Dráva menti túra

2022. 10. 19. szerda Alaposan felfordult körülöttünk a világ az elmúlt hetekben: beütött a „mennykő” a családba, aminek az egyik következménye, hogy nem hagynám napokig (pld. a túra idejére) magára hites feleségemet. Így született az az ötlet, hogy utazzunk el egy panzióba, s én délelőttönként túrázom, aztán délután találkozunk egy faluban, és együtt töltjük a nap maradék részét.

Ennek szellemében a napkelte már Szigetváron ért minket, ahol búcsút vettünk egymástól. Amíg Klári megcsodálja Szigetvár látványosságait, én átvonatozom Babócsára, hogy belevágjak egy Dráva menti túrába. A vonat késett egy keveset, de pontban 10 órakor már Babócsa utcáit tapostam. Már az első házak környékén egy mókusszerűen ugráló, de hosszabb állat (nyest, pele, menyét?) szaladt át előttem az úton. Persze fényképezni esélyem sem volt, de kezdésnek jó volt. A jó minőségű úton kiérve a faluból, tehenek mellett ballagtam. Kellemes kora őszi idő volt, enyhén párás levegővel.

Később, távolabb az úton, láttam valami kicsi állatot. Már rá is fókuszáltam a fényképezővel, amikor fejest ugrott a bokorba. Ez is egy nyest, pele vagy menyét volt, de ismét nem sikerült képet készíteni róla. Hamarosan elértem a Dráva egy holtágát, ahol jobbra fordulva, a part mentén haladtam volna tovább. Mivel csatlakozó utat nem láttam, besétáltam a part menti erdősávba, ahol utat továbbra sem, de vízimadarakat, csodálatos vízi világot annál inkább láttam. Sajnos nagyon hamar elrebbentek, így a part mentén próbáltam – sikertelenül - megkeresni az út folytatását.

Tervezéskor itt, a Dráva mentén, alig találtam járható utakat a szokásos turista térképeken (turistautak.hu, OpenStreetMap), ezért egy 30-40 évvel ezelőtti papírtérkép dűlőútjait vadásztam le, remélve, hogy léteznek még. Mint kiderült már csak elvétve… (Mára már le is vették a webről ezt a térkép alapot. Jobb is, hisz csak hiú ábrándokat ébresztett bennem.)

Nem maradt más, mint a mezőn gyaloglás az erdő szélén. Jó 1,5 km-es kutyagolás után végre utat leltem: azt az utat, ahol a terveim szerint ki kellett volna jönnöm az erdőből, az előbb nem talált úton. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és elindultam visszafelé a megtalált úton.

El is értem a holtág észak-keleti szépséges végét, de innen már visszafordultam. Hogy meddig megy tovább még a part mentén ez az út, melynek a túlsó végét nem találtam, már legyen más felfedezése.

Még nyugat felé is elkalandoztam egy ösvényen, de a csapás bizonytalan vonalvezetése és az ingoványos környék hamar jobb belátásra bírt. Kifelé menet, a már befelé is járt úton ballagva ismét elértem azt a töltést, amely egy lápos, vizes területet képez. Az ellenfényben csillogó vízfelülete szó szerin, és átvitt értelemben is elkápráztatott. Kivételesen szép hangulatú rész volt ez.

Egy villanypásztorral elkerített mező mellett futó úton folytattam túrámat. Később elhagytam egy bal leágazást, bár utólag lehet sejteni, hogy az lett volna a jobb irány. Ugyanis az egyenesen haladó folytatás fokozatosan elfogyott, és ismét mezők szélén, majd egy erdősávot követően a közepén voltam kénytelen gyalogolni. Nem volt ezzel túl nagy baj, hisz frissen boronált, száraz talaj volt a lábam alatt, de azért mégis…

		A mező közepéről szép rálátás nyílt a közeli Bolhó templomára. Később, már egy virágos mezőn, elértem egy földutat. Azután az út közvetlenül a határ mellé terelt, ahol pengés drótok voltak lefektetve. Élőben még nem láttam ilyet, s elég nehéz elgondolni, hogy ez őrzés nélkül valakit is visszatartana… De ez legyen már más gondja! Amúgy a falu közepén két idős ember úgy megbámult, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha rám hívják a rendőröket.
De nem tették, én meg lepihenve a parkban megebédeltem. Kedves hangulatú liget volt, gombákat fényképeztem a pad közelében. Hamarosan felfrissülve sétáltam ki a falun átvezető főútra, ahol egyszer csak valaki rám dudált. Meglepődve ismertem fel, hogy Klári az, aki éppen akkor haladt át a falun, hogy a kettővel arrébbiban lévő találkahelyünkre menjen. Mivel amúgy is egy 5 km-es országúti gyaloglás várt volna rám, ezen a szakaszon elvitettem magam.

