Északi Zöld mentén

Bánréve - Somoskőújfalu

2020. 04. 25. szombat Tavaly azzal fejeztem be a beszámolómat: „komolyan elgondolkozom a folytatáson”, de persze tavaszra már türelmetlenül vártam a jó időt, hogy indulhassak, bár a koronavírusos helyzet miatt sokáig bizonytalan volt, hogy tudok-e. Az egészségem is vacakolt a tél végén, de végül összeállt a lehetőség, és bele is vágtam. Az úton végig maszkot viseltem a vonaton, és meglepő módon Miskolc után a kis BZ kocsin teljesen felszerelt, tiszta mosdó fogadott. Így leszállás előtt alaposan megmostam a kezem.

Háromnegyed tízkor vágtam neki Bánrévének, első kútnál vizet vettem, megnéztem a jobb napokat is megélt Vay-Serényi kastélyt, és hamarosan az országúton bandukoltam Sajópüspöki felé. Meglepően hamar elértem a Sajó hidat, elnézelődtem a borongós ég alatt kicsit szürkés hangulatú ártér felé. Szerencsére, a falu túloldalán már kisütött a nap, és én ujjongó szívvel kapaszkodtam felfelé. Szeretem ezeket a várakozás teli indulásokat. Innen láttam meg jó 6 km távolságból a tavaly őszi kirándulás végén látott Serényfalva magányos templomát. Hamarosan elértem a dombtetőn az első határkövet is.

Az erős szembeszélben egy őzikét vettem észre, de bement egy bokorba. Szagot nem foghatott, de a sűrűben nem tudtam értelmes képet készíteni róla. Fényképezni sajnos már csak a megugrása után a mezőn sikerült, de így is feldobta a hangulatom.

	Később egy oldalvölgyben távolra le lehetett látni egy távoli gyárra, rondasága, füstölgő kéménye erős kontrasztban állt a völgy szépségével. A tomboló szél egész napra jellemző volt, de így legalább hamar szétverte az időnként feltornyosuló felhőket. Most is erősen elborult az ég és elkezdett csepegni az eső. Persze pont annyit esett, hogy éppen elő kelljen rángatnom a jól elpakolt esőkabátomat, de becsületére legyen mondva: ezzel le is tudtam az egész túra összes esőjét. Fél óra múlva, már ragyogó napsütésben tértem le a gerincen vezető határsávról, hogy a füves domboldalon lesétáljak Susára. Ha itt nincs rajtam a hátizsák, bizony fel is lökött volna a megveszekedett szél. Aztán végre szélárnyékba értem, és megcsodálhattam a falu templomát és a köré épült temetőt. Faluhelyen szokatlanul, több szépen rendben tartott, családi kripta, sírbolt is volt itt, a templom pedig uralta az egész dombtetőt. Sajnos az első bíztató benyomás ellenére a főútig bizony elhagyott, pusztuló házakat is láttam. Kár értük!
A buszmegállóban nekiláttam ebédelni, és alig telepedtem le, amikor egy autós érdeklődve kérdezett, hogy melyik is a Susai út. Na, jótól kérdezi, de azért nem kellett hozzá túl nagy fantázia, a szinte egyutcás faluban. Ebéd után még feltöltöttem vízkészletemet és végigsétáltam a hűség faluján. A főutcán emlékmű hirdeti, hogy hajdan Trianon után Csehszlovákiához csatolták a települést, de három évvel később, 1922-ben a falusiak népszavazással, a visszacsatolás mellett döntöttek.

Elhagyva a takaros falut, egy széles réten szuszogva kapaszkodtam vissza a gerincen futó határsávhoz, hátra-hátra nézve a szélesen kinyíló tájra. Hosszan kacskaringózott tovább az út a hegy gerincén, errefelé rétek, mezők mentén, melyek szép kilátást engedtek a távoli hegyekre.

