11

Északi Zöld mentén

Sátoraljaújhely – Tornanádaska

2019. 01. xx. tervezés

Ez év tavaszára tervezem ezt az utat, amely régebb óta erősen vonz, de sok mindenben eltér az eddigi útjaimtól.

- Bár létezik az Északi Zöld túramozgalom, nem hiszem, hogy túl sokan járják, vagyis nem igazán bejáratott útvonal. Ráadásul én, szokásomhoz híven, nem is szorosan követném a kiírás szerinti utat, sok helyen saját elgondolású, jelzetlen utakon szeretném járni. Úgy tervezem, hogy lehetőség szerint leginkább az északi határ vonalát követném, tehát hegyen-völgyön át, ami jelentős szintkülönbséget jelent a völgyi utakhoz képest.

- A második szokatlan eddigi útjaimhoz képest, hogy napokon keresztül lakatlan, elhagyott területeken fogok haladni. Az élelem-beszerzési gondok még csak-csak, de a vízvétel megoldása nem kis fejtörést okoz már a tervezés alatt is. Egyelőre úgy gondolom, hogy majd kétnaponta betérek a legközelebbi faluba feltankolni.

- Nem kis aggodalomra ad az is okot, hogy egyre több híradást hallani a hazánk északi területeire betérő medvékről. Vaddisznókkal elvagyok (bár volt már, hogy az anyakoca szembe fordult velem, malacai védelmében), de medvével tényleg nem szívesen találkoznék. Úgy tervezem, hogy éjszakára egy távolabbi fa ágaira akasztom majd az élelmiszert, így ha lenne is közelben medve, nem ösztönzi semmi a támadásra.

Van már bőven rutinom a magányos, sátorozós túrázásban, nagyon szeretem is ezt a formát. Kíváncsian várom, mennyire igazolja vissza aggodalmaimat a valóság, vagy csak téves elképzelés az egész.

2019. 04. 13. szombat Volt egy kis üresjárat a munkahelyemen, az időjárást is jónak ígérték, ezért úgy döntöttem, hogy a május elejére tervezettnél korábban, már áprilisban belevágok. A vonaton (vonatpótlón) még esegetett az eső, de Sátoraljaújhelyen már csak nedves aszfalt képviselte a nedvességet.

Meglátogattam a Zsólyomkai pincesort, mely a „A megtalált Édenkert”, majd a Magyar Kálvárián folytattam utamat. Régi, szép emlékek fűznek ezekhez a helyekhez, és a kálvária hangulata (így húsvétra készülve) különösen megfogott. Nem is siettem, hisz a túrák elején mindig hagyok időt bemelegedni a lábamnak, de most a hangulatomnak is jólesett ez a nyugalom. Ballagva értem el a Szt. István kápolnát, ahonnan kezdve már embert próbáló lejtő s emelkedő következett.

De ez sem tartott örökké, és mire feleszméltem, már Rudabányácskán, a temető mellett ballagtam. A központban megebédeltem (zsömle, kolbász, hagyma), pihentem egy keveset, majd elhagytam a falut. A lapályos, elterülő terep szép rálátást engedett a magam mögött hagyott Sátoros hegyekre.

A közben napfényes időben hófehérbe öltözött bokrok álltak az út mentén. Egyszer csak egy róka ugrott meg előttem és egy darabig előttem szaladt. Sajnos fénykép alig sikerült, de az élmény megvolt. Elhagytam Széphalmon a Magyar Nyelv Múzeumot, aztán hamisítatlan mezei út vitt tovább.

Később egy régen művelt terület hátsó széle közelében vezetett az út. Nagyon hangulatos volt az öreg fakerítés a kissé elvadult terület szélén. Aztán a piros jelzés eltért balra, s mivel én nem akartam kerülni, átvágtam egy bambuló tehenekkel teli réten.

Nem volt itt út, de nekem nem okozott gondot átjutni. Így jutottam a Bózsva patak vízlépcsőjéhez.

Beérve a Mikóházán átvezető országúthoz, lepakoltam a buszmegállóban pihenni egy kicsit. Több se kellett a szemben lakó bácsinak, hogy átjöjjön, és leüljön mellém beszélgetni. Nem bántam, hisz úgy is pihentem, amúgy meg 83 éve ellenére szellemileg kifejezetten friss volt. Induláskor felpakoltam, majd a búcsúzásnál meglepetten kérdezte: Hát nem a buszra várt?

