Északi Zöld mentén

Tornanádaska - Bánréve

2019. 09. 25. szerda A mostani munkahelyemen nem igazán lehet variálni a szabadságok időpontjaival, így a tervezett időben az időjárás vagy jó lesz, vagy nem. Most éppen a „vagy nem” esete állt fenn. Már kedd este 10 h-kor elindultam, és a vonatpótlós megpróbáltatások után Füzesabonyban töltöttem az éjszakát az állomáson, egy padon.

Ezzel a manőverrel már 7 óra előtt leértem Tornanádaskára, szemben az aznapi első vonat 11 óra utáni érkezésével. Ködös, esős, borongós idő fogadott, nehéz volt eldönteni, kell-e esőkabát, vagy nem. Felballagtam a faluba a templomig, ahol egy szép park van kialakítva. Most éppen bokáig érő víz borította, nem kevés eső eshetett az előző napokban! Fiatalok igyekeztek szüleikkel a kastélyba, ahol kisegítő iskola működik. Én is követtem őket, és a bejáratnál össze is barátkoztam két gyerkőccel. Az egyikük véleménye szerint az erdőben oroszlánok laknak, de azért ez mégsem tántorított el a túrától.

Visszafelé egy mókus önfeledt ugrándozását sikerült lencsevégre kapnom, bár a szürkeség és a távolság miatt elég gyengék lettek a fényképek. Viszont a gyors egymásutánban készített képeket összefűzve már élvezhető képsorhoz jutottam.

Kiérve a kertből, terveim szerint elindultam a térképen jelzett meredek, de gyors feljutást biztosító ösvény irányába, de ez egyszerűen nem létezett, így maradt a hosszabb, és kevésbé jó helyre vezető jelzésű út. Ennek az első 1,5 km-e alatt bőrig áztam az összeboruló ágakról rám zúduló víztől. Bakancsomban cuppogott a víz, és ez így is maradt egész napra. Szenvedéseim jutalmaként viszont tőlem alig 40-50 m-re daliás szarvasok hallatták hangjukat, erős bőgéssel. Látni ugyan nem láthattam őket a bokroktól, de hatalmas élmény volt ilyen közelről hallani hangjukat. (Videó)

Később a sziklás oldalon elkezdett szerpentinezni az út. Innen már emberibb körülmények között folytathattam utamat, ahol a ködös, párás világ csodálatos hangulatot kölcsönzött a tájnak. Szerencsére a sziklatetőn élesen nyugatra forduló út észak-keleti kiágazása is járható volt, így hamarosan elértem a határsávot. Döntenem kellett, hogy elmegyek-e a tőlem 3 km-re keletre lévő bánya pereméig, vagy a ködös idő miatt hagyom az egészet a csudába. Úgy döntöttem, hogy belevágok, bár fogalmam sem volt, mit vállalok fel. Sajnos a határsáv effektus itt fokozottan működik:

ha a vonalzóval meghúzott határ egy töbröt talál el, abba bizony lemegy, hogy azonnal fel is kapaszkodjon a túloldalon. Töbörből pedig bőven akad errefelé! Sokszor egyszerűbb volt megkerülni a mélyedést, de akkor viszont a vizes, csúszós erdőalján szerencsétlenkedve lehetett csak haladni. Sokat szenvedtem a köves, bokatörő úton, mire a bánya peremére értem. Addigra feloszlott annyira a köd, hogy lehessen némileg látni valamit, bár a katartikus élmény elmaradt. A bánya peremén, a vizes erdőben állva ettem, majd elindultam visszafelé. Több mint 3 óra, és 6,5 km után ugyanott voltam, mint reggel,
	és még előttem állt majd 5 km szenvedés a határsávban, ahol nagyon lassan tudtam csak haladni. Időnként le kellett térni az erdőbe a benőtt bokrok miatt, ilyenkor meg a későbbi visszatérés lehetősége volt bizonytalan. Majdnem 4 óra volt, mire tisztességes ösvényre értem, ahol végre jó lendülettel tudtam haladni. Hamarosan elértem a jobb sorsot érdemlő Szabó-pallagi erdészházat. Ez a ház vonatkoztatási pont a túrázók körében, bár évek óta feltörve, kirabolva áll. Itt ittam meg utolsó vizemet, remélve, hogy a Szádvár alatti forrásokból tudom pótolni.