A Vízvári kanyonnál folytattam gyalogutamat. Nem régen újították fel az országút alatt átvezető vízfolyás medrét, így rendezett, szép környezet fogadott. A függőleges falakon látszik, hogy nyáron gyurgyalagok tanyáznak benne, jól megfigyelhetőek voltak fészkelő üregeik.

Miután kigyönyörködtem magam benne, lesétáltam a Heresznyei magaspart tetejéig. Fantasztikus kilátás nyílik innen a Dráva folyóra! Éppen egy népes vadlúdcsapat húzott el a túlparton. Ismét feljajdult bennem a régi érzés: biztos, hogy „valamikor vadlúd voltam!” Miután kigyönyörködtem magam, a további utam lehetősége kezdett foglalkoztatni.

A part tetején nem vezetett innen tovább út, csak a part aljában, a folyó közvetlen szélén volt esély továbbmenni. Lementem hát egy éppen csak járható ereszkedésben. Csakhogy lent kiderült, hogy a part is járhatatlan a süppedős homok miatt. Ismét átvert a régi papírtérkép!! Vissza kellett menni, s mondhatom, ez nem volt könnyű manőver. A meredek homokos part, a csupa tövis akácfák, a néhol alámosott part igen nehéz feladat elé állított, de végül sikeresen feljutottam. Már „csak” a két méter széles szederbokor sávon kellett átvergődnöm. Aki már csinált hasonlót, az tudja, hogy ez is pont elég a boldogsághoz.

Ismét megkerültem a kanyont és az erdő szélén folytattam a túrát. Még néhányszor megpróbáltam megtalálni az elképzelt ösvényt, de csak csodás gombákat, hangulatos magaslest fedeztem fel. Nem létezett közvetlen út a vízitúra táborozóhely felé. Végül országúton értem el Vízvár falut, ahol a templom mellett várt rám Klári. Autóval még lementünk a falu felől a tábor közelébe, majd elsétáltunk a táborba. Itt sem találtam semmilyen érkező utat a kanyon felől. Így jártam!

A tábor viszont kiválóan alkalmas lett volna éjszakázásra. Nagyon hangulatos esőházak, padok, kút, budi várja a fáradt (vízi)túrázót. A part pedig a naplementés csendben maga a csoda.

Még egy kócsag is megmutatta magát (bár szegény Klári éppen nem látta), de később láttunk hód rágta fát is. Jó végszó volt ez a mai napra, és fél óra múlva már Zákányban, a Dráva Völgye Vendégházban pihentük ki a nap fáradalmait. Fantasztikus szállásunk volt, egy teljes házat használhattunk (konyha, nappali, háló, stb).

Ma gyalog összesen 24 km-t haladtam, és jó volt, hogy nem kellett cipelni a sátrat, hálózsákot.

2022. 10. 20. csütörtök Reggel kényelmesen összekészültem, és Klári elvitt a Gyékényes vasútállomásra. Ez az állomás is Zákányon van, viszont érdekes, hogy a 1,5 km-re lévő Zákány nevű megállóban alig áll meg vonat. A reggeli napfényben kifejezetten hangulatos volt az állomás, mely a Horvátország felől érkező vonatok első megállója.

Innen vonatoztam Murakeresztúrra, ahonnan a mai napi túra kezdődött. Már a vonatból lestem a környék szépségeit, amiket visszafelé gyalogosan is megcsodáltam. Viszont az állomás nem varázsolt el, igyekeztem is hamar elhagyni a települést, de ez sem sikerült könnyedén. A kifigyelt út eleje nem létezett, később pedig bejártam egy felesleges kerülőt. Végül is Kollátszeg magasságában, egy félszigeten lévő sóderbánya bejáratánál elértem a Mura partját, s bár szép volt, de a későbbi szépségek elhomályosították ennek fényét.

Kifelé a félszigetről még mindig ott ült a fán egy kócsag, ahol már befelé menet is láttam.