A következő falu, Felsőregmec felé már fátyolosabb, szelesebb lett az idő, de a sík vidék itt is szép rálátást engedett a mögöttem elterülő Zempléni hegyekre. Elértem a falu felső szélén álló

árpád-kori templomot, melynek szomszédságában egy görög katolikus imaház áll. Éppen csinosították az imaház udvarát a másnapi virágvasárnapra. Szóba is elegyedtem a hölggyel, aki a komoly cigány közösségük nevében kedvesen invitált a másnapi szertartásukra. Erősen fontolgattam is a gondolatot, de be kellett látnom, hogy az egész heti tervem megborult volna ettől.

Elbúcsúztam hát a kedves hölgytől, és nekivágtam a majd 200 m szintemelkedésnek, hogy feljussak a határ mentén húzódó hegy gerincére. Még hosszan lehetett látni az árpád-kori templom csúcsát, miközben körbe kinyílt a táj. Aztán végre elértem a Mátyás-hegyet, ahonnan már enyhe lejtővel értem el az előre kinézett nagyon hangulatos, ligetes tábor környékét. Sajnos a Mátyás-hegyi-forrást nem találtam meg, de sebaj, volt vizem így is bőségesen.

Elhelyezkedtem, sátrat vertem, és megvacsoráztam. Most éreztem csak, hogy a hosszú tél alatt jól elszoktam a gyaloglástól: sorra görcsöltek be a lábamban az izmok. Végül némi kenőcs és magnézium segített a gondon. Még felhívtam Klárit, majd nyugovóra tértem. Kicsit hideg volt az éjszaka, bár még nem tudtam, mi vár majd rám.

Ezen a napon 23 km-t haladtam 600 m emelkedés és 500 m süllyedéssel.

2019. 04. 14. vasárnap Ragyogó napfényes volt a reggel. A pakolás után már negyed 8-kor elindultam. Hamarosan elértem a határsávot, amelyet egy jó darabig követtem.

Rövid idő kellett, hogy saját bőrömön is megérezzem ennek az útnak egyik sajátosságát: a határ vonalvezetése nem alkalmazkodik a domborzati viszonyokhoz. Erősen bosszantó, amikor a keservesen, alig megszerzett magasságomat egy pillanat alatt el is veszítem a következő lejtőn. Tudtam én ezt, de egészen más dolog tudni, mint tapasztalni! Amúgy a határsávban a legritkábban van bármilyen attrakció, így nyugodtan mondhatjuk, hogy elég unalmas volt ez a szakasz. Egyhangú hullámvasutazásomat a Pusztafalu felé való letéréssel törtem meg.

Már erős hiányt éreztem a gyomromban, amikor megérkeztem a Mester András-forrás pihenőhöz. Bár a forrás ki volt száradva, a ragyogó napfényes időben letelepedtem az asztalhoz.

Valaki ott felejtett egy mécsest, ami igazán barátságos, otthonos hangulatot kölcsönzött a helynek. Reggeli után tovább is indultam. Alig egy kilométerrel később a Fövenyes-kútból tisztességesen csurgott víz, így itt még a vízkészletet is fel lehetett tölteni.

Úgy terveztem, hogy errefelé a K3 jelzésen felkanyarodok a Bába-hegy csúcsára. Neki is vágtam, de meggondoltam magam. Elég lesz nekem így is a szintből mára, így megkerülve a hegyet, tisztások és elkerített legelők mentén hamarosan leértem Pusztafalura. A hangulatos főtéren gyűjtöttem erőt az előttem álló kapaszkodásra.

Egy sziklás, köves hegyoldalon kellett felmászni jó 300 m-t, néha szinte járhatatlan utakon. Nem részletezem, lassú ballagással, meg-megállással is időnként majd kiköptem a tüdőm, de a látvány miatt megérte. A panoráma egyre jobban kinyílt, a természet alkotta platókról biztonsággal körbe lehetett nézni.

A köves talajjal dacoló néhány göcsörtös fa különleges díszletet adott ennek a csodálatos panorámának. A kövek között egyszerűségükben is pompás kövirózsák virultak. Nem könnyű, de annál csodálatosabb szakasz volt ez, semmi pénzért ki nem hagytam volna.

Ismét elértem a határsávot, ahol már járhatóbb úton, de további 250 m emelkedés várt rám. Közben az időjárás is egyre inkább elromlott: a viharos szél mellett sokszor teljesen beborult az ég. Egy szélvédettebb helyen lepakoltam a zsákomat, és egy kicsit távolabbi farönkön ülve elkezdtem ebédelni. Ekkor érkezett fel a Szlovák oldalról két kolléga, és láthatóan aggódva közeledtek a gazdátlan csomagomhoz. Aztán észrevettek és megnyugodva intettek felém. Köszönet gondosságukért!