Hosszan követtem a jelzést, és meglepődve tapasztaltam, mennyire könnyen járható a reggeli viszonyokhoz képest. Hamar le is értem a Borz- és Lakatos-forrásokhoz, de sajnos vízvételre egyikből sem volt lehetőség. Bár az idő már későre járt, nekivágtam az útnak Derenkig, ahol jelez a térkép egy közkutat, hisz víz nélkül éjszakázni nem egy élmény.

Csak a makadám útig jutottam, amikor két vadőr udvariasan, de határozottan igazoltatott.

-Nem tudom, hogy 16-9 óráig nem tartózkodhatok az erdőben? –kérdezte az egyik.

-Nem láttam ilyen kiírást, -válaszoltam, és egy kicsit röstelltem magam, hogy nem néztem utána az interneten a vadászatoknak.

-Mindenki ezt mondja, -volt a válasz, de nem gondolt bele, hogy akkor lehet, hogy a kirakott figyelmeztető feliratokból van kevés. Én még a Szabó-pallagi erdészháznál sem láttam ilyet, pedig oda azért illett volna tenni.

Végül felszólítottak, hogy a makadám úton menjek le a faluba, így az éjszakai tervem a kihalt Derenk községgel füstbe ment. Keserű szájízzel ballagtam lefelé az egyre fokozódó sötétben, részben a saját maflaságom, részben a sikertelenség miatt. Mivel a Szalamandra-háznál iskolásokon kívül nem találtam senkit, ráadásul az eső is elkezdett szemetelni, úgy döntöttem, elegem van.

Felhívtam Klárit, a falu túlsó végéről egy busz kivitt a Jósvafő-Aggtelek v. áll-ra, ahol éppen jött is egy vonat, csakhogy az ellenkező irányba. Ekkor tudtam meg a kalauztól, hogy már csak holnap reggel megy vonat Miskolc felé. Most legalább volt időm elrendezni dolgaimat, vacsoráztam, és elhatároztam, hogy - mivel sátrat verni nem ildomos az állomáson -, egy tároló épület széles teteje alatt lepihenek a polifonomon. Még láttam a 10 óra utáni vonatot elmenni Tordanádaska felé, aztán már csak 2 óra felé riadtam fel, hogy elnyomott az álom. Bizony ez már a második éjszakám volt kevés alvással, és napközben is erősen kihajtottam magam a megtett 32 km alatt.

2019. 09. 26. csütörtök Nem aludtam már vissza, hanem elnéztem a szürke eget. Aztán megláttam egy, kettő, majd egyre több csillagot. Végül még a kedvenc Orion csillagképemet is felfedeztem. Kitisztult az ég, és én most menjek haza, amikor végre jön a jó idő? A reggeli első busszal átmentem Jósvafőre, hogy ott folytassam utamat.

A főtéren megreggeliztem, közben elbeszélgettem egy Kéktúrát járó túratársammal. Ő sem tudott az erdőjárási tilalomról. Jól ki volt táblázva… Aztán elbúcsúztam és elindultam a Tohonya-patak mentén a Hucul ménes karámja felé. A hangulatos szikla-szorosokban hamarosan elértem az úthoz, ahol erős kapaszkodón kell felmenni a fennsíkra. Innen jól látszott, hogy felhő ugyan

alig van az égen, de erősen ködös, párás a levegő. A távoli hegyek között párafoltok buktak át a nyergeken, messze voltunk a ragyogó napfényes időtől. Kicsit elidőztem itt, őszi kikericset fényképeztem, majd elindultam a hegyek felé, mert így már lesz kilenc óra, mire elérem az erdőt. A Kis-Tohonyaforrásnál szembesültem azzal, hogy nem szabad számítani az út menti forrásokra: vagy nem érnek semmit, vagy le vannak zárva. Szerencsére most bőven volt nálam víz, így semmi gond nem érhetett.

