Dél-Dunántúli Piros Túra

Bőszénfa - Pécs

2017. 04. 01. szombat Egy hónappal későbbre, májusra terveztem ezt a tavaszi túrát, de sajnos a kiújult sérvem közbeszólt. Éppen akkorra volt szabad műtéti nap, így előbbre hoztam a kirándulás időpontját április elejére. Nagyon kellemes, szinte nyárias időt fogtam ki, szerencsésen megelőzve az április közepi „telet”. (Ekkor esett méteres hó az országra!)

Szombat reggel 7 órakor már az Igalra menő távolsági buszon ültem. Mivel tavaly ősszel kimaradt ez a szakasz, idén ennek pótlását is terveztem. Ha csak tehetem, inkább a vonatot választom, de most mégis a busz látszott praktikusabbnak, s bár szerencsésen megérkeztem a fürdővárosba, azt hiszem, nem fogok átszokni rá.

Elrendeztem a bélyegzést a fürdő pénztárában, és egy fél óra múlva már a város melletti gerincen ballagtam a frissen zöldülő mezők mentén. Ragyogó kora tavaszi idő volt. Egyszer csak egy őz ugrott meg előttem nem sokkal, de mire átverekedtem magam a szederindák között, már alig láttam belőle valamit. Viszont a hatalmas repceföld túlsó szélén több őz is békésen legelészett, s bár jelentős volt a távolság közöttünk, néhány egészen elfogadható képet sikerült készítenem róluk.

Délre fordult az út, ahol ibolyák, virágzó fák mentén egy erdei pihenőhöz értem. A télen kitermelt fák katonás rendben voltak felhalmozva az út szélén. A ligetes erdőben lassan elértem a Csillagfürt-szurdokot, mely Hev túratársam ajánlása szerint valóban megért

egy külön misét. A kis patak által kimart komor szurdok hangulatát szelíden oldotta az alig levelező fák lombja között selymesen átszűrődő napfény. Mintha a fiatal, szűzi tavasz csipkés hálóingét próbálná a közeledő nászára. Hosszan csodáltam a természet eme kettős szépségét: keményen zord s közben selymesen lágy.

Aztán a hajtűkanyarnál áttérve a szurdok túloldalára, felkapaszkodtam a hegytetőre. Egyszer csak egy jó 20 tagból álló szarvasrudlit sikerült megriasztanom. Gyorsan elő a fényképezőt, és hamarosan át is vágtak előttem az ösvényen. Készítettem jó pár fényképet, de sajnos rossz beállítás miatt életlenek lettek. Így jártam! Később láttam egy virágot, mintha direkt csokorba ültették volna, majd, a közben ösvénnyé szűkült úton, virágzó gyümölcsfák pompája varázsolt el.

Rövid lejtő után szinte az erdőből kilépve értem az ecsenyi templomhoz. Tavaly távolról csodálhattam meg, most jó volt közelről is látni. Szerencsémre éppen takarították, így belülről is megnézhettem. Miután kigyönyörködtem magam, leballagtam a buszfordulóhoz, ahol, mint tavaly, megebédeltem. Húsvéti jelképekből összeállított kedves kompozíció is volt itt a megállóban egy asztalon. Kellemesen telt a pihenés. Viszont a bélyegzős nyalókák elfogytak ősz óta, így maradt a fényképezés. A falut most dél felé hagytam el, eleivel hangulatos, később koszos, poros földutakon.

Nem is bántam, hogy Mernye vasútállomásán végre megpihenhettem egy kicsit, hogy aztán friss erővel indulhassak a központba. Valami balhé lehetett az egyik háznál, mert csak úgy hemzsegtek a rendőrök a környékén. Megnéztem a templom felett a kálváriát és a központban álló kastélyt.

Sajnos ez utóbbi kertkapuja le volt lakatolva, így csak kívülről csodálhattam meg. Éppen itt tébláboltam, amikor egy igazán csinos, fiatal fruska ment el mellettem, s bizony rácsodálkoztam üdeségére. Aztán elindultam a falu széle felé szállást keresni, amit meg is találtam a temető feletti dűlőút erdősávjában. Elrendezkedtem, és mivel volt még időm sötétedésig, elindultam a környéket fényképezni. Bosszantott is, amikor egy kismotor közeledett, aztán láttam, hogy egy fiatal srác motoroztatja az előbb látott fruskát. Na, tőlük ugyan nem kell tartanom, de nem is hal ki az emberiség…

Éppen lebukóban volt a nap, lehetőséget adva néhány szép naplementés fénykép készítéséhez. Készítettem is jó pár képet, s közben a fiatalok is visszatértek a faluba. Elhelyezkedtem a sátorban,

nagyon kényelmes helyem volt, megvacsoráztam, és felhívtam Klárit. Ma 22 km-t mentem, kellemes, nyugodt éjszakám volt.

