Északi Zöld mentén

Somoskőújfalu - Balassagyarmat

2020. 08. 20. csütörtök Az idei szabadságomban mindenféle keveredést okozott a Korona vírus. Így inkább erre a nyári ünnepkörre tettem a túrát, még akkor is, ha a nagy meleg és a sok bogár nem a legkedvezőbb a gyalogláshoz. Már csak az aug. 20-a előtti esős napokat kellett kiböjtölni, de megérte.

Nyolc óra előtt érkezett meg a vonatom Somoskőújfaluba, ahol ijedten láttam, hogy a GPS-em bekapcsolva maradt tegnap este. Így feleslegesen végig rögzítette az egész vasutazást, de jócskán le is merült tőle az elem. Kicseréltem, felmálháztam, és megfogadva „bányabükki” kollégám javaslatát, nekivágtam a -nek. (Lásd: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=154760207&t=9012640) Hamarosan egy harmatos füvű réten ballagtam, majd elértem a régi bányaszerpentint, ahonnan tettem egy kis kitérőt a Gyopár-forrás felé, egy régi majálisok hangulatát idéző tisztáson keresztül.

Visszatérve, a rossz aszfaltos úton kapaszkodtam felfelé, meg-megkóstolva az utat szegélyező, éppen érő szedret. Nem túlzottan emelkedett, de kitartó kapaszkodása azért megizzasztott.

Alig vettem észre a régi romos épületet, amitől kicsit feljebb indul az elhagyott bánya felé a letérő út. Az út kezdetén egy napfényben álló, pompás sárga virágot méhek, legyek zsongtak körül, és úgy hiszem, ha méhecske lennék, én sem tudtam volna ellenállni ennek a csodálatos szépségnek. Hosszan figyeltem, fényképeztem szorgosságukat. Később a bekötő úton jócskán belaktam szederből, bár időnként figyelni kellett, hogy meg ne tépjenek a szúrós indák. Később találtam egy almafát is, de ennek még éretlen volt a gyümölcse.

Hamarosan kiértem a bányaudvarra. Elsőre a „monumentális” gondolat ugrott be, s bár jobban szeretem a kisebb, meghittebb bányaudvarokat, mély hatást tett rám.

Felmentem a peremére, ahol viharban edződött fák kapaszkodtak a köves talajban, csodáltam a perem oldalához lapuló sziklák rejtekét és a távolban elterülő táj szépségét. Sétáltam egy kicsit, aztán visszatérem az addigra árnyékba „húzódott” szép virághoz.

Komolyabb emelkedő kezdődött innen a csurdogáló Elemér-forrás mellől, s bár később több forrás is lenne, de egyik sem működött. Erős szuszogással értem el a kapaszkodó tetején lévő esőházat, ahol le is pihentem egy kicsit. „ …és hipp-hopp fent is vagy a kilátóban. :-)” -írta kollégám, s bár a hosszabb, de enyhébb utat választottam, azért valljuk be, a hipp-hopp-tól még egy kicsit távolabb voltam. Amúgy, ha már kerültem, elmentem a közeli Szt Margit-kápolna - Remetelak menedékház - Trianon emlékmű együtteshez is. Mindegyik szép, de a kápolna az maga a csoda.

Szépen fel van újítva, látszik, hogy rendszeresen gondozzák, de hogy minden tárva nyitva, s mégis minden szépen rendben van, azt csak csodálni tudtam. Több szépen feldíszített oltár, szobrok, képek, friss virág, és mindenhez oda lehet menni, akár meg is lehet fogni… Közel húsz éve járom az országot, de ilyet még nem láttam! (megjegyzem a Remetelakban is egyszerű faágyak, fűthető kályha, tűzifa, asztal várja a fáradt vándort.) Jó volt látni, hogy ilyen is van kis hazánkban.

Végül csak felértem a Karancs-kilátóhoz, ahol fantasztikus panoráma fogadott a csúcsából. A távoli fekete hegyeket jól ellensúlyozták a kék égen úszkáló hófehér felhők. Ismét a földön nekiláttam enni valamit, miközben a jövő-menő kirándulókat figyeltem.