Fogytán volt már erőm, amikor végre felértem a szinte a határra épített Károlyi-kilátóhoz. A panoráma felejthetetlen: közelben a Füzéri-vár, mögötte a Hegyköz síkja, s a látóhatárt a Zempléni hegység zárja. Bosszantott a párás idő, aztán rádöbbentem, hogy így, ha lehet, még talán szebb is. Titokzatos párába burkolózott a messzi távol. Hosszan időztem volna, de a tomboló szél hamar lezavart a kilátóból.

Innen már pár lépés a Nagy-Milic. Amikor elsőre megpillantottam a még lombtalan fák között, váratlan érzelmi hullám vett erőt rajtam. Ez a hely nekem a megcsonkított hazánkat jelképezi, jártam már itt réges-régen lányommal, majd később önmagam (hasonlóan a mostani utamhoz), innen indult Rockenbauer Pál és csapata… Nem is gondoltam, hogy ennyi minden köt ehhez a helyhez. Jó volt egy kicsit időzni itt.

A K jelzésen indultam tovább, de most követtem a határ vonalát. Szép, de nem különleges úton vezetett az ösvény, egy-egy fában ritkább, vagy sziklás részen csodálatos kilátás fogadott. Hamarosan, egy durva lejtő után, elértem az Oláh-rétet. Ide terveztem az éjszakai szállásomat, de a kinézett forrás teljesen használhatatlan volt.

Nem gond, volt még idő, hogy lesétáljak a közeli László tanyai-forráshoz. Ez viszont el volt zárva, innen látják el vízzel a László tanyát. Az út túloldalán van az Új-forrás… elkerítve, tavat táplálja. Még délebbre a Kerékgyártó-forrás pedig teljesen száraz volt. Ekkor már kezdtem beletörődni, hogy a maradék vízkészletemmel kell átvészelni ezt az éjszakát, de ha már eddig lejöttem, inkább a Bodó-rét felé vettem az utamat.

Kezdett elfogyni az erőm, esteledett is már, így ha nem is a legideálisabb, de egy elfogadható helyen tábort vertem. Sajnos a szél egész éjszaka rángatta a sátrat, de más gond nem volt. Mosdottam, vacsoráztam, majd hívtam volna az otthoniakat, de a csak Szlovák szolgáltató miatt a Dominós kártyámmal nem volt jogosultságom telefonálni. Így jártam.

Ezen a napon közel 25 km-t haladtam, de 1200 m felfelé és 950 m lefelé szintkülönbséggel. Nem csoda, hogy nem kellett ringatni.

2019. 04. 15. hétfő Már az éjszaka is hangulatos volt az erősen világító holddal, de reggel, amikor kimásztam a sátorból, maga a csoda várt. A kelő nap vöröslőre festette a felhőket, és az egész környező világot. Ezt a csodát nem lehet turistaszálláson átélni!

Ma sem volt meleg, de gyorsan összepakoltam, és indulás. Jó lendülettel tudtam haladni az erdei aszfaltos úton, melynek még a hangulata is tetszett. Elhagytam a Czili Imre emlékére állított kopjafát, és hamarosan elértem a határhoz vezető országutat. Itt kellett döntenem, hogy eredeti terveim szerint megmászom a 644 m-es Szurok-hegyet (szigorúan a határsávban), hogy a túloldalon visszaereszkedjek Kékedre, vagy körbejárva a hegyet minimális szintemelkedéssel ugyanoda jussak. Turista vagyok és nem mazochista, így megindultam az amúgy hangulatos országúton, és másfél óra múlva el is értem Kékedet. Az utolsó kilométernél próbáltam rátérni az eredetileg tervezett S jelzésre, de olyan elvadult volt, hogy inkább visszatértem az aszfaltra. …azt hiszem, jól döntöttem!

A faluban kicsit elbóklásztam a fürdő felé, de lehangoló volt látni pusztuló régi szépségét. Nem úgy, mint a központban álló Melczer kastély. A gondozott kertben álló épület és a szomszédos templom méltó dísze a falunak. Hosszan elidőztem a közelében, mert itt reggeliztem, de ne vágjunk az események elé: belépve a boltba, zsömlét szerettem volna venni. De hétfőn olyan nincs, tudtam én, hogy fel kellett volna hívni a boltot, de sehogy sem sikerült. Így csak egy sört vettem, amit kényelmesen eliszogattam a buszmegálló padján. Nem itt terveztem, de az erős szél bezavart erre a védett helyre.