Nem túl erős, de annál kitartóbb kapaszkodó kezdődött itt. Félúton sem jártam, amikor erős szarvasbőgés kezdődött. Az egyik bikát még látni is véltem, bár a fényképen csupán csak elmosódott vonalak látszottak. Aztán a hátulról bőgő „kihívó” egyre közelebbről hallatszott, és egyszer csak megjelent a közeli domb oldalában. Nem igazán foglalkozott velem, annyira lekötötte a szerelmi düh, így volt időm fényképezni. Pár évvel ezelőtt egy szarvas-farmnál gondoltam rá, hogy jó lenne a szabadban is meglesni ezeket a szép állatokat. Most jött el az ideje, megérte az a kis affér a vadőrökkel. Csodás látvány volt! Aztán persze észhez tért, és eltűnt, mint a látomás.

Felértem a gerincre, ahol szép, de kevésbé jellegzetes út kezdődött. Később felfedezni véltem azt a helyet, ahol az éjszakai szállásom volt még a Kéktúra bejárásakor 2006-ban. Aztán erőt vett rajtam egy erős fáradság, alig vonszoltam magam. Aggtelekhez közeledve ligetesebb erdőbe értem, amikor valami mozgást láttam magam előtt az úton. Egy róka vadászott az út menti fűben,

és nem vette észre közeledésemet. Hosszan tudtam fényképezni, mire gyanút fogott és eloldalgott.

Mire lecsengett bennem az élmény, már le is értem Aggtelekre a szép karsztos vidéken. Végigsétáltam a kempingen, és megpihentem a barlang bejáratánál. Egy asztal-pad pihenőnél nekiláttam szerény ebédemnek. Vizet is akartam venni, de a jelzett két ivókútból az egyik már nem is létezett, a másik csak egyszerűen nem folyt. Szerencsére a mosdóban meg tudtam tölteni a kulacsomat, így egy óra múlva már a közeli réten ballagtam a ragyogó napsütésben. Ekkor láttam, hogy a GPS-emet kicsit megviselte a tegnapi esőzés. A kijelzője alatt egy jelentős méretű párafolt éktelenkedett, de szerencsére a napfény hatására egy fél óra alatt el is tűnt.

Egy erdősávból akartam éppen kilépni a mezőre, amikor észrevettem egy legelésző őzikét. Elő a fényképezőt, de az utolsó pillanatban elillant az erdőbe, majd egy percen belül ismét kijött. Na, mondom most… , de az utolsó pillanatban ismét eltűnt, ám a szélső bokrok között még látszott a feje. Fókuszálás az arcra, aztán döbbenten látom, hogy ez egy róka pofája. Ez zavarta meg az őzet, nem is tőlem riadt meg, de legalább gazdagodtam egy róka portréval.

Elértem a határt, ahol meglepően kellemes út fogadott, egész hosszan. Később befordult a sáv az erdőbe, de a járhatósága továbbra is kifogástalan maradt. Nem is értem, miért itt kezdett el erősen fájni az egyik vízhólyagom, de mindenesetre meg kellett állnom, hogy lekezeljem. Nem volt vészes a helyzet, de ráfért már a kenőcsözés. A volt Trizsi sorompóig tartott ez a kellemes út, ahol a sorompónak már hűlt helye, és az ökoturizmus kopjafája díszíti a csomópontot. Hamarosan letértem a jelzésről egy alig látható erdei szekérútra. Szép út volt, de nagyon elhanyagolt. Időnként alig lehetett megtalálni a folytatást, néhol pedig a nagy sár okozott gondot. Közben ismét erőt vett rajtam a fáradság (meg a 16 órai határidő is nyugtalanított), végre elértem a tervezett szálláshelyemet. Éppen jókor, mert közben már vészesen gyülekeztek a felhők, s néha már az ég is megdördült.

Egy ligetes réten néztem ki egy facsoportot, melyről kiderült, hogy jórészt vadalmafák.

Minden erőm elfogyott. A máskor oly flottul zajló sátorverés is csak szenvedés volt, de szerencsére éppen elkészültem és behurcolkodtam, mire eleredt az eső. Alig esett valamit, de aztán egész éjjel csepegett a fákról. Kicsit nagyobb zajt okozott a sátorra potyogó vadalma, de igazából ez sem zavart. Végre kényelmesen és nyugodtan tudtam pihenni, amire már erősen szükségem volt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a mai 20 km alatt úgy elfáradtam, ahogyan már régen nem.

