Dél-Dunántúli Piros Túra

Siófok - Igal

2016. 05. 14. szombat Reggel még csak borult volt az idő, de most már szakad. Hamarosan beér a vonatom Siófokra és szakad. Mindenki leszállt a vonatról, mert innen vonatpótló vitte tovább az utasokat, nekem legalább ebben szerencsém volt, én csak idáig jöttem. Bélyegeztettem a pénztárnál, ez az első bélyegzés a füzetemben, aztán esőkabát és indulás.

Lesétáltam a Balaton partjára, de az esős idő nem volt túl felemelő. Így visszajöttem, s a víztorony mellett elindultam a piros úton. Kertes házak mentén lassan elmaradt a város, majd az elálló esőben ráfordultam az autópályával párhuzamosan futó földútra. Balról szépen látszott a Csépány-tó, és bár itt-ott csúszott a sáros út, elég jól lehetett haladni. Nem is volt baj addig, amíg az út délfelé nem fordult, és bevezetett egy benőtt, derékig érő füves ösvényre. Hamar beláttam, hogy ez nem járható, így inkább visszamentem a szántás szélére. Itt csak a sár volt zavaró, de járni lehetett rajta.

Leértem a domb aljára, ahol vége volt a szántásnak. Nem maradt más lehetőség, mint átmászni az addig jobbról húzódó kerítésen és a túloldalán, nyírt füvű gyümölcsfa ültetvény szélén haladni. Így sem volt leányálom, de még rágondolni is rossz, hogy a derékig érő vizes fűben kellett volna mennem. Elértem a tanyák közelébe, ahol ismét átmásztam a kerítésen, és az itt már felismerhető úton, lovak és kecskék között sétáltam ki az országútig.

Nem volt semmi ez a „vizes lavórban” sétálás, de azért el lehetett viselni. Igaz, eláztak a lábszárvédőim, de a bakancsom (legalább is az egyik) teljesen szárazon átvészelte a megpróbáltatást. A másik sem volt vészes, le a kalappal előttük! Beértem Töreki központjába, ahol ettem a buszmegállóban, majd hosszan ballagtam kifelé. Elfogyott a falu majd egy murvás útban folytatódott az addigi aszfalt. Hamarosan letértem a jelzésről és a nagyon hangulatos, füves tájon megkerültem a kis tavat. A Cinege-forrásnál értem vissza az előzőleg elhagyott útra. Hangulatos maga a forrás is, de különösen a közeli pihenő park. Volt itt tűzrakó,

fedett pihenő, kerekes kút, kár, hogy még mindig borongós, lehangoló volt az időjárás.

Alig indultam tovább, amikor az eső újra rákezdett. Próbálkoztam az esőkabáttal, de elég kellemetlen ezt viselni. Később az út mentén elhagytam egy lovas-fényképpel díszített emlékhelyet,

ahonnan még több mint 2 km-es egyenes út várt rám. Hangulatom mélypontra zuhant, bár a tájban volt némi romantika, de az egyhangú sárdagasztást nehéz volt felülírni. Aztán két forduló és még vagy másfél kilométer után végre elértem az Ali-réti vadászházat, de addigra már elegem is volt. Egy kocsiszín alatt lemálháztam, pihentem és ettem valamit. Jólesett a szusszanás, ráadásul közben az idő is kijavult. Induláskor még elrendeztem a bélyegzés feladatát és vidáman sétáltam a napsütésben az országút felé. A kis tónál letértem az eddig követett jelzésről.

Szokásom szerint el akartam kalandozni a közeli Börevárhoz. Kemény kapaszkodón vezetett fel hozzá az ösvény, de megérte. Falak már nincsenek, de a sáncok még tisztán kivehetőek. Átvágtam a csúcsán, majd egy kicsit elbizonytalanodtam a további út tekintetében. A lábam alatt futó ösvény nagy eséllyel nem az volt amin menni szerettem volna, de másik utat nem találtam. Így, a meglévő biztoson sétáltam tovább, mely hamarosan elért egy jól követhető földutat. Szép, vadregényes erdőben, több utat keresztezve végül egy erdei csomópont közelébe értem. Egyszer csak megláttam egy, az egyik úton álldogáló őzikét. Hosszan meg tudtam figyelni, de sajnos a fényképek nagyon bemozdultak. Aztán gyanút foghatott, mert hirtelen elszaladt.

Az erdei utak találkozásánál, több gesztenyefa védelmében egy fakereszt állt, az út túloldalán pedig messzire le lehetett látni a völgybe egy bekerített fiataloson át. Időztem egy keveset, aztán még mindig kelet felé folytattam a gyaloglást, mert meg szerettem volna nézni a virágmányi vadászkunyhót. Hamarosan meg is találtam, és a szinte parkszerű erdőben délire vettem az irányt.