Hamarosan jóllakottan ballagtam a kivezető út menti temetőnél, ahol eszembe jutott, hogy innen talán tudok telefonálni. Szerencsémre itt már valóban volt hazai térerő, fel is hívtam feleségemet, Klárit.

A beszélgetés után tényleg nekivágtam az útnak, de a csupasz fennsíkon időnként majdnem fellökött a szél a 16 kg-os zsákommal együtt. A napfény ellenére nem volt kellemes az időjárás. Aztán egy völgyben enyhült a szél, és a Melczer-keresztet követően egy alig felismerhető letérőnél lefordultam a Lapis-patak mellé. Az itt kezdődő 4 km-es szakasz

bizony már csak 50%-os viszonyban van a Z jelzés festésének állapotával: vagy van út, vagy nincs! Kisebb-nagyobb dzsindzsa harc, és néhány zsákutca árán végül túljutottam ezen az amúgy szép vidéken.

Abaújváron egy kisebb kerülőt terveztem: megnézni a Hernád hidat, a földvárat, az erőd templomot, de hamar kedvem szegték: egyik portáról egy erőteljes hőőő… kiáltással próbált megszólítani egy potrohos öreg. Nem vagyok én ló, így nem is reagáltam, amúgy meg nem is tudom, miért nem lehet köszönéssel kezdeni, de a hangulat elszállt, így már az erődtemplomhoz el sem mentem.

Jó volt szabadulni a faluból, még úgy is, hogy egy újabb fennsíkon a szél ismét majd levitte a fejemet. Elegem volt már mindenből, mikor végre a térképen jelzett, de nem létező út helyett sikerült egy másikon lejutnom a völgybe. Itt egy öreg szőlősben végre szélcsend és kellemes, meleg napfény fogadott. Jó volt végre megpihenni, enni egy ebédet, és csodálni a környék tavaszváró, zsongó nyüzsgését. Egy egyszerű, de abban a környezetben csodálatos virág keltette fel az érdeklődésemet, melyről igazán szép fényképet sikerült készítenem. Hosszan időztem ebben az idilli környezetben, tudva azt is, hogy már nem sok van hátra a mai napra tervezett útból.

Még néhány mező bokatörő földútja, hangulatos dimbes-dombos táj és már rá is fordultam az országútra, hogy pár lépéssel később le is térjek róla. Egy régi, elhagyott bányához igyekeztem. Az alsó szintjén kaptárok voltak elhelyezve, de szerencsére biztonságos távolságban az ösvénytől. Egy szinttel feljebb, egy töltés dombján ballagva egy hatalmas szarvas kapaszkodott ugyanarra a töltésre, oldalról. Az ütő is majd megállt bennem, akkora élmény volt ilyen közelről látni ezt a csodálatos állatot. Persze alig hagyott időt megfigyelni, úgy eltűnt, mint a szellem. Azt hittem, ezt már nem lehet fokozni, de felértem a fenti szintre…

…és lehetett! Egy hatalmas, lebányászott sziklafal előtt kialakított „udvaron” találtam magam. A néhány csenevész fa nem takarta a kilátást, inkább fokozta a hangulatot. Azonnal beleszerettem a helybe, sátrat vertem, és elindultam felfedezni az udvart. A sziklás falat már jócskán

visszahódította a természet, komoly fenyők állnak a leglehetetlenebb meredek oldalakon. A sziklafal közelében hatalmas, lezuhant kövek bizonyítják a természet hihetetlen erejét. A völgy túloldalán egy virágba borult, göcsörtös vadkörtefa pompázott. Ennek a tövében találtam egy kényelmes ülőhelyet, itt fogyasztottam el szerény vacsorámat, bár a hely varázsa inkább „ünnepi vacsorát” mondatna velem. Éppen ekkor kelt fel a szikla felett a kerekképű hold, mely már szinte több szépség volt a befogadhatónál. Pedig még mindig nincs vége!

Elrendezkedtem a sátorban, elvégeztem az esti „szertartást”, és még egyszer körbe akartam járni a mai napra kapott birtokomat. Kimásztam, és tátva maradt a szám. A lemenő nap utolsó sugarai laposan világították meg a sziklákat, melyek szinte lángoltak. Aztán néhány perc, és vége is volt a csodának. Ahol előbb szinte lángokat vetett a fény, már csak néhány szürke szikla állt.