2019. 09. 27. péntek Félhomály volt még ébredéskor, és én úgy láttam, hogy borús az idő. Nem voltam túl boldog tőle, de mire összepakoltam és elindultam, már látszott, hogy napfényes, szép idő lesz. Soha rosszabb tévedést!

A közeli Szuhafőre igyekeztem, mert a kis boltjában várt rám a reggelire való zsemlém. A faluig tartó 1 km maga volt a csoda. A völgy még árnyékban volt, de a domboldal már ragyogó fényben fürdött. Az úton már egy traktor döcögött a földek felé. A domb tetején lévő kerítésen két varjú ült, láthatóan reggeli társas kapcsolatukat élték.

A falu szélén két hatalmas fa állt őrt, impozáns lezárásaként a lakott területnek. A fűszálak ezrein csillogó vízcseppek ritkán látott ragyogóvá varázsolták a mezőket. Csodálatos volt a reggel!

Elértem a falu kis boltját, ahol a múlt héten megrendeltem néhány zsömlét. Volt telefonszám, fel is vették, és a hölgy készséggel feljegyezte igényemet. Most, érkezésemkor is szeretettel fogadott, de röstellkedve mondta, hogy még nem érkezett meg a pékáru. Sebaj, elbeszélgettem az épületen dolgozó emberrel, fényképeztem a környék virágait, és már meg is érkezett az autó. Ennél frissebb zsemle már nem is létezik! Köszönet érte, Oláh Istvánnénak (T: 48358089)! A falu túlsó végén lévő padoknál reggeliztem, és egy órával később már teli hassal gyalogoltam a faluszéli dombra.

Két kilátó is található a falut ölelő dombok tetején, nekem a Nyugati kilátó esett utamba, ahová egy hangulatos kerítés mellett vezet fel az út. A ragyogó napfény ellenére sűrű ködfoltok buktak át az északi hegyek nyergein, izgalmas, kicsit félelmetes hangulatot kölcsönözve a tájnak.

Szép kilátás nyílt a kilátó csúcsából, innen nézve is komoly párafoltok úszkáltak a völgyekben. A távolban fel lehetett fedezni a Tornanádaska feletti hegygerincet, tisztán látszott a másik, nem túl messzi Keleti kilátó, és jól kivehető volt utam folytatásának iránya is. Még hosszan nézelődtem, mert kivételesen hangulatos volt a látvány, aztán visszatérve a földre, felhívtam Klárit, hisz tegnap este semmi térerőm sem volt.

Nem csak a kilátóból volt hangulatos a folytatás, testközelből is páratlan látványt nyújtott. Egy enyhe kör alakú völgy peremén haladtam szintvonalban, miközben a völgy a lábam előtt hevert. Lent a távolban egy szalmagurigán ülő egerészölyv kémlelte a környezetét, távoli utak végcélját találgattam, rácsodálkozva figyeltem a völgy szépségét. Elmélázásomból felocsúdva lendültem az útnak, amikor mozdulatomtól, egy tőlem alig 50 m-re ballagó róka ugrott ijedten a sűrűbe. Nem voltam egyedül. Még hosszan tartott a csoda, majd a völgy túlsó oldalán az út befordult az erdőbe.

A szekérút egyre elhanyagoltabbá vált, aztán elért egy magaslest. Innentől a folytatást már inkább csak tapogatni lehetett, látni nem. Volt olyan hely, ahol négykézlábra kellett ereszkednem (hátamon a 15 kg-os zsákkal), hogy át tudjak kúszni a kökénybokor behajló ágai alatt, és ekkor balra tőlem megszólalt egy négylábú „kolléga”. Nem röfögés volt (a disznó hangját felismerem), inkább szuszogás, vinnyogás. A hangokból, és abból a kevésből, amit láttam úgy gondolom, borz lehetett. Mindenesetre ezt a 300-400 métert alaposan megszenvedtem. Megint egy magasleshez értem, ahonnan már ismét járhatóbb lett az út. Valószínűleg mindkét magaslest a külső úton közelítik meg a vadászok, így a köztük lévő út lassan az enyészetté válik.

