Északi Zöld mentén - ráadás

Balassagyarmat - Szob

2021. 05. 08. szombat Azon gondolkoztam, vajon miért áll meg az Északi Zöld útvonala Balassagyarmatnál? Aztán a gondolatot tett követte, és elterveztem a folytatást, legalább a Duna vonaláig. Így született ez a mostani ráadás túra a Börzsönyön át Szobig.

Hosszú évek óta idén történt először, hogy nem hirtelen tört be a tavasz, esetleg egyből a nyár. Még a tavasz sem tört be, kész csoda, ha néha 20 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála. Viszont a túrámmal különlegesen szerencsém volt, pont erre a négy napra esett egy kellemes tavaszias felmelegedés.

Negyed nyolckor indítottam a gps-t a balassagyarmati állomáson, és hamarosan már a Nyírjes üdülőtelep felé vezető úton baktattam. Ekkor még hideg volt a nyílt terepen fújó erős szél, de ahogyan a fák közé értem, csodálatos tavaszi világ várt rám.

A néhol tóvá szélesedő vízfolyás mentén haladva, időnként a még csekély lombú fák koronáján át tükröződve látszott az ég különlegesen mélykék színe. Egy keskeny ösvényen hamarosan elértem a nyaralóházakat. A frissebb tulajdonosok már kint voltak, rendezték, szépítgették kertjeiket, mások előkészítették horgászfelszerelésüket a nagy fogásra, vagy a régen nem látott szomszéddal beszélgettek: szóval élvezték a végre megérkező tavaszt.

Utam később visszatért a fák közé, és egy kisebb dombon átérve egy különleges helyre értem.

Több forrás is fakad a környéken: a József atya-forrás, a Segítő Szűz-forrás, és még néhány, melyeknek a nevét sem tudom. Egy oltár, kegyhely áll egy kis domb tetején. Ketrecbe zárt Krisztussal, másik ketrecben a Szent Korona egyszerű másolatával, és a mindent elárasztó giccses táblácskákkal, feliratokkal. Értem én a célt, még egyet is értek vele, de mindig elborzaszt ez az ízlésficam, ami ezeket a helyeket legtöbbször jellemzi. Persze van kivétel is, lásd Karancson a Szent Margit-kápolnát, de ez a ritka kivétel.

Átkelve egy kis patakon, dimbes-dombos úton hamar elértem a Füvészkert bejáratát. Innen úttalan úton jutottam át a közeli szekérútra. Ez hosszan vezetett a park kerítése mentén, ahol többször láttam őzeket, de mindig gyorsabbak voltak a fényképezőmnél.

Később egy fantasztikus nyír-erdő mellé szegődött az utam. Tudom, hogy a nyír tájidegen kis hazánkban, de nekem mégis kedves ez a fa. Egy jó állapotban lévő tanya áll itt az erdő mentén. Lakatlansága ellenére szépen rendezett a környezete, akkor is éppen nyírták a füvét. Kereszteztem a vasutat, és hamarosan Ipolyszög focipályája mellett baktattam. A falu túlsó felén, a vasúti megálló egyik padján megreggeliztem. Rám fért egy kis pihenés, mert közel 3 km nagy forgalmú, aszfaltos út várt rám.

Szerencsére pár száz méteren az úttal párhuzamosan futó turistaúton el lehetett kerülni az autók veszélyes közelségét. A dejtári állomást követően végleg elhagytam az országutat, hogy „vas-útra” cseréljem. Inkább a sínek mellet futó földúton, de egy rövid szakaszon a síneken haladtam tovább. Aztán a vasúttól is elbúcsúztam, s ekkor tűnt fel, hogy megváltozott a táj jellege. Az eddigi dimbes-dombos terepnek átadta a helyét a sík sztyeppés puszta.

Ezen a helyen kapcsolódtam az Ipoly-Híd Túra tanösvénnyel, melynek kissé elnagyolt, fordított (dél volt felül) térképén úgy tűnt, hogy egészen Drégelypalánkig el lehet menni az Ipoly gátján. Örültem volna ennek, mert így megúszhattam volna egy hosszú országúti gyaloglást.