-Ha már ennyire akarja, lefényképezem! –gondoltam, de az exponálás pillanatában csak elrúgta magát a fáról. Nem a legtökéletesebb fénykép született, de annál érdekesebb pillanatot sikerült megörökíteni. Fenséges látvány volt, ahogy az a hatalmas madár kimanőverezi magát az ágak kuszaságából. Gondolom, nem ma csinálta először! Úgy döntöttem, nem megyek vissza a faluba, inkább átvágva egy zöldellő réten, a vasút menti töltésen folytatom utamat.
		Csupán a térképen jelzett kápolnát sajnáltam kihagyni, de úgy gondoltam, majd egy „vargabetűvel” kitérek hozzá. Kellemes volt az út, láttam szép fákat, virágokat, elment két vonat is mellettem, s mire feleszméltem, már meg is pillantottam a kis kápolnát. Alig ismertem fel, nem ilyennek képzeltem! Én egy zárt, tornyos, kis kőkápolnát képzeltem lelki szemeimmel, nem ilyen egyszerű féltetős útszéli keresztet. S mivel innen is jól lehetett látni, végül ki sem tértem felé.

Arról már nem is beszélve, hogy innen szinte magába szippantott a Szentmihályhegy felé vezető erdős, dombos, vadregényes táj. A töltésről fantasztikus rálátás nyílt az itt vadul, sebesen hömpölygő folyóra. Itt értettem meg, hogy feleslegesek voltak félelmeim az esetleges migráns zaklatások miatt. Ezen a folyón bárki tízszer is meggondolja, hogy átkeljen.

Elnéztem a folyót: ez nem a Tisza, mely békésen csurog. Ez vadul tombolva folyik időtlen idők óta, nincs számára akadály, mindent legyőz, ugyanakkor fenséges tájat épít magának. Számára az én életem csak egy röpke pillanat, ő még akkor is mossa a partját, mikor én már rég feledésbe merülök. Most, amikor megcsapott bennünket a mulandóság szele, mennyire jó látni egy stabil, biztos pontot. Milyen fenséges világban élhetünk, milyen csodálatos világot kaptunk! Hosszan élveztem ezt a kivételes hangulatot.

Később eltávolodott az út a folyótól, s a Belezna megállónál keresztezve a vasutat, nekivágott az erdőnek. Tettem itt egy kitérőt, keresve a Malom vízesést, de csak a malom romját találtam meg. Nem volt itt víz most semmi, csak lejjebb, ahol már a Mura is visszatáplálja a patakokat. Átkeltem egy kis hídon, elhagytam a partján lévő pihenőt, s már kapaszkodtam is felfelé a domb tetejére vezető lépcsőn.

Az emléktáblák tanúsága szerint a Zrínyi-Újvárhoz értem, de mára csupán egy szépen felújított kút maradt csak a várból. 1661-ben a török sereg három hét alatt bevette és lerombolta. Ilyen a mi történelmünk!

Érdekes epizód, hogy a felújított kút tetejét a kereszt mellett egy félhold is díszíti. Mai hazánk dél-nyugati részén bizony nem tűnt el nyomtalanul az a bizonyos 150 év közös múlt. De valljuk meg őszintén: a törökök legalább kultúrát is hoztak hazánkba, nem úgy, mint az utoljára elzavart hódítóink. Készítettem még néhány fényképet, majd folytattam utamat, mert már fogyott az idő, Klári pedig vár rám.

Ezen a szakaszon sok felméretlen, térképen nem jelölt utat találtam. Meg sem lepődtem, ha itt-ott eltért a valóság a térképtől. Így volt ez akkor is, amikor egy hangulatos kisházra leltem az erdő közepén. Később kiderült, hogy több is van a környéken, az itteniek is kedvelik ezt a vidéket.

Azon viszont tényleg elkerekedett a szemem, amikor az erdőben, majd fél kilométerre a legközelebbi háztól, találtam egy banánfát. Csak úgy magában növekszik az erdőben! Hát bizony az ország déli végeit járom.

Kapaszkodni kezdett az út, itt-ott vadregényesen összehajoltak a fák. A lágyan besütő napfényben egyszer csak egy szarvas vágott át előttem az ösvényen. Lélegzetelállító volt a látvány, de persze esélyem sem volt lefényképezni.

Felértem a domb tetejére, ahol egy kis kilátó pontnál egyszerű pad áll. Lepihentem egy picit, élvezni a kivételes hangulatot, de sajnos hamarosan indulnom kellett, mert szorított az idő.

Jó lendülettel meg is érkeztem időben a találkára, az Őrtilos vasútállomáshoz. Az utolsó néhányszáz méter lépcsőzéstől megfájdult a bal sarkam, de szerencsére hamar el is múlt. Nagyon hangulatos helyen van ez az állomás: beszorulva a hegy és a folyó közé, fantasztikus természeti környezetben. Itt folyik össze a Dráva és a Mura, hangulatos szigeteket, homokpadokat építve magának. A holtágakban hattyúk úszkáltak alig zavartatva magukat az ember közelségétől.

Lesétáltunk a partra megcsodálni a már színesedő természet kivételes szépségét, aztán egy közeli padnál megebédeltünk.

Komoly terveink voltak délutánra is, Szentmihályhegy település szépségeit szándékoztunk bejárni. Még elrendeztük az autó parkolását, visszakapaszkodtunk a lépcsőn, majd nekivágtunk a hegynek.

Volt itt egy épület, ami ürességében idegenül hatott. Én közösségi háznak néztem, a térkép szerint turistaszálló. Körülötte kisebb panziószerű szálláshelyek, nyáron biztos nagy élet folyhat itt. Meredek kapaszkodó kezdődik innen a hegy tetején álló Szent Mihály-templomig. Fantasztikus hangulatú hely ez! A szépen rendben tartott templomon látszik, hogy rendszeresen használhatják a környék elszórtan álló házainak lakói. A templomtól széles panoráma nyílik a Dráva völgye felé. Hosszan elidőztünk itt, körbejártuk a templomot, élveztünk minden pillanatot. Jó volt itt lenni!

Egy szép mélyúttal kezdődő földúton átsétáltunk a nem túl távoli Fesztung emlékműhöz. Amikor 1848-ban Jellasics horvát bán 35 ezer fős hadserege átkelt a Dráván, Őrtilosnál tucatnyi önkéntes állta sikeresen az útját, míg meg nem érkeztek Perczel Mór honvédei. Ennek állít emléket ez a hely. Innen is szép kilátás nyílik a völgyre és a meredek partoldal teteje jó pihenőhelyül is szolgált.

Visszafelé egy ház mellett csodálatos rózsák virágoztak. Megszagoltuk az egyiket, amikor hirtelen kinyílt az ablak és kérdőre vont bennünket a tulaj, hogy mit csinálunk. Persze megenyhülve mosolygott, amikor látta, hogy csak szagoljuk és dicsérjük a virág szépségét. Vajon hány rózsáját téphették már le szegénynek?

Visszaérve kiindulópontunkhoz, a láthatóan zárt Ibolya Vendéglőhöz értünk, melynek magasabb teraszára nem lehetett fellátni az útról. Még mondtam is, hogy itt bizony nem várnak minket terített asztallal! Pedig mekkorát tévedtem: a teraszon már látszott, hogy igenis terített asztallal várnak, csak kiszolgálás nincs… De hát ki bántaná a terítve hagyott asztalokat? Más világ van arra, mint itthon!

Szállásunkra érve még körbenéztünk egy kicsit a falu körül. A ház feletti dombon áll egy kilátó, oda igyekeztünk. Közelebb volt, mint gondoltuk, a kocsit leraktuk a bekötőút melletti üres mező szélén. Nem ilyennek képzeltem a helyet, szinte a házak között áll. (Pedig én még ide terveztem a vadkempingezésemet. Még szerencse, hogy másként alakult!) Kilátás is csak a házak felé van valami, teljesen túlnőtték már a fák. De van egy különleges hangulata, kár lett volna kihagyni!

Visszaérve a kocsihoz egy nagyon régóta fiatal nő rikoltozva fogadott, hogy ez nem parkoló! Csak néztem, hogy mi a baj? Senkit nem zavartunk, semmit nem tapostunk le… Szóval itt is vannak érdekes emberek, persze az is lehet, hogy ma mi voltunk az első emberek, akikhez szólhatott!

Még sétáltunk egy kicsit az esteledő faluban, jó volt kicsit lenyugodni, megfigyelni az itteni házakat, embereket. Naplemente után tértünk vissza a szállásunkra. Ma közel 18 km-t gyalogoltam, jó volt, hogy ennek egy részét közösen tehettem Klárival.

2022. 10. 21. péntek Nem túl jó időpontban ment vonat ma reggel Berzence felé, így autóval mentünk az indulási pontig, ahol 9 órakor búcsúztam el Kláritól.

