Geodéziai tornyok

Hernád-Zemplén

2025. 10. 10.  péntek           Itt van az ősz, szerettem volna menni valamerre! A Hernád-völgy (Zemplén) területén lévő geodéziai tornyokat néztem ki magamnak. Az időjárás, (és egyéb okok) miatt elég sokat variáltam a tervvel, de a hétvégén más menetrend szerint közlekedő buszok, vonatok miatt mindig át kellett dolgozni az egész tervet. Legnagyobb igyekezetem ellenére is, sajnos kifogtam egy borús, szemetelő esős időt.  

Bő 20 perc késéssel érkezett a vonat Szikszó-Vásártér állomásra, de szerencsére volt elég időm a csatlakozó buszt elérni. Az állomást elhagyva az Istenszülő születése görögkatolikus templom monumentális épületével szembesül az érkező. Elhaladva mellette, hamarosan a központnak számító Kálvin térre értem, ahonnan indult a busz. Közben megakadt a szemem egy másik túrázón, aki szintén a buszra várt. Biccentve köszöntöttük egymást, aztán szóba is elegyedtünk.

Kiderült, hogy ő is geodéziai tornyokra vadászik, s ő is az Abaújlaki elágazásig utazik a Magashegyi torony miatt. Visszafelé persze nem hagyja ki a Szikszó felett lévő Frankhegyi mérőtornyot sem. Ennek megfelelően a napunk első fele szinkronban volt egymással. Mekkora véletlen kell ahhoz, hogy két ilyen „őrült” turista, közel azonos lakhelyről (Érdről jött), azonos napon, azonos helyre, azonos céllal, így összetalálkozzon?! (Gondoltam is, hogy talán lottóznom kéne!) Persze Laci, hisz így hívták, másnap már a Kéktúrázás napja programjába kapcsolódott bele, de akkor is…

A buszon jót beszélgettünk, s hamar kiderült, hogy ő sem tegnap kezdte a túrázást. Szinte észre sem vettük, hogy felértünk a célmegállóba, de leszálláskor azt igen, hogy esik az eső.  

Szemetelő esőben vágtunk neki rövid utunknak, de a kerítés egy kerülőre kényszerített. Végül, a kilátóhoz vezető nyitott kapun jutottunk be a zárt területre, hamar leolvastuk a kódot, majd felmásztunk a kilátóba. Fátyolos kilátást engedett a párás, ködös levegő, de amit láttunk az szép volt. Aztán már menni is kellett vissza a megállóba, ahol hamarosan meg is érkezett a buszunk. (A tervezett Szanticskai sétámat kihagytam, az idő rövidsége és az idő minősége miatt :)

Lefelé menet a buszon megbeszéltük, hogy neki alig egy órája van a következő csatlakozásig, míg nekem bőven van rá időm. Így leszállás után, ő turbóra kapcsolt, míg én kényelmesen ballagtam felfelé, s hamarosan el is tűnt a látóteremből. Aztán feljebb szembetalálkoztunk, ahogy ő már a kód birtokában visszafelé igyekezett. Sok szerencsét kívántunk egymásnak, s végleg elválltak útjaink. Remélem sikeresen elérte a buszt, s a hétvégéje is élménydúsan telt!

Közben szépen kinyílt a táj, sajnos a ködös levegő eléggé korlátozta a kilátást. Aztán terebélyes, pompás fák mentés elértem a tetőt, s hamarosan a torony közelébe értem.

Leolvasva a kódot körbenéztem, s felfedeztem a torony közelében egy kálvária hármas keresztjét. A kálvária többi részét nem találtam, s a térkép sem jelöli, de lehet, hogy most kezdik kialakítani. Na, majd legközelebb kiderítem… A még mindig szemetelő esőben visszaereszkedtem a városba, s ismét a Kálvin térre mentem. Fél kettő lévén, diákok tömege várta a buszt. Szerencsére legtöbbjük nem az én buszomat, így egészen elfogadható módon utaztam Encsre, majd hamarosan tovább Arkára.

Az úton végig az időjárást figyeltem, s bár volt benne annyi becsület, hogy az eső közben elállt, de a távoli Zempléni hegyek csúcsai a felhőbe értek. Szomorkás, késő őszi idő volt. Persze az is igaz, hogy csodálatos volt a látvány, de valahogy mégis nyugtalan voltam.

Oda felmenni abba a ködös világba… Aztán fel-felfedeztem a távolban a Boldogkői várat, s a már régebbről ismerős részleteket, és ezek szerencsére elterelték figyelmemet a valóság izgalmairól. Elég kacskaringósan közelítette meg a busz a célomat, így volt lehetőségem lesni a tájat. Még megpróbáltam (mint másnap kiderült nem nagy sikerrel) kifigyelni Boldogkőváralján a holnap reggeli indulásom helyét, majd nekivágott a busz az Arkáig vezető, keskeny erdei szakasznak.

Háromnegyed négy volt, amikor belekezdtem utam legnehezebb részébe: 500 m kapaszkodás a Magoska 734 m-es csúcsára, majd vissza. Az erdő széléig rendben is volt minden, csakhogy itt elfogyott az út… legalább is a nekem jó irányú út. Nekivágtam egy alig láthatónak, majd szerencsésen találtam egy szekérutat, de az meg rossz felé kanyarodott… Végül megindultam toronyiránt a GPS alapján, de ez meg igen keserves volt.