Szép volt ez a táj, felmásztam a madármegfigyelő toronyba, megcsodáltam a Nagy-tó nagy nádasát, de sajnos később, a gáton, már egyhangúvá és a nyitottsága miatt erősen szelessé vált. Ezen a napon még hideg volt a levegő, szélben fáztam, szélcsendes napfényben melegem volt. Egyszer csak a homokos földúton állatnyomokat vettem észre. Az őzekét megismertem, de ezekről a karmos kutya (?), vadmacska (?), medvebocs (bocs! J ) nyomokról nem sokat tudtam.

Azért nem bántam, hogy később csak az őz nyomok szerzőjét sikerült meglátnom a távolban. Sajnos nem engedett közel magához, de néhány kép így is készült róla, távolról.

Egy rozoga lengőhídon átmentem a Derék-patak felett, s hamarosan Ipolyvece utcáin bandukoltam. Váltottam pár mondatot két kíváncsiskodó helybélivel, mielőtt a temető kápolnájánál nekiláttam az ebédemnek. Szeretem a temetőket, itt is nyugodt béke honolt, kényelmesen megtöltöttem a pocakomat.

Aztán elhagytam a falut, az utolsó kútnál feltöltöttem készleteimet. Az itteni madármegfigyelő toronynál szembesültem azzal a ténnyel, hogy a tanösvény térképével ellentétben, nem lehet tovább menni az Ipoly mentén. Így maradt az eredeti terv, az országút.

A környező rét felett gólyák, gémek repkedtek. Az ingoványos részről néha vadkacsák reppentek fel ijedten közeledésemre. Távolabb a környékbeli gazdaság szürkemarhái legeltek borjaikkal. Az országút nem volt élmény, de most valahogy jobban viseltem. Egészen hamar elértem a tervezett letérőt, ahol kis kerülővel, egy földúton próbáltam elérni a falut. A vasúti kereszteződésig minden rendben is ment, ami után szokatlan módon egy elvadult orgonásban, egy magányos keresztre lettem figyelmes.

Azt hiszem, egy tanya állhatott itt valaha, amit az is valószínűsít, hogy csak idáig volt út. Elmentem még egy darabig, de olyan ingoványossá vált a terep, hogy inkább visszafordultam. Ennyit a tanösvény térképéről! Visszafelé még elgondolkoztam a régi keresztnél, hogy itt éjszakázzam, de végül is letettem róla… korán volt még ehhez.

Nem mentem vissza az országútig, a vasúton gyalogoltam Drégelypalánk felé. Ha jön a vonat, úgyis több száz méterről lehet hallani a kattogását.

Egy helyen, ahol némi kilátást engedtek a fák, egy hattyúra lettem figyelmes. Azon az ingoványos, tavas területen úszkált, ami engem visszafordulásra kényszerített. Nem mondom, hogy nem láttam még hattyút, de így, természetes környezetében meglesve látni, egészen más hangulatú volt. Hamarosan elértem az állomás közelébe, ahol a be- és kimenő sínpárok egészen közel kerültek egymáshoz. Az eddigi ingoványt itt egy mező váltotta fel, és én megragadva a lehetőséget, kerestem egy táborozásra alkalmas helyet a töltés közelében.

Megjegyeztem a helyet, de mivel mára még voltak terveim, még nem vertem sátrat. Besétáltam az innen úgy 500 m-re lévő központba, ahol kicsit körülnéztem, és megpihentem a templom körüli parkban. Az árnyékos padon megvacsoráztam. Bizony hideg volt, így inkább kimentem a napra, hogy kicsit melegítsem a hátamat. Beszéltem Klárival, hogy ma még nem esélyes a medve, aztán a már gyülekező emberekkel együtt én is bementem a templomba.