Aztán elértem a határsávot, ahol kivételesen meglepően jól járható út fogadott. Balra fordultam, s az első letérőnél még megtaláltam a régi északi-zöld túraút tájékoztató tábláját. Nem kis munkája volt a régi út elkészítésében Mályi Józsefnek és csapatának, mély tisztelet fogott el irántuk. Innen kezdve erőteljesen emelkedni kezdett az út, és szuszogva, fújtatva kapaszkodtam egy jó kilométeren keresztül. Aztán a csúcson derékszögben balra fordult az ösvény, és azonnal, meredeken visszaereszkedett az indulási szintre. Na, ezeket viselem igen nehezen lelkileg.

Hosszú ívbe kezdett itt a határ, és a szlovák oldal felőli mezők mentén kanyargott. Szép rálátást engedett a távoli völgyekre, falvakra. Egy különösen szép helyen megálltam egy kis evésre, pihenésre, mert erősen fogyott már az erőm, pedig még volt vagy 10 km hátra.

	Innen egy olyan érdekes helyzet alakult ki, hogy sokszor a jobbról is, balról is mező közepén, egy erdősávban vezetett a határsáv. Később egy temetőben találtam magam, a szlovák oldalról egy falu temetője szorosan a határ vonaláig nyúlt fel. Errefelé sok levágott fácska törzse maradt a határsávban, amiben meg-megakadt a lábam. Addig-addig míg egyszer nem sikerült kiakasztanom, és egy jó alaposat pereceltem. Szerencsére az esés helyén nem volt fatörzs, így puhára estem, de jócskán elegem lett. Máskülönben szép volt a határsáv, ahogy a besütő nap megszínezte a sárguló leveleket, de nagyon nehéz volt rajta a járás.

Végül elértem azt a fát, ami elég szokatlanul a határsávban állt, és volt rajta egy magasles. Lefényképeztem a szépségéért, bár akkor még nem tudtam, hogy ez egyben a kínlódásaim végét is jelenti. A fa után kezdődött ugyanis egy mező, jól járható szekérúttal a magyar oldalon, amin már jóval könnyebb volt a járás. Kivergődve a bozótból kinyílt előttem a táj. Szemben már látható volt az Ó-bükk vonulata, Putnok, Bánréve, és egy magányos templom, mint később kiderült, Serényfalva temploma.

Felszabadult lélekkel, friss erővel vágtam neki a folytatásnak, de hamar be kellett látnom, hogy a maradék 6 km még így sem lesz egy könnyű galopp. Jó lendülettel mentem egy becsületes szakaszt, de a határ éles jobb fordulójánál megálltam enni. Szükségem volt pihenésre, kár lett volna erőltetni. Az evés közben észak felől beborult az ég, de szerencsére esőt nem hozott. Fokozatosan egyre közelebb kerültem a távoli falvakhoz, jól érzékelhető volt haladásom. Közben beláttam, hogy a korábbi vonatot nem tudom elérni, így volt kétórányi többlet időm is. Ez már jutalom séta volt.

Persze azért történtek más dolgok is ezen a mezei szakaszon. Az itt élő őzek megszokhatták, hogy kevesen járkálnak errefelé, így néha meglepően közel engedtek magukhoz. Láttam magányos őzikét, később egy párt, majd utoljára két barátnőt. Álljon itt egy csokor fénykép róluk:

Kiértem az országútra, ahol már kényelmes baktatással hamar elértem a vasútállomást. A három nap alatt összesen 75 km-t haladtam. Volt még egy tervem, hogy megnézem a Vay-Serényi-kastélyt, de fáradságomra való tekintettel ezt majd talán a tavaszi folytatáskor. Kipucolkodtam, nadrágot és pólót cseréltem, vizet szereztem, és békésen megvártam a vonat érkezését. Miskolcon szerencsésen elértem a csatlakozást, és 22 órára már Budapesten voltam.

Kicsit nyugtalanított, hogy a mai 21 km is úgy elfárasztott, mint máskor soha, de végül úgy gondoltam, hogy az a sátras alvás sem volt egy igazi pihenés, és a mai napra is elég kemény terep jutott. Mindenesetre komolyan elgondolkozom a folytatáson, mert ez a néhol igazán nehéz terep (rossz talaj, a határsáv effektus), és a víz pótlásának bizonytalansága szinte élvezhetetlenné teszi ezt a határ menti vándorlást. Na, majd jövőre meglátjuk!