Dél-Dunántúli Piros Túra

Pécs - Szekszárd

2017. 09. 29. péntek Pénteken elindultam, a tervezett vasárnap helyett, mert keddre már esőt ígértek. Régen volt már, hogy ilyen keveset kellett változtatnom az időpontokon. Kicsivel 9 óra előtt már Pécs utcáin baktattam. Különös íze volt a munkába siető emberek között békésen sétálva élvezni a szabadságot a ragyogó napsütésben.

Alaposan megizzadtam, mire a Kardos úti kulcsosház mellett felértem az állatkerthez. Megkaptam az aktuális bélyegzést, és bizony jólesett visszavenni a hátizsákot, mert a vizes pólóban erősen hideg volt.

Egyszer csak kopácsolásra lettem figyelmes, és az egyik fán egy harkályt vettem észre. Szorgalmasan farigcsálta az ágat, valami finom falatot remélhetett ott. Nem is törődött velem, így volt lehetőségem jó néhány szép képet készíteni róla. Aztán a kisvasút dömörkapui állomásánál sikeresen megtaláltam a GCPKVU geoládát. Éppen egy kisiskolás csapattal együtt indultam neki a Kis-rét felé vezető kényelmes gyalogútnak. Hamar lehagytam őket, így én még láttam egy óriási fekete harkályt mosdani egy pocsolyában, de fényképezésre már nem hagyott időt.

Letelepedtem a réten reggelizni. A fölöttem terebélyesedő fáról lepottyanó makkok időnként alaposan fejbe kólintottak, de ki bánta… élvezettel néztem a gyerekek vidám hancúrozását. Aztán fél óra múlva, csillapítva éhségemet, nyomába szegődtem az alig 10 perce távozott túrázó párnak.

Kantavárnál értem őket utol, és beszélgettünk néhány szót. Amíg én a várat csodáltam, ők lesétáltak a forráshoz, így kicsit később ismét találkoztunk, de aztán később már egyszer sem.

Jó lendülettel haladtam (keresztezve az aszfaltos utat) a víznyelők mellett vezető úton, és már csak a Melegmányi vízesésnél eszméltem, olyan gyorsan elszállt az idő. Csodaszép a szomszédos Nagy-mély-völgy, (mellesleg itt vezet a jelzés is), de nekem a Melegmányi a „netovább”. Ezért is választottam ezt az irányt.

Ahogy a békés völgy csöndes félhomályában megnyugodva elérem a csekély vizű, szétterülő patak mészkő vízesését, mindig elfog az áhítat. Valami megfoghatatlan fenséges lebegi körbe ezt a tájat. A vízesést erőtől duzzadó gyökérzetükkel ölelő hatalmas fák már csak ráadás az alig fokozható csodára. Hosszan nézelődtem most is itt, aztán fájó szívvel kihagyva az Ágnes-vízesést, felkapaszkodtam a Jószerencsét vadászházhoz. Időztem egy rövidet ennél a kedves házikónál, majd az emlékektől sürgetve nekivágtam a völgy felé vezető ősvénynek.

Néhány éve itt történt meg velem, hogy váratlanul vadmalacok „szaladtak elém” az ösvényen, s bár erősen be voltam ijedve, (hol van az anyjuk?), az élményt azóta sem feledem. Most a malacok másfelé jártak, de ismét átéltem annak a régi kalandnak a hangulatát.

Aztán leértem a völgybe, s hamarosan megláttam a Sarlós boldogasszony-templomot. Szép volt, mint mindig, de most valahogy kevésbé ragadott magával a hangulata. Néhány fénykép készítése után nyugatnak vettem az irányt, hogy az országúttal párhuzamosan átvágjak a Cifra-malom felé. Vezet is erre egy kerülő út, de én inkább a tanya kerítése melletti szűk, nehezen járható ösvényt választottam. A túloldalon, a visszatérő útnál találkoztam egy kollégával, aki a közelgő DÖKE teljesítmény túra útvonalát járta be előzetesen. Beszéltünk néhány szót, majd ki-ki ment tovább a maga útján.

Én a Cifra-malomhoz, hogy az igazolást elrendezzem, de üres volt a matricás doboz. Készítettem magamról egy fényképet, viszont kint az országútnál a Kőlyuki Betérőben sikeresen beszereztem egy bélyegzést is.

Eddigi elképzelésemmel gyökeres ellentétben az út túloldalán, a sűrűn benőtt domboldalon vezetett tovább a jelzés. Eleivel alaposan megszaggatott a bozót, de később egy nagyon kellemes bükkösben találtam magam. Ebben a fenséges erdőben kacskaringózott az ösvény jó 2,5 km-en keresztül, amíg le nem ért a sikondai országútra. Itt éppen szemben az elegáns szállodával, leültem egy padra megenni a szerény hagyma-kolbász uzsonnámat. A mai napi élményekkel telve, az őszbe hajló bágyadt napfényben, kifejezetten szürreális volt a kép. Alig volt hihető, hogy ide elegáns, jó pénzű vendégek érkeznek, és egészen másképpen élvezik a környezetet, mint ahogyan azt én teszem. Kicsit elhagyatott, szomorkás volt a hangulatom, azt hiszem elég mélyponton volt a lendületem.