	Nem jutottam messzire, mert egy lezárt terület miatt ismét kerülnöm kellett. Bosszankodtam magamban, pedig ha tudtam volna… hogy a kerülő végén, visszatérőben a tervezett utam felé, egyszer csak feltűnt valami egy távoli magasles közelében. Egy szarvastehén legelészett a távolban, és szerencsére volt lehetőségem megtámasztani a kezemet, így sikerült elfogadható képet készíteni róla. Még hosszan figyeltem ahogy közeledtem felé, de aztán észrevett és elszaladt. Később egy kerítés túloldalán láttam egy szarvast egészen közelről, de mire bármit tehettem volna elszelelt.
Leértem egy rét szélére, ahonnan a Kási-vár felé indult volna az út, de a magas fűtől nem találtam a kezdetét. Nem is erőltettem a keresését, inkább kerültem az eső utáni párától fátyolos rét mentén. A nap fénye sugarakat rajzolt az enyhén ködös levegőbe. Később, mikor felértem a dombtetőre, egy tágas réten ismét legelésző szarvastehenekre lettem figyelmes. A nyílt terepen aránylag közel engedtek magukhoz, fényképeztem is bőven őket. Folytatódott a nyílt, lejtős terület, mely egészen a 4 km-re lévő Bábonymegyerig tartott. Mentem még egy darabig, de mivel már esteledett, úgy döntöttem tábort verek.

Az út menti bozótosban találtam egy elfogadható helyet, és felvertem az új sátramat. Kicsit keskenyebb mint a régi, de nekem így is kényelmes. Elrendezkedtem, vacsoráztam és élveztem a ragyogó napfényesre fordult időjárást. Kicsit több mint 25 km-t mentem ezen a napon, jót aludtam reggelig.

2016. 05. 15. vasárnap Hajnalban arra ébredtem, hogy dobol az eső a sátramon. Reggelre eláll, gondoltam, de nem állt el. Nem voltam szorosan kiszámolva az idővel, legfeljebb itt töltöm a napomat, de aki feküdt már esőben, sátorban unatkozva, az tudja, hogy ez így egy elég nagyképű kijelentés. Szóval, szerencsére 10 óra körült annyira enyhült az eső, hogy el tudtam indulni.

Barátságtalan, szeles, hűvös idő fogadott, de legalább már nem esett az eső. Jól átfagytam, mire leértem Patkó Pista és Balassa Józsi kujtorgó betyárok 1862-es sírjához. A Rudnay Gyula emlékháznál bélyegeztem, majd folytattam lendületes gyaloglásomat az egyébként kihalt faluban a nagyútig, majd a focipályánál a vasút felé. Egyszer csak elegem lett, beültem a pálya melletti, félig zárt kispadra, és nekiláttam enni. A szél csak úgy tépte a közeli fákat, inkább novemberi, mint májusi időjárás volt, de szerencsére az étel megtette a hatását. Jó kedvel, friss erővel folytattam utamat.

Nehezen szántam rá magam, hogy később letérve az aszfaltos útról, a hegyeken átvágjak, de nem bántam meg. A fák között kevésbé fújt a szél, és bár nem volt különleges az erdő, nekem sokat jelentett. A nagymamám a közeli Tengődről származott, apám a háború utáni nehéz időkben rendszeresen lejárt ide Budapestről biciklivel, hogy élelmiszert vigyen a családnak. (Nem is tudom, honnan örököltem ezt a vándorlási hajlamomat…?) S bár én már senkit nem ismerek itt, kíváncsi

voltam a falu hangulatára. Útjaim során sokszor megéreztem egyes helyek érzelmi töltését, de itt semmit nem tapasztaltam. Mintha most teljesen „süket” lettem volna erre. Eljátszottam a gondolattal, hogy az elhagyott templomba még talán nagyanyám is járt kislány korában, de ezek csak gondolatok maradtak és nem érzések. Maga a falu, bár nem volt barátságtalan, közömbös maradt számomra. Egy árnyalatnyi csalódással a szívemben hamarosan elhagytam Tengődöt, és a borongós ég alatt, zöldülő mezők mentén folytattam utamat a nemrég elhagyott jelzés felé.

Szép vidék volt ez a dimbes-dombos táj, a végtelenbe nyúló mezőkkel. Néhol a sarjadó gabona rajzolt párhuzamos vonalakat a mezőre, máshol meg a levirágzott repcében bújó pipacs varázsolt el.

Aztán elértem az országutat, amely már a völgyben elterülő Tabra vezetett. A térkép pontatlansága ellenére sikeresen megtaláltam a letérő jelzést (a térképet azóta javítottam), és egy löszös mélyúton szinte beestem a városba. Már csak arra eszméltem, hogy a vasúti kereszteződésbe értem.

Elballagtam a Nagy Ferenc Galériához bélyegzésért, de sajnos a hétvégén zárva volt. Így a végre kisütő nap melegében egy későit ebédeltem, majd visszamentem a kultúrház irányába. Gondoltam próba, szerencse, hátha kapok bélyegzést, s bár a hölgy először nem értette mit is kérek, részletes magyarázatomra már készségesen adott igazolást. Közben az idő is eltelt, így a szép parkon át a templom felé vettem az irányt, ahol szokás szerint kellő feltűnést okoztam megjelenésemmel.