Ezekért a csodákért vállalom a sátorozás nehézségeit! (*) Ilyen csodát nem könnyű átélni esténként visszatérve a civilizációba. Jó 15 évvel ezelőtt volt egy hasonló, csodálatos estém, éjszakám, melynek emlékét még most is féltve őrzöm. Boldog szívvel hajtottam nyugovóra fejemet, 24 km-t magam mögött tudva (400/700 m szint), és gazdagodva számtalan fantasztikus élménnyel.

(*) (A sátor csupán 2,3 kg, a többi felszerelést meg úgyis vinni kell.)

2019. 04. 16. kedd Hajnalban arra ébredtem, hogy minden izmom remeg. Szerencsétlen testem így próbálta egyensúlyban tartani a hőháztartásomat. Egy szó, mint száz: igen csak hideg volt! Persze felvettem valamit, s így tudtam még egy kicsit aludni.

Reggel nem akaródzott kimászni a sátorból, de a szükség nagy úr, s kint látható volt hajnali fázásom oka: körben deres volt a fű. A szokásos pakolást is igyekeztem gyorsan csinálni, majd lefagyott a kezem. (Kesztyűt azért nem hoztam.) Aztán összeállt a betyár batyu, és mozgás közben már nem igazán zavart a különleges hideg. Egy szép fasorban értem el a zsujtai országutat, majd Zsujtát. A főtéren egy mozgó árus autója állt éppen, kérésemre készséggel adott 8 zsemlét. (Kékeden erre a kérésre egy hátast dobtak…) Le is telepedtem a közeli padra, de a különösen kedves helyiek folyamatosan szóval tartottak.

Volt ott egy köztiszteletben álló idős ember, akinek a fia kerekesszékkel járja a világot. Nem kis büszkeséggel mesélt erről és más egyéb dolgokról. …milyen érdekes, hogy így is lehet! Mennyire jólesett a reggeli ebben a faluban, és ez nem csak a zsömlét és a kolbászt jelenti!

Kifelé láttam egy nyulat a mezőn. Később elnéztem a letérőt, melyet hamar kiigazítottam, majd várt rám egy hosszú gyaloglás a gönci vasút mellett. Az utolsó kilométeren frissen rakott dózerút fogadott, s ahogyan timetable nicknevű túratársam írta: „egy élmény rajta a gyaloglás”.

Hidasnémeti előtt megpihentem, a távolban egy szarvas rudli bitangolt a mezőn. Aztán bementem a városba, de nem sok örömöm telt benne: hamar konstatáltam, hogy a kék kutak le vannak szerelve, így nem tudok vizet venni. Mire észbe kaptam, már egy lejmolós srác vett kezelésbe, hogy menjek csak vele, ő majd otthon ad. Közben két társa is kapcsolódott, így már 3:1 volt a felállás. Közben szelídítettem a helyzetet, hogy a közeli zöldségesben talán kérhetek, de a második fickó készségesen ajánlkozott, hogy elkísér. Aztán hamar előjött a szöveg, hogy a kisfiának ma van a szülinapja (ha van egyáltalán fia?), adnék-e neki valami pénzt …még 1 perce sem ismertük egymást. De én sem ma jöttem le a falvédőről, mondtam, hogy innen már magam is eltalálok. Aztán a zöldségesben kedvesen megtöltötték palackjaimat (ez volt az utolsó biztos vízvételi hely a következő két napra), aztán nyíl-egyenesen ki a városból. Nem vagyok paranoiás, de a határig tartó 4 km-es földúton bizony minden hátulról közeledő autónál elgondolkoztam, hogy hogyan oldanám meg a helyzetet, ha…

A határsávra kanyarodva végre megnyugodtam, innen már csak medve, disznó, esetleg szarvas okozhat kellemetlenséget, de ezek úgysem tesznek ilyet. J Egyhangú, kicsit unalmas út kezdődött innen, amíg ki nem értem az erdőből egy mezőre. Csodálatos kilátás nyílt innen Kassa felé, de a szél tombolt, hamar távozásra késztetett. Visszaérve a fák közé az ismét szélcsendes

helyen bepótoltam az elmaradt pihenést és evést. Szükség is volt a feltöltődésre, mert hosszú, egyhangú út várt rám.

