Geodéziai tornyok

Nyírség-Alföld

2025. 04. 28.  hétfő        Nagyban gondolkoztam a jó idő beálltával. Ha már elutazom az ország keleti széléhez, több geotornyot is levadászok egy húzásra. Vasárnap le sem feküdtem, hisz éjjel 2:40-kor indultam személyvonattal Zuglóból, és egy átszállással 7:47-re érkeztem Tuzsérra. (A MÁV becsületére legyen mondva, Debrecenbe halál pontosan érkezett meg a vonat, így teljes 5 percem volt az átszállásra!)

Neki is vágtam az útnak, de nem sok időt hagytak a rend őrei: szinte alig hagytam el az állomás területét, már igazoltattak is. Persze minden rendben volt, és hát az is igaz, hogy itt már nagyon közel van az Ukrán határ, kell is az óvatosság! A rakodó-pályaudvaron átvágva megspóroltam az országút 2,5 km-es kerülőjét, majd elballagva Kálongatanya mellett, hamarosan letértem az országútról a Tetenke mérőtorony felé.

Szép volt a környék a ligetes erdőben. Még érződött a tavasz üdesége, de már elég dús volt a vegetáció is. Ebből az irányból nem vezet fel út a dombra, így szó szerint, toronyiránt mentem!

Visszatérve az országútra hosszan gyalogoltam a falu belseje felé. A központban megnéztem az impozáns Forgách-kastélyt, bár mai funkciója nem derült ki számomra. Bőven időben érkeztem ki a Vasút utca végére, ahol egy iparvágány miatt kicsit megzavarodtam, de végül megtaláltam az állomást.

Vásárosnaményig utaztam az érkező vonattal, s közben érdeklődve figyeltem Tornyospálca állomást: innen származik egy régi kedves munkatársam. Többször beszélgettünk róla, hogy Ő sem a szomszédból került a fővárosba. (Le is fényképeztem az épületet, hátha egyszer olvassa ezt a leírást!) Busszal folytattam utamat Beregsurány felé. Meglepődtem, amikor a sofőr ragaszkodott hozzá, hogy a csomagomat tegyem be a busz aljában lévő csomagtartóba.

Logikus volt a kérés, de rossz érzés volt, még ha csak ideiglenesen is, megválni minden dolgomtól. Persze semmi gond nem volt, s leszálláskor visszaállt a szokott rend, de nem hiszem, hogy túl népszerű lesz nálam ez a nagyzsákos, buszos túrázás.

Hosszú országúti gyaloglás várt rám a nap legmelegebb időszakában. Nem panaszkodhatom, de a melegben erősen eltikkadtam, mire elértem a fordulót a Szőlő-hegy felé. Itt új erő töltött el a környezet változása és az egyre közelebbről látható torony látványa miatt. Időnként autók jöttek-mentek, amint az idevalósiak mentek a telkükre. Egyszer csak az egyik megállt mellettem, s azonnal tudtam, hogy ismét ellenőrzés lesz. Ismét igazoltatás, ismét kérdezgetés, bár most egy kicsit merevebben, mint reggel.

          A végén még mondták, hogy ne nagyon menjek a torony közelébe, mert beriaszt nekik, de nem volt mit tenni: a bokrokkal sűrűn körbenőtt torony kódját csak 2-3 m-ről lehetett leolvasni.   

Persze semmi gond nem lett belőle, hisz akkor már mindent tudtak rólam.             Visszafelé a hegy lábánál letelepedtem egy öreg gémeskút közelében, s megfőztem az ebédemet. A végén még tornáztam s pihentem is egy alaposat, mert fájt már egy kicsit a derekam. Jólesett a pihenés!

Újult erővel mentem ki az országúthoz, ahol a buszra felszállva Fehérgyarmatra utaztam. Innen, átszállást követően, tovább utaztam Mátészalkára. Érdekes véletlen, hogy ugyanaz a sofőr vitt tovább, aki idáig hozott. Aztán Mátészalkától már egy másik vezető vitt Fábiánházára.

Feltankoltam magam vízzel, s hat óra körül nekivágtam a mai napi utolsó gyalogutamnak. Üde, friss, sík vidéken, a laposan sütő nap surló fényében róttam a kilométereket a néhol már zavaróan mély homokban. Igyekeztem, mert volt egy tervem, hogy holnap nem kerülök vissza Fábiánháza, Mátészalka felé, hanem átvágok Nyírmeggyes irányába, s ott szállok vonatra. Sógorom onnan származik, szívesen körbenéztem volna, de ahogy a Barókhegyi mérőtoronyhoz értem, már látszott, hogy ez a terv nem fér bele az időbe.