Éppen lebukóban volt a nap, amikor majd egy óra múlva visszafelé igyekeztem a kinézett táborhelyhez. Még elszöszöltem egy kis időt, hátha találok jobb sátorhelyet, de végül maradtam az elsőre kinézettnél. Elrendezkedtem, megágyaztam, és jól beöltözve elpihentem. Már tervezésnél is tudtam, hogy hosszú lesz ez a mai út, de a 31 km még a tervezettnél is több lett. Hideg éjszakára számítottam és nem is „csalódtam”. Amikor éjjel ki kellett mennem, deres volt a sátor fala, ellenben olyan szikrázó csillagos égbolt fogadott, hogy alig tudtam betelni vele. Egyszer csak egy fényes csillag kényelmesen végigszaladt az égen. Nem úgy, mint a hullócsillagok, hogy egy villanás és kész, hanem mint egy gyorsan zuhanó repülő. Aztán itthon tudtam meg, hogy ezen az éjszakán zuhant vissza egy kínai műhold a Föld légterébe. Lehet, hogy ilyen piszok nagy szerencsém van, hogy éppen láttam…?

2021. 05. 09. vasárnap Reggel nem akarózott kimászni a zsákból, a lábfejem egész éjjel sem tudott felmelegedni. Bizony kivártam, amíg felkel a nap, és csak akkor bújtam elő a sátorból. Szikrázó napfényes idő volt, napsütötte helyeken pillanatok alatt elolvadt a dér.

Egy fülemüle dalolt közvetlen a felettem lévő fán, de nem tudtam meglátni hol is van, amíg át nem repült egy távolabbira. Ekkor már láttam, de nagyobb élmény hallgatni – nem valami különleges megjelenésű madárka. Egy másik madár is dalolt a vasúti távírópózna tetején, de az ő (egyébként szép) hangja eltörpült a csalogányé mellett. Sátorbontás alatt egész végig ezt a fantasztikus koncertet élvezhettem!

Elkészültem, és ismét bementem a faluba, hogy átvágjak rajta. Elég félelmetes népek lakják a túlsó felét. Például, amikor egy ember egy 5-6 m-es fenyőfával a vállán szembe jött velem az úton, biztos voltam benne, hogy éppen most „vásárolta” a közeli fenyvesben. Aztán lassan elértem az erdőt és egy pincesor közeli pihenőnél letelepedtem reggelizni.

A Schaffer-kút közelében már érezhető volt a vasárnap hatása. A parkolóban, az autóikból kiszálló „turisták” közül az egyik azonnal rá is gyújtott egy dalra… ja nem, egy cigarettára. Gyorsan el is hagytam őket, és nekivágtam az emelkedő útnak. Alaposan kiszellőztettem a tüdőmet mire felértem a várhoz, sajnos ezen a télen is meglehetősen eltunyultam.

A vár továbbra is csodálatos, méltó mementója annak, hogy a bajban mindig születnek hősök is. Magamban voltam, megmásztam a falakat, megcsodáltam a panorámát,

élveztem a hangulatát, s éppen indulóban voltam, amikor megérkeztek az első látogatók. Már nem zavartuk egymást. Lefelé az úton találkoztam a „cigizős turista” csapatával. Ennyit sikerült rájuk vernem hegyre fel, a 62 évemmel és a 18 kg-os hátizsákommal. Beszéltünk pár szót, szokásos csodálkozás, aztán neki is vágtam a Börzsöny átszelésének.

Kellemes gerincúton haladtam, néhol le lehetett látni az oldalvölgyekbe. Hamarosan elértem a letérőt az Oszlai-árok felé, és bár jelentett némi szintvesztést, lefordultam, hogy megcsodálhassam. Egy érdekes szakadék, árok található itt, amit két kiépített kilátópontból kényelmesen meg lehet nézni. Állítólag ezen a környéken sokat bujkált Siska Pista betyár is. Mindenesetre egy dolog biztos: jól illik a hely vadságához ez a legenda, és bujkálásra ennél ideálisabb helyet elképzelni sem lehetne.

Később az itt követett Börzsönyi kék jelzése letért a földútról, és nem bántam meg, hogy a jelzést követtem. Szép szálfaerdőben, közvetlenül a kezdődő erős lejtő peremén vezetett a kellemes ösvény. Egy bő kilométer után visszatért a földútra és hosszan vezetett a kissé jellegtelen úton. Váratlanul egy hosszú réthez, az Ötholdas tisztáshoz értem. Az eddigi erdőkhöz képest kifejezetten felüdülést jelentett ez a hatalmas szabad terület.