Egyszer csak megakadt a szemem, bő 25 km távolból, a Bél-kő jellegzetes kopasz kőbányáján. Érdekes érzés volt még ilyen távolról is látni ezt a jellegzetes helyet. Nem sokkal később Ózd városára lehetett lelátni egy tisztább helyről, bár ez innen alig 10 km. De ne siessünk annyira…

Egy bukkanóból kilépve, tőlem alig 15 m-re, szembe találtam magam egy rókával. Nem vett észre, a szembe szél miatt szimatot sem fogott, de alig mertem mozdulni. Nagyon lassan vettem elő a fényképezőt, de amikor a szememhez emeltem, felismert és elszaladt. Viszont mire kiértem a közeli rét szélére, éppen a közepén baktatott bogarászva. Még innen is el tudtam érni a fényképezővel, így csináltam is az ellenfényben néhány hangulatos képet őkelméről. Izgalmas kaland volt! Szerencsére az erős szembe szél segített, de el is kellett a segítség, mert, bár jó volt az új hátizsákom, egyre erősebben nyikorgott a felfüggesztésnél.

Tovább folytatódott az egész napra jellemző hullámvasutazás, amikor végre elértem, a már várva várt homokkő sziklákat. A nap már laposan világította meg az amúgy is nagyon hangulatos helyet, különleges sárgás árnyékokat vetve a bizarr szikla alakzatokra. A köves talajon az életéért küzdő néhány göcsörtös fa még inkább fokozta a hely romantikáját. Jól éreztem magam,

éppen azon gondolkoztam, hogy a közelben táborozok le, amikor hangokra lettem figyelmes. A sziklák alatt egy csapat bóklászott, így inkább tovább mentem még egy kicsit.

A szokásos völgymenet, majd ismét azonnal fel a következő csúcsra. Ezen már komolyan keresgéltem tábornak való helyet, még lett is volna a régi tűzrakó közelében, de nem nagyon volt vízszintes talaj sehol. Így inkább ismét egy le-fel menetet vállaltam, és a következő, Pogányvár púpon vertem fel a sátramat. Megszenvedtem a sátorverést az erős szélben, amúgy meg ez sem volt igazán vízszintes, de ez már legalább viselhető volt. Innen a csúcsról csodálatos volt a naplemente, később még szebb is lett mint ez a kép, de már nem volt erőm a fényképezéssel is foglalkozni.
	Megvacsoráztam, teleittam magam kálciummal az izomgörcsök ellen, felhívtam Klárit (nagyon izgult a medvék miatt), aztán nyugovóra tértem. Nem volt könnyű napom: 25 km alatt több mint 1600 m szintet leküzdeni, de (még) élveztem. Viselhetően hűvös éjszakám volt. Egészen jól vizsgázott az új hátizsákom, a sok, méretes zsebébe jól lehet pakolni, a réginél kényelmesebb a heveder rendszere, de a fokozódó nyikorgása egyre inkább idegesít.

2020. 04. 26. vasárnap Éjszakára megnyugodott a szél, és már vissza sem tért. Reggel kényelmesen összepakoltam és nekivágtam az útnak.

Nem jutottam messzire, hisz a következő, a Hangony-Birinyi-vár oldala olyan meredek volt, hogy néha négykézláb kellett másznom. Itthon kiszámoltam, ez bizony közel 47%-os (25 fokos) emelkedő volt. Ráadásul a tetején alig volt néhány lépésnyi vízszintes rész, már kezdte is elveszíteni a keservesen megszerzett magasságot. Nehezen viselem lelkileg ezt a hullámvasutazást, és bizony ezek a 30-50 m meredek fel-le púpok hamar összehozzák a napi 2000 m körüli szintet.

De túl voltam rajta és a következő púpra vezető emelkedőn különleges szépségű táj fogadott. A vándorló felhők között időnként vakítóan besütő nap egy magányosan álló fát varázsolt ragyogóvá, miközben a távoli sötét felhőkön keresztül látványos fénysugarak törtek utat maguknak a sötétkék hegyek felé.

Őzbérc után hamarosan egy kereszteződésben álló kereszt mellett vitt el az utam. Ezen a részen is volt néhány homokkő szikla, majd egy mélyúton a környező fák görcsös gyökerei látszottak. Meglepődve vettem észre, hogy már a Barátfői geodéziai toronynál járok.