Egy hosszan elnyúló domb tetején áll a torony, a ligetes erdőben egész könnyen meg lehetett közelíteni. Jól is mutatott a lemenő nap fényében. Visszafordulva mentem még egy kicsit, hogy holnap ne kelljen olyan korán indulni.

Fél úton jártam, amikor már nem erőltettem tovább, kerestem egy elfogadható helyet és tábort vertem. Még egy ülőke farönk is volt a közelben, így kényelmesen tudtam vacsorázni. Erősen sötétedett már, mire behúzódtam a sátorba, s nem nagyon kellett altatni: közel 48 óra fent lét után úgy aludtam, mint a bunda. Ezen a napon 3 tornyot vadásztam le, s összesen 20 km-t gyalogoltam.     

2025. 04. 29.  kedd     Korán ébredtem és kezdtem pakolni, hogy biztosan elérjem a kinézett buszt. Hat óra után kicsivel már a falu felé gyalogoltam, megküzdöttem a tegnap este is hisztiző, szabadon grasszáló kutyával, feltöltöttem a vízkészletemet, majd elsétáltam a megállóba.

Régi ismerősként köszöntöttük egymást a sofőrrel, aki tegnap már kétszer is fuvarozott… kicsi a világ! Kacskaringózva, ki-kitérve ment Mátészalkára, összegyűjtve az iskolásokat, s végül Ő figyelmeztetett, hogy a vasútállomáshoz értünk, le kellene szállnom. A vonat indulásáig reggeliztem egy kiadósat, hogy be tudjam venni a begyulladt fogamra kapott gyógyszert. (Indulás előtti csütörtökön váratlanul begyulladt a fogam, s már csak egy gyorssegélyre futotta az időből. Nem először járok így, lehet, hogy pszichés alapon fájdul meg a fogam? :)

Végre elindult a vonat, s én már előre álmodoztam, hogy Nyírbátorban egy jót sétálok az átszállásra szánt bő egy óra alatt. Aztán a séta első perceiben kezdtem érezni, hogy más programom lesz a bőséges reggeli után! Visszamenni az állomásra nem sok kedvem volt, (ismerve az állomások mosdó viszonyait) igyekeztem hát kijutni a városból.      

Nem túlzottan sikerült, még hiányzott vagy 200 m az igazán békés helyhez, de nem volt már rá időm. Így a vasúti töltés mellett, alig védett helyen végeztem el sürgető dolgomat, de legalább egy vonat sem jött közben.          Megkönnyebbülten tértem vissza a buszpályaudvarra, ahol már nemsokára indult is a busz. …ennyit a megálmodott sétáról! Még a busz kiválasztásával is volt némi problémám, egy pillanatig azt hittem, itt hagyott a jó irányba menő, de mint kiderült, csak másik állásból indult.

            Szóval, háromnegyed 12-kor végre Ömböly főterén álltam, készen a gyalogos indulásra. Hamar elhagytam a települést, s a homokos úton nemsokára már a Károlypusztai torony közelébe értem.

Nem könnyen közelíthető meg ez a torony, út nem vezet hozzá, s a dzsindzsa sem egyszerűsíti a hozzájutást.

A túra tervezésénél izgultam, hogy ezen a környéken hol fogok vizet szerezni, de a valóság szerencsésen rácáfolt: két kút is volt a Penészleki buszfordulóig. Általában elmondható, hogy itt a Nyírségben sokkal jobb a települések kékkút ellátása, mint máshol az országban.

Az érkező busszal Nyírábrányig utaztam, a helyi vágányzár miatt kissé kietlen állomásig. Az egyik padon ebédeltem, majd nekivágtam az innen már több napra tervezett gyalogútnak. Lelkesedésemet hamar lehűtötte a gyaloglásra igen csak alkalmatlan, mélyen homokos út. 

Fásult küzdelmemet egy váratlanul feltűnő erdészház látványa dobta fel, amely a geotorony előtt nem sokkal található a Takó-hegyi erdőben. Barátságosan hívogató tornácán vágott fa, és egy szék csalogatja pihenésre a fáradt vándort. Nem kellett nagyon csalogatni, boldogan megpihentem, s nem csak a testemnek, de a lelkemnek is jólesett!

A pihenés, majd az előzőhöz hasonlóan dzsindzsás környezetű geotoronyhoz való kitérés végre oldotta fáradságomat. Ráadásul erre kevésbé volt fellazulva a homok az úton, könnyebb volt rajta a járás. Mire feleszméltem, már Bagamér szőlőkertes részére értem. A valaha hangulatos házak mára már csupa romhalmazok: szívfacsaró érzés belegondolni, hogy mennyi öröm és remény válik a pusztulás martalékává!     