2017. 04. 02. vasárnap Korán keltem, hogy a faluban elérjem a 8 órás buszt. Szép napfényes időben leballagtam a hegyről, s a megállóban még vártam is a járatra. Ezzel mentem Kaposvárig, s ha már itt voltam, szét is néztem a belvárosban. Vasárnap lévén még alig jártak néhányan az utcán, s én szívtam magamba varázslatos hangulatát. Élveztem a nyugalmat, a napfény huncut csillogását a szökőkút habjain.

Betértem a templomba, ahonnan egy óra múlva átfagyva jöttem ki. Jólesett a napfény, bizony a hirtelen jött melegnek még nem volt ideje átjárni a vastag falakat. Aztán egy boltban feltöltöttem készleteimet, és a buszállomáson meg is reggeliztem. Hamarosan indult a buszom, és egy fél óra múlva a leszállásnál hiába kerestem a sapkámat. Alig volt időm szétnézni a járművön, bár azt hiszem, inkább a felszállásnál eshetett le a zsákomról. Kopott is volt, nem is volt nagy veszteség, de tudtam, hogy hiányozni fog. Szóval nem lopta a szívembe magát a buszozás szűk, kapkodós világa, ha csak megtehetem, maradok inkább a vonatnál.

Bosszúsan, keserű szájízzel értem a Kerékkötőcsárdához, hogy a bélyegzést elrendezzem, amikor autóval egy vásároscigány familia állt meg a csárdánál.

- Vegyen már egy vadászmellényt! – unszolt a hatalmas bajuszú öreg cigány.

- Baseball sapka érdekelne, azt adjon! – mondtam, s az öreg már vette is elő… a mellényt. Aztán

hamar kiderült, hogy a sapkái elfogytak már, de ez Őt nem igazán zavarta. Ügyes, rámenős kereskedő volt, de mellény nem kellett. Viszont a játék íze teljesen elmosta a bosszúságomat, még meg is mosolyogtam rafinált rámenősségét.

Tulajdonképpen innen kezdtem el folytatni az őszi esőben megszakadt utamat, s a jelzések hamarosan betereltek a fák közé. Az árnyas, köríves szintúton hamar elértem a régi téglagyár

	maradványait, ahol már éreztem, hogy bizony hiányozni fog az a sapka a napszúrás ellen. Hamarosan ismét kereszteztem az országutat, s egy régi vasút bevágásában, mely később töltésbe váltott, haladtam tovább. Itt a töltés oldalában, egy lépcsőre fordulva találtam rá a GCREQU geoládára. Folytatva az utat egy pihenőház (régi állomás) kapujáig, vettem nyalókát a bélyegzős dobozból, majd a jelzésről balra letérve, lesétáltam Terecseny faluba. Egy csodálatos tulipánfa állt az egyik ház kertjében. A falu túlsó végén rácsodálkoztam a barátságosan hívogató Zrínyi kulcsosházra.
Itt is volt a kerítésen egy bélyegzős ládika, hát vettem ebből is igazoló matricát. Lecuccoltam a kerti padnál és pihentem egy csöppet. Fantasztikus hangulata volt a kertnek. Két hatalmas, méregzöld fenyőfa állt a bejárat előtt, mögötte körben a kerítésnél hófehéren virágzó meggyfák. Az egész hirtelenjött tavasz szinte átszőtte ezt az utamat. Később is, az Aligvár-forrásnál, alig tudtam betelni az illatozó medvehagymás, zöldülő világgal. A forrásnál még megkerestem a GCAVF geoládát, és nekivágtam az előttem álló hegynek.

Egyhangúbb út következett. A tarravágott domboldalra vezető, ritkás, alig leveledző bokrok, fák között, időnként a kerítést létrán átmászó ösvényen kapaszkodtam egyre feljebb és feljebb.

