposan kiszellőztettem a tüdőmet, mire 1 km alatt 100 m-t kapaszkodtam. Közben szépen kinyílt a táj, visszanézve jól lehetett látni a hosszú völgyet, majd szőlőtáblák közé fordultam. Itt tűnt fel először a hegy tetején álló geotorony. Tudtam, hogy egy rádióállomás területén van, de gondosan ki volt írva a kódja.

Nem sokat időztem, mert továbbra is feszes volt az időbeosztásom. Még megálltam a Cserhát tetői kilátónál, ami érdekes megoldású: egy présház hátsó részéhez épített teraszról lehet szétnézni a környéken. A teraszon leülésre alkalmas székek, raklapok és csodálatos kilátás várja a vándort.  

Később, az adótorony környékén kicsit elkevertem az utat, s nem találtam meg a térképen jelzett lépcsőt. Nagy gondot nem okozott, s egy szőlősön átvágva, hamarosan már a város szélén gyalogoltam, majd elértem a Szekszárdi-séd vonalát. Ehhez a helyhez közel van a Béla király tere, s a házak felett kimagaslott a téren álló hatalmas templom. A folytatásban csupán a patakot kellett követnem, s meglepően hamar el is értem a buszállomást.

Időm még bőven volt, meg is találtam a megfelelő megállót, majd az érkező busszal, egy jó óra alatt, Bátára vitettem magam. A túlsó végén, az iskolánál szálltam le, s azonnal gólyafészkek között találtam magam. Két oszlopon is fészek volt, s egy harmadikon csak úgy álldogált egy madár.   

Picit később, miután nekivágtam a dombra vezető útnak, egy szajkó fiókát találtam. Az aszfalton ült, de mivel itt nem volt forgalom, nem nyúltam hozzá. Remélem, a szülei gondoskodnak róla.  

Aztán letérve a betonos útról, nekikezdtem a kapaszkodónak, s a kálváriának, de az emlékeimmel ellentétben meglepően hamar felértem a tetejére. Az viszont már itt is jól látszott, hogy komolyan gondozzák ezt a környéket. A stációk szépen fel voltak újítva, s időnként egy-egy pad biztosított pihenésre alkalmas helyet. Csupán a száradó gaz volt egy kicsit zavaró, de hát ez természetes így nyár közepén.

A kálváriakápolnánál, ismét kellemes meglepetés ért: a 2018-ban még omladozó torony szépen fel volt újítva, a templom vizesedő fala ki volt szárítva, s le volt vakolva. Összességében látszott, hogy gondját viselik a környéknek. Jó volt tudni, hogy nem válik az enyészeté ez a hangulatos kápolna. Innen szabályosan, egy kerülővel vissza kellett volna menni a letérőig, s a betonos úton ismét felkapaszkodni a hegyre, de én inkább a hátsó sövényen átbújva, a kápolna mögötti présházhoz vezető utat választottam.

Ennek a présháznak a hangulata viszont megkopott az elmúlt hét év alatt. Az út felöli, kifejezetten mediterrán hangulatú bejáratát azóta megszüntették, s átrakták a túloldalra. Nyilván így praktikusabb, de ezzel a ház különleges varázsa elveszett.

Elérve a fennsíkot megint megérintett a régen is tapasztalt érzés: hangulatos volt sétálni a jórészt szőlővel megművelt dimbes-dombos fennsíkon futó poros úton, jó volt csodálni a távolba látó, szabadságot sugárzó tájat.

Ráadásul, a reggel óta irigykedve lesett sárga napraforgómezőkből itt akadt bőven, igyekeztem is fényképen megörökíteni tündöklő szépségüket. Aztán egy kereszteződésnél jobbra fordultam, s felérve a bukkanó tetejére, hihetetlen csoda tárult a szemem elé: egy napraforgómező közepén ott állt a geodéziai torony.      

Beküzdöttem magam a lábához, felmásztam a tetejére, s élveztem minden pillanatot. Majd búcsút véve a toronytól, még hosszan gyalogoltam a fennsíkon, szívva magamba a kivételes hangulatát.

Aztán jobbra térve, ereszkedésbe kezdtem egy mélyút mentén. Egyre sűrűbben jelentek meg elhagyott, rég elfeledett, a mélyút oldalába vágott borospincék. Kár értük! Aztán a főút előtt nem sokkal, balra egy lépcsőn felkapaszkodtam a Szent-Vér bazilikához.     

Itt is sokat változott a környezet! Az épület láthatóan megújult, a parkot gondosan rendben tartják, új padok várják a megfáradt vándort. Kültéri oltár, lelkigyakorlatos ház, játszótér, mosdó épült, hogy senki ne szenvedjen hiányt semmiben. Le is pihentem, s megejtettem a mai ebédemet. Jólesett a pihenés, s végre kellően volt időm mindenre. Mivel nyitva találtam a templom bejáratát, most végre belülről is megnézhettem. Érdemes volt benézni!

Betelve a látnivalókkal leballagtam a faluba. Az úton megcsodáltam egy régi présház tornácát, a falu turisztikai vendéglátó épületét, majd egy hangulatos présházat. Igazán szívemhez közeli település Báta, jó volt ismét itt lenni. Sajnos lentről már nem könnyű fényképezni a hegyen álló bazilikát a sok villanyvezetéktől, de ez már nem a falu bűne.

            Időben megérkezett a busz, amivel átutaztam Dunaszekcsőre. Sajnos ennek a falunak a páratlan hangulatát most csak emlékeimből tudtam felidézni, mert az alig 20 perc múlva érkező busszal Szekszárdra, majd Budapestre utaztam. (A hossztávú buszutazások továbbra sem a kedvenceim…) Ezen a túrán közel 12 km-t gyalogoltam, s különösen hangulatos vidéket jártam be. Köszönöm a lehetőséget!