Középtájon, a szélső fák között található a monumentális Major-kereszt. Annyira megfogott a hely hangulata, hogy a tisztás végén, egy alkalmas helyen letelepedtem ebédelni. Egyszer csak a tisztás túlsó felén észrevettem három fiatal turistát. Ahogy egyre közeledtek, döbbentem rá, hogy alaposan elnéztem a dolgot, mert három középkorú ember ballagott felém. Igaz, közben elfutott mellettünk két valóban fiatal futó, de félelmetes, hogy az első hármat hogy elnéztem! Közben ők leragadtak a közeli iránymutató táblánál, én pedig végezve az ebédemmel, továbbálltam.

Hosszabb, egyhangú szakasz következett, csupán két említésre méltó eseménnyel: hamarosan elértem a Csitár-keresztet, melynek hangulata egészen más volt, mint az előzőé, később pedig a Bernecebarátiba vivő erős lejtőn ismét elkezdett „ledarálódni” a jobb lábam középső ujja. Szerencsére még időben megszorítottam a bakancsomat, így, amint később a falu pihenőjében megállapítottam, talán megúszom a komolyabb gondot.

Szóval, ott pihengetek éppen a falu padján, amikor egy asszony mellém lépve megkérdezte, nincs-e szükségem valamire. Egy pillanatra egészen meghatódtam, de a következő kérdése már az volt, hogy ki tudom-e segíteni egy százassal. Ha nem pesti lennék, talán még be is dőltem volna, de így rajtam nem gazdagodott. Aztán utána lettem rá figyelmes, hogy meggondolatlanul éppen a kocsmával szemben telepedtem le…

Miközben felballagtam a domb tetején álló templomhoz, egy fura turista társaság jött velem szembe. Vidámak, udvariasak voltak, de mintha nem mindegyik lett volna teljesen „kerek”… és még így is mennyivel emberibbek voltak, mint a közömbös, köszönni sem tudó „kirándulók” hada.

Még vettem vizet a falu határában, megcsodáltam a trianoni emlékhelyet, majd elballagtam a temető mellett, ahol Siska Pista betyár nyugszik. Később az út jobbra fordult és innen öreg, elhagyott pincék sora kezdődött. Szomorkás hangulat lett rajtam úrrá: az öregek, akik építhették, valószínű már rég elmentek, a fiatalokat pedig már nem is érdekli az egész. Talán, ha kettő volt köztük gondozott. Pedig a hordókon kívül mennyi reménységet, örömöt, és boldogságot rejt egy borospince… ezeknek már csupán csak az emléke lebegett valahol a környéken.

Fiatalos, bokros ligetek mentén hagytam el végleg a falut, és bizony hosszan keresgéltem alkalmas táborhelyet. Végül a rég megszűnt víztárazó felé leereszkedve találtam egy jól rejtett, sátorverésre alkalmas, vízszintes helyet.

Még egy vadcsapást is felfedeztem a közelben, de, mint később kiderült, ezen az éjszakán másfelé jártak a vadak. Alaposan kipucoltam a terepet, elrendezkedtem, Klárit telefonon megnyugtattam, hogy éjszaka még mindig nem esélyes a medve, megvacsoráztam, majd békésen lepihentem. 22 km-t haladtam ezen a napon, igaz a tegnapinál jelentősen több szintkülönbséggel. Ma már jóval enyhébb éjszakám volt.

2021. 05. 10. hétfő Szokásos időben keltem, bár a napfény elég későn hatolt be a völgybe. Kikecmeregve az útra látszott csak igazán, hogy szikrázóan ragyogó reggelem van.

Friss mezőkön baktatva hamarosan elértem Kemence határát, ahol ma először kereszteztem a Kemence-patakot. A komoly vízhozamú patak, ereje teljes tudatában folyt a két part közé beszorítva. A fák résein beszűrődő napfény vidáman csillogott a habjain. Rátértem a főúttal párhuzamos szerviz útra, ahol el is értem a Vegyesboltot. Szerettük ezt a boltot amikor a faluban nyaraltunk Klárival, most itt volt félrerakatva nekem 10 zsemle a következő két napra. Gond nélkül meg is kaptam, és azon melegében le is telepedtem a közeli kis pihenőnél reggelizni.