Egy sziklás szakaszon a jobb bakancsom kicsúszott egy vizes kövön, s teljes súlyommal ráestem a bal lábam sípcsontjára. El ugyan nem tört, de igen erősen fájt. (Estére alaposan be is dagadt.) Hosszan küszködtem felfelé, aztán végre megtaláltam a felvezető szekérutat. Valahol itt láttam néhány őzet amint csöndben elsorjáztak előlem. Végül, majd kiköptem a tüdőmet mire elértem a geotornyot. Zárva volt, hisz tele volt antennákkal, így egy gyors kódolvasás után hamar visszafordultam.

Lefelé persze már könnyebben haladtam, s az utat is könnyebben követtem, (hisz csak mindig lefelé kell menni) s így már fel tudtam mérni a kacskaringózó szekérutat. Jócskán megváltozott az utolsó térképrajzolás óta. Most, hogy túl voltam a nehezén, már csak a sötétedés beállta előtt kellett leérni a faluba, s ez sikerült is. Szerencsére az időjárás is egyre tisztult, később már a hold csökkenő sarlója is ki-kibukkant.   

Az esti félhomályban átvágtam a falun, feltöltöttem vízkészletemet, majd a már előre kinézett fedett pihenőnél letelepedtem. Vacsora után elgondolkoztam, hogy a masszív asztalon aludjak-e, de végül a sátor mellett döntöttem, s bár nem volt ideális a talaj, jó volt ez így. Erre a napra 19 km jutott, de 800 m emelkedéssel. Nem mondom, hogy nem fáradtam el.    

2025. 10. 11.  szombat          Hajnalban ismét elkezdett szemetelni az eső. Nem voltam tőle túl boldog, de legalább a fedett asztalnál, esőmentesen tudtam pakolni. Szerencsére indulásra éppen elállt, de körbe minden csurom vizes volt.  

            Átballagtam Boldogkőváraljára, s mondhatom csak úgy repesett a szívem, a sok szépségtől. Régi igazság, hogy az esős, nyirkos idő lehet nagyon kellemetlen, de hogy nem csúnya az biztos! Egyszer csak egy kis csapat jött velem szembe, (gyanítom, hogy a Kéktúrázás napja túrázói), és megkülönböztetett figyelemmel köszöntöttük egymást. Milyen szép szokás is ez a túrázók egymás köszöntése!   

Beérve Boldogkőváraljára készítettem egy képet a várról, majd el is értem a megállót. De melyiket? Volt itt több is. Megnéztem ezt a táblát, azt a táblát, de egyiken sem jeleztek olyan indulási időt, amilyet én tudtam. Egy pillanatra a frász jött rám, hogy elnéztem a menetrendet, amikor egy kutyát sétáltató fiatal párt kérdezve mutatták, hogy azt a megállót már megnéztem? S ekkor döbbentem rá, hogy azt eddig észre sem vettem. Persze, hogy onnan indult a buszom! Megnyugodva, az indulásig még vettem és ettem valamit, majd kényelmesen elbuszoztam Encsre.

Innen egy órával későbbre terveztem a továbbutazást, de hallom ám, hogy a vasútállomáson bemondják, hogy most érkezik egy IC, amire Miskolcig nem kell helyjegy. Uccu neki, gyorsan fel is szálltam rá. Igaz ugyan, hogy Nyékládházán el is veszítettem az itt megnyert egy órás előnyömet, de legalább Miskolcon megúsztam egy igen szoros, 4 perces átszállás izgalmát. Szóval hosszas zötykölődés, és buszozás után, kicsivel 11 óra után már Sajószögeden szálltam le a buszról.

    Valamikor heti rendszerességgel utaztam erre autóval, de mára már alig jöttek elő emlékek róla. Bizony telnek az évek…  

A megállótól visszasétálva, az országút mentén található ez a torony. Szépen rendezett a környezete, elég ritkán találni ilyen tornyot. Persze a kód is szinte virít róla, hamar leolvastam, majd besétálva a település központjába, megvártam az érkező buszt. A várakozás alatt megebédeltem, mert már erősen jelzett a gyomrom. Az érkező vonatpótló busszal visszamentem Nyékládházára, majd Füzesabonyban átszállva, Vámosgyörkbe vonatoztam. Innen, busszal utaztam tovább Zaránkra.

Még az apró település előtti külső megállóban leszálltam a buszról, hisz így alig kellett visszasétálni a toronyhoz. Szerencsére, ahogy elhagytam az ország észak-keleti végeit, egyre szebb, napfényesebb idő fogadott. Így élvezettel sétáltam a napsütötte országúton, miközben egyre közelebb kerültem a toronyhoz.

Egy adódó bekötőúton lefordultam a mező felé, s nem győztem betelni a torony körüli ligetes erdő hangulatával. Közben észrevettem távolabb egy magányos szélkereket is, ami különös hangulatot kölcsönzött a tájnak. Elérve a tornyot leolvastam a kódját, és felmásztam a tetejére.

Szép kilátás nyílt innen az Északi-középhegységünk impozáns vonulataira. Kigyönyörködve magam a látványban visszaindultam a mezőn át a falu felé. Sok, kicsi napraforgó virágzott itt, érdekes, üde színfoltot alkotva a kora őszi tájban.

Aztán elértem a falut, s mivel kíváncsi voltam rá, besétáltam a központjába. Megérte ez a rövid gyaloglás, hangulatos, kedves települést ismertem meg benne. A központban szálltam fel az érkező buszra, és Vámosgyörki átszállással hazautaztam a Keletibe. 8 km-t gyalogoltam ezen a napon, és a két nap alatt összesen majdnem 28-at. Élménydús, de kemény túrát jártam le az elmúlt két napban, s nem bántam már, hogy végre megpihenhetek.