Egyszer csak ritkulni kezdtek a fák, és feltűnt egy aszfaltos út. Lassan tisztult ki a kép bennem, hogy ez bizony egy országút, ami a túra tervezése alatt fel sem tűnt. Eddigi kalandjaim során ritkán örültem ennyire aszfaltos útnak! Az első kanyarban egy igazán kellemes pihenőhely volt kiépítve, s bár a tomboló szél zavaró volt, a hangulatomnak nagyon jót tett a változás. Később balról ritkulni kezdtek a fák, és széles, lankás-dombos vidék vette át a helyét. Lendületből továbbsétáltam még egy darabig, aztán ahol az útszéli bozót engedte, átvágtam magam rajta.

Egy alacsony füvű, kifejezetten hangulatos mezőn találtam magam, ahová még a szél is erősen visszafogottan jutott be az útszéli sűrű bozóttól. Kerestem egy megfelelő helyet, és a szélső bokrok védelmében tábort vertem. Igazán jó helyet találtam magamnak, és még időm is bőven maradt a szokásos esti dolgokra.

Feleségemet természetesen innen sem tudtam felhívni, de Klári már tudta a helyzetet, így reméltem, hogy nem izgul különösebben. Ma kicsit több, mint 25 km-t gyalogoltam (440/300 szint), s bár ez a nap nem tartogatott túl sok különleges élményt, jólesően nyújtózkodtam el a hálózsákomban. Aztán egyszer csak elkezdett esni az eső. Alig akartam elhinni, aztán azon járt az agyam, hogyan tovább, ha tartós marad.

2019. 04. 17. szerda Reggelre már nyoma sem maradt az esőnek. Igaz, az ég fátyolos volt, a szél élénk, de szó sem volt esőről. Összepakoltam, majd nekivágtam a napnak.

Kikecmeregtem az országútra, ahol egyszer csak egy mókus szaladt keresztbe előttem. Persze lekéstem a fényképezéssel, de amikor már elraktam a gépemet, kiderült, hogy a mókus türelmesen várt a portréra a bokor alatt. Persze ezt is lekéstem. Bosszantott a dolog, és még a közeli geodéziai torony megtalálása sem vidított fel igazán. Sajnos felmászni nem lehetett, mert az alsó létra ki volt véve, így csupán megcsodáltam.

Bő kilométerrel később elértem az aszfaltos út végét. Itt a határon áll egy elhagyott, de egészen megkímélt épület, nagy eséllyel a régi határőrség épülete. Bementem felfedezni, miközben a közeli faluból egy teherautó jött fel valamit lerakni a közeli telepre. Ahogy forgolódtak, valamit megláthattak belőlem, mert a sofőr miután kiszállt, bekiabált az épületbe. Csakhogy én addigra már a padláson voltam, így gondoltam, majd ha lemegyek, beszélek velük. Pár perc múlva, mikor kiléptem az ajtón, ők már a dolgukkal voltak elfoglalva, és úgy néztek rám, mint egy kísértetre. Aztán elgondoltam az eseményeket az ő olvasatukban: egy romos házban látnak egy emberi árnyat, érdekesen, furcsán mozogva. Kiabálásukra senki sem reagál, aztán 5 perc múlva kilép a házból egy emberi alak, hátán egy valószínűtlenül nagy zsákkal, és rájuk sem hederítve a közeli keresztnél letér a biztos útról, hogy elsétáljon a végtelen mező bizonytalanába. …lehet, hogy még most is borsódzik a hátuk, ha arra a napra gondolnak? J

Én pedig (vagyis a kísértet), a közeli keresztnél elfordulva, tovább követtem a határköveket, az itt éppen dombos mezőn. Felérve a tetőre két esemény történt:

- Kilépve a domb takarásából a szél majdnem fellökött.

- Utam során először pillanthattam meg (igaz, nagyon távolról), a végcélomat, a Torna–várat.

Szabad szemmel szinte alig látszott, de a fényképező teleobjektívjével már felismerhetővé vált. Nem is törődve a barátságtalan idővel, boldogan, nagy lelkesedéssel sétáltam tovább. De alig jutottam előrébb, megpillantottam a csodát: két őzike legelt a friss zöld füves mezőn, és nem vettek észre. Na, most én lehetek az első, nem úgy, mint a mókusnál. Szerencsémre éppen egy kidőlt magasles takarásában voltam, így biztonságosan tevékenykedhettem. Szegény suta erősen vedlett, (gondolom a téli bundájától szabadult éppen), folyamatosan vakarózott, a nyakán teljesen ki volt kopva már a szőr.