Kedves emlékeket idézve érkeztem a falu túlsó felén, a domb oldalába épült üdülőházas környékre. Szuszogva kapaszkodtam a házak között, miközben elborzadva gondoltam arra, hogy innen bizony 500 m emelkedőt kell leküzdenem a következő 6 km alatt. Nem kell nagyon ecsetelnem, hogy milyen örömmel értem el a szakasz kétharmadánál a Jancsi-hegy előtti jelentősebb kilátópontot. A kis réten egyszerű sárga virágok virítottak, a távoli kék égen egy-egy felhőfoszlány úszott. Készítettem egy panoráma képet, de közben gyanús lett, hogy az az ég peremén lévő fehérség nem is felhő.

És ráközelítve már látszott is, hogy azok bizony a több mint 100 km-re lévő Tátra hófedte csúcsai. Nem is hittem, hogy májusban, 11 órakor ilyen jó látási viszonyokat találok! Hosszan elbogarásztam a fényképezéssel, de legalább alaposan kiszuszoghattam magam.

Még mindig komoly kapaszkodás közben végre elértem a Holló-kő csúcsát. Erről a helyről írtam régebben: „A környék sziklái között vihartépte, göcsörtös fák kapaszkodnak inas gyökereikkel”, és valóban, a völgyben még lenge szél itt tomboló viharként érvényesült. Gyorsan megcsodáltam a kivételes kilátást, majd küszködve, botladozva haladtam tovább a köves gerincúton a tomboló szélben. Időnként majd fellökött a 15 kg-os zsákommal együtt! Elegem is lett a végére, a Salgóvárhoz már fel sem mentem, hanem az oldalazó úton értem el a Bagolyvár vadászházat.

Azon a bizonyos nyaraláson ennél a vadászháznál töltöttünk Klárival néhány órát, a szakadó eső elől bemenekülve a házikó fedett teraszára. Kényelmesen "elvoltunk" a biztonságos fedél védelmében.

Most is kedvesen fogadott, ugyanazzal a régi barátságos hangulattal várt. Letelepedtem a tűzrakó padjához és nekiláttam az ebédemnek. Jólesett végre békésen pihenni, elegem volt már a gerincen tomboló szélrohamokból. Május elején a réten tömegével pompázott még az ibolya! A fák lombozatán is látszott, hogy minimum 2-3 héttel le van maradva a természet más évekhez képest. Jólesett ez a kis pihenés, nem csak a gyomromnak, de a lelkemnek is. Még fotóztam néhány virágot, aztán folytattam utamat.

Szinte pillanatok alatt értem el a Jóska-kutat, de mivel vizem volt még elég, nem álltam meg. Innen már csak néhány lépés a bányapusztai erdészház.

Mindig kedveltem ezt a helyet, most is élveztem hangulatát. Elballagtam a régi pléhkrisztus előtt, majd ráálltam a széles földútra a Katalin-forrás felé. Máskor már volt, hogy átvágtam a Kis-Pogány-hegyen a jelzésen, most inkább a hegyet megkerülő utat választottam. A leégett Vasedény turistaházhoz igyekeztem, kíváncsi voltam mi a helyzet a környéken, a szerencsétlen esemény óta. A völgy továbbra is hangulatos, a forrásból vígan csordogál a víz, de sajnos a ház helyére telepített pihenő már erősen lepukkant. Kár ezért a kis házért, jó bázis volt ez itt az erdő mélyén!

A rövid pihenő alatt fedeztem fel, hogy itt a völgyben egy szemernyi térerő sincs - Klári frászt kap, ha nem jelentkezem este! Szerencsére a Zálog-bércen nem csak a szél tért vissza, de a térerő is erőre kapott, így tudtam beszélni féltő, aggódó feleségemmel. A sziklás oldalon itt sem hiányoznak a széltől edzett viharálló fák, és persze a szépséges kilátást is megcsodáltam. Úgy terveztem, hogy innen egy nagy kerülővel a Hegyes-hegy-orom felé, a régi vasút vonalán ereszkedem le Kisirtáspusztára, de fáradtságom és az idő rövidsége miatt inkább a rövidebb, jelzést választottam.