Amúgy a falu is sajátságos hangulatot áraszt. Egy szélső ház előtt gyerekek játszottak, s az egyik velőtrázóan ordított: anyaaaa! anyaaaa! Látni lehetett, hogy apja ott van vele, de ő csak ordított, válogatott hangnemben, majd fél órán át. Aztán a szomszéd utcában találkoztam a visszafelé menő anyjával és nővérével, akik a faluban lehettek. Hogy mi volt ilyen borzasztóan elviselhetetlen…? Szóval érdekes világ ez!

<>

Miután feltöltöttem a vízkészletemet, még mentem egy bő kilométert, majd egy sűrűbb ligetes részen kerestem táborhelyet. Szuper helyet találtam, leülővel, kényelmes talajjal. Hamar felvertem a sátrat, nekiláttam megcsinálni a vacsorámat, majd evés után kényelmesen elhelyezkedtem. Két torony jutott mára, s 26 km-t haladtam. Minden a tervek szerint haladt!

2025. 04. 30.  szerda            Ma annyira nem erőlködtem a korai keléssel, kényelmesen összepakoltam és indultam. Pakolás közben egy terepjáró ment el az úton, nem gondoltam, hogy ennyire be lehet látni róla a táborhoz. Persze így utólag már nem számított…  

Gyorsan kiértem egy széles, homokos útra, amin ösztönösen elindultam balra egy tanya felé, de hamar rájöttem, hogy a másik irány a jó. Aztán kezdett felderengeni, hogy ezen az úton már jártam 2012 őszén. A mai napon sok emlék ébredt fel bennem erről a 13 évvel ezelőtti útról.   

Mielőtt elhagytam volna ezt a homokos utat, távolról láttam néhány őzet, később pedig egy nyúl pózolt előttem. Vadban gazdag környék volt ez. Kiérve egy tisztásra letelepedtem egy farönkön, hogy elhallgattassam reklamáló gyomromat. Hangulatos volt a széles, nyílt mező szélén pihenni.

Jóllakottan vágtam neki a folytatásnak s egy kettős fa közelébe érve, régi, mély érzések szakadtak fel bennem: 2012-ben itt, a mező melletti magányos fa alatt kerített hatalmába az az érzés, hogy milyen csodálatos világban is élhetünk! Közben pedig ritka béke és nyugalom járt át. (Bár itthon már látom, hogy sem a hely, sem a fa nem volt azonos a régivel, de az érzés most is lehengerlő volt!)

          Egy szántáshoz érve elfogyott az út a lábam alól. „Múltkor” itt még gond nélkül el tudtam menni, mára már csak benőtt utak voltak. Persze némi dzsungelharc árán azért átjutottam a nem túl távoli útra, ahonnan már renden volt minden. A Konyári-Kálló patakhoz közeledve sikerült egy őzet előbb észrevennem, mint neki engem. Egy szép kiállású bak volt, boldogan fényképeztem is, amíg csak tudtam. Később még egy nyulat is sikerült lencsevégre kapnom.

Aztán egy kis hídon kereszteztem a patakot, és hosszan követtem a régi útvonalamat. A táj hangulata teljesen megvolt, de konkrét pontok, csak néha-néha bukkantak fel a régmúltból.

-Ilyen pont volt egy posványos kis „maradék” tó (holtág), amire tisztán emlékszem, és most is azonnal kiszúrtam.

-Ezzel ellentétben a régi táborom helyét még elképzelni is nehéz volt: akkor egy füves parton sátoroztam, ahol most egy fás, cserjés erdő áll. (Pedig a GPS nem téved!)

-Vagy például 2012-ben a reggeli indulás után ezt írtam: „ …jobbról egy komoly domb bontakozott ki a ködből. Az oldaláról láthatatlan őzek zörgése hallatszott. Teljesen valószínűtlen volt itt az alföldön, alig tudtam betelni szépségével.”. Ennek az élménynek már semmi nyomát nem találtam, hisz az akkori tarvágás által biztosított rálátást már teljesen eltakarja az azóta felnövekedett akácos.

-Nem úgy, mint a jobb forduló utáni, dombra kapaszkodó úton, ahol szinte megállt az idő: még a fákat is fel lehet ismerni 13 év távlatából!

Felértem a fennsíkra, ami most is a kinyíló szabadság érzését hordozza. Elsétáltam a szőlőpincék felé, mely most kicsit kevésbé mélyen érintett meg.