Nagyon figyeltek, fel-felkapták a fejüket, de amíg nem mozdultam nem vettek észre. Jó volt megfigyelni ezt a kép pompás állatot. Sokáig néztem, fényképeztem őket, de közben arrébb oldalogtak, én is beleuntam már, így felfedtem jelenlétemet, s ők elillantak.

De nem kellett messzire mennem, a túlsó völgyben ismét több legelésző őzre lettem figyelmes. Ezek már távolabb voltak, de nagyon látványosan mutattak a tavaszi háttér előtt. Itt is sokat fényképeztem, majd miután észrevettek és elszaladtak, én is továbbálltam.

Szép utakon hamarosan elértem Kány temetőjét. Ha biztos vízvételre van szükség, tuti hely a temető. Életemben eddig csak egyszer nem találtam temetőben vizet, de az kivétel volt, mely erősíti a szabályt. Ebben a kedves temetőben tehát feltöltöttem készleteimet, és egy jót ebédeltem is. Innen még Klárinak is tudtam telefonálni, így minden rendben volt.

A Z4 jelzésen visszatértem a határra, ahol hamarosan egy 1929-ben állított keresztet találtam. Tapintatlanul sajnos a határt jelző táblát pont a kereszt kerítéséhez rögzítették. Kár érte! L Később, egy közeli magasles környékén láttam egy szarvas rudlit pihenni, fittyet hányva a vadászokra. Elnézegettem őket, de közelebb menni esélyem sem volt.

Egyhangúbb folytatás következett, bár az egyik helyen egy sáros, leszakadt patakmeder nehezítette a határ követését. Csodálkoztam rajta, hisz ilyet eddig nem tapasztaltam, pedig még csak itt kezdődött… Átérve ugyanis a dombon, a határkövek egyszer csak eltűntek. Kerestem erre, kerestem arra, de a zárt növényzetben esélyem sem volt megtalálni. Nem sokat vacakoltam, nekivágtam toronyiránt, ám pillanatok alatt egy bokáig lápos területre értem. Szerencsére a fűcsomókon biztonsággal át lehetett jutni, de a bakancsom olyan sáros lett, mint egy disznónak. Pedig komoly szárazság volt …mi lehet itt esős időben?

Később, amikor az út elfordult a határtól, egy szemből közeledő turistára lettem figyelmes. Látszott, hogy elkötelezett kollégával hozott össze a sors, de olyan meglepő volt, hogy a köszöntésen túl csak néhány gondolat jutott az eszembe. Az azért kiderült, hogy ő is a pirosat (ami a Zöld) járja, az éjszakáját a kányi parókián fogja tölteni, és akár csak én, hat napot lesz úton. Aztán elköszöntünk egymástól, és lassan ráébredtem, hogy mit is felejtettem el: nem kérdeztem meg, hogy ki is ő, aztán nem szóltam a lápos szakasz miatt, és ezt is, azt is. De abban biztos voltam, hogy megtaláljuk egymást a fórumon, ami be is jött, hisz olvashattuk jzp2107 beszámolóját az enyémmel párhuzamosan.

Gondolkozás közben hamar elszállt az idő, és már a tábor keresésére kellett figyelnem. Egy csodálatos, tiszta aljú bükkösben jártam, ahol nem volt gond jó helyet találni. Inkább csak a legjobb kiválasztása volt egy apróbb feladat, de hamar állt a sátor, és a közeli patak vizével még egy alaposabb mosdást is sikerült megejtenem. Éppen a vacsorámat fogyasztottam a közeli

fatörzsön, amikor két őzike szaladt a közelemben, tőlem alig 30m-re. Megláttak, megálltak, alaposan megnéztek, aztán nyugodtan tovább szaladtak. Azt hiszem, ennél jobban már aligha tud befogadni a természet. Jó volt itt lenni!

Ezen a napon is a tegnapihoz hasonlóan 25 km-t haladtam (430/570), és izgatottan vártam a következő, utolsó napot, a Torna-vár felé való kalandozással.

2019. 04. 18. csütörtök Ragyogó napfényes reggelre ébredtem, bár a fák alatt ebből alig lehetett látni valamit. Hamar végeztem a csomagolással, és ma egy kicsit hosszabb időre átléptem az országhatárt.