-Egy túratársam felérve a csúcsra, elővette hátizsákjából a meglehetősen vaskos könyvét, és nekiállt olvasni. Lehet, hogy edzésként naponta ide jár olvasni?

-Egy idősebb pár alig mert felmenni a kilátóba, mert tériszonyosak voltak. Becsületükre legyen mondva, mindketten nekivágtak, bár az asszony csak a feléig jutott.

-Egy közel 30-as pár és valamelyikük anyja egy kis kutyát ajnároztak itt pihenve a réten. Bár szeretem a kutyákat, de ilyenkor nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a korukból adódóan nem inkább egy gyerek illene hozzájuk?

A folytatásban kemény hullámvasutazás következett, jó 3 km-en keresztül a határ mentén. Volt egy hely, ahol az erős lejtő vége egy további lefelé hajlásba tűnt el. –Milyen lehet a folytatás? –gondoltam rémülten, és olyan is volt. Bizony csak a fákba kapaszkodva tudtam lejutni az aljába.

Végül (igaz először egy kicsit túlszaladtam rajta), egy letérőn elhagytam a határt, és meg is szűnt az esztelen le-fel menet. Hamarosan a hegy oldalába vágott erdei aszfaltos úton baktattam a kisebbik bánya felé. Szép volt az út is, de a bánya még jobban tetszett. Ez már meghittebb volt, mint a reggeli, hatalmas kövek voltak elszórva az udvarán. A nap szemből sütve pompás surlófényt adott a szemközti sziklás falnak, s bár így nem volt könnyű fényképezni, csodás képek születtek.

Egy ideig még követtem az aszfaltos utat, aztán egy erdőben, később mezőn, legelésző lovak közelében, átvágtam Karancsberény felé. Tikkadtan értem el a falut, már erősen vártam az első kutat… ami persze nem folyt. –Na, majd a templom közelében! –gondoltam, de az sem folyt. A polgármesteri hivatal előtti ivókút sem folyt. Ekkor már lerogytam egy támfal árnyékában, és a maradék vizemmel ettem valamit. Aztán persze a temető melletti kútból jött a víz, fel is töltöttem megcsappant készletemet. Vajon miért fontosabbak a halottak, mint az élők? Igaz, így legalább, a temetői kutakra mindig lehet számítani!

Később két „fenevaddal” találkoztam a faluban. Azt a mérhetetlen nyugalmat, ahogyan az út közepén feküdt a két cica, csakis „hidegvérű fenevadak” képesek megtenni. Szerencsére a közeledésemre kicsit félrehúzódtak… :) A faluból kifelé menet hullott szilvát eszegettem, egészen jóllaktam tőle. Úgy éltem, mint az urak. Később az út kezdett sáros lenni, de a határsáv ismét jól járható volt.

Itt már elkészült az a biciklis út, aminek az építését talán „jzp2107” kollégám már régebben említette. Nincs túlcifrázva, egy murvás út, és szakaszonként egy-egy információs tábla.

Aztán elértem a Romhánypusztai kilátót (Lipovány). Nem valami szépség, de a vasszerkezet masszív és jó magas. A kilátás nem a legcsodálatosabb, inkább szlovák oldal felé lehet látni, viszont fent a toronyban nem voltak bogarak. Még azon is elgondolkoztam, hogy itt a felső emeleten éjszakázom, de a rácsos, fém lépő- lapok jobb belátásra bírtak. Nem akartam reggelre „megkockulni”! Így ballagtam még bő 2 kilométert, és egy szép lankás irtás mellett telepedtem le. Féltem a táborverésnél a bogaraktól, de sikerült teljesen bogármentesen felverni a sátrat. Csupán az volt a gond, hogy a 40 fokos sátorból nem volt tanácsos kimenni, de naplemente után már rohamosan csökkent a benti hőmérséklet is. Vacsoráztam, felhívtam Klárit, és kényelmesen elpihentem. Közel 26 km jutott erre a napra, és nagyon élveztem a szépséges vidéket.