A tetőről visszanézve szépen kinyílt a táj. Aztán átmásztam az utolsó létrán, és hamarosan a Sasrétre vezető aszfaltos úton masíroztam. Jó lendülettel hamar elértem a kisvonat végállomását. Pihenésemet kihasználva érdeklődött egy kvad motoros papa az útviszonyokról, aki a kisfiával „kirándult”. Nem igazán „hatottak meg”, de segítettem, amiben tudtam. Aztán az erdészház után egy kisebb körbe kezdtem az Almás-forrás felé, egy kényelmesen kiépített gyalogúton. Két geoládát is levadásztam, miközben elértem a romantikus hangulatú forrást.

A kör kissé elvadultabb, másik ívén tértem vissza a rétre. Vasárnap lévén sokan pihentek erre, kihasználva a szinte nyárias időt. Volt itt játszótér, erdei iskola, sütögető hely, fedett pihenő, sőt egy kis gyaloghídon még a szigetre is be lehetett jutni. Élvezettel fedeztem fel a környéket, besétáltam a szigetre, megcsodáltam a virágzó barkákat s az éppen zöldellni kezdő hatalmas fákat. Ráérősen, kényelmesen haladtam tovább, aztán lassan elmaradtak az építmények és az adódó letérőn elkanyarodtam jobbra, déli irányba.

Egy „végeláthatatlan” út kezdődött itt, s azért nem lehetett látni a végét, mert egy hatalmas porfelhő takarta. Az előbbi kvados apuka robogott felém távolabb a poros úton. Semmi kedvem nem volt vele ismét találkozni, így inkább letértem egy oldalútra, már a porfelhő miatt is. De jó is volt, mert a sínek mellett hófehéren virágzó meggyfák koronáján lágyan átsütő délutáni nap fénye soha nem látott hangulatot varázsolt a különben talán nem is igazán érdekes helynek.

Aztán a porfelhő eloszlása után pár lépéssel elértem a kisvasút elágazásához, ahol a már alig használt Lukafai vasútág girbe-gurba sínjei ejtettek újabb ámulatba. Néha bizony a legkevésbé várt helyeken és pillanatokban találok rá a legcsodálatosabb élményekre.

Aztán folytatva utamat, még szinte le sem csengett bennem az előző élmény, amikor már a mai napi célomhoz, a Jámborka–forráshoz értem. Egy komoly esőház áll a közelében, melynek padlásán egy bivakoló szálláshely van kialakítva. Fel is hurcolkodtam és berendezkedtem éjszakára. Volt még időm sötétedés előtt, ezért kihasználva az alkalmat, megmosdottam a forrásnál. Nagyon jólesett, bár a vizét nem mondanám melegnek. Felfrissülve, tisztán láttam neki a vacsorának, miközben élvezettel csodáltam az elnyúló völgy békés nyugalmát. Döbbenetes élmény átélni a természet teljesen önálló, saját, szabad életét. Hangulatos este volt!

Hogy ne a koszos padlón kelljen feküdnöm, úgy döntöttem, a sátor belső vékony vásznát azért felállítom, bár még így is komolyan melegem volt a cserép(tetős)kályha alatt. Éjszaka lementem dolgomra és kicsit eltávolodtam a házikótól. Öreg vándor vagyok, de még én is ritkán élem át ennyire tisztán a természet szinte kitapintható békéjét. Nagyszerű élmény volt! Ma csupán 16,5 km-t haladtam, de bőven megérte megállni, és itt éjszakázni, ezen a fantasztikusan hangulatos szálláshelyen.

2017. 04. 03. hétfő Ragyogóan napfényes, kissé hűvös reggelre ébredtem. Gyors pakolás után 8 óra körül már indultam is. Még megkerestem a közeli GCJAMB ládát, aztán nekivágtam az útnak a girbe-gurba sínek mentén.

Hosszan sétáltam a különösen látványos reggelen, amíg egy tó közelébe nem értem. Igazából csak a felröppenő vízimadarakból tudtam (na meg a térképről), hogy elértem a tavat.