Felballagtam a torony lábához, hogy felmásszak a tetejébe, és bár szépen körbe lehet látni, de az erdő tömegén kívül túl sok látnivaló nem akadt. Visszaérve a földre, egy régi tábortűz melletti hangulatos helyen fogyasztottam el az induláskor elmaradt reggelimet. Fél órával később alig indultam tovább, amikor egy kanyarból kilépve, egy az ösvényen bogarászó állattal találtam magam szemben. Nagyobb testű volt, talán nyuszt lehetett, de mivel ma már nem fedezett a szemből fújó szél, a hátizsákom nyikorgásától azonnal elszaladt. Még sokáig követtem szemmel a mókusszerű ugráló futását, amíg végleg el nem tűnt a fák között. Kényelmesebb gerincút következett, sokszor szép kilátással dél felé. Egy fehértörzsű fiatal nyárfás liget után átsétáltam a szomszédos dombra, majd hamarosan egy csodálatos helyre értem:

A határ szlovák oldalán egy enyhe lejtésű rét kezdődött, mely tele volt szórva magányos fákkal. Mint a bábuk álltak nagyjából egyenletesen elosztva. Messzire el lehetett látni, itt vettem észre először a távoli havas hegycsúcsokat. Ezeket próbáltam fényképezni, amikor észrevettem a

két szarvastehenet. Békésen legelésztek, volt is időm fényképezni, de nem igazán voltak közel hozzám, és hamar el is sorjáztak a fák közé. Így is nagy élmény volt, egy időre el is terelte a figyelmemet a havasokról.

Hosszan tekeregtem a gerincen, a hangulatos erdőben. Néha le lehetett látni a környező völgyekbe, de különösebb említésre méltó dolog nem igazán történt. Ha csak az nem, hogy két nap óta először találkoztam emberekkel, amint egy terepjáróval küszködtek. Aztán elértem egy tarra vágott völgy kezdetét, ahol a völgyhöz simulva az út is jobbra fordult. Fantasztikus panoráma nyílt meg innen, le is telepedtem egy ott maradt farönkre, hogy kényelmesen megebédeljek. Le lehetett látni a közeli völgybe a levezető útra, kicsit távolabb szép erdő, majd párás hegyek következtek, és a látóhatár szélén, több mint 30 km-ről, látszott a Kékestetői TV torony is.

A nap melegen sütött, hosszan, békésen ebédeltem, nagyon jó volt itt lenni. Nem kapkodtam, nem kellett sietnem, hisz a napi út nagyján már túl voltam. Itt is találkoztam emberekkel: egy vadászokkal teli terepjáró ment el a közeli úton, kedvesen köszöntöttük egymást. Később látszott az autójuk a lenti úton, hatalmas porfelhőt keverve az akadályok kerülgetése közben.

Úgy terveztem, hogy lemegyek a hegyről szlovák oldalon Gömörpéterfalára vízért, majd visszatérve a gerincre le is táborozom, ahol kedvem tartja. Meglepően hamar elértem a letérőt, ahol egy lankás lejtőn ballagtam a falu felé. Innen is látszott a távoli havas hegyvonulat, sőt a nap most délután, még kedvezőbben világította meg. Egészen elfogadható képet sikerült készíteni róla. Aztán meredekebbé vált a levezető út, és az ereszkedéssel eltűnt a távoli havas gerinc. Gondoltam is: küzdelmes lesz majd visszakapaszkodni ismét a hegyre!

Beértem a barátságos faluba, ahol a főtéren egy vendégváró pihenő-ivókút található egy bővizű forrás felett. Köszönet a barátságos pihenőért, feltöltöttem készleteimet, és pihentem is egy jólesőt. Egy másik úton terveztem a visszatérést, és milyen jól terveztem, mert erre jóval laposabban juthattam vissza a határra. Örültem neki, de örömöm nem tartott sokáig.

Egyszer csak a határ élesen letért az addigi szekérútról, és egy benőtt bokorsávba terelt. Megpróbáltam menni rajta, de nem igazán lehetett. Ekkor kiküzdöttem magam az egyik oldali mezőre, de lefagyott a mosolyom, amikor a mező végén szintén tüskés bozót zárta le derékszögben a végét. Ekkor átküzdöttem magam a határbozót túlsó oldalára, de mivel ez sem volt járható, mégis csak a határsávban folytattam a továbbjutást. Szerencsémre ritkult a bozót, és egy járhatóbb szakasz következett. Ki is használtam a lehetőséget, hogy befújjam magam kullancsriasztóval. Ideje is volt, mert találtam már két kis dögöt a nadrágomon felfelé mászni.
	Nem nagyon részletezem: ha volt út, hamar letért a határsávról, a határsávon lehetetlen volt haladni, végül egy ritkás akácosban felküzdöttem magam a dombtetőre. Út ugyan itt sem volt, de csodálatos kilátás fogadott! Hatalmas repceföldek között távoli tanyák pihentek a laposan sütő nap fényében. Nem maradt más választásom, toronyiránt nekivágtam a mezőnek és a bokaforgató mező túloldalán 10 perc múlva, már az előre megtervezett utamon álltam. Még elmentem az erdő széléig, ahol letelepedtem tábort verni. Nem ideális, de hangulatos hely volt.

