Geodéziai tornyok

Mélykút - Kakashegy

2025. 11. 19.  szerda            Még ígértek egy nap szép időt erre a hétre, gondoltam kihasználom. A Duna–Tisza közi területre esett a választásom, s bár elég szorosan, ezt a két tornyot egy napra be is tudtam tervezni. Korán reggel indult a vonatom Zuglóból, s fél hétre már Kiskunfélegyházán voltam.

Innen vonattal, majd Kiskunmajsától vonatpótló busszal jutottam Kiskunhalasra. A reggeli párás idő csodálatos látási viszonyokat varázsolt az egyébként egyhangú sík vidékre. Sajnos a buszból nem lehetett fényképezni. Aztán Halason ismét átszálltam, s ezzel a busszal már Kakashegyig utaztam.     

8 óra után vágtam neki a felületén nedves, homokos útnak. Hangulatos szálfaerdőben ballagtam, de a nedves homok ellenére sem volt könnyű rajta gyalogolni. Aztán néhány kanyart követően felbukkant a fák között a meglehetősen magas, kakashegyi torony. Impozánsan mutatott a szikrázó ellenfényben. Egy elég hirtelen kapaszkodón lehet feljutni a lábához, ami a szűz homokos talajon nem is volt könnyű manőver. Különleges hangulata volt a lábánál állni, a már kopasz fák kacskaringós ágainak ölelésében.

Miután feljegyeztem a kódot, benéztem a toronyba, hogy van-e létrája. Volt, de csak egy fából tákolt pótlás, így letettem a felmenésről. Amúgy, érdekes módon, az ajtó küszöbje egy jó méterrel feljebb volt mint a talajszint, így csak „bemászni” lehetett volna. Jobban megfigyelve a dolgot, a torony melletti geodéziai alapszint beton lapja is már szinte asztalként állt a helyén. Szóval az elmúlt évtizedek során majd egy méter lemosódott a homokos dombból. Már csak ezért sem másztam volna fel rá: még csak az hiányozna, hogy a súlyomtól eldőljön a torony. :)  

Egy körívvel terveztem visszatérni a megállóba, s vissza-visszanézve a torony felé, csodálatos homokbuckás táj látványa tárult elém. Szép vidék ez! Aztán a busz érkezéséig megettem a reggelimet, majd elutaztam Kecelre.

Hangulatos környezetben áll a keceli buszváró. Már maga a váró is szép helyen van, de a közeli park, kifejezetten különleges. Közben két embert is én, az idegen, igazítottam útba, miközben a következő járatot vártam. Persze a várakozás 20 perce alatt még belefért egy rövid séta is a közeli parkban. A szikrázó napfényben csodálatosan ragyogott a parkot uraló fűzfa sárguló lombja. Aztán, kicsit késve, megérkezett következő járat, mely elég kényelmes tempóban vitt Hajósi pincefaluig. Nem csoda, hogy késésben volt!

Sajnos nekem ez azt eredményezte, hogy a megálmodott sétámat, csak részlegesen tudtam bejárni. Pedig erre már előre készültem, hisz a 14 évvel ezelőtti itt jártamkor felfedezett, hangulatos pihenőt szerettem volna most ismét meglátogatni.

Így viszont csak egy rövid sétát tettem a főutcáján, mely most is oly hangulatos volt, mint régen.

 A következő busz már egészen Mélykútig vitt, de közben tett egy kitérőt Kéleshalom felé… és ekkor, 14 év távlatából, belém villant az emlék, hogy itt is jártam már. Felismertem a templomát, bevillantak az emlékek, hogy akkor is jártam ilyen dimbes-dombos, homokbuckás vidéken, stb. Hát bizony, amiért az ember megküzdött, azt nem igazán feledi el! Jó érzés volt!   

Mélykútra érve, a falu szélén tett le a busz, s neki is vágtam a közben befelhősödött ég alatt a mezőnek. Hamarosan egy öreg fa közelében, egy régi, elég romos állapotú kereszt mellett vitt el az utam. Jól megvoltak együtt a kitett, nyílt mezőn. Aztán egyre jobban láthatóvá vált távolban a célom: a Bárányoshegy mérőtorony. Bár elég messze volt még, nem mondhatom unalmasnak az utat. Néhol egy-egy fa, vagy a távolban felbukkanó, elhagyott tanya, vagy csak a táj szelíd lankái élvezetessé tették ballagásomat.

Amúgy az ég sem egybefüggően volt felhős, a gomolyfelhők között át-átsütő nap, fantasztikus fénysugarakat rajzolt az égre. Közben egyre közelebbről látszott a torony elhagyott, csupasz csúcsa.

 Elértem egy aszfaltos utat, melyet csak érintve, hamar el is hagytam, és egy régi, magára hagyott tanya után, már egészen közel értem a célomhoz.       

Egy öreg, romos házikó is áll a torony lábánál. A körülötte lévő szőlősön látszik, hogy művelik, de a ház teljesen lepusztult állapotú. Először ezt jártam körbe, majd a kód leolvasása után, elindultam felfelé a toronyba. Már az utolsó előtti szinten kapaszkodtam, amikor a tető alatti emeleten megláttam egy embert! Állt, meg sem mozdult! Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csupán egy hellót sikerült kinyögni magamból. Erre azért ő is válaszolt egy hellóval, majd lassan szóba elegyedtünk.

Először azt hittem, hogy valami karbantartó, vagy valami bemérő ember, hisz volt nála egy doboz, meg némi cucc, de kiderült, hogy a dobozban egy távcső van, s egy magányos érdeklődővel futottam össze. (Legalább is ezt mondta…) Aztán, miután én körbenéztem a tetőről, visszamászva váltottunk még néhány barátságos szót, majd elköszöntem. Nem állítom, hogy nem szedtem a lábam, amikor már végre szilárd talajt éreztem alatta, s csupán a közeli földútra érve nyugodtam meg némileg.

Visszanézve villant belém a gondolat, hogy idefelé egyszer sem láttam őt a torony csúcsában, pedig elég sok képet készítettem a toronyról. Lehet, hogy egy tériszonyos ember volt, s ezért állt a tető alatti emeletem, s ezért nem mászott velem sem fel a csúcsra? De mit keres egy tériszonyos ember egy geotoronyban? És egyáltalán, mikor ment fel? Hisz én már egy negyedórája tébláboltam a romos tanyánál! Lehet, hogy már órák óta fent volt? Lehet, hogy nem is ember volt, hanem egy „szabadságot kapott kísértet”, aki váratlan érkezésemre „testet öltött”? Számolok én a túráim során kalandokkal, de hogy egy kísértettel találkozzak, az azért túlzás!

Az öreg, aszfaltos úton ballagtam vissza a városba, s igazából csak a határában nyugodtam meg igazán. Itt néhány vidám kutyus szaladgálása, ugrándozása rántott vissza képzelgéseimből.    

Jó volt végre ismét a „földön járni”! Beértem a központba, elértem az állomást, s evés után, 3 óra körül, nekivágtam a hazafelé vezető útnak.

Na nem mint a villám, de a vonatpótló busz Kiskunhalason eltöltött 20 perc várakozása után (mint kiderült menetrend szerint!?), majd a Napfény IC, 20 perc késésével, (ez is megszokás szerint) este 8-ra meg is érkeztem a Camponához. A mai úton 15 km-t gyalogoltam, és átestem egy meglehetősen különös kalandon, de sikerrel lejártam az idén talán utolsó túrámat.