Persze itt is voltak be-bevillanó emlékek, mint például a gémeskút. Errefelé sem sokat változott a világ az elmúlt évek alatt. Talán csak a szél lökte arrébb a kút ágasát…

De nem csak a múlt emlékeit keresgéltem, voltak itt új élmények is. Hihetetlen szépsége van annak a sok gólyának, akik fészekrakás, költés lázában égnek. Pesti szemmel öröm volt nézni, mennyien fészkelnek itt vidéken. Aztán lassan elmaradtak a pincék, és kiértem az országútra, ahol pótoltam vízhiányomat, s elindultam Létavértes irányába. Ezen a környéken láttam túratársakat is, amint a többnapos ünnepet kihasználva nekivágtak az Alföldi Kéknek.

Amint régen, a város felé menet most is elballagtam a mező mentén, ahol most is tehenek legeltek, majd lassan beértem a városba. Hamarosan rátaláltam a régi csárda romos épületére, mely már végleg bezárt. Kár érte! 

A központban lepihentem a parkban, ahol egy impozáns ivókút áll. Azt az apróságot leszámítva, hogy nincs benne víz, igazán szép dísze a térnek. Szerencsére a térképpel ellentétben azért találtam még működő kutat kifelé a városból, ilyen téren komolyan elkényeztetett ez a vidék. Később még gólyák önfeledt játékát, repkedését figyeltem, amint a déli melegben lassan elhagytam a várost. Nem könnyű útra számítottam, hisz 13 éve sem volt könnyű ez a szakasz. Majdnem 5 km várt rám egy csupasz mezőn, ingerszegény környezetben, hogy elérjem az első facsoportot, ahol kicsi enyhülést remélhetek.

            Ahogy gondoltam, nem is volt könnyű: kínomban már a lépéseimet számoltam, hogy eltereljem a figyelmemet az egyhangú baktatásról. Készítettem is képeket 4, 3, 2, 1 km távolságból, a célt jelentő akácfáról. Végül csak megérkeztem a fához, ahol jutalmul felfedeztem a mai, Laponyahalmi mérőtorony távoli látványát, mely innen légvonalban még további 3 km-re volt.     

Mindenesetre én leültem a fa tövébe, s zavaró legyek ellenére megfőztem a mai ebédemet. Jó ez a meleg tésztaleves, egészen új erőre kaptam tőle.

Egy órával később új lendülettel vágtam neki a folytatásnak. Éppen azon törtem a fejem, hogy be kellene menni Cserekert felé, pótolni az ebédtől megcsappant vízkészletemet, amikor elértem egy társaságot, akik vetéshez készülődtek a mezőn. Persze szóba elegyedtem a főnökkel, kinek a harmadik kérdése az volt, hogy nem kér egy kis vizet? Már húzta is elő az autóból az ásványvizes palackot. (Már többször megállapítottam, hogy angyalok pedig vannak, csak nem mindig olyanok, amilyennek képzeljük őket!) A legjobbkor jött a segítség, köszönet érte!

Aztán letértem az országútról, majd letértem a földútról, és letértem az alig járható útról is. Muszáj volt befújni magam kullancsriasztóval, mert a dzsindzsa elképesztő volt. Végül lihegve, küszködve értem fel a fennsík szélére, és azonnal láttam, hogy rossz irányból közelítettem!       

Persze most már mindegy volt, de majd legközelebb! A torony nagyon látványosan uralja a mezőt, leolvastam a kódját, s okulva a feljövetelből, kelet felé indultam a  jelzés irányába. Itt ugyan még elég meredek volt a levezetés az ösvényre, de nagyobbat már nem akartam kerülni.

          A jelzett utat követve indultam Pocsaj felé, de hamarosan méhekkel találkoztam. Gondosan kirakott figyelmeztető táblák, engedély szám, a tulaj pedig kint dolgozott, de arra ki gondol, hogy a turista hogyan megy el a kaptárok mellett!? (Azt hiszem, az engedélyek kiadásánál kellene jobban figyelni erre!) Szerencsére itt volt lehetőség kerülni a mezőn, így gond nélkül túljutottam.

          Négy óra körül járt az idő, de a faluba már nem akartam bemenni, így kerestem egy helyet éjszakára. Találtam is olyan pompásat, hogy ez már majdnem a netovább! A ligetes fák között a dús fű jól takart a mélyebben futó út felöl, a talaj pedig kiváló volt. Egy kidőlt hatalmas fa törzsén jó ülőkét leltem, egy kakukk dalolt egész este a közelben, később még egy őz is elszaladt mellettem alig 30 m-re. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban…?

