Geodéziai tornyok

Jobbágyi

2025. 12. 27.  szombat         Le kellett kicsit dolgozni a karácsonyi hatalmas evészet következményeit. A hetek óta ködös idő után, végre napos időt ígértek, így neki is vágtam ennek az útnak.

Szurdokpüspökiig utaztam vonattal, majd a kicsi állomástól gyalog átmenve a községen, nekivágtam a hegynek. Nem volt meleg. Az ígért derűs éjszaka megtette hatását, a Szurdok-patak vize, már fátyolosan be volt fagyva. Aztán elértem az emelkedőt, s a csuda sem bánta már a hideget: szuszogva, izzadva kapaszkodtam felfelé a hegyre. Hihetetlen, hogy pár hét alatt, s néhány kiló többlettel, hogy el tud tunyulni az ember.

Szerencsére, néha kaptam egy kis laposabb pihenőt, de ennek, a később még meredekebb emelkedő volt az ára.

Egyik ilyen pihenőnél vissza lehetett látni a völgyben elterülő településre, s ekkor döbbentem rá, hogy azért határozottan feljebb jutottam a kínlódó kapaszkodással. Aztán felértem a tetőre, s feltűnt a Jobbágyihegy mérőtorony, majd hamarosan a lábához értem.

Alig találtam meg a kódot, annyira tele volt firkálva a fala, de végül meglett, s már megnyugodva másztam fel a tetejére. Hihetetlenül szép kilátás fogadott: A nap felé nézve a párás levegő széles ködcsíkkal takarta a felszínt, más irányban viszont, romantikus hangulatot kölcsönzött a távoli hegyeknek. 

Élvezettel csodáltam a kivételes látványt, majd igyekezetem lefelé a toronyból, mert szorított az idő. Az utolsó lépcsőt kezdtem meg, amikor a bejáratban egy ember jelent meg, s vidáman köszöntött. Nem tudhatta, hogy engem mostanában „kísértetek” kerülgetnek… Azért tényleg elég fura, hogy 100 körüli tornyot bejártam már, s csak most, az utóbbi kettőnél futok össze váratlanul emberekkel.

Lefelé a hegyről, már inkább a nap melegétől olvadó saras föld akadályozott, de még mindig kevésbé zavart, mint a quadosok, és terepmotorosok hada. Ők is kirajzottak a szép, napfényes időben :(    

Aztán hamar elértem a Széleskői-tavat – „tengerszemet”, melyet már régóta meg akartam nézni. Megcsodáltam a kilátó pontokról, lementem a partjára, s élveztem páratlan hangulatát. Folyt az élet itt is, egy gyermekes család éppen tüzet rakott a partján. Le a kalappal előttük: mennyivel jobb elfoglaltság így karácsony után, mint nyomkodni az újonnan kapott kütyüket.

Ismét alaposan meglihegtetett az emelkedő, míg kiértem a tó körüli gerincre, de innen már enyhe emelkedővel értem fel a Tarcódi pincék feletti dombtetőre. A mezőről, széles kilátás nyílt az nemrégen elhagyott geotorony irányába, a túloldalon pedig fel-felsejlett már utam végcélja, a szépséges nevű Rózsaszentmárton falu. Hamarosan el is értem a szőlőpincék sorát, ahol álmodó pincék várják békében a tavasz közeledését, miközben öblükben az elmúlt nyár gyümölcse érlelődik.

Különösen kedves hangulata van ennek a picefalunak, vannak itt aránylag új, láthatóan használatos pincék, de vannak itt öreg, már csak álmodó, elfeledettek is. Elmélázva ballagtam a közepéig, hisz az idő rövidsége miatt a túlsó felét már nem tudtam bejárni. Hosszú egyhangú egyenes várt rám, hogy átérjek a majd 2 km-re lévő faluba… legalább is én így gondoltam, de szerencsére nem így alakult. Először, az éppen magam mögött hagyott pincék látványa varázsolt el, majd a lassan kibontakozó település látványa ejtett újabb ámulatba.

Két fiatal baktatott előttem, úgy 500 m-rel, s a falu templomának tornya hívogatóan csábított minket az adott irányba. Az út túloldalán, két hatalmas fa lombtalan koronája díszítette a dombtetőt, mint később kiderült, a temető felső végét vigyázták. A látóhatárt ködös, párás hegyek zárták le, jelezvén, hogy arról pedig ők óvják, védik a települést. Különleges hangulata volt ennek a szakasznak!

Beérve a faluba elillant a varázslat, s a hamarosan megérkező busszal Gyöngyösre utaztam. Egy gyors átszállással felültem a Keletiig közlekedő vonatra, s sötétedésre haza is érkeztem. Egy közel 12 km-es sétát tudhattam magam mögött, mely nagyon jólesett a szívemnek, s az eltunyult tagjaimnak.