	Egy kanyar után egy vasúti pályát javító géppel és munkásokkal találtam magam szembe. Nagy zsákom láttán vidáman köszöntöttek: -Na végre, megjött a váltás! -és mosolyogva utat engedtek. Vidám hangulatban értem el a Szentmártonpuszta megállót, melyet egy fedett pad képviselt. Itt balra fordultam, és a tavak közti töltésen megcéloztam az országút túloldalán álló Vitál-kastélyt. A tóról (még itt is) fel-felröppenő kacsákat próbáltam lefényképezni, s bár nem érdekelt, azért láttam, amint a kastélyparkból kijövő férfi és egy nő, éppen valami lomot, sittet rak le az árokparton.
A kastély előtt elkezdtem fényképezni, de már hallottam is a felszólítást: -Nem szabad ám bemenni! Ez magánterület! -Jó rendben, nem megyek be. - válaszoltam, de a kapu vonaláig azért előre léptem. Ekkor meg: -Ha jól belegondolunk, fényképezni sem szabad! Na ekkor durrant el az agyam: -És sittet lerakni szabad? Majd mindjárt kihúzom a gépemből a „filmet” a maga kedvéért! Mekkora suttyó alak maga, hagyjuk már békén egymást! –és úgy otthagytam, mint Szent Pál az oláhokat. Azért távolról még készítettem egy fényképet róla elrettentésül. Nem is igazán értettem, mi fájt neki,

de ritka fontoskodó, bunkó ember volt. Szóval még hosszan zakatolt az eset a fejemben, és a legközelebb erre járó kollégát óvva intem attól, hogy fényképezni merjen… az országúton, közterületen! Ha ilyen volt a melós, milyen lehet a gazdája? De a közeli tóról (továbbra is) felröppenő madarak fényképezése úgy lekötött, hogy nem törődtem tovább vele. Remélem a madarakat szabad fényképezni…

Meglepően hamar elértem Ibafát, de valahogy nem sok kedvem volt időzni a faluban. Vettem nyalókát a bélyegzős dobozból és már mentem is tovább. (Csak másnap döbbentem rá, hogy még a „potya”, virtuális láda jelszavát sem olvastam le.) Szóval elegem volt ebből a környékből! Némi tekergéssel hagytam magam mögött a falut, és nemsokára már egy fokozatosan szűkülő völgyben gyalogoltam. Melegen sütött a nap, komolyan aggódtam a napszúrás miatt. Olyan érintetlen, olyan

nyugalmas volt a környék, hogy érezni lehetett, ezt a völgyet az idevalósiak is ritkán látogatják. Egyre keskenyebbek lettek a völgyek, egyre közelibbek a dombok, aztán elértem az erdő szélét, ahonnan már nem zavart az erős napfény sem. Csakhogy az út is egyre inkább elkopott, s amikor egy dombra kezdett kapaszkodni, már alig lehetett látni. Így inkább visszatértem a völgytalphoz és toronyiránt megcélozva próbáltam megtalálni a Liki-forrást. Nem volt könnyű a terep, a szurdokvölgy meredek oldalán lehetett csak haladni, de a táj pompásan mutatott az ellenfényben.

Megszenvedtem, (bár megérte), amíg felküzdöttem magam a forrásig, mely a szurdok legalján, sűrű avar alatt lapult. Szerintem idén én voltam az első, aki felkereste. A vize viszont olyan finom volt, hogy fel is töltöttem a készletemet. Jó, hogy nem ide terveztem éjszakámat, mert tenyérnyi vízszintes hely nem volt, ahova felverhettem volna a sátramat.

Már csak egy dolog volt hátra: megkeresni a további utam kezdetét. Szerencsére favágók fákat ültettek a völgytalp közelében, ők segítettek a folytatás megkeresésében. Felkapaszkodtam a közeli gerincre, körbekerültem egy elkerített földet, majd hófehéren virágzó fákkal teli réten leereszkedtem egy Gyűrűfű közeli völgybe.

Errefelé nem sok köze volt a térképnek a valósághoz, ennek ellenére sikeresen megtaláltam a 300 éves bükkfát. Sajnos a télen egy komoly ágát elveszítette. Kár érte, de így is mély hatással volt rám. Megkerestem még a közeli GCOKO geoládát, és már ki is értem Gyűrűfű főutcájára. Jó harminc éve jártam itt barátaimmal, de már semmi emlékem nem idéződött fel az akkori elpusztult faluból. Birtokok sorakoztak a főúton, de láttam frissen épülő házakat is. Lejjebb egy egyszerű tábla emlékeztetett a régi, kihalt falu sorsára.
	A településnek még a mai napig nincs aszfaltos bekötőútja, csak egy murvás, viszonylag lassan járható földút. Mondjuk a mai autós világban ez már áthidalható probléma, cserébe viszont ez biztosítja a stabilan fennálló csöndes békességüket. Mindenesetre, amíg a több mint 3,5 km-es bekötőúton végiggyalogoltam, többen is megálltak megkérdezni: kivigyenek-e, vagy szeretek gyalogolni. Kedvesek, figyelmesek errefelé az emberek, és nem csodálom, hogy ragaszkodnak a lakhelyükhöz. Békés, szép vidék ez.