Azt hittem, unatkozni fogok, de úgy elröpült az idő, hogy magam is csodáltam. A vacsorát követően még megnéztem a ragyogó naplementét, majd kényelmesen elhelyezkedtem. 28 km jutott a mai napra, és csak a közeli geotornyot vadásztam le, de élményekben, emlékekben gazdag napot tudhattam magam mögött. Nagyon kellemes éjszakám volt!    

2025. 05. 01.  csütörtök       Elég korán nekiláttam pakolni. A tábor reggel is csodás volt, le is fényképeztem még utoljára, de nem sokkal 6 után már a töltés útján ballagtam. Nem tudhattam, mikor jön a korábbi vonat, inkább hamarabb legyek ott az állomáson.

A reggeli párás napfényben csodálatosan festett a töltés. Visszatekintve a távolban még szépen látszott a Laponyahalmi mérőtorony, s a párába vesző töltés útja. Mindenhol állatok mozogtak: nyulak, őzek, fácánok, madarak… Persze a nyílt terepen nem igazán hagyták magukat megközelíteni, de így is élvezetes volt megfigyelni őket reggeli bitangolásuk közben.

Az egyik őz-párosnak egyszer csak elege lett, s gyors futásba kezdtek a töltésre, keresztbe. Sikerült még időben előkészíteni a fényképezőt, így meg tudtam örökíteni a suta futásának fázisait. Közben tűnt fel, hogy néhány sárga madár, az őzektől alig zavartatva magát, a töltésen csipeget. Később az egyik felszállt egy kőoszlop tetejére, ahol kényelmesen megörökíthettem. (Sárga billegető)

Picit távolabb letértem a töltésről, hogy a rövidebb úton jussak a faluba, s így nagyon jól láthatóvá vált a Tövisesi földvár régi sánca. A régi várat középen egy magányos fa jelképezi, múltkor be is mentem alá, most ezt kihagytam. 

Kanyarodott az út, s egy hosszú szántóföld mellé szegődött. Kócsagok vadásztak rajta, de már a közeledésemre is ijedten elrepültek. A szántó túloldala már Pocsaj házaihoz ért.

Érdeklődve figyeltem az út jobb oldala felé is, ahol a Leányvár nevű terület feküdt egy tanyaközpont közelében. Utólagos kutatásom eredményeként úgy gondolom, hogy a tanya melletti erdő, dombos vidék lehetett régen a Leányvár, de mára alig felismerhetővé vált. Most ezt is csak távolról nézegettem.

Közben elértem a falu szélső házait, s hamar felismertem, hogy itt sem az értelmiség lakja ezt a részt: a kerítésen kiteregetett ruhák, a kertben szétdobált biciklik, rendetlen udvarok, stb…

Érkezésemre két kiskutya szaladt ki az utcára, még a közelben kapirgáló kakasnál is kisebbek voltak. Jót haverkodtunk, majd folytattam utamat, s hamarosan a falu főutcáján jártam már. A focipálya, majd egy park mellett gyalogoltam, majd ráfordultam egy hosszú utcára.         Itt történt, hogy az egyik kertből alaposan megugatott egy kutya, s mire feleszméltem, a nyitott kapun kiszaladva már a sarkam után kapkodott. Persze elzavartam, de a kirohanó gazdája úgy nézett rám, mint egy véres rongyra. Na azért olyan nagyon nem zavart, s hamar ott is hagytam őket.

Ennek az utcának a végén láttam életemben először május elsején májusfát. Sok májusfát láttam már életemben, de mindig csak régebbieket, napok óta ott állókat.    

Innen már csak néhány lépés kellett, hogy elérjem a szép, rendezett Pocsaj-Esztár vasútállomást. Egy öreg mozdony díszíti a kertjét, kényelmes pihenő van a peronon. Jól sejtettem, hogy lesz egy korábban menő vonat is, így nyertem két órát.

          A vonat érkezéséig reggeliztem egy alaposat, majd eldöcögtem Debrecenig. (Szó szerint: volt olyan szakasz, ahol 15-20 km/h tempóval döcögtünk.) Debrecenben gond nélkül átszálltam a pesti gyorsra, s kora délután haza is érkeztem. Erre a napra csupán 7 km gyaloglás jutott, az elmúlt négy napban levadásztam 6 geotornyot, s közben 82 km-t gyalogoltam. Nagy szerencsém volt az időjárással is, hisz a következő héten lélekromboló, esős idő volt végig.