Egy különleges szépségű csatornát kellett megkerülni induláskor, hogy aztán nekivághassak a nyugat felé vezető „útnak”. Csak idézőjelbe téve igaz, mert út az nem volt, csupán a harmatos füvű réten baktattam toronyiránt. A bakancsom derekasan bírta a vizes füvet, de a nadrágom szára kezdett átnedvesedni. Valahova ide terveztem a táboromat, ha sátorral jöttem volna. Érdeklődve figyeltem, milyen lehetőségeim lehettek volna, amikor észrevettem magam előtt valamit.

Egy róka bogarászott, még elfogadható távolságban előttem. Nem vett még észre, így kényelmesen fotózhattam. Később láttam csak, hogy két kis őz is rákerült néhány kép hátterére.

Aztán gyanút fogott a koma, és mint a szél, nekiiramodott az erdő felé. Egyszer még visszanézett, de ekkor sem találta biztonságosnak jelenlétemet, így el is tűnt a fák között.

Pár perccel később pedig ismét két őz ugrott meg a rét szélén húzódó vízmosásból. Őket is elég sokáig tudtam fotózni. Vadban gazdag rét volt ez, ha vizes füvével nem is túl kellemes.

Még őszi kikericset is sikerült fényképeznem (idén először), mielőtt elértem volna az erdőt. Út továbbra sem volt, bár itt-ott némi emlékét felleltem a sűrűben. Néhol látszott, hogy egy sávban nincsenek fák, szélessége alapján szekérút lehetett valaha, de ahol ritkább volt az erdő, a dzsindzsás aljnövényzet teljesen el is tűntette. Szóval dzsungelharc volt ez a javából! Reméltem, hogy a Vázsonypusztai-árok megszakítja ezt a vadságot, és találok valami utat.

Így is lett, de nem sok örömöm telt benne. Az árok egy jól kikotort, szabályos, mély folyású patak volt, és a térkép által remélt híd már régen az enyészeté lett… már ha valaha is volt. Keresgéltem valamiféle átjárót, de csak egy félig vízben fekvő gerendát találtam. –Jó lesz az, ha fixen áll a vízbe nyúló vége! –gondoltam, de nem állt stabilan. Ahogy ráléptem, kifordult alólam, én meg ágyékig bele a vízbe. A fényképezőmet mentettem elsősorban, így mire kikecmeregtem a mederből, csurom víz voltam. Na, ezt már a bakancsom sem bírta, csak úgy cuppogott benne a víz.

Úgy gondoltam, nem állok meg pucolkodni, inkább lendületesen folytatom az utat, akkor nem fázom meg. Így is lett, bár a közben meglelt nyiladékban időnként még gyalogosan is alig lehetett haladni a feneketlen sártól. Szerencsére erre már vezetett út végig, csupán Lankócpuszta közelében tett egy kis kitérőt. Később egy magányos, lakatlan tanya mellett vitt el az út. Érdekes volt itt, a semmi közepén, a magaslesek társaságában.

Ballagtam a bágyadt napsütésben, miközben úgy taktikáztam, hogy inkább a napfényes mező szélén (nem a szekérúton) mentem, hogy jobban száradjak. A fényképező tokra fröccsent víz száradt meg leghamarabb, de mire a vadászházhoz értem, már a nadrágom is szinte száraz volt. Valahol itt sikerült lencsevégre kapnom egy csuszkát egy közeli fa ágán. Kellett is az élmény, mert egy elég egyhangú szakasz várt rám.

Már közel a faluhoz egy sírkereszten akadt meg a szemem. Martincsevits Pál plébános emlékére állították, akit 1945 áprilisában a „felszabadító hős” katonák elhurcoltak a falu lakosaival együtt, s aki az éppen meggyilkolt paptársának akarta feladni az utolsó kenetet, mikor megölték. Az is szép világ volt…

Megrendülve értem el a falu szélét, ahol csupán érintve azt, a közeli tavak felé vettem az irányt. Közeledésemre kacsák, kárókatonák kaptak a levegőbe, csupán a kényelmes hattyúk maradtak a vízen, mit sem törődve velem. Végigsétáltam mindkét tó mentén, élvezettel figyeltem a vízi életet. Aztán a faluba érve már várt is rám Klári. Nagy ámuldozásától kísérve kiöntöttem a vizet a bakancsomból, kicsavartam a zoknimat, majd új cipőt vettem fel. A cipőm még napokig száradt, nekem viszont semmi bajom sem lett.

Élvezettel vágtunk neki egy közös felfedezőútnak a tavak környékén. Láttunk egy hattyút, amint nehézkesen igyekszik szárnyra kapni. Nem csoda, hogy nem nagyon repülnek el az embertől.

Betértünk ebédelni a Posseidon étterembe. Kellemes környezetben, nagyon finomat ettünk, majd sétáltunk tovább a part mentén.

A közben borongóssá vált időben felmentünk a vasút túloldalán lévő szőlőhegyre. Fantasztikus kilátás van innen a tóra. Jó nagyot jártunk, és élveztük az ódon pincék szépségét.

	Kellemes hangulatban telt ennek a napnak is a délutánja, bár az idő elkomorodott, és sűrű felhők takarták az eget. Nagyjából 14 km-t mentem a mai napon, beleszámolva a délutáni sétánkat is.

2022. 10. 22. szombat Erre a napra már nem terveztem gyalogtúrát, mert esőt ígértek. Na meg annyira nem is fogott meg a sík vidéken való útkeresés, dzsindzsa-harc hangulata.

Végleg elhagyva a szállásunkat Berzence felé vettük az irányt, gondoltam kicsit felfedezzük a várost. A Festetics-kastélyt kerestük, de az évekig pszichiátriának használt, ma már üresen álló épület teljesen zárva volt, a rálátást takarták a bokrok, fák, így alig láttunk belőle valamit. El is ment az egésztől a kedvem, inkább továbbálltunk Hács irányába.

A falu egyik szélső utcájában parkoltunk le, és gyalog indultunk Béndekpuszta felé. Majdnem pont egy éve, amikor itt jártam, teljesen elvarázsolt hangulatával. Meg kellett mutatnom Klárinak is. Minden jóslat ellenére, a tavalyival ellentétben, napfényes időben volt részünk.

A régi kis kápolna mögött egy még régebbinek a romjai is látszanak. 1331-ben említik először írásos dokumentumok a települést. 1590 körül, a török dúlás elől a régi kápolnába menekült a lakosság. Egy portyázó török csapat rájuk gyújtotta a tetőt, mindnyájan meghaltak. A rom mellett áll az 1857-ben felszentelt és az 1970-es évek végéig használt újabb, klasszicista kis templom. A törökök által elpusztított béndekiek csontjai ennek altemplomában kialakított ossariumban vannak elhelyezve.

Az 1800-as években a Kacskovics-család birtokolta a települést, nekik van egy kastélyuk a közeli Gyugyon is. A család néhány tagjának sírja közvetlenül a templom mellett ma is megtalálható. Az utolsó családok 1970 körül költöztek el innen.

Természetesen benéztünk a szomszédos Gyugyra is. Gyugyot első ízben a somogyvári bencés apátság alapítólevelében említik, 1091-ben. Tiszteletreméltó múltja van a településnek, komolyan ápolják is: akár a Magyarok kálváriájára, akár az Örökkévalóság parkjára gondolunk. Végigsétáltuk mindkettőt, nagyon magával ragadott a hangulata mindkettőnket.

Még elautóztunk a már említett Kacskovics-kastélyhoz, ahol megállt az idő. Tavalyhoz képest semmi nem épült, igaz nem is pusztult. A tető ép, legalább áll az épület!

Innen már a Balaton felé vettük az irányt. Bogláron sétáltunk egy rövidet a parton. Ezeknek az őszi balatoni sétáknak is megvan a különleges hangulata. Ilyenkor jobban érzékelhető a táj szépsége, nem nyomja el a nyári nyüzsgő élet.

Ebédet követően még Siófoknál is megálltunk egy kis pihenésre. Hajdan itt nyaraltunk több éven át az éppen kúszó-mászó gyerekeinkkel. Ennek már 30-35 éve, jó volt keresgélni a régi emlékeket.

Kegyes volt velünk az időjárás is, a délutáni borús idő ellenére a beígért esőből hazáig egy csepp sem esett. Ma csupán 4 km-t sétáltunk, kellett ez a könnyed levezető nap. A teljes túrán összesen 60 km-t gyalogoltam.

Rendhagyó túra volt ez az idei, hogy összevontam a klasszikus túrázásomat a szokásos őszölésünkkel. Leginkább az éjszakai táborok hangulata hiányzott, de örülök, hogy most ezt legalább így sikerült megoldani.