Még a faluhoz közel tettem egy rövid kitérőt az Isten-kúthoz. Szépen ki van építve, s egy emléktábla is áll itt:

„…A bor hevít, a víz éltet, de a bornak ára vagyon; a vizet a természet Istene ingyen adja. 1862”

Szépen megfogalmazza azt, amit már régóta érzek: Mi emberek hajlamosak vagyunk a „megszokott csodák” felett elsiklani. Mert mi más ez, ha nem csoda, hogy a földből vizek fakadnak, hogy szomjunkat olthassuk. Na, mindenesetre én bizony oltottam is, mert már éhes, szomjas voltam. Megpihentem, megebédeltem ezen a csöndes helyen, s a végén még megkerestem a közeli GCIKUT geoládát is. Friss erővel vágtam bele a már említett hosszú gyaloglásba a bekötőúton.

Az egész szakaszon a tűző nap miatt szenvedtem a leginkább. Bizony komolyan hiányzott az elvesztett sapka, és mit ad Isten: ahogy beértem Dinnyeberkibe, egy koszos, gyűrött zsebkendőt találtam eldobva az úton. Az első kútnál alaposan kimostam, a zsákomon egy fél óra alatt megszáradt, és egy könnyű, kiváló fejfedő lett belőle. Kell ennél jobb?

Letértem a főutcáról, és hamarosan szép kilátás nyílt a magaslatról a falura. Ekkor láttam meg a rókát a kert túloldalán. -Meg sem állok, oda sem nézek, hátha kivár egy kicsit! -gondoltam, de öreg, ravasz rókával volt dolgom. Másodszorra már nem is láthattam, úgy elinalt. Sajnáltam, de nem volt mit tenni. Kényelmesen sétáltam a gerincúton, már azt hittem, ez a „netovább”, de kiderült: a Nádasdy-kastély parkjába nem tudok bemenni. Egy szociális intézmény működik benne, de szerencsére sikerült egy távoli képet készítenem a kerítésen kívülről.

Aztán Bükkösdig már alig történt valami említésre méltó dolog, ha csak az nem, hogy láttam egy keresztet, ami háttal állt az útnak. Mivel a kőkeresztek ritkán fordulnak meg, gyanítom, hogy az út került a hátoldalára. Később itt is megállt egy gazda, hogy levigyen-e a faluba, de őt is megnyugtattam: köszönöm, ura vagyok a helyzetnek!

	Egy templom és egy tekintélyes méretű kastély mellett értem le Bükkösdre. Hosszan sétáltam a főúton, hogy meglátogassam a kálváriát, mely a falu közepén, a domb oldalának támaszkodva áll. Csendes, békés hangulata van ennek a szépen rendben tartott helynek. Felkapaszkodtam a tetejéig, sőt még a bokrok közé is (megkeresni a GCBUKI ládát). Innen a kereszttől visszanézve szép kilátás nyílt szembe a napfényes, széles völgyre, mely mögött már sejteni lehetett az éjszakai szállásom környékét. Még tettem egy rövid kitérőt a bükkösdi vasútállomás felé, megszerezni az itteni bélyegzőt,
majd hamar nekivágtam a hegynek. Alig hagytam el a falu szélét, amikor egy letérő út mentén találtam is egy táborozásra alkalmas helyet. Berendezkedtem, és itt is készítettem néhány naplementés fényképet. A vacsorázás után lepihentem volna, de ekkor egy traktor érkezett boronálni a szomszédos mezőre. Szerencsére a zaján és a fényén kívül mással nem zavart, s hamar távozott is. Még beszéltem Klárival, lefényképeztem az éppen növekvő holdat, majd lepihentem. Kis híján 28 km-t haladtam ezen a napon.

2017. 04. 04. kedd Fátyolos reggelre ébredtem. Pakolás közben döbbentem rá, hogy már erősen fogytán van a vízkészletem. Úgy döntöttem, mivel közel van még a falu, visszamegyek kutat keresni. A tegnapi mellékúton indultam el, hátha a falu felé kanyarodik.

