Egy rendhagyó kaland

Síkok és mélységek peremén

2025. december          Karácsony táján kamasz lányunokám megkért, hogy menjünk valamikor tavasszal kirándulni néhány napra. Nagyon szereti ezt a kalandot, de fiatal még ahhoz, hogy egyedül induljon el 2-3 napos túrára. Neki is készültem, terveztem, ötleteltem, hogy merre is menjünk. Leginkább a Mecsek volt a befutó, s így vártuk a tavaszt, az alkalmas időjárás beköszöntét.

Megérkezett a február, s megérkezett a hosszú tél utáni szebb időjárás is. Az első, feleségemmel járt rutin sétánkon arra lettem figyelmes, hogy az egyik emelkedős szakaszon, ahol eddig én vártam rá, most ő kell, hogy megvárjon, mert nem győzöm szusszal. Alig kaptam levegőt! Az idő múlásával a helyzet inkább romlott, mint javult. Sajnos, ennek fényében, kénytelen voltam lemondani a tervezett túrát az unokámmal, nem mertem kockáztatni.

Március közepén irány a háziorvos, majd sürgősségi osztály, kardiológus, s 10 héttel későbbre (május végére) kaptam is időpontot, ultrahangra. Addig pedig óvtak a mozgástól, mert ki tudja!  ...ki tudja ezt kivárni, így kissé felgyorsítottam a dolgokat, s két hét múlva már a CT vizsgálat is ki volt tűzve. A vizsgálat végén közölte az orvos: erősen gondolkozott, hogy haza sem enged, hanem egyből mentővel vitet be a kórházba. A szívem koszorúerei csúnyán el voltak meszesedve.

De mitől? Nem dohányzom, nem iszom, nem vagyok túlsúlyos, elég sokat mozgok… Csupán az örökletesség maradt, hisz édesanyám is szenvedett hasonló betegségben.

Április közepére lett kiírva a beavatkozás. Két nap lesz az egész, ígérték, egy katéterrel belenéznek a szívembe, behelyeznek egy stentet (értágító hüvely), mellyel kitágítják a beszűkült érfalat, s egy nap pihenés után mehetek is haza. Még csak el sem altatnak hozzá…

Idén pont a vizsgálatok idejére esett Húsvét. Eddigi életem során 67 alkalommal éltem át Húsvétot, de soha ennyire mélyen nem érintett meg a szenvedés, az elmúlás, s a feltámadás gondolata… Bizony nagyon nem mindegy, hogy milyen helyzetből, s milyen kockázatok fényében látjuk a világot.

2026. április 13. hétfő             Reggel korán jelentkeztünk feleségemmel a kórházban, s mire feleszméltem, már az öltözőben találtam magam, várva sorsom alakulását. Egyszer csak hallom, hogy valaki (fogalmam sem volt ki lehet az) telefonon beszél: „Bekakilt a gyerek az iskolában? Miért nem a feleségemet keresik? Én délelőttös vagyok, most nem tudok elmenni. stb.” Aztán néhány ajtócsapódás után, elhalt a beszélgetés. Másnak is vannak gondjai – gondoltam.

…fekszem a műtőasztalon, jobb karom kicsavarva (itt tolják fel a katétert), a hátam zsibbad, s közben érzem, igaz nem fáj, amint a vállamnál az éren belül csúszik fel a katéter. Átvillan az agyamon, hogy hogy fogom én ezt kibírni… s ekkor beugrik egy régi viharos éjszaka emléke az átélt túráim sorából. Hirtelen minden elviselhetőbbé válik, hisz ha akkor azt kibírtam, ezt is kibírom. Hallom a halk beszélgetést és közben visszaemlékszem, amint totál beijedve fekszem a sátorban a tomboló vihar és égzengés közepette.

Aztán megszólalt az orvos, s megdöbbenve ismerem fel a hangját: neki kellett volna hazahoznia a fiát az iskolából. Meséli a nővéreknek, hogy végül utolérte a feleségét, aki elrendezi a dolgot. Hirtelen belém villant a gondolat, hogy bizony ők is csak emberek, nekik is vannak gondjaik, ők is éreznek, örülnek és búsulnak. Meglepő módon, inkább megnyugtató, mint nyugtalanító érzés volt, hogy érző emberek kezében van a sorsom.

Aztán hamar kiderült, hogy az elképzeltnél is szűkebb már a koszorúér belseje, s a „tágító ballont” sem lehet már beletolni. Nem maradt más, mint a nyitott szívműtét! Még hallottam, ahogy megbeszélik a műtőorvossal a fejleményeket, s az előkészületek idejére pihenni hagytak.

2026. április 13. hétfő  11h    Elbúcsúztam feleségemtől, jó munkát kívántam az altatóorvosnak, aztán filmszakadás…

A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.                     József Attila: Reménytelenül

Zavaros volt az ébredés, majdnem egy napig altattak. Amire emlékszem, hogy a számba rágják, hogy 8 hétig csak hanyatt feküdhetek, hisz a szegycsontomat hosszában szétvágták. Bár az is igaz, a sok csőtől és vezetéktől amúgy sem tudtam volna megmozdulni. Az első tudatos éjszakám végig ébren telt, s nem kevésszer kellett visszagondolni régi túrák kalandos éjszakáira. Ez mindig segített, s jó is volt felidézni a régi emlékeket… Ki tudja járhatom-e még a természet útjait?