Kezdtem kicsomagolni, amikor döbbenten láttam, hogy valamitől vizes a zsákom belseje. A majdnem teli kullancsriasztó kupakja a használattól meglazult, és abból folyt ki a lé, a pénztárcámra. Nem elég, hogy nem maradt egy csepp sem belőle, minden úszott az alkoholos, büdös löttyben. Pedig ezt már egy régebbi utamon ugyan így megjártam, de ezek szerint nem tanultam a leckéből. Szerencsére a legtöbb dolog csak büdös lett tőle, de a buszjegyeimet teljesen kimosta: volt 10 db teljesen üres jegyem.

De a táborverés, és az esti hűvös hamar lehűtött, vacsoráztam, elrendezkedtem, és lepihentem. Jól beöltöztem, mert hideg éjszaka volt várható, ahogy az is lett. Volt mit kipihenni: ma majdnem 29 km-t haladtam és 2200 m szintet küzdöttem le. Kezd ismét kicsit elegem lenni a határeffektusból, ebből az értelmetlen fel-le mászásból. Térerő híján Klári ma este izgult a medvék miatt, nekem viszont nyugodt, hideg éjszakám volt.

2020. 04. 27. hétfő Ragyogóan szép, de erősen csípős volt a reggel. Alig kezdtem összepakolni, amikor egy őzbakot vettem észre a közeli mezőn. Később, a pakolás végén, már két suta és egy barkás agancsú bak volt ugyanott. Volt mit fényképezni, ki is élveztem a helyzetet.

Vidáman, jó lendülettel vágtam neki az útnak a szikrázó napfényben. A dimbes-dombos táj völgyeiben még köd ült, igazán varázslatossá téve a távoli völgyeket. Igyekeztem, hogy még 9 óra előtt elérjem Ceredet, mert be kellett vásárolnom a következő két napra.

Nyüzsgő élet folyt a faluba, bevásároltam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, a vegyesboltban vásároltam egy guriga széles celluxot. Ezzel talán meg tudom szüntetni a hátizsákom nyekergését. Letelepedtem a buszmegállóban reggelizni, beszéltem Klárival, hogy nem ettek meg a medvék, aztán megejtettem a hátizsákom „műtétjét”.

		Egy óra múlva jóllakva keresztülsétáltam a falu érdekesebb részein: megnéztem a haranglábat, a templomot, majd a temető felé tettem egy kitérőt. A hátizsákom teljesen elcsöndesedett, nem is akartam elhinni, hogy csak ennyi kellett hozzá! A falu alatti mezőn értem el ismét a határt, ahol ismét értelmetlen emelkedős sorozata várt. Ma, ha lehet még inkább nehezen viseltem, de valószínűleg ehhez már a fáradság is hozzájárult. Az egyik ilyen pihenőnél éreztem, hogy fáj a jobb lábam középső ujja. Sajnos az amúgy kiváló bakancsom egy kicsit kicsi, és minden túrán ledarál egy-egy körmömet. Talán most még időben észrevettem!
Persze sok szépség is volt ezen a szakaszon: A eddigiekhez képest sokkal szűkebb, zártabb hegyek uralták a környéket a maguk vadregényesebb völgyeikkel. Az egyik ingoványosabb völgyben csodálatos réti boglárka szőnyeg borította a környéket. Meglepően hamar a Virginia-forrás közelébe értem, de kb. 25 m-rel magasabban, mint a forrás. Úgy döntöttem, hogy inkább körbejárom az 1 km-es országúti kerülőt, mint toronyiránt lemenni. Rejtett helyen van, vize alig folyik, de ízletes, és jól felfogható. Még körbenéztem a közeli kilátó teraszról, ahonnan szépen látszott a reggeli falu, sőt még messzebb, az éjszakai táborhelyem is.

A továbbiakban, a pillanatnyi hangulatomtól és a határ elvadultságától függően hol az országúton, hol a határsávban haladtam, hisz hosszan egymás közelében futnak. A kétnapnyi terepgyaloglás után jólesett az amúgy kemény aszfalton gyalogolni.