De nem kanyarodott, sőt el is fogyott. Így egy mezőn vágtam át a völgyben futó útig, mely aztán kényelmesen levezetett Megyefa széléig. Szerencsém volt, mert azonnal találtam egy használható kék kutat, és mert felfedeztem egy rövidebb, bár elég meredek visszafelé vezető csapást. Itt láttam egy kivágott fát, melyben volt egy odú. A kivágás közben leszakadt az odú hátulja, így látni lehetett a belsejét. Hát nem egy túlméretes „luxuslakás”, de a lakójának biztosan jól megfelelt! Alig 2 km volt ez a kerülő, és sikerült vizet szereznem . Nem jó dolog szomjasan izzadni!

Szóval ott álltam, mint induláskor, csak háromnegyed órával később, és most már valóban elindultam a hegyre vezető köves földúton. Felértem a tetőre, ahol elkanyarodtam a bánya felé, a járművek elől elzárt útra. Jó rálátás nyílt innen a bányára, de a szeles időben nem sok kedvem volt nézelődni. Aztán az igen gyenge minőségű szekérút beért az erdőbe, és levezetett a bánya völgyében futó szervizútra. Hamarosan kereszteztem a meglepően forgalmas iparvágányt, és az országúton jobbra fordultam. Nem ez volt a leghangulatosabb szakasza a napnak, igaz, nem is vártam tőle többet. Némi érdekességet csupán az alagútból kilépő pécsi vasútvonal és a következő alagút képe nyújtott, melyre szép rálátás nyílt az országút természetes magaslatáról.

Nem időztem itt sokat, mert voltak még terveim. Lassan leértem a völgybe, ahol jobbra a mezőre fordultam, hogy a Bükkösdi-víz felett egy gyaloghídon átkelve, a vasúti sínekhez jussak. Itt visszasétáltam jó 300 m-t, ahol végre letelepedtem. Azon a helyen álltam, ahol valamikor Gulyás Attila fotós állhatott egy régebbi képe készítésekor. Nagyon szeretem azt a képet, valamint izgalmasnak találtam ezt a helyet, ahol a dombos vidék két egymást követő alagútján átrobognak a vonatok. Elhatároztam hát, hogy magam is elkészítem azt a fotót.

Felállítottam a felszerelést, amikor jött is a vonat, de hátulról. Természetesen azért készítettem róla képeket, de tovább vártam az igazi helyzetre. …És vártam, vártam és vártam. Már elment egy másik vonat is hátulról, de szemből semmi. Közben megreggeliztem, elkezdett esni az eső, csapdába is kerültem, mert rám tört a szükség. (Na és ha közben jön a vonat?)… Szerencsére addig nem jött, igaz utána sem. Aztán végül csak eljött a várva-várt pillanat, és én felkészülten ki is használtam a lehetőséget.

A felszerelés elcsomagolása közben persze ismét jött egy szerelvény szemből, de ez már nem érdekelt. Átcsörtettem a közeli útra, majd egy nyiladékon próbáltam visszatérni az elhagyott jelzésre. Közben találtam egy nagyon hangulatos, a térképen eddig nem jelzett földutat, mely számomra kedvező irányba haladt. Ráálltam erre az útra, és bár később már eltért az ideális iránytól, végül is nem bántam meg, hogy követtem. Először lágyabb, később kemény, vad terepen kacskaringózott a Meleg-mál tető felé. Később a célnál sem volt könnyű átvergődni a csúcsot körülvevő fiataloson, de végül csak felértem a tetőre, a GCMMTP geoládához. Sajnos a kilátás erősen fátyolos volt, de a ligetes erdő nyugalmas hangulata kárpótolt a veszteségért. Meg is ebédeltem, mert határozottan jól éreztem itt magam.

	A továbbiakban szép, de kissé egyhangúbb szakaszok következtek. Petőcpusztáig nekem csak egy vadregényes útelágazás, egy mohával dúsan benőtt sziklás domboldal, és a Karácsony-tó (GCKARI) környéke jelentett némi változatosságot. Sajnos a tó teljesen ki volt száradva, még dagonyának is száraz volt, de azért érződött a környék hangulata. Aztán kiértem az aszfaltútra, melyet már az alagút óta kerülgettem, s mely egyenesen Petőcpusztára vezetett. Itt elrendeztem a bélyegzés adminisztrációját, lepakoltam a felszerelésemet és körbenéztem.
Nem ilyennek képzeltem ezt a helyet. Egy cseppnyi emlék, szinte ottfelejtve, a gondosan kitisztított, elrendezett hatalmas réten. Az épület mellett, egy görcseiben is a tornyot támogató öreg diófa, mögötte az új élet jeleként egy virágzó körtefa. Érdekes az ellentét az elhagyott urántározók múltjából felsejlő nyüzsgés, és az itt felejtett harangláb békés magánya között. Élvezettel szívtam magamba a hely kisugárzását, s közben döbbentem rá, hogy a rét szélén álló, látszólag magányos, védtelen torony által jelképezett múlt, mennyire meghatározza a mindennapi jelenünket is.