  Félig kábán teltek ezek a napok, de hamar kiderült, hogy jól gyógyulok: amíg a sorstársaimnak vérnyomás-, szívritmus-zavaraik voltak, nekem minden rendben alakult. Így csütörtökön elém állt egy nővérke, hogy hova szeretnék menni rehabilitációra. Köpni, nyelni nem tudtam, hisz ezt az „asszonyok tanácsa” tervezgette a háttérben, de én nem sokat tudtam róla. Ráadásul se telefon, se pénz, se ruha, de még a szemüvegem sem volt nálam! Régem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak! Aztán a Széher úton lévő Szent Ferenc Kórház mellett döntöttem, ahol azonnal tudtak is fogadni. Visszatekintve jó döntésnek bizonyult!

Még aznap este áttettek egy külön szobába, ahol a tv-ből megtudhattam az élet heti alakulását is. Nem mintha annyira érdekelt volna, de jólesett erről is tájékozódni.

2026. április 17. péntek       A reggeli öltözködés közben tűnt fel, hogy a lábamon is van egy hosszú vágás: innen vették ki a pótlásra felhasznált eret. Eddig ezzel nem volt dolgom… Aztán megkaptam a zárójelentést, és hálás szívvel elbúcsúztam, hisz megmentették az életemet. Végül párom segítségével átautóztam az új helyemre.

Az itteni orvos dobott egy hátast, mikor megtudta, hogy 4 napja műtöttek. Estére döbbentem rá, hogy bizony nem csak szétvágtak és összevarrtak, de komolyan dolgoztak is bennem: karom, lábam izmai határozottan elkezdtek sajogni, ahogyan a fájdalomcsillapító ürült a szervezetemből.

Elhelyezkedtem, majd néhány nap alatt belerázódtam a rendbe. A szobánk ablakából szépen rá lehetett látni a Hármashatár-hegyre. Be is ugrott 21 év távlatából egy régi kalandom: „A hegy tetején egy vagánykodó társaság dobált kövekkel egy amúgy is elég rossz táblát. Nem szóltam, de valószínű érezték a rosszallásomat, mert méregettek, és azon röhögtek, hogy beleültem a pisájukba (egy ping-pong asztalra tettem le a zsákomat, és valóban nem sok kellett, hogy a sörnek hitt folyadékba bele ne tenyereljek).”

Másnap reggel pedig a 3. emeleti tornaterem ablakából varázsolt el a kilátás. Innen az Erzsébet-kilátóra, illetve a János-hegy erdővel borított oldalára volt csodálatos rálátás.

 Hamarosan az is kiderült, hogy a kórház kertje is fantasztikus (igaz éppen a felújításának vége felé jártak), de este, a munkák után, már lehetett sétálni a hatalmas fák alatt. A kórház színvonalán és kedves, mosolygós személyzetén túl nekem nagy segítséget jelentett ez a természetes környezet, hogy vidám lélekkel át tudjam vészelni a rám váró 3 hetet.

Persze azért nem volt minden happy! Az egyik szobatársam pl 10 éve inzulinos cukorbeteg volt, a lába már az üszkösödés határán billegett, a szemével alig látott, járni csak kerettel tudott, s folyamatosan katétert kellett használnia. Hazaengedése előtti napon egy addig nem tapasztalt újabb gond jelentkezett nála, így plusz egy héttel megtoldották a vendégségét. Elég nyomasztó ezt heteken keresztül látni!                   

Vagy más: A 83 éves szobatársunkkal arról beszélgettünk egyik délután, hogy ha ismét tudok majd kirándulni, akár meg is látogathatom a falujában. Aztán este elaludtunk, s reggel 5 órakor egy zuhanásra ébredtem. Ő esett el, amint a mosdóból jött vissza az ágyába. …nővérek, ügyeletes orvos, lélegeztetés, újraélesztés, minden, ami ilyenkor kell, de sikertelenül. Még pár órát égett a mécses az ágya mellett, de beszélgetni már soha többé nem fogok vele. Nyugodjon békében!

Ezek az „élmények” nem mindennapiak. Sok, eddig ismeretlen életsíkot és emberi mélységet nyitottak meg nekem ebben az átélt 4 hétben. Nem könnyű ezt feldolgozni, bár néha egészen más szemszögből láttam a dolgokat, mint ahogyan azt előre képzelné az ember. Nagy segítség volt a hosszú évek alatt a természet közelségében megszerzett és átélt tapasztalat, miszerint kemény és következetes ugyan az élet, de mindezek mellett elképesztően csodálatos is.

Nagyon jólesett sokat sétálni a csodálatos kertben. Néha elgondoltam, milyen jó is lenne itt sátrat verni és éjszakázni. Itt szabadon engedhettem érzéseimet, érzelmeimet.

Aztán eljött a nap, amikor én is hazamehettem, s hálás szívvel búcsúztam a nővérektől, gyógytornászoktól. Ha már kórházba kellett kerüljek, soha rosszabb helyem ne legyen! Innen is köszönöm nekik a kedvességüket! Nem egy szokásos „túrán” vagyok túl, pedig, ha lehet még sokkal több tudást és tapasztalatot sikerült megszereznem, mint más eddigi túráimon.

Remélem még nincs vége kalandjaimnak, és szép lassan megerősödöm annyira, hogy járhatom még a szokásos túráimat is!