Később visszatértem a határsávba, mert nem akartam kihagyni az utamba eső keresztet, de aztán a következő találkozási pontnál ismét az aszfaltosat választottam. Itt is áll egy kereszt, s a kettő hangulatát össze sem lehet hasonlítani. Leheveredtem a kereszt közelében a sarjadó fűre, egy éppen zöldülő fa, és egy virágzó orgonabokor védelmében. A mélykék égen bárányfelhők vándoroltak, a magasban ragadozó madarak repkedtek. Isten is pihenésre szánta ezt a helyet, békésen megebédeltem és jó nagyot pihentem.

Pihenés után a Rónabányáig tartó út úgy elröppent, hogy szinte észre sem vettem. Itt a határsáv „hivatalosan” is elválik a túra útvonalától mely a Karancs-Medves-vidék felé veszi az irányt. Ráfordultam hát a másfél éve már járt útra, de most nem mentem fel a Réti kereszt irányába, hanem a fennsík lábánál haladtam. Egyszer csak egy biciklis ért utol, és érdeklődött a környék látnivalóiról. Nem árultam el neki, hogy csupán szerencse, hogy itt már ismerősként tudtam mesélni neki a szépségekről. Hosszabban beszélgettünk, és erősen csodálkozott túrázási stílusomon. A Vasas-vízű-forrásnál váltunk el, mivel én lementem vizet venni.

Érdekes ez a forrás, olyan barna rozsdás a medre, hogy egészen meglepő. Ilyet sem láttam még, kár lett volna kihagyni, de sajnos a vize, bár iható, nem igazán ízlett. Egy kilométerrel később a fennsíkon aztán tényleg tátva maradt a szám a csodálattól. Ismét magával ragadt az a „végtelen hangulat” ami ezt a hatalmas füves rétet jellemzi.

Egy távoli, vihar tépet fa ragadta meg a fantáziámat, nagyon illett ehhez a kemény életet sejtető környezethez. Aztán elértem a hatalmas rét szélét és egy ligetes erdőben haladtam tovább.

Egyszer csak egy állatra lettem figyelmes magam előtt: egy nyúl eszegetett a friss hajtású fűből. Olyan bamba volt, hogy egészen közel tudtam menni hozzá. Eszegetett, vakarózott sőt,

később a rendes esti tornáját is bemutatta. Végül én untam meg hamarabb, már teljesen elgémberedett a lábam, ezért felfedtem neki ottlétemet, s ő elszelelt. Jó kaland volt, de a folytatás is bővelkedett élményekben. Elértem a ligetes, hangulatos Medvespusztát. Az addigi földes út gyenge aszfaltosra váltott, melyet akácfákból álló fasor szegélyezett. Már ez is különleges hangulatot adott a helynek, de amikor a fasor felett először megpillantottam a Somoskői várat, éreztem, hogy megérte a fáradtságot.

Úgy terveztem, hogy a Kőtár környékén éjszakázom, de a belépő ponton kihelyezett táblák között felfedeztem a „táborozni tilos”-at is. Így nem volt képem hozzá, na meg az idő is korai volt még, hát folytattam utamat szlovák oldalon. A régi kisvasút töltésén kényelmes út vezet a célul kitűzött kilátó felé. Útközben megcsodáltam a csillével jelzett régi, romokat, megkóstoltam a szépen kiépített, komoly vízhozamú forrás vizét, majd hamarosan elértem az egyszerű kilátót. Voltak már rajta így kivártam soromat, majd felmentem megcsodálni a látványt. Innen szinte egymás mellett látszik a környéket uraló két vár, a Somoskő és a Salgó.

Sajnos éppen elborult az ég, szerencsésebb fényviszonyokat is kifoghattam volna, de nem panaszkodom, így is feledhetetlen élmény volt.

Visszafelé nem vettem vizet a forrásnál, minek cipeljem sokat, úgyis lesz majd a faluban. Aztán persze a faluban nem volt, de sebaj, gondoltam, úgy is a Petőfi-forrásnál terveztem a tábort, majd ott lesz. Aztán a pihenőnél szembesültem azzal, hogy a forrás elapadt, így ott álltam víz nélkül. Szerencsére a látogatóközpont közelében egy kékkútból sikerült feltölteni készleteimet, csak itt meg sátorozni nem lehetett. Végül a Dornyay Turistaház felé félúton találtam egy félreeső helyet, ami alkalmas volt táborozásra. (Másnap szembesültem azzal, hogy a turistaház melletti Bodzás-kút környéke alkalmasabb lett volna, de ezt akkor még nem tudhattam.)