Elérve a pusztát, az első örömteli viszontlátás után a víz keresése kötötte le figyelmemet, de sajnos a Szépasszony-kút teljesen hasznavehetetlen volt, a térképen jelzett Norton közkút le volt eresztve, és a kulcsos ház előtti csap el volt zárva. Így nem volt más választásom, mint irány Nagyirtáspusztára, reménykedve, hogy a Vasas-kút használható. Meglepően hamar fel is értem, majd rövid ereszkedővel le a forráshoz, amely szerencsére komolyan folyt. Nem volt ugyan kifolyója, de az előtte lévő kis vízgyűjtőből teljesen tiszta, iható vizet tudtam szerezni. Feltöltve készletemet, kicsit visszább mentem az úton, és a szép füves, szálfaerdős területen letelepedtem. Sátorverés után, mivel vizem volt bőven, egy alaposabb mosdást is megejtettem… és milyen az élet: éppen egy szál gatyában, szappanosan ott állok a réten, amikor egy őzre lettem figyelmes, amint a domb oldalában, tőlem úgy 50-100 m-re bogarászik. (… a fényképezőm persze már a sátorban.) Sokszor tapasztaltam már, hogy a nyugodt, egyenletes mozgásom egyáltalán nem zavarja a környék vadjait.

Mosdás végeztével, vacsora közben derült ki, hogy csapnivaló helyet választottam a sátornak. Kihúzva a cövekeket még arrébb is helyeztem egy jobbnak tűnő helyre, de ez sem volt az igazi. Ilyen rossz talajom nem is emlékszem, mikor volt utoljára. Lefekvés előtt még becsomagoltam az élelmiszeremet, és egy hosszú rúdra kötözve jó magasra, egy távolabbi fának támasztottam, hogyha erre járna a medve, ne vonzza a sátorhoz az illata. Minden elővigyázatosságot elvégezve, 22 km-rel a lábamban, elpihentem. Nem volt kényelmes éjszakám, alig tudtam bucka mentesen elhelyezkedni a fekvőhelyemen, egész éjjel forgolódtam.

2021. 05. 11. kedd Korán kimásztam, hisz egy kín volt a fekvés ezeken a hupnikon. Elcsomagoltam a felszerelést és neki is vágtam a mai napnak.

Visszamentem a Nagyirtáspuszta vasúti megállóhoz, aztán nyugatra fordulva egy szuszogtató emelkedő után elértem a szép öreg Mézesfát, mely sajnos egy komoly ágát elveszítette a télen. Egy biztos: ilyen „medvés időszakban”, valahogy nem szeretnék a közelében éjszakázni J. Viselhetőbb emelkedők következtek, aztán ritkulni kezdtek a fák, és egy csodálatos kilátású helyre jutottam.

A Nagy-Koppány 548 m magas csúcsára értem, ahonnan szinte a mai egész napi utamat be lehetett látni. Jól kivehető volt Márianosztra és a fegyház, tőle jobbra a bánya udvara, és a távolban a Dunakanyar. Alig győztem betelni a látvánnyal!

Le is telepedtem egy farönkre, hogy ezen a kivételesen kellemes helyen fogyasszam el a reggelimet. Ebben a magasságban még virágzott a tavaszi hérics, volt még néhány más színes virág is, a környéken dongtak a méhek, a nap melegen sütött és olyan béke ülte meg a tájat, amilyet ritkán él át az ember. Jó volt itt lenni, nem is siettem el a reggelizésemet.

Végül mégis csak nekiindultam, és az ereszkedés után egy tisztásnál élesen balra fordultam. Elértem a Fekete-sár tavat, ahonnan az út felkapaszkodott a Széles-hegy csúcsára. Ez is szép hely, bár innen alig van kilátás. Szép, de kevésbé jellemző erdei utak következtek, talán a Piribék-tisztást érdemes megemlíteni. Innen már kezdett emelkedni az út a Nagy-Galla oldalában, de a csúcsra végül nem mentem fel: ha szebb a kilátás, mint reggel, ne rontsa el annak varázsát, ha kevésbé szép, akkor meg felesleges felmászni… na jó, fáradt voltam ekkor már, így a Brjéska-bánya félé a kerülő is elmaradt. Majd egyszer talán eljövök, csak ezeket a helyeket megnézni…