2020. 08. 21. péntek Arra ébredtem, hogy ki kell mennem. Még éppen csak derengett, de a keleti égbolt már kezdett pirosodni. A hajnali hűvösben teljesen eltűntek a bosszantó bogarak, így neki is láttam összepakolni.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kel fel a nap. A távoli lankás völgyeket pára-paplan borította, az éppen kelő nap vöröslő fénye laposan ragyogta be a tájat. Kaptam a fényképezőt, és fényképeztem, csodáltam a ritkán látható szépséget. Alig győztem betelni a látvánnyal. Jósolták, hogy az északi országrészben köd is kialakulhat, hát itt ki is alakult. Ilyenekért szeretem a sátoros túrázást, ha szálláson éjszakázom, biztos nem lettem volna még kint 6 óra előtt a hegyen!

Aztán elillant a varázs, és befejeztem a készülődést. Ahogy elindultam, azonnal rossz irányba mentem, de hamar kiderült tévedésem, és visszatérve újra elindultam. Friss erőben, jó lendülettel haladtam. Lankás dombvidéken hamar elértem a bemutató park felé való első letérés helyét, de a letérőnek nyoma sem volt. Gyanús volt a dolog, de ez még lehet véletlen. A Tölgyfa-fordulótól a szlovák barlang felé tett kitérő után (végül nem mentem egészen le a barlanghoz), amikor a második letérő helyét sem találtam, már biztosan tudtam, hogy nem véletlenül vannak elvadulva a letérők torkolatai. Nyilván nem szeretik, ha innen járnak be a védett parkba a túrázók.

-Engem ezzel nem állítanak meg! -gondoltam, és GPS alapján nekivágtam a dzsindzsának. Alig 50 m után már meg is volt az ösvény, s hamarosan az erősen lepukkant kilátóhoz értem.

De jó, hogy nem jöttem el idáig tegnap este, pedig volt egy gondolatom, hogy itt éjszakázzak. Erősen lehangoló volt a környék a kidőlt paddal, a leszakadt kilátóval. Szerencsére az ösvény jó állapotban volt, így kényelmesen le tudtam sétálni egészen a völgyben lévő bemutató termekig. Kinéztem magamnak egy hangulatos padot, ahol jól bereggeliztem. Éppen kezdtek szállingózni a látogatók, amikor én is végeztem az evéssel és békésen kisétáltam a parkból a főbejáraton. Nagyzsákos túrákon nem szeretek ilyen bemutatókat megnézni, majd ősszel, Klárival úgyis eljövünk ide autóval.

Érintve Ipolytarnócot, délre fordultam, hogy Litke felé vegyem az irányt. A túra talán leghangulatosabb szakasza kezdődött itt. Dombos vidéken, lankás mezőkön vezetett az út, igaz elsőre egy közeli adótornyot hittem a célnak, miközben az igazi torony még nem is látszott.

Felüdült a lelkem, amint ezeken az alacsony füvű lágy mezőkön egyre közelebb értem a valódi célhoz. Később a torony melletti völgybe tért el az út, ami nagy valószínűséggel le is vezetett az országútig (később kiderült, hogy valóban), de a jelzést követve egy átkötéssel visszatértem a tetőre vezető kapaszkodóra. El is értem az adótornyot, meg is találtam a további jelzést, csak éppen az út hiányzott. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy itt valaha ösvény vezetett le a hegyről. Nekivágtam GPS alapján, aztán már azon izgultam, hogy ki tudjak kecmeregni a dzsindzsából, amikor végre elértem az országutat.

Még visszamentem megkeresni a völgybe térő út végét, amit szerencsésen meg is találtam. Milyen egyszerű is lett volna azon lejönni! Na, de így is jó volt, besétáltam Litkére, és a templom melletti parkban lepihentem.

Éhes is voltam már, melegem is volt, rám fért már egy komolyabb pihenés. Kedves falu Litke. Komoly nagy temploma van, hangulatos a Szt István park is, ahol pihentem, s a helyi hirdetések szerint nyüzsgő közösségi élet folyik a faluban. Egy jó óra múlva feltöltött víz-készlettel már a falu szélén kerestem az út folytatását. A két lehetőség közül a jobbikat, egyúttal a jelzettet választottam, de örömöm nem tartott sokáig. Az utolsó ház után olyan elvadulttá vált, hogy inkább visszafordultam. Már azon gondolkoztam, hogy a lelketlen országutat választom, amikor észrevettem, hogy a másik lehetőség sem rossz, csak egy kicsit nagyobbat kerül.