Még sötétedés előtt elhelyezkedtem, megvacsoráztam. Sajnos ma sem volt vízszintes a talaj, ez a túra már csak ilyen, de legalább határozottan melegebbnek ígérkezett az éjszaka, mint tegnap. Ma 26 km-t gyalogoltam, igaz már „csak” alig több mint 1000 m szinttel. Békés nyugodt éjszakám volt.

2020. 04. 28. kedd A reggeli felkelések legnehezebb pontja az első kimászás a sátorból. Aztán ha már szükségből kimentem, onnan már minden megy a maga útján. Így volt ez ma is. Pakolás közben egy mókus ugrált a közelben, egy gyengébb képet sikerült is készítenem róla.

Hamar elértem a Dornyay Turistaházat, ami kellemes meglepetést hozott. Az eddig látott fényképekkel ellentétben szépen fel van újítva: teteje kicserélve, fala frissen festve, ablakai fényképes táblákra cserélve. Jó volt látni, hogy nem csak pusztulás létezik a turizmus világában.

Ekkor láttam, hogy a környéken bizony kényelmesebben tudtam volna éjszakázni, vizem is lett volna. Na mindegy, ez már így alakult, majd legközelebb. Kicsit elidőztem ezen a kellemes helyen, majd vadregényes fenyves és tölgyes erőkben folytattam utamat a Salgó-vár irányába. Nemsokára kövesre váltott az egyre meredekebb ösvény. Elképzeléseimben egészen másként élt ez a vár, valahogy úgy képzeltem, mint egy autóval kényelmesen megközelíthető, „tűsarkos turisták” kedvenc várát. De jó, hogy nem ilyen, a valóság sokkal jobban tetszett!

Felérve a külső várba, a látványos bazalt oszlopok adták meg az első hangulatot. Majd több lépcsőn felkapaszkodva a csúcs bástyáig, igazi romantikus vár-hangulat lett rajtam úrrá.

Innen körbenézve a csodás panoráma varázsolt el, még a szívemhez oly közel álló, (a mostani utamon nem érintett) Réti-keresztet is felfedeztem a távolban. Na és persze a tegnapi szépségek visszafelé nézve: Somoskő falu, felette a vár, és a háttérben alig kivehetően a kilátó. Hosszan elidőztem itt!

Lementem a külső vár szintjére, de nem akarózott még indulnom, így kényelmesen nekiláttam a falakon reggelizni. Itt meg az várudvaron megtelepedett sok szép vadvirág varázsolt el.

Végül csak elindultam, s ahogy közeledtem a vadregényes Boszorkány-kő sziklákhoz, egyre inkább elkerekedett a szemem. Egy vad, kicsit ijesztő, nem igazán tériszonyatosaknak való szikla adja a hely fő attrakcióját. Kigyönyörködtem magam róla, s bár nem szebb a kilátás, mint az erődítés csúcsából, egy dolog mégis jobban látszik: maga a vár. Élvezettel sétáltam a sziklák között, csodáltam a virágzó fákat, amikor egy sütkérező zöldgyíkra lettem figyelmes. Ő is élvezte a jó melegen sütő napot. Bóklásztam még egy darabig, aztán visszatérve az ösvényre, nekivágtam a levezető útnak.

A következő réten elsétáltam egy fából faragott nyúl szobor mellett, aztán hamarosan egy meredek lejtőn lejutottam a régi alagút nyugati végéhez. Másfél éve is álltam ezen a ponton, csak akkor az alagúton jutottam idáig. Jó volt most kicsit bebarangolni a környék eddig ismeretlen szépségeit.

Mára alig jutott 7 km gyaloglás, összesen a négy nap alatt majdnem 90 km-t vándoroltam. Közel jártam már a faluhoz, amikor hallom ám, hogy zakatol a vonat. Visszacsöppenve a földre, megnéztem az órát és kiderült, hogy kis várakozás után fordul is vissza. Még kényelmesen elértem, és már a vonaton ülve, elborzadva néztem a folytatás felé a hegy tetején lévő Karancs kilátó végtelen magasságát. Na, de ez már egy következő út lesz...   Jó hangulatú túra volt, a végére hagyott szépséges vidék jól oldotta az addigi nehézségek emlékét.