A szertartás végén, kifelé a városból, fantasztikus mintákat rajzoltak az égboltra a felhők. Csodálatos volt, de szorított az idő, mert a nem túl közeli Bótapuszta utáni Zichi Mihály parkban még megfelelő táborhelyet kellett találnom sötétedés előtt. Szerencsére világosban érkeztem, de a park elvadultabb volt, mint gondoltam. Egy dzsindzsa közepén voltam kénytelen tábort verni, ahol keményen megküzdöttem a sátornyi hely megtisztításával is. Cserében viszont olyan helyem lett, ahol bárki közeledőt egy kilométerről lehetett hallani a „csörtetése” miatt.

Megvacsoráztam, beszéltem az otthoniakkal és 23 km-re a lábamban elpihentem. Már félálomban voltam, amikor a hallásom még jól működött, egy hatalmas csattanás rázta meg a sátrat. A frász jött rám, hisz előtte egyáltalán nem hallottam lépések zaját. Arra gondoltam, valami nagyobb ág eshetett rá a fáról, de lámpát gyújtva kiderült, hogy az ütéstől lábamnál a sátor oldala is benyomódott. Ekkorát nem üthetett leeső faág. Kívülről megnézve sem lettem túl okos, csak arra tudtam gondolni, hogy valami ugró állat, mókus, pele, stb. csapódhatott neki a sátor falának. Visszamászva ismét lefeküdtem, s bár még lüktetett bennem az adrenalin, az éjszaka már nyugodtan telt.

2016. 05. 16. hétfő Reggel szépen sütött a nap. Összekészültem, s közben megnéztem a tegnap éjszakai kalandom nyomát a sátor falán. Megnyugtatóan kivehető volt egy kis állat mancsának a nyoma. Buta fejjel már letöröltem, amikor eszembe jutott a fényképezés. Így sajnos ez elmaradt. Végigsétáltam a kerten szobrok, hidak és az elhanyagoltságában is impozáns gesztenyefasor között, aztán kiértem a főútra.

Sajnos a Zichy Mihály Emlékmúzeum pünkösd lévén zárva volt, így igazolásnak csupán a fényképezés maradt. Végigballagtam a kedves falun, majd hamarosan letértem jobbra egy kerülő kedvéért. Bár a jelzés egyenesen ment tovább, ki nem hagytam volna, hogy meg ne tegyem ezt a kitérőt a közeli szőlőhegy felé. A dimbes-dombos tájon rendezett présházak tűntek fel laza elszórtságban. Az egyik kertben le is telepedtem egy asztalnál, hisz ma még egy falatot sem ettem. A komótos reggelizés közben élveztem a tavaszi reggel hangulatát, jólesett beleolvadni a természet nyugalmába.

Enyhén emelkedve még hosszan tartott a tanyák láncolata észak felé, majd visszanézve a „T” elágazástól, szinte előttem hevert a szélesen elterülő, hangulatos völgy. Innen már hamar elértem az elhagyott jelzést, mely eleivel mezők szélén, később erdő borította lejtőn vitt le a Jaba-patak völgyébe. Nem igazán értettem miért „kellett” nekem ide lejönnöm, hogy aztán 500 m-rel arrébb ismét felmenjek, de hamarosan megértettem. Egyre erősödő kolompszóra lettem figyelmes, aztán hamarosam megleltem a hang forrását is. Bárányok legeltek a völgyben az üde zöld mezőn és a napfényes égen felhőként, különleges hangulatot adva a tájnak. Egyszerűen jó volt itt!

Felfelé kapaszkodva a dombra egy kis kitérőt is felderítettem, aztán lassan elértem a domb gerincét uraló hatalmas hársfát. Pompás fa volt, hosszan csodáltam, de hamar visszazökkentem a való világba. Az út folytatásában ugyanis egy kutya védte elszántan a dombtetőn dolgozó gazdája birtokát. Nem is feszítettem túl a húrt, inkább egy kisebb kerülővel a közeli tehenek felé tettem egy kitérőt. Ezek legalább nem harapnak, bár a fénykép elég érdekes körülmények között született: Szemben a bárgyún bámuló boci, hátul a vadul csaholó kutya, a dombtetőn pedig az egykedvűen figyelő gazdájuk. De nem szorultam segítségre, a fénykép elkészült, a kutya megnyugodott, én pedig hamarosan egy végtelenbe nyúló, üde zöld vetés mentén sétáltam. Gyönyörű volt a bárányfelhős kék ég alatt szélesen elterülő zöld mező. A túloldalán pont a sarkánál léptem be egy kevésbé jellemző erdőbe, ami már egészen Kapolyig kísért.

Ragyogó napfényes időben értem el a falu kocsmáját, ahol a bélyegzés kapcsán egy sört is elnyalogattam. Több helybéli is időzött itt, hisz nekik is ünnepnap volt. Észre sem vettem hogy beborult az idő, és csak a leszakadó záporra lettem figyelmes. Szerencsémre a későbbi induláskor már ismét ragyogott a napfény. Végigballagtam a hosszú falun, majd tovább az országúton, szembe fel a hegyre. Az aszfalt csak a hegytetőn fogyott el a lábam alól, amikor egy földútra fordultam. Hosszan vezetett ez az út a lankás tájon, balra a zöldellő mező, jobbra az erdő mentén.