Boldogan neki is vágtam az előbb még fitymálva nézegetett útnak…

Pedig milyen jó kis út volt ez! Hosszan kapaszkodott felfelé a dombtetőre, szép kilátást biztosítva az eddig megtett utamra, majd később visszatérve az erdőbe csatlakozott az itt már járható jelzéshez, mely még hosszan, egyhangúan tekergőzött az erdőben. Errefelé különösen bosszantóak voltak a szemem körül repkedő legyek, szúnyogok. Alaposan be is fújtam magam riasztóval, a legyeket meg a sapkámmal kergettem el, 8-10 lépésenként. Ez már régóta bevált taktikám, egy idő után teljesen automatikussá válik, egyáltalán nem zavar a szemlélődésben.

Egyszer csak a GPS-em jelezte, hogy itt kell letérni a jelzésen a Páris-patak szurdokvölgye felé. Úgy 200 m-ig minden rendben volt, amikor elfogyott az ösvény a lábam alól, és vacakoltam egy ideig, amíg megtaláltam a folytatást. Végül lejutottam a szurdokba egy még éppen járható meredek partoldalon. Lent a szurdok szép volt, hűvös és forgalmas. A sétálók úgy néztek rám, mint egy őslakóra, de ez a legkevésbé sem zavart. Szerencsére szúnyog is alig akadt, így pihentem egy kicsit, aztán végigjártam oda vissza az egészet. Ekkor találtam rá a felfestett végére egy lépcső formájában. Hogy hol vétettem el lefelé az utat, máig sem tudom, de már nem is fontos.

Elhagyva a szurdokot még lesétáltam az Ipolyhoz, s bár felmerült bennem a gondolat, a nagy folyó partja nem volt alkalmas táborozásra. Az országútról már szép rálátás nyílt a domb tetején álló csodálatos templomra. Mivel a falu temetője is itt van, bizton számítottam használható kútra.

Nem is zavartattam magam, letelepedtem vacsorázni a fűre a kút közelében. A rendezett sírok, a vakítóan fehér templom különleges hangulatot kölcsönzött a helynek. Vacsora közben elnéptelenedett a temető, s kihasználva az alkalmat a távoli sarkában egy alapos mosdást csaptam.

Felüdülve, frissen indultam vissza a kálvária domb felé, hisz oda terveztem az éjszakai táboromat. Meglepően hamar felértem a kápolnához, ahol örömmel konstatáltam, hogy mögötte egy frissen fűkaszált, kedves tisztás van. Ennél ideálisabb táborhelyet elképzelni sem lehet.

Még körbejártam, élveztem a már kicsit hűvösödő levegőt, s csodáltam a lebukó nap vöröslő fényében fürdő tájat. Aztán sátrat vertem és bemenekültem a bosszantó bogarak elől. A kényszerű kerülő miatt a mára tervezett 24 km helyett 28 km-t gyalogoltam, de még ma sem volt vízhólyagos a talpam. Jó volt az új bakancs, úgy hiszem megérte az árát. Beszéltem még Klárival, és békésen elpihentem.

2020. 08. 22. szombat Ma is kicsit párás volt a hajnal. Megcsodáltam reggeli fényben is a távoli templom különleges látványát, és nekiláttam pakolni.

Elmélyült munkámból hátranéztem a tisztás felé, ahol megláttam a rókát. Egészen közel hozzám a fű közepén bogarászott. Persze a fényképezőm távolabb volt, így lemondtam róla. Egyszer csak észrevett a koma, gyanakodva figyelt, de mivel nem mozdultam, nem törődött tovább velem. Később elindult a bokrok felé, de néhány lépés után megállt: visszalépett párat, felvette a fűben heverő, rikító sárga fűkasza-damil karikát, (-jó lesz ez még valamire! –gondolhatta), majd a szerzett zsákmánnyal elballagott. Hihetetlen volt, ilyen „személyes” helyzetben látni egy rókát… Ahogy magamhoz tértem, leléptem a távolságot: 10 lépés volt, vagyis alig 8 méter.