Szóval egy rövidítésen ballagva letértem a jelzésről, amikor egy kapu állta az utamat, de mivel nyitva volt, gond nélkül besétáltam. Csakhogy jó 400 m-rel később ismét kerítés, de már se kapu, se létra. Visszamenni semmi kedvem sem volt, így a 16 kg-os zsákommal én bizony átmásztam rajta. Ezt ugyan nem illik, de azt sem, hogy „csapdába” csalják a turistát. Kulturált környéken legalább egy létrát tesznek az ilyen helyre, hogy a kétlábú „vadak” átmehessenek rajta. Szerencsére az átmászás gond nélkül megtörtént, se nekem, se a kerítésnek nem történt semmi baja.

Aztán leértem a völgybe, ahol a patak felett egy kidőlt fa egy kényelmes hidat alkotott. Persze a patakon át is lehetett gázolni, de érdekes volt a véletlen és a szerencse eme fura játéka. A túlsó oldalon egy rövid, de annál meredekebb emelkedő vezetett fel a régi kisvasút töltésére.

Ezen ballagva többször is, egymást követően, érdekes „kiáltást”, „rikoltást” hallottam. Hamar rájöttem, hogy varjú, vagy holló lehet, de elég bizarr hang volt. Valahol itt álltam meg ebédelni is, így elég sokáig hallhattam ezt a fura „rikoltást”. Fél óra múlva ezen a régi nyomvonalon jutottam le egészen a márianosztrai útig. Akár az országúton is elmehettem volna Szobra, de kinek volt kedve aszfalton gyalogolni! Inkább csak kereszteztem, hogy eleivel egy erdőben, később egy mezőn átvágva egy makadám úton érjem el Szobot.

Ezen a napon már bizony kifejezetten meleg volt, jól is esett a friss szél a nyílt mezőn. Elég egyhangú út várt rám a mezők között, szerencsére az enyhe lejtésű síkon szép rálátás nyílt a Dunakanyarra és a környező hegyekre.

Tikkadtan ballagtam, amikor egy vízmű aknafedélen megláttam egy energiaitalos dobozt. – Jé, ez még fel sincs bontva! – gondoltam, és valóban, egy teljesen bontatlan dobozt találtam. Isten bocsássa meg nekem, de eszembe sem jutott, hogy ez nem is az enyém, úgy megittam, mint a huzat! …lehet, hogy Szobon, a szörpök városában, minden érkező vándort egy ilyen itallal várnak!? J Nem tudom, ki felejthette ott, de fogalma sem lehet arról, hogy nekem mennyire jólesett akkor, ott az az ital! Ismeretlenül is köszönet érte!
	Egyre fogyott a távolság, egyre fogyott az erő, és hamarosan már a főút közeli házaknál jártam, amikor az egyik kertjében régi kápolnára lettem figyelmes. Nem volt könnyű lefényképezni a kerítésektől, de érdekes színfoltja volt a környéknek. Aztán az állomáson megvettem a jegyet, és elhelyezkedtem a vonaton. Bár a mai napra csak 18 km maradt, jó volt már kényelmesen megpihenni. Azért a négy nap alatt teljesített közel 95 km fáradsága csak ott lapult a lábamban. A vonat időre meg is érkezett, Klárival sikeresen találkoztunk, így bár a délutáni csúcs miatt elég lassan, de legalább kényelmesen haza is értem. Szédületes szerencsém volt ezzel a négy nappal! Már másnap délután is esett az eső, és az azóta eltelt két hét alatt egy napnál hosszabb, egybefüggő szép idő még mutatóban sem akadt.

Lejártam hát az Északi Zöld túrát, ezzel a ráadással együtt összesen 520 km-t. Végül is úgy gondolom, nem tévedés, hogy Balassagyarmaton vége van ennek a túraútvonalnak. Ez a ráadás út már nem igazán illett a határ menti útvonalak hangulatához, bár az is igaz, hogy senki nem kéri számon, merre kirándulok, és a Börzsöny pedig nagyon szép terep.

Jó hangulatú, kellemes túrát jártam le az elmúlt négy napban, még ha nem is jött be igazán az Északi Zöld „meghosszabbítása”.