Hosszabb aszfaltos út következett, melyről a hajtűkanyarból induló ösvénynél tértem le. Ezen az ösvényen több, mint 100 m szintemelkedés várt rám a Jakab-hegy tetejéig. Félúton értem el az impozáns Pálos-kutat, ahová az éjszakai szállásomat terveztem. Jólesett megpihenni, és friss vizével csillapítani szomjúságom, de éjszakai tábornak nem igazán felelt meg.

Túl nyitott volt az ösvény felé, és nem is nagyon találtam vízszintes területet a sátornak. Időm is volt még estig, így hát inkább továbbmentem, és felérve a tetőre, rövid sétával elmentem a Zsongor-kő kilátóhoz. Egy srác pihent a sziklánál, aki mesélte, hogy munka után indult fel a hegyre, és itt kötött ki. Nem is csodálkoztam, hisz a szép tavaszi idő mindenkit csábított a kimozdulásra. Most éppen ismerősét várta, hogy elinduljanak visszafelé. Sajnos a kilátás erősen korlátozott volt a párás levegőtől, de még így is szédületes érzés erre a sziklára kiállni.

Még röviden élveztem a hely varázsát, de mivel szorított már az idő, indultam is hamar.

A Jakab-hegyi kilátónál már éjszakára telepedtem le. Utolsó itt jártamkor inkább a kolostor romjai kötötték le a figyelmemet, most a kilátó titokzatos épülete ejtett ámulatba. Mi lehetett ez, miért építették? Az látszott, hogy eredetileg nem kilátónak és esőháznak szánták, de akkor minek? Aztán már otthon tudtam meg, hogy a háború után kolostornak kezdték építeni, de a Pálos rend betiltása megakadályozta a befejezését. Így viszont gazdagabbak lettünk egy igazán egyedi, különleges hangulatú épülettel, melynek még a környezete is szépen rendben van tartva. (Köszönet az ittenieknek!) Felejthetetlen estét, éjszakát töltöttem el itt.

A sátorveréskor még gondolkoztam rajta (hisz másnapra már esőt ígértek), hogy behúzódok a tető alá, de a sátor kényelme és hangulata mégis kicsábított. Megvacsoráztam, beszéltem Klárival, majd elpihentem. 24 km-t gyalogoltam ezen a napon.

2017. 04. 05. szerda A kellemetlen jóslatok mindig teljesülnek. Hajnalban esőre ébredtem. Nem is vártam sokat, hamar kimásztam a zsákból, összepakoltam és bevonultam a tető alá. Elkeserítően csúnya, inkább novemberi, párás idő volt. A tető alatt kényelmesen megreggeliztem, s azon gondolkoztam, induljak-e vagy várjak még, amikor elállt az eső. Hát nekivágtam. Még így is majd egy órával hamarabb tudtam indulni, mint más napokon.

Lefelé haladva a Fenyves-forrás felé, rá lehetett látni a felhőket súroló környező hegycsúcsokra. Jó kis elkeseredett idő volt, de legalább nem esett az eső. A Négybarát-forrás környékén egy keskeny ösvényre tereltek a jelzések, majd egy hajtűkanyar után a Farkas-forráshoz értem. Az esős időben szinte szemlátomást zöldültek a fák. Élvezetes volt a keskeny, kacskaringózó ösvényen sétálni, a frissen fürdött erdőben. Aztán egy újabb hajtűkanyar után átkeltem a mély szurdokvölgyben futó Égervölgyi-patakon,

s a következő gerinc után már a Szentkúti erdészház közelébe értem. Innen is vettem a dobozkából egy igazoló matricát, s hamarosan a Szentkút falu oldalában futó vadregényes ösvényen kapaszkodtam a hegyre. Pihenő asztalok mellett, kisebb fahidakon tekergőzött a medvehagymával sűrűn körbenőtt ösvény.