Én is lesétáltam a dombról a kálvária mentén, és ismét bementem a faluba. Telefonon előre megrendeltem kétnapi ennivalót a boltban, ahol egy kedves mosoly és néhány jó szó mellett át is vettem. Meg is reggeliztem a bolt előtt, majd elindultam a falu széle felé. Elfogyott az aszfaltos út és egy erősen benőtt, a reggeli párától nedves füvű ösvényben folytatódott. Hamarosan a dús füvű gyalogút összeboruló bokrokkal szegélyezett ösvényre váltott. A laza köves talajon kimondottan nehéz volt felfelé kapaszkodni, sőt a kisebb tisztásoknál szinte katasztrofális helyzet fogadott. A több fény hatására itt burjánzott a szeder és a csalán is.

Keserves 3 km-es szakasz után fokozatosan javulni kezdett az út, és hamarosan jól járható földúton ballagtam. Virágos mezők, hosszan elnyúló lankás dombok, völgyek szegélyezték utamat.

Jóleső elégtétel volt ez a szederbokros kínlódásaimért, bár a szeder gyümölcséből azért eddig is bőségesen kárpótoltam magam. A völgyekben legelő tehenek, néhol csöndes tanyák látszottak, míg a távolban felsejlett a három nappal ezelőtti indulásom környéke, a Karancs csúcsa. Hosszan vezetett ez a kellemes út, mely Szécsényfelfalut a domb gerincén körbekerülte. Végül elhagyta az erdőt, s egy mezőn vezetett tovább bő fél kilométeren keresztül.

Tikkadtan értem az útkereszteződésnél jelzett pihenőhöz, s bár csupán egy kopott asztalból s néhány padból állt, nekem a mennyországnak tűnt. Élvezve árnyas részeit, bőségesen fogyasztottam vízkészletemből. Erőgyűjtés után folytattam az erdőszéli mezőkön való baktatást. Később egy napraforgó táblánál a jelzett út nem létezett (vagy legalábbis elnéztem), mert egyre inkább kelet felé eltértem tőle. Különösebben nem izgatott, mivel így is jó út volt a lábam alatt, és az jó irányba is vitt. Elértem a 22 sz. főutat, ahol ismét tartottam egy kis pihenőt, majd a tikkasztó déli melegben elgyalogoltam Benczúrfalváig.

Nem ez az aszfalton gyaloglás volt a túrám fénypontja, de a falu hangulata kárpótolt az eddigi fáradalmakért. Már a bevezetésnél letértem az útról a kastély és a park felé.

Az impozáns épület bizony romos, de látszik, hogy építgetik, legalábbis az állagát igyekeznek megőrizni. A templom és kertje kevésbé tetszett, de mire beértem a központba, a szívembe zártam ezt a kis falut. Leültem egy padra a kút közelében, és elnéztem a takaros házakat, a ténykedő embereket. Jó volt itt lenni. Érzésem később sem változott, amikor kifelé mentem a faluból. Egyik mellékutcánál találtam egy útjelző táblát, „Szt. Antal keresztút” felirattal. Fáradságom miatt nem mentem fel, pedig érdekelt volna, de a helyet rögzítettem a GPS-ben. Aztán ligetes erdők, mezők között

elértem a térképen is jelzett tavat, melynek a közeli környezete erősen le volt pukkanva. Sűrű nádas, benőtt régi utak, térdig érő fű - csupán egy elhagyatott esőház és piknikező-tűzrakó hely adott némi hangulatot. Viszont a környező dombok csodálatosak voltak: legelésző tehenek, távoli kilátó hatalmas fával, pihenő paddal, stb.

Ahogy nézelődtem, megláttam egy távoli dombon egy csillagvizsgáló-szerű épületet. Jobban megnézve látszott, hogy egy épülőfélben lévő kupolás épület, és a hozzávezető út mentén alacsony oszlopok sora. Úgy hiszem, a keresztút lehetett (hiszen még az irány is stimmelt), később még többször is látszott a nap folyamán.

Elhagyva a tavakat már szinte Kisgéc faluban voltam. Találtam egy kutat, ahol alaposan megmosdottam, és feltöltöttem készletemet. Meleg volt a mai nap, jólesett a felfrissülés. A település túlsó végén egy erdős emelkedő kezdődött, majd egy füves fennsíkban folytatódott. Később az út élesen ráfordult a fennsík, illetve végét jelentő erős lejtőben leszakadó partvonalra.

Egy kilátópontnál egy új esőház padjai csábítottak pihenésre. A szép kilátás és a bogarak hiánya különösen kellemessé tette ezt a helyet. A tegnapi sikeren felbátorodva itt is csaptam egy komolyabb mosdást, és most is nagyon jólesett.

A táj jellege hosszan megmaradt, hamarosan elértem a tervezett táborhely környékét, de szándékomban állt némi előnyre szert tenni, így még folytattam. Aztán Apáca-pusztánál az út leereszkedett a völgybe, hogy az enyhe emelkedésű, varázslatos túloldalon ismét felkapaszkodjon.

Ezen a virágos réten néztem magamnak éjszakára táborhelyet, ahonnan csodálatosan rá lehetett látni az üde, zöldellő völgyre. Itt is vigyáztam a bogarakkal, s a telefonálás, majd a vacsora után békésen elpihentem a zsákomon. Jó fáradt voltam, amin a kis híján 30 km-es gyaloglás után nem is lehetett csodálkozni. Békés, nyugodt éjszakám volt!

2020. 08. 23. vasárnap Frissen keltem, hogy kényelmesen leérjek Nagylócra a reggeli misére.

Éppen akkor kelt a nap, és a virágzó rétet beragyogta pirosló fénye. Gyorsan elkészültem, s bár az út sárosabb volt, mint gondoltam, még így is sokkal hamar leértem, mint vártam. A kihalt faluban csupán a kocsmában zajlott az élet, én elsétáltam a templom udvaráig és egy padon kényelmesen megreggeliztem. De még ekkor is volt két üres órám a miséig, így inkább belevágtam a folytatásba, hisz mára már némi esőt is ígértek.

Felkapaszkodtam a faluszéli dombra, aztán egy széles, lapos völgyön át a következő dombig. Kellemes környék volt, hamar el is értem Rimóc határát, ahol tettem egy kis kitérőt a falu határában álló kápolna felé.

Egészen közel voltam már, amikor egy cross-motoros fiú éppen a templom előtt parkolt le. Érkezésemre kedvesen felajánlotta, hogy arrébb áll a fényképezés idejére, de nem különösebben zavart. Aztán elmesélte, hogy éppen a Szentkúthoz készülnek menni a barátjával, s bár az ilyen motorosok erősen bosszantóak az erdő csendjében (…na meg tilos is ott motorozni), inkább nem szóltam, nem volt kedvem vitatkozni ezzel a jó szándékú, naiv sráccal. Csináltam néhány képet, majd elköszönve besétáltam a központ felé, miközben az útmenti fák alól szedett hullott körtét eszegettem.

Egy városias hangulatú, virágos tér található a templom oldalánál, a templom kertje pedig meglepően nagy és rendezett. Még az ajtó is nyitva állt, így az előtérbe is be tudtam menni. Hosszabb ideig elidőztem itt, pihentem a kert padján, és el-elgondolkoztam. Egyszer csak kelepelésre lettem figyelmes. Fent a magasban több gólya is vitorlázott a megélénkülő szélben. Hosszan elnéztem őket, hisz idén már nem sokáig lesznek vendégeink.

Kipihenten vágtam neki a folytatásnak egy szép napraforgó tábla mentén. Közben egyre jobban elborult az ég és mire a Fogadalmi kápolnához értem, el is kezdett esegetni az eső. Nem volt vészes, meg a nagy fák meg is védtek, de nem örültem túlzottan neki. Szerencsére hamar elállt és folytathattam utamat a hegy lábát követő földúton.

Váratlanul zörgés támadt az út menti magas fűben, amint egy őz megugrott. Nem sok esély van ilyenkor már, de azért elővettem a fényképezőmet, és láss csodát, ez az őz megállt visszanézni. Sikerült is készíteni róla néhány egész jó képet. Aztán kiértem az országútra, hogy hamarosan le is térjek róla. Ismét egy nagyon hangulatos, dimbes-dombos vidéken vezetett az ösvény egészen a Tábi horgásztóig. Néhol szépen vissza lehetett látni eddigi utamra, máshol meg hullott szilvából ettem degeszre magam.

A horgásztónál pihentem és ettem egyet, megnéztem a romos kastélyt, de nagyon romos és nagyon elvadult volt, így nemsokára ismét az utat koptattam. Egy darabig minden renden is volt, de egyszer csak a jelzés leterelt a jó földútról egy dzsindzsás ösvényre. A térkép szerint a földút is oda vezet, csak egy kerülővel. –Na, ennyit megér a jó út! –gondoltam, és a földúton maradtam.

Csakhogy egy újabb elágazásnál a kerülő egy még dzsindzsásabb úton folytatódott, miközben a földút elment világgá. Így jártam, ha lehet még elvadultabb ösvényre jutottam! Néhol szederindák, csalán, ingoványos talaj, és ezek kombinációi fogadtak, kész csoda, hogy sikerült kikecmeregni belőle. Végül kiértem egy hosszan elnyúló csodálatos rétre. A végéről visszanézve egy őzike sétált ott, ahol pár perce még én gyalogoltam. Távol volt ugyan, de sikerült néhány használható képet készítenem róla. Később egy róka ugrott meg egy mező közepén, de ő már túl messze volt a jó fotóhoz.

Nem úgy, mint a következő őz, akit én láttam meg előbb. A magas fűben legelészett és nem vett észre. Nagyon szép, közeli képeket sikerült készíteni róla. Nyugalmasabb szakasz következett, már azt gondoltam, vége a megpróbáltatásnak, amikor egy dombtető után ismét elvadultabb ösvényhez értem. Ez viszont szerencsére, már csak „kistestvére” volt az előzőnek, hamar túl is voltam rajta. Úgy hiszem, az „állatos élményekért” megérte ezeket az elvadult szakaszokat megszenvedni! Már csak egy villanypásztort kellett leküzdeni, és be is értem Nógrádmarcalba.

Jó volt végre megpihenni, találtam is egy működő kutat, és letelepedtem a közelében. Kényelmesen nekiláttam vacsorázni, amikor odajött néhány nagyobbacska lány, hogy kíváncsiskodjanak. Megszoktam már, hogy csodabogárnak tartanak, de ezek a fiatalok aranyosak voltak. Beszélgettünk egy darabig, aztán ők elsétáltak, én meg befejeztem a vacsorámat.

Elhagytam a falut, és itt kellett döntenem, hogy belevágjak-e a hegyen átvezető rosszhírű ösvénynek, vagy maradjak az országút mellett. Holnapra végig esőt ígértek, elég is volt mára a kalandból, a biztosat választottam, és hamarosan egy ligetes akácerdőben ideális táborhelyre leltem. Az úttól alig 50 m-re, teljesen védett helyen volt, s egy fantasztikus, lankás rétre nézett.

Nem szoktam szeretni az akácerdőket, de ez nagyon a szívemhez nőtt. Puha talajával a legkényelmesebb éjszakám volt az öt nap alatt. Először most is volt vagy 40 fok a sátorban, de a naplemente után hamar elfogadhatóvá vált. Este még megcsodáltam a szikrázó csillagokat, majd a szokásos esti szertartásokat követően elpihentem. A mai napon 26 km-t haladtam, és szerencsésen túl vagyok a dzsindzsás szakaszokon.

2020. 08. 24. hétfő Mindenféle ígéret ellenére napfényes volt a reggel, és nem haragudtam, hogy nem jött be a jóslatuk. Kényelmesen összepakoltam, megettem az induló müzlimet, majd belevágtam az utolsó napba.

Jó, hogy nem mentem tovább tegnap este, mert innen erősen lejtős út következett, nem lett volna tábornak alkalmas hely. Viszont szép rálátás nyílt az útról a következő célpontomra, Szügyre. A völgybe érve megláttam a Leányhegyi pincesor bekötő útját, ahol egy információs táblán olvasható a története. A világért sem hagytam volna ki, ha már így észrevettem.

Nagyon szeretem a pincesorokat! A borospincék mindig valami megfoghatatlan vágyat, álmot sugároznak, melyet tudni nem, de érezni annál inkább lehet. Végigsétáltam a rövidke soron és szívtam magamba különös hangulatát.

Alig mentem tovább a falu felé, amikor egy diófa alsó ágain egy kismadár egészen közel engedett magához. Vidáman dalolt és tűrte, hogy egyre közelebbről és közelebbről fényképezzem. A falut alig érintve a vasút mentén egy fenyőerdőben folytattam utamat. Hosszan ballagtam erdők, mezők szélén a zavartalan napsütésben, s egyre jobban melegem lett. Később egy elkerített gyárat is megkerültem, majd tanyák, üdülőtelkek kezdtek feltűnni.

Alig hagytam el egy magasfeszültségű vezetéket, amikor egyszer csak egy strucc (!) gyalogolt velem szemben a mezőn. Igaz, a mező be volt kerítve egy struccfarm részeként, és több madár is osztozott a területen, de mégiscsak különös érzés fogott el. Hosszan nézegettem, fényképeztem ezeket a barátságos, egzotikus madarakat, érdekes volt itthon ilyet látni.

Elérve Balassagyarmatot, egy buszmegálló padján komolyat reggeliztem. Szegény hölgy, aki a buszra várt, egyszer csak ijedten szólt, hogy már itt a busz, én meg még megterítve reggelizem, s láthatóan megkönnyebbült, mikor mondtam neki, hogy én nem szándékozom utazni. Később átvágtam egy ligetes parkon, s a zsidótemető közelébe értem. Különös érzés fogott el, látva azt a rengeteg, kegyeletből rendezett, de láthatóan nem látogatott sírt.

Talán már sokuknak nem is él leszármazottja, talán már senki nem is tudja kik is voltak ők! De hát legtöbbünknek ez a sorsa: még jó, ha a dédunokák emlékezni fognak ránk, aztán elveszünk a ködbe. Meglepő módon nem a szomorúság gondolata volt ez, inkább a természettől ellesett elfogadás békéje. Elgyalogoltam a közeli vasútállomásra, s figyelve a kisvárosi állomás életét, kivártam a vonat indulását. Érdekes volt az első megállónál, Szügynél, a vonatból látni a délelőtt már járt utamat.

Ezzel a mai napi 10 km-rel, és az elmúlt öt napi 120 km-rel lezártam az Északi Zöld teljes túráját (összesen: 425 km). A nyári forráság és a bogarak ellenére nagyon kellemes, békés utam volt. Kora délután szerencsésen hazaértem, bár a pesti buszon olyan eszméletlenül ment a légkondi, hogy kis híján megfagytam.

2019 tavaszán vágtam neki az Északi Zöld túrának. Már akkor is felmerültek bennem kérdések, aggodalmak, lássuk milyen lett a valóság:

- Ahhoz képest, hogy már nem „hivatalos vándorút” meglepően nagy volt az érdeklődés az út iránt. Itt futottam össze először terepen fórumos túratárssal, „jzp2107” kollégámmal.

- Sajnos a határra jellemző durva fel-le „hullámvasutazás” a vártnál is jobban zavart. Nem csupán a fáradsággal volt problémám, hanem a tudattal, hogy értelmetlenül teszem.

- Nagyon tetszett, hogy jórész érintetlen, vadregényes tájon vezetett, ennyi állatot soha nem láttam máskor, de sajnos a víz beszerzése komoly nehézséget jelentett. Jellemzően vagy nem folyt a forrás, vagy hozzáférhetetlenül el volt kerítve. A megoldást a falukba betérés jelentette.

- Bár nem variáltam éjszakánként az élelmiszerrel, szerencsére medvével nem volt dolgom. Biztos nagy kaland lett volna, de nem bánom, hogy ez kimaradt.

Összességében különleges, szép utat ismertem meg az Északi Zölddel, kár lett volna kihagyni!