	Távolabb előttem valami kis állat igyekezett a kerékcsapásába. Már rókára, menyétre gondoltam, amikor a kinagyított fényképen csupán egy fekete macskát láttam meg. Jól elkóborolt otthonról! Aztán ismét elértem egy országutat, ahol a térképen is jelölt képesfa állt. Mindig elborzadok azon az ízlésficamon, amit egyesek a vallás jelszava alatt elkövetnek. Ezen járt az agyam, miközben megebédeltem egy kidőlt farönkön. A folytatódó út hamarosan levezetett egy széles patakvölgybe, ahol a szelíd táj hamar feledtette felem az előbbi borús gondolataimat.
Elmaradoztak az erdő fái, majd lassan egy frissen vetett mező szélére értem. Az ösvényen valami érdekes bogár miniatűr „termeszvárakat” épített. Némelyik a 10 cm magasságot is elérte. Láttam már ehhez hasonlót, de ilyen magasat még soha. Hosszan vezetett még ez a szelíd völgy, nagyon élveztem a szépségét, aztán elértem azt a letérőt, amit a GCLVNL geoláda felkeresése miatt terveztem. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy valóban le akarok-e térni az útról, de mivel időm még volt bőven, belevágtam. Emelkedőbe kezdett az ösvény, ezért úgy döntöttem, elrejtem a zsákom

és majd visszafelé felszedem. Így megkönnyebbülten hamar felértem a dombtetőre, de itt viszont nem találtam a letérő ösvény kezdetét. Végül egy épülő, még drót nélküli kerítésoszlop sor mentén szépen eljutottam a láda közelébe, ahonnan már toronyiránt folytattam. Tudtam, hogy a láda egy

szurdokvölgyben lesz, de a látványtól mégis tátva maradt a szám. Ez a hirtelen leszakadó part olyan szöges ellentéte volt az eddigi szelíd lankáknak, hogy alig tudtam elhinni. A ládát ugyan nem találtam, de ki bánta ezt már! Végig barangoltam a szakadék járható részét, kidőlt, összenőtt fák között bujkáltam, és élveztem minden pillanatát ennek a kalandos világnak. Aztán kimásztam a túloldalon, hogy így térjek vissza a kiindulási ponthoz, de egy újabb szurdok állta utamat. Ezen is átkeltem, és ekkor vettem észre, hogy innen alig 5 m-re rejtettem el a hátizsákomat. Akkor semmit nem érzékeltem

ebből a pár méterre lévő izgalmas világból. De jó, hogy nem hagytam ki ezt a kitérőt!

Folytattam az eredeti utat, amely ráfordult az egyhangú mezőre, de szerencsére a kalandtól feltöltődve szinte észre sem vettem egyhangúságát. Az elért erdősávnál az eddigi dél felé vezető utammal ellentétben északra fordultam, hogy a közeli tó túloldalára jussak. A balról húzódó erdő teljesen lefogta a már ereszkedőben lévő nap fényét. Aztán az út befordult az erdősávba és egy hídon

átvágott a patak felett. Kilépve az erdősáv túloldalán ragyogva, tündökölve terült elém egy rét. Az út mentén álló fa mögött megbújva állt az ellenfényben egy magasles. A hosszú árnyékos szakasz után, alig győztem betelni a látványával. Aztán ismét délre fordultam, és ráálltam az erdő szélén futó útra. -Ez már végig az erdő szélén vezet, -gondoltam, de tévedtem. Egyszer csak elfogyott az út, és ekkor tűnt fel, hogy észre sem vettem, hogy úgy 20 m-rel előrébb befordult a fák közé. Egy alaposan benőtt úton csörtettem még egy ideig, és lemondtam az elképzelt álmomról, hogy a tó

partján táborozzak az éjszaka. Sajnos a tópart megközelíthetetlen volt ezen az oldalon.

Így egy alkalmas helyen, kicsit beljebb az úttól, letáboroztam. Nem volt igazán ideális a hely, de egy éjszakára megtette. Vacsora után végiggondoltam a napot, mellyen 25 km-t haladta. Az egész napi napfényes idő reménykedéssel töltött el, hogy végre vége az esős időnek.

2016. 05. 17. kedd Hiú remény volt! Az eső kopogására ébredtem. Kezdett nagyon elegem lenni. Már azt tervezgettem, hogy beérve Andocsra elballagok az állomásra és irány haza, de ekkor kezdtek ritkulni a felhők és elállt az eső. Végül fél kilenckor sikerült elindulnom. Már csak a vizes füvet kellett valahogyan hatástalanítanom, amit egy hosszú bottal meg is oldottam.

Mire beértem Andocsra ragyogó napfényes idő lett. Sikeresen megkaptam a plébánián az igazoló bélyegzőt, majd letelepedtem egy padra, és kényelmesen megreggeliztem. A településen nyüzsgő élet folyt: sokan vártak buszra, kisgyerekes anyukák jöttek-mentek, egy közmunkás hölgy gazolta a virágos ágyást, …mindenki mindenkinek mondott néhány kedves szót. Pezsgő életbe csöppentem. Persze már eszembe sem jutott megszakítani utamat, reggeli után neki is vágtam a folytatásnak. Aztán alig mentem a központtól 100 m-t megszűnt a nyüzsgés.

Észak-keletre, Nágocs volt a közvetlen cél, ahova végig aszfaltos út vezetett. Szerencsére az út egyharmadánál egy alsóbbrendű bekötőútra tértem. Itt alig volt forgalom, az út mentén pedig szebbnél szebb vadvirágok virítottak. Pipacs, kamilla, valamilyen kék virág, ráadásul az akác is éppen virágzott. Szinte fel sem tűnt az a 3 km, amíg megérkeztem a kastély nyitott hátsó kapujáig. A fák alatt megkerestem a GCNAGÓ geoládát, aztán a rendezett parkon át, az iskola mellett lesétáltam a kastélyhoz. Ez sajnos átépítés alatt volt, de még így romosan is mutatós látvány.

A faluban nem volt több dolgom, egy oldalúton hamar el is hagytam ezt a kedves hangulatú települést. Felkapaszkodtam a dombtetőre, majd rátértem arra az útra, ami egyenesen átvisz Zicsbe. Erről a pontról jó be lehetett látni a két falu közötti völgyet. Mire átértem egy komoly felhő ismét ijesztgetett, bár egyelőre az eső még nem esett. Sajnos a bolt zárva volt, csak fényképpel tudtam megoldani az igazolást. Érdekes, szétszórt jellegű falu Zics. Mintha több elszórt részből állna. A csodálatos szépségű temploma is csak úgy magában állt a falu szélén. Bár lehet, hogy a még mindig borongós ég kölcsönözte ezt a hangulatot. Felértem a következő domb gerincére, ahol a széles plató mentén végleg elhagytam a települést.

Nagyon lógott az eső lába, megélénkült a szél is, úgy hullámzott a búzamező, mint egy valódi tenger. Alig hittem, hogy szárazon megúszom, kicsit úgy éreztem magam a végtelennek látszó fennsíkon, mintha egy tengeren küzdenék az elemekkel. De mire a Miklósi szőlőhegyhez értem már elvonulóban volt a felhő. Leereszkedtem a gerincről a kedves, présházas oldalon, diófák, szőlőültetvények között, és mire a falu parkjában nekiláttam az ebédemnek, már tudtam, hogy megúsztam… az esőt. De nem úgy a következő fenyegetést:
	Ilyenkor túra közben mindig élesre áll a gyanakvási indexem. Most is, amikor hátul a derekamat meg kellett vakarnom, azonnal felmerült bennem a gyanakvás: csak nem kullancs? De hogy nézzem meg? És ekkor jött a mentő ötlet: készítettem egy makró fényképet a hátamról, és bizony ott virított rajta a kis szemét vérszívó. Bár agyhártyagyulladás ellen oltva vagyok, de a Lyme-kór miatt mihamarabb meg kellett szabadulnom tőle. Gondosan kitapogattam, majd egy begyakorolt mozdulat, és már csak ellenőrizni kellett az eredményt az előbbi módon. Szerencsére a „műtét” sikerült.

Nem kis megkönnyebbüléssel pakoltam össze, és vágtam neki ismét a dombnak, hogy ott folytassam, ahol egy órája abbahagytam… a gerincen. De ekkor már sütött a nap, és a kilátó-magaslesből csodálatos táj terült elém. Egy darabig még a gerincen vezetett az út, majd balra fordulva leereszkedett a völgyben futó patak felé. Mozgásomtól nyulak, őzek ugrottak meg,

némelyiket sikerült is lencsevégre kapnom. Egy kényelmes földúton haladtam, amikor rossz érzés kerített hatalmába. A GPS szerint jobbra kellett fordulnom, de út nem volt… vagy mégis? Az a derékig benőtt dzsinzsás rész, az az út? Alaposan befújtam magam kullancsriasztóval, és egy életem, egy halálom, nekivágtam. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de nem ez a rész viszi el a „legkedvesebb szakaszom” című díjat. Miután kiértem a gazos részről, csupán 8 kullancsot szedtem le, a szerencsére világos színű túranadrágomról. De igaz, ami igaz, a környék csodálatosan szép volt, érdemes volt küzdeni

a vegetációval. Hirtelen a jelzés jobbra tért, és ismét felkapaszkodott (nem is tudom hányadszorra) a domb tetejére. Szuszogtam felfelé miközben a kilátás kitárult, az út pedig egy bal kanyarral szépen hozzásimult egy erdő széléhez. Többször már nem hagytam el a gerincet, maga a gerinc ereszkedet fokozatosan a völgyben lapuló Szorosad felé. Az erdő elmaradt mellőlem, és a nyílt gerincről széles panoráma tárult elém a további utamra. Jó lendülettel értem a faluba, ahol még éppen sikerült a boltos-pultos hölgytől bélyegzést kérni a füzetembe. Néha nekem is lehet szerencsém! Az uzsonnámhoz egy sört is megiszogattam, úgy éltem, mint az urak.

A folytatásban átvágva a Koppány-patak unalmas völgyén (itt kerestem a keresztező jelzést, de nem találtam), majd balra fordultam, hogy megkerüljem az előttem álló dombot. Kicsit a fejembe szállt a sör, néha határozottan össze kellett szednem magam J . Aztán a kis felduzzasztott tó (pocsolya) előtt letértem a jelzésről, hogy egy kitérővel felmenjek a Szőlőhegyi Kápolnához. Az út fokozatosan emelkedett, én lihegve kapaszkodtam, amikor előttem egy őzike átszaladt az úton.

De ezen az oldalon nem volt hova mennie tovább. Erre ő is rájöhetett, mert kíváncsian leskelődött, hogy mit csinálok, s aztán amikor látta, hogy tovább jövök, vad vágtatással visszafutott a biztonságos erdőbe. Kedves jelenet volt, jó ideig feledtette fáradságomat, de amúgy is hamarosan felértem a domb tetejére. Itt a térképtől eltérő útviszonyok egy kicsi zavart okoztak, de azért hamar megtaláltam a kápolnához vezető szekérutat. Alig hagytam el egy öreg, rogyadozó présházat, amikor megpillantottam a csodát.

A kápolna előtti területet kiépítették, kilátó, fedett asztalok, kemence várja a fáradt vándort.

Azonnal a szívembe lopta magát a hely, letelepedtem, és tudtam, hogy jó ötlet volt, hogy itt éjszakázzak. Felmásztam a kilátóba, s bár innen sem láttam többet, élvezettel lestem a környéket. Aztán átsétáltam a hatalmas fákkal övezett kápolnához, mely a maga egyszerűségével nagyon illett a helyhez. Egy, még halálában is tiszteletet parancsoló, kiszáradt feketefenyő állt az oldalában. Aztán elolvastam az információs táblát, mert minden érdekelt a környékkel kapcsolatban. Miután egy kicsit enyhült felfedezői vágyam, a vacsora is sorra került. Evés közben bukott le a nap

a látóhatáron, fantasztikus színűre festve a környező felhőket. Klárit is felhívtam, annyira el kellett mondanom valakinek ezt a csodálatos élményt. Aztán egy gazda sétált a kutyájával arra, aki rövid beszélgetés után nyugodt éjszakát kívánt. Reméltem én is, hogy a mai 28 km után végre nem esőre fogok reggel ébredni.

2016. 05. 18. szerda Egész éjjel ragyogott a hold, napfényes volt a reggel is. Pakolás közben egy őzike jött ki az erdőből, és tőlem alig 50 m-re nekilátott legelni. Sajnos, amikor észrevettem ő is felfigyelt rám és visszaszaladt. Megszerettem ezt a helyet, fájó szívvel búcsúztam tőle. Nem is gondoltam, hogy egy fél órán belül ismét viszontlátom.

Az történt ugyanis, hogy leérve a földútra, kíváncsiságból elindultam kicsit balra, és egy mélyúton találtam magam. Persze végigjártam, és ekkor tisztult ki igazán bennem a kép, hogy a kápolnától alig 20 m-re, de közel 20 m-rel mélyebben vagyok. Aztán az is kiderült, hogy a horhos túlsó végétől is fel lehet jutni a kápolnához, így fel is mentem. Egyszóval, elég nehezen szakadtam el ettől a kedves helytől, de azért egy óra múlva már elvadult szőlők, mezők és erdők között baktattam lefelé a hegyről. Itt látszott igazán a somonyi tájra annyira jellemző dimbes-dombosság.

Egy elegáns vadászkastélynál értem el az aszfaltos utat, hogy azt keresztezve felmenjek a Török-kúthoz. Hamar felértem, de nem igazán fogott meg a hely hangulata. A közeli GCKOPP geoládát is kihagytam, mert nem volt kedvem küzdeni a buja növényzettel. Inkább visszatértem az elágazáshoz, és nekivágtam a folytatásának. Hosszan emelkedett a dúsan benőtt szekérút, melyet időnként, szerintem vadak által taposott csapások kereszteztek. Időnként őzek riadt szaladgálása igazolta feltevésem igazát. Hosszan vezetett ez az árnyas erdőben haladó, kevésbé járt erdei út. Később murvásra váltott a burkolata, de a hangulata alig változott. Itt láttam azt a jelzőtáblát, amit fordítva szegeltek fel az oszlopra, pont ellentétesen mutatta az irányt. Szerencsére meg lehetett forgatni, s így bár fejjel lefelé állt rajta a turistajelzés, de legalább jó felé mutatta az irányt.

Kiértem egy tisztásra, amin egy csöppnyi vadászház állt. Olyan valószínűtlen volt, mint a „vasorrú bába” háza. Néhány pihenőpad, egy tűzrakó, és a varázslatos házikó. Nem álltam meg, mert jó lendületben voltam, de itt érdemes lehet máskor, másnak megpihenni. Aztán erdők, tisztások, és ismét erdők. Kellemes szakasza volt ez a túrámnak. Később kiértem az erdőből egy hatalmas búzamezőre, melyről már látszott a távoli Mecsek kékes sziluettje. A másik irányban pedig a domb tetején feltűnt a Kecse-hegyi kilátó jellegzetes magasles alakja. Nem sokan látogathatják, mert a környékén

zavartalanul burjánzott a fű. Mondjuk nincs is széles panoráma róla, de az észak felé néző völgybe messzire le lehetett látni. Innen vettem észre először az alig 1,5 km-re lévő József-hegyi geodéziai tornyot is, melyet utam során fogok még érinteni, úgy 7,5 km múlva. De előbb még szép, de kevésbé jellemző utakon leereszkedtem a völgyben megbújó Somogydöröcskére.

Amint beértem azonnal megkedveltem ezt a tiszta, takaros falut. Hatalmas temploma közelében van egy kis bolt, ahol kaptam bélyegzést, és itt, a rendezett házak közelében ebédeltem. Később átmentem a falu Nyugati utcájába, ahol az újabb építésű házak is feltűnően rendezettek voltak. Aztán elmaradt mellőlem a falu, én pedig egyre jobban felkapaszkodtam a domb gerincére. Visszanézve, a lábam előtt hevert az egész táj. Még mielőtt az út beért volna az erdőbe egy szokásos kilátó-magasles állt a nyakig érő fűben. Ennek a tetejéből búcsúztam el ettől a szép vidéktől.

Hosszan gyalogoltam egy nagyon hangulatos, de szintén nem túl jellemző erdei úton, aminek a végén már karnyújtásnyira voltam a délelőtt látott József-hegyi geodéziai toronytól. Megnéztem közelről is, de mivel felmenni nem lehetett, folytattam utamat egy hosszú hullámvasutazó, mező széli úton. A mélyebb pontokon csak kerülőkkel lehetett túljutni a hatalmas pocsolyákon. Aztán jobbra fordultam és egy sűrű sötét erdőbe kerültem. Érdekes volt ez a hirtelen váltás a nyílt mező széle után. Eddig talán ez volt a legsűrűbb erdő a mostani utamon.

Már ritkább erőben jártam, amikor váratlanul egy éles fájdalom nyilallt a jobb sarkamba. Reggel be kellett ragasztanom, mert feltörte a bakancs, de most nagyon erősen kezdett fájni. Még elsántikáltam egy magaslesig, és ott letelepedtem. Kiderült, hogy az új, szilikonos tapasz annyira erősen ragadt a bőrömre, hogy az egész vízhólyagot feltépte. Sajnos le kellett fejtenem, ami további pusztulást okozott a sebben, de utána legalább be tudtam kenni Betadinnal, és leragasztani hagyományos ragtapasszal. Igaz még így is fájt a bakancsban, de ez már viselhetőbb volt. Sántikálva, óvatosan lépkedtem tovább, s talán ez az óvatosság volt az oka annak, hogy szinte alig okoztam feltűnést.

A távolban egy eltérő színű barna folton megakadt a szemem. Egy gyors fotó, és már látszott is, hogy egy barkás agancsú szarvasbikával van dolgom. Távolban legelészett, így nem sok képet tudtam készíteni róla. Amúgy is gyanút fogott, és ellépett a látómezőmből. Óvatosan közeledtem, de váratlanul, vad csörtetéssel átvágott előttem az úton, és kereket oldott. -Ennyi volt, -gondoltam, és boldog öröm járt át. Ritkán látni ilyen jól szarvast. Aztán azt vettem észre, hogy még mindig nem

vagyok egyedül. Egy óvatlan őzike is legelt a közelben és rám se hederített. Na most legalább sok képet tudtam fényképezni, bőven hagyott rá időt. Végén már én untam el, és hagytam, hogy felfedezzen, majd elfusson. Nagy élmény volt eddig is, és még mindig nincs vége. Bár állat már nem volt a közelemben, hamarosan egy erdei pihenő-vadászházhoz értem, ami jóval hangulatosabb volt,

mint általában. Élvezettel fedeztem fel ezt barátságos helyet, ahol a gesztenyefasor alatt pihenő padok, hatalmas esőház, kemence, sőt még kerekes kút is volt. Annyira élveztem az elmúlt fél órát, hogy szinte el is felejtettem a feltört lábamat. Egy kicsit egyhangúbb szakasz következett, csupán a Somogyacsa felé, a mezőre forduló, beszántott ösvény okozott némi fejtörést, de mivel hamar felismertem a helyzetet, hamarosan a kis bolt melletti bélyegzőpontnál gyűjthettem be egy újabb matricát. Nem kis akaraterőre volt szükségem, hogy lemenjek a falu túlsó végébe,

megnézni a térképen jelzett kálváriát, de a falu hangulatos volt, a lakói kedvesek, így nekivágtam. A nyugati nap ragyogóan megvilágította a kis kálváriát. Felmentem a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílt az ellenfényben fürdő közeli domboldalra. Élveztem a kitérőt és az élmény bőven megérte ezt a 1,5 km többletet.

Most már viszont igyekeznem kellett, hogy még sötétedés előtt elérjem a térképről kinézett pincesort, ahova az éjszakai szállásomat terveztem. Sajnos csalódnom kellett, a hely alkalmatlan volt táborozásra, így kicsit feljebb az erdőben ütöttem tanyát. A völgyből távoli puskalövések hangját hozta felém a szél, én már a sátorban ülve vacsoráztam, amikor valami gyanús lett. Alig 15 m-re az erdős gerincen, egy hatalmas szarvas sziluettje emelkedett ki a félhomályból, mint egy fenséges jelenés. Nem tudom melyikünk lepődött jobban meg, de ő hamarabb kapcsolt, és el is tűnt, mint a villám.

Mára jutott élmény bőven, mentem is vagy 28 km-t, nem kellett elringatni. Békésen aludtam reggelig.

2016. 05. 19. csütörtök Párás, ködös volt a reggel. Összepakoltam, és a vizes fűben nekivágtam az út folytatásának. Érdeklődve figyeltem ezt az utat, mert bár a környéken már barangoltam néhány éve, ez az ösvény ismeretlen volt számomra.

Néhol jártabb, néhol járatlanabb utakon, kellemes erdőben, máskor vizes fűben lassacskán elértem a tegnap elhagyott jelzést. Itt már kijártabb földúton egy csomóponthoz értem. Hatalmas fa vigyázza ezt a helyet, erre már emlékeztem régebbi utamról. Aztán kijutottam az erdőből, és a széles gerincről jó kilátás nyílt a közeli Igalra, s a távoli Mecsekre. Jobbra a völgyben felfedeztem azt a kápolnát, amit mostanában újítottak fel, visszafelé szándékomban volt felkeresni.

A városhoz közeledve megláttam hazánk talán legalacsonyabb víztornyát: a gömbrésze alig fejmagasságban kezdődik. Érdekes látvány! Aztán beértem a városba, ahol úgy terveztem, hogy megkerülve a fürdőt délről érek a bejáratához, de az átkötő út olyan nagyon el volt vadulva, hogy inkább nem vágtam neki. Ezt már nem is lehet útnak nevezni, le is vettem a térképről. Hiába nem siettem, még így is volt egy órám a pénztár nyitásáig, hogy bélyegzést kérhessek. Inkább a közeli boltban a vásárlás kapcsán kértem igazolást. Kérdezte is a boltos:

-Hova tovább, a túra?

-Már a végén tartok, felülök a vonatra, és irány haza, –mondtam.

-Hát arra ugyan nem, mert itt nincs vonat – válaszolta.

-Ja, hát nem pont itt, hanem majd Bonnyán –

Nem igazán értettem miért nézett olyan furcsán a válaszomra, csak később döbbentem rá, hogy innen Bonnya még 10 km. -Ez sem normális, -gondolhatta, és azt hiszen, nem is tévedett sokat.

Szóval vásárlás után a parkban egy kényelmeset reggeliztem, majd friss erővel vágtam neki a hátralévő szakasznak. Azzal a lendülettel el is vétettem az utat, de szerencsére hamar kijavítottam. Lassan felkapaszkodtam a reggeli gerinc „ikertestvérére”, majd elértem a felújított kápolnát.

	Pár éve, amikor itt jártam még teljesen romos volt, gondoltam is akkor: kár érte. Örömmel láttam most, hogy nem válik enyészetté. Most is éppen takarították, szépítették. Lementem a kert alsó végébe a kálvária mentén, csodáltam az ízlésesen kialakított környezetet. Felüdülés volt ez a szívemnek, lelkemnek. Folytatásba virágos szélű, poros utakon hamar elértem az aszfaltot, aztán keresztezve, erdőben haladtam tovább észak felé. Itt váltam el végleg a balra térő jelzéstől, hogy kövessem a völgyben haladó „kertek alja” utat. Kétszer is elhúzott mellettem egy erdész az autójával, hogy
majd fellökött. Valahonnan innen hallatszottak tegnap este a lövések (alig 800 m-re volt innen a hegyen az éjszakai táborom), lehet, hogy az ügyben buzgólkodott? Aztán egy repceföld következett, s bár a nagyja már levirágzott, voltak még benne sárga foltok. Szépen mutatott közöttük az itt-ott virágzó élénk színű pipacs. Kedves hangulatú rész volt ez, élveztem is minden pillanatát, de hamarosan elértem az országutat, ahol hosszú aszfaltozás várt reám. Később, távoli, hangos kurjantgatásra lettem figyelmes. A közeli Udvaros Farmon terelték a teheneket quados cowboy-ok. Lelökte

az ékszíjat az agyam, idáig kellett jutnia a világnak!!! Na mindegy, ők tudják, de véleményem meg volt róluk. Aztán lefordultam a mocsaras terület között vezető bekötőútra, és hamarosan elértem a vasúti megállót. Ennél puritánabb már nem is lehetett: egy sínpár, egy beton váróbódé (az legalább tiszta), és egy tábla a menetrenddel. Mivel volt még több mint két órám a vonat érkezéséig, letelepedtem evéshez. Egyszer csak megjelent egy pályamunkás, hogy ő bizony itt lekaszálja a gazt. A nyugalomnak ugyan lőttek, de a munka szüneteiben jót beszélgettünk. Ő mesélte, hogy ezek a bizonyos quados cowboy-ok néha szórakozásból a beton váróbódét is szétverik. Szóval volt hírük a környéken is.

Aztán megérkezett a vonat és mindketten felszálltunk rá. A mai 17 és az összesen 146 km után még több mint két órás út várt rám Siófokig. Élvezettel figyeltem a néhol már ismerős tájat, és nem is bántam, hogy sok helyen csigatempóban haladt a vonat. Összességében jól sikerült ez a néha esős, többnyire napfényes, szép tavaszi túra.