Üde mezők között, hangulatos reggelen vitt tovább az utam. Eleinte a közeli domb takarta még a várat, de hamarosan kibukkant a távolban. Jegenyefasor mellett baktattam, balra jól látszott a határnál lebányászott hegy oldala, jobbról egyre inkább kirajzolódott a távoli vár. Pár fából álló virágzó vadkörtefa csoportot csodáltam éppen, amikor egy hatalmas vízimadár rúgta el magát a közeli csatorna partjáról. A frászt hozta rám, de hosszan figyeltem szépségét, és fenséges szárnyalását. Közben a távolság is egyre fogyott, s hamarosan beérkeztem a közeli faluba.

Kicsit kalandosra sikerült az áthaladás, mivel többször is zsákutcába tévedtem (a GPS-ben nem volt szlovák térkép.) Végül egy szűk gyalogjárón sikerült kijutnom a következő utcára.

Rám is ordibált a falu részeges, balhés örege a szomszédos kertből: -Hé, te mit keresel ott!! Persze rá sem hederítettem, de nem esett jól. Nem úgy, mint a falu szélén, ahol egy piros-fehér-zöld színű zászlóval díszített traktor szántott éppen. Idő kellett, mire leesett a tantusz, hogy ez itt már nem is olyan természetes dolog. Aztán amikor a közelembe ért és intettünk egymásnak, jól éreztem üdvözlésünk „összekacsintó” többlet jelentését. Jó érzés volt!

Mielőtt rátértem volna a forgalmasabb országútra, láttam egy gólyát. Délcegen sétált a mezőn, nem is törődve velem. Később kereszteztem a szép zöld ártérben futó Bódva folyót.

Időközben egyre közelebbről látszott a vár, s bár a városba érve a közeli házak eltakarták, érezhető volt különleges közelsége.

A főtérre érve megpihentem, mintegy erőt gyűjtve a kapaszkodáshoz. Kerestem egy padot, és a békés reggelizés közben figyeltem a város nyüzsgő életét. Legtöbben magyarul beszéltek, bár a tájszólásuk miatt csak szűrve értettem mondataikat.

Aztán elfogyott a reggeli és én nekivágtam a hegynek. Hétvégi telkek után már köves, sziklás terepen vitt az utam. A sziklák réseiben szebbnél szebb virágok nyíltak, a hegyoldal maga volt a varázslat. Feljebb egy sziklába vágott kiépített gyalogút vezetett a vár felé, gondolom, nem mostanában épült. Végül szuszogva, meg-megállva felértem a várhoz, ahol körbenéztem. Csodálatos a panoráma: a Tornanádaska feletti hegyek csupán apró domboknak látszottak a mögöttük magasodókhoz képest. Jól látszott a közelben kezdődő Szádelői-völgy bejárata, és a hegyek

szorításában megbújó Turócliget. Közben átértem a vár dél-keleti végébe és csak csodáltam a múlásában is tiszteletet parancsoló falakat. Az udvaron állt egy asztal, mely természetes egyszerűségével kellemesen otthonossá varázsolta a rideg valóságot. De beszéljenek helyettem inkább a képek:

Hosszan csodáltam múltunk itteni megmaradt töredékét, de lassan kezdett felébredni bennem a jelen valósága is. Órámra pillantva rádöbbentem, hogy most még biztonsággal el tudnám érni a vonatot Tornanádaskán, így fájó szívvel ugyan, de elindultam lefelé.

A hegy lábánál útba ejtettem a középkori templomot és a kastélyromot, majd jó lendülettel legyalogoltam a határig tartó 3 km-t. Innen még egy utolsó pillantást vetettem a kőbánya porától már-már alig látható várra, ezzel zárva le érzelmileg az elmúlt hatnapnyi utamat.

A magyar területen szerencsére felvett egy jóérzésű sofőr, így bőven időben érkeztem az állomásra. A vonat pontosan indult, és estére szerencsésen haza is érkeztem. 21 km (290/310) jutott erre az utolsó, élményekben bővelkedő napra.

Az elmúlt hat nap alatt bejártam Sátoraljaújhelytől Tornanádaskáig az északi határ vonalát, 140 km-t hagytam magam mögött. A kezdeti aggodalmaimból leginkább a „hullámvasutazás” ütött be. Tudatilag nehezem viselem, hogy a frissen megszerzett magasságomat szinte azonnal el is kell veszíteni. Az ivóvíz és élelem beszerzése sem egyszerű feladat, de kellő előrelátással ez megoldható. Medvével szerencsére nem akadt dolgom, remélem ez így is marad. A sátorozás pedig továbbra is nagy „szerelem”, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy picit is hajlik felé!