Egyszer csak láttam ám, hogy nem vagyok egyedül. Egy meglepően „magas építésű” sündisznó masírozott előttem az úton, rólam tudomást sem véve. Jó húsz méteren keresztül ment előttem, amikor egy lehetséges helyen jobbra letért. Még sokáig figyeltem kutató baktatását a medvehagyma között, egészen addig, míg el nem tűnt a sűrű növényzetben. Kedves epizód volt, ritkán látni ilyen nyíltan baktató sündisznót. Aztán elértem a falu szélső utcáját, ami már a Szent-kút fölé épített haranglábhoz vezetett.
	Jó kilátás nyílt innen a völgyben meghúzódó falura, és sajnáltam, hogy a borongós időben nem igazán éreztem késztetést a gesztenyefák védelmében lévő padokon megpihenni. A kis temető melletti úton felsétáltam a dombra, ahonnan egy kényelmes gyalogút vezetett át a Remete-réthez. Itt az esőházban megpihentem egy kicsit, próbáltam megtalálni az itteni geoláda virtuális pontját, de nem sikerült. Nem is törődtem tovább ennek a geoládának a többi pontjával sem.

Hosszú, majdnem 4 km-es sétaút kezdődött innen a hegy oldalában, jórészt szintúton, néhol egészen vadregényesen követve a hegyről lefutó mély völgyek beugrását. Úgy tűnt, a pécsiek kedvelt sportútja lehet ez, mert sok futóval, sportgyaloglóval találkoztam errefelé. Később egy erdei tornapályát, majd egy hatalmas, jól felszerelt játszóteret is érintett a sétány. Éppen mire kezdett egyhangúvá válni, elértem az állatkertet. Félve nyitottam be a pénztárba, mert információim szerint a felújítás óta még nem üzemel, de tévedtem. A pénztáros hölgy ebédjét megszakítva, kedvesen, mosolyogva adott bélyegzést, és kérdésemre biztosított, hogy már egy éve ismét adnak igazolást a turistáknak.

A Kardos úti-kulcsosház felé indultam lefelé a hegyről, de a zápor megelőzött. Hirtelen rázendített, és mire előhalásztam az esőkabátot, már el is állt. Sajnos ebből a romantikus levezető útból csak az esőkabát fel, esőkabát le emlékem maradt meg. Még megkerestem (akkor éppen nem esett) a GCMEKA itteni pontját, majd egy hontalan által lakott Mecsek kapuja bástyán keresztül elértem a főutat. Ekkor már ismét hétágra sütött a nap. A Pálos kolostor mellett elhaladva nemsokára felkanyarodtam az alagútnál lévő kálváriához, ahonnan szép kilátás nyílt a városra. De a kálvária zárva volt.

Csak később, itthon vettem észre, hogy a kálváriát oldalról megkerülve fel lehet jutni a tetejéhez is. Nekem akkor, ott nem esett le a tantusz, de azt hiszem, annyira nem is akartam én már felmenni, kellően fáradt voltam már ahhoz. Lassan visszaballagtam a kereszteződéshez, és mire a Széchenyi térre értem már ismét fenyegetett egy baljós fekete felhő. Örömmel sétálgattam volna még Pécs nagyon hangulatos belvárosában, de a percenként változó idő eltérített szándékomtól. Hamisítatlan bolond, áprilisi idő volt.

Így inkább megcéloztam a vasútállomást, és bizony egy zuhét még így is kaptam, mire odaértem. Megvettem a jegyem, s a fedett peron egy csöndes padján megebédeltem. Ma csak 17 km-rel növeltem a túrám hosszát, de így is 107 km-t hagytam magam mögött az elmúlt 5 napban. Aztán felültem a vonatra, és ismét szerencsém volt, mert alig indultunk el, amikor olyan eszméletlen eső kapott el minket, hogy a leszálló utasok kétségbeesetten hívták rokonaikat az állomásokra. Bükkösd után még meglestem a nevezetes Hetvehelyi alagutakat (hátha meglátom önmagamat, amint fényképezek), majd kényelmesen megpihentem hazáig.

Nagy szerencsém volt az időjárással, mert egy hét múlva mínuszok mellett hóvihar söpört végig az országon, aztán meg már nekem kellett felkészülnöm a műtétre. Nem lett volna több lehetőségem végigjárni ezt a szép, igazán kellemes túrát.