Geodéziai tornyok

Rábafüzes-Vaskeresztes

2025. 09. 22.  hétfő              Volt még két torony a nyugati határmentén: Rábafüzes és Vaskeresztes közelében. Úgy gondoltam egy húzásra letudom ezt a kettőt. Reggel fél hétkor indultam Kelenföldről, s nem sokkal 10 óra után már Rábafüzes utcáján neki is vágtam az első utamnak.

Egy hangulatos, murvás úton hagytam el a települést. Igyekeztem, mert a következő buszhoz kiszámolva volt az időm. Jó 3 km-t ilyen kényelmes körülmények között sétáltam, majd egy éles jobb fordulót követően nekivágtam a domboldalnak.

Nem csak emelkedésbe kezdett, de alaposan megkuszálódott innen az út. Az eddigi  jelzés teljesen követhetetlenné vált a benőtt bokrok miatt, amúgy pedig a vele párhuzamosan futó földút szinte vezette a lábam. Becsülettel fel is vitt a dombtetőre, ahol ismét csatlakozott hozzá a  jelzés. Meg-megállva, szuszogva fel is értem a tetőre, miközben vissza-visszanézve, szép kilátásban gyönyörködhettem.

A kényelmes úton innen már hamar elértem a Csókás mérőtornyot, melybe fel is lehetett mászni. Itt értettem meg, hogy induláskor miért nem láttam a hegy tetején a torony csúcsát: a környező fák jócskán túlnőtték már a tornyot, csak egy szűk tartományba volt korlátozott kilátás róla. Az viszont szép volt, nézelődtem, keresgéltem a távoli pontokat. Ez a torony egyébként Ausztriába félszigetszerűen benyúló földnyelv végén helyezkedik el, és kilátás csak Magyarország felé van róla. Fel is merült bennem a gondolat, hogy lehet nem is véletlenül… ki tudja! Visszafelé már látszott, hogy jól állok még idővel, így egy kicsit jobban felmértem a lefelé vezető utat. Lejártam, rögzítettem néhány kitérőt, s lefelé a másik, párhuzamos földúton jöttem. (Na, nem túl nagy az eltérés közöttük.) Bizony lefelé is az volt az érzésem, hogy a szigorúan vett  jelzés ösvénye már teljesen használhatatlan az erősen benőtt állapota miatt. De legalább van alternatíva!

Biztonságosan leértem a buszmegállóba, s még 10 percnyi időm maradt is. Kicsit körbenéztem, s meglepetésemben a buszváró mögötti féltető alatt egy komplett játszótermet találtam. Volt itt pihenőpad, pingpong asztal ütőkkel, focikapu labdával, darts tábla nyilakkal, még hűtőszekrény is volt, ha kimelegednénk, legyen hűtött ital! Ez bizony nem Budapest… itt, úgy tűnik valódi közösség él!    

Az érkező busszal Rátót vasútállomásig utaztam, ahol átszálltam egy vonatra, mely elvitt Szombathelyre.

Itt átsétáltam a város buszállomására, bár 5 percenként jár busz is, de hát jólesett egy kis séta. Éppen a suli vége koradélután volt, annyi fiatal nyüzsgött itt, mint égen a csillag… rendben is van ez így, mosolyogva néztem vidámságukat! Vettem némi ennivalót egy pékségben, megebédeltem, majd az egyik busszal tovább is utaztam Vaskeresztesre.

A hosszú falu keleti végén áll meg a busz, innen már gyalog kell átmenni a másik végébe. Na, nem mondom, hogy ez nem lenne kellemes elfoglaltság, hisz szép temploma, egy felújított szentháromság szobra van a településnek, középtájon egy széles patak keresztezi az utat, s a túlsó végén egy rendezett tó várja a pihenni vágyó vándort. Amúgy a házak is rendezettek, alig találni lerobbant épületet. Pedig még csak a lakott területről beszélek, hisz még nem tudhattam, mi vár rám a túlsó szántón…

Kiérve a házak közül, egy hatalmas porfelhő fogadott: az alig termett kukoricaföldet kaszálta egy kombájn, s hatalmas port kevert. A környék őzei kétségbeesetten nézték, hogy most mi van? Ketten távolról lesték a dolgokat, egy ijedten átvágott előttem az országúton, szóval volt mit lesnem. Aztán mire a tábla felső végére értem az előbbi két őz is éppen akkor ért oda, s kelt át előttem az úton… de beszéljenek helyettem inkább a képek!

 Aztán nekivágtam a szőlőhegynek, s szuszogva, lihegve kapaszkodtam az oldalán felfelé. Közben szépen kinyílt a táj, s szebbnél szebb arcát mutatta. Hiába, szeptember végét írunk már, s a táj egyre ősziesebb arcát mutatja.

Csodálatosak voltak a laposan sütő nap fényében színesedő szőlőlevelek. Hangulatos szakasz volt ez.  

Nem kellett sokáig várni, és el is értem a jobb letérőt a Nagyvilágos mérőtorony felé. Ez a torony is könnyen megközelíthető, még egy, kissé már romos esőház is van a lábánál. Szerencsére ebbe a toronyba is teljesen ép létrákon lehetett felmenni, ami elég ritkaság már mostanában. Kimásztam a csúcsára és fantasztikus látvány fogadott. A magyar oldal felé a végtelen lapos sík vidék, míg osztrák oldalon a már kezdődő hegyek.

Nézelődés közben megakadt a szemem egy távoli kápolnaromon. A Szent Martin kápolnát láttam jó 5 km távolról, s kedvem lett volna oda is menni, bár ezt most csak a fantáziámban tettem meg. (De nincs kizárva, hogy még meglátogatom valamikor.) Visszaérve a földre, még elkanyarodtam a közeli halomsírok felé is, majd egy másik úton, szebbnél-szebb présházak mentén leereszkedtem a hegyről. Kényelmesen elértem a buszt, ami visszavitt Szombathelyre.

Volt egy kis időm megnézni a várost, s nem is fogtam magam vissza. Elsőnek a buszállomás közelében lévő romkertet néztem meg (már ami kintről látszik belőle), majd a Püspöki palota érintésével jutottam a Fő térre. Itt vacsoráztam egyet egy padon, majd kényelmes sétával a Pannónia ház és az Árpád-házi Szent Erzsébet-templom felé vettem az irányt.

A folytatásban az Uránia udvaron át a vasútállomás felé ballagtam tovább. Jól érezhetően egy más hangulatú, más ízű várost ismertem meg, a múlt héten megismert Nagykanizsához viszonyítva. A vonat jó 20 perces késéssel indult, s így este 10 órára értem Kelenföldre. Közel 20 km-t sétáltam ezen a napon, s mondhatom, bőven kihasználtam a vénasszonyok nyara kínálta kellemes lehetőséget. Élvezetes, szép túrát tudhattam magam mögött, köszönet érte!