De aztán hatni kezdett a bevitt energia, és nekivágva a folytatásnak hamar feledtem az előző borongós hangulatomat. Egy napfényes tóhoz értem, mely azonnal magával ragadott, s melyen látszott, hogy a környék méltán felkapott sétálóhelye. Rendezett partján sokan sétáltak, a vize fölé nyúló sárguló fák lombjai alatt horgászok üldögéltek, a vizben kacsák úszkáltak. Élvezettel sétáltam én is, fényképeztem a csodákat. Még egy kutat is találtam, így sikerült feltöltenem vízkészletemet a közelgő éjszakára.

Aztán nekivágtam az erdőnek, majd ismét mező következett egy kis domb tetején. Innen rá lehetett látni Komló belvárosára, de nem vágytam rá, hogy bemenjek. Szerencsére utam a környező falvakat érintve körbekerülte a várost. Egyik helyen egy barátságos kutyával haverkodtam, ki úgy összenyalta a kezem, hogy betértem a közeli temetőbe vízért. Itt szóba elegyedtem két hölggyel, kik komolyan aggódva hallgatták, hogy kint fogok éjszakázni, de némileg megnyugodtak, miután megtudták, hogy évek óta így csinálom.

A következő falu érintésekor, egy elvadult szakasz végén egyszerűen el volt kerítve az út. A közeli ház bontásán dolgozók egyike szólt, hogy egy kis kerülővel át tudok jönni, de azért mégis… (…talán jelezhetnék a túra kiírói a javasolt kerülőt.) Aztán egy hosszabb aszfaltos szakasz végén elértem a már megszűnt Tacsi csárda előtti bélyegzős dobozkát. Persze üres volt. Bosszankodtam egy kicsit, de a közeli buszmegállóban fényképpel megoldottam az igazolást.

Esteledett már, s kifelé igyekeztem a faluból, amikor megállt mellettem egy autó, hogy elvisz a következő faluig. –Köszönöm, ura vagyok a helyzetnek, - mondtam, de nem kis lélekerő kellett úgy meggyőzni a sofőrt, hogy fogalmam sem volt, hol fogom álomra hajtani a fejem. Aztán észrevettem az előttem lévő dombon, melyet az út körbe jár, egy hatalmas kiszáradt fát. Felkapaszkodtam hozzá és tudtam, hogy jól választottam. Aki itt táborozik, az valóban ura a helyzetnek. Innen csodálatosan belátható az egész környék, s a holtában is méltóságos fa pedig nyugalmat sugárzott.

Letáboroztam, vacsoráztam, s még körbenéztem az egyre sűrűsödő sötétben. A távoli fák között jól látszott a holnapi utam első pontja, az Engel Adolf kastély néhány lámpafényes ablaka, a távoli Komló víztornyának homályba vesző sziluettje, s az égen egyre fényesedő, dagadó hold. Jó volt itt lenni, csupán a dombtetőn zavartalanul átbukó szél volt kellemetlen. Hamar be is bújtam a sátorba. A mai napon 27 km-t gyalogoltam, és nem kellett elringatni éjszakára.

2017. 09. 30. szombat Reggelre párás, felhős lett az idő, így melegebb volt az éjszaka, mint gondoltam. Komótosan elintéztem folyó ügyeimet, majd elkezdtem készülődni. Betérdeltem a sátorba rámolni, és ekkor meglódult velem a világ, mintha egy körhintába ültem volna. Bár tudtam, hogy a föld forgását nem érezhetem, azért mégis inkább jónak láttam elterülni a hálózsákon. Fél perc volt az egész, de utána folyt rólam a hideg verejték… Mi volt ez? Nem mondom, hogy sosem szédültem még meg az elmúlt 59 év alatt, de ez azért kicsit túlzás. Pláne így egyedül.

De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Biztonságból megettem egy müzlit, s egy óra múlva már a domb oldalában ereszkedtem az Engel Adolf kastély irányába. Éppen próbáltam drótok és oszlopok nélkül lefényképezni, mikor egy mókus szaladt át előttem az úton a kastély felé.

	Gyerünk gyorsan utána, és hamarosan az egyik oszlopon szembe találtam vele magam. Ő engem nézett, én őt, de közben gyorsan kihasználtam a lehetőséget, és kattintgattam a fényképezőt is. Nem sok időt hagyott, a második már profilból sikerült, s aztán már csak életlen képek sora. De ezek az elsők legalább sikerültek. Szép lassan csengett le bennem az élmény, miközben a kastély kertjébe belépve közelebbről is szemügyre vettem az épületet. A bejárati ajtó zárva, ÉPÍTÉSI TERÜLET felirattal. Egy teremtett lélek nem volt a közelben… na de akkor milyen fényeket láttam
tegnap este az ablakokban?? Már csak a kastélyban huhogva kísértő szellemek hiányoztak! (Vagy nem elég, hogy szédült vagyok, már szellemeket is látok?) Aztán lassan felfedeztem az utcai fákon a reflektorokat, melyekkel az éjszakai őrzés miatt világíthatják meg az épületet. Na jó, legalább még őrült nem vagyok. Örömteli, hogy a kastély állagmegóvása elkészült, talán sikerül eladni, talán kap értelmes funkciót, mert vétek lenne ezért a szép épületért. Ezeken gondolkoztam, amikor befutott a távolsági busz, és egy kis csoport szállt le róla.

Helybélieknek látszottak, de keresztülballagtak velem a pusztán, és ők is nekivágtak a mezőnek. Később láttam, hogy a túlsó szélén másik irányba kanyarodnak, így elváltak útjaink. Fiatalosban, később sűrűbb erdőben értem el az éjszakai tábornak is kinézett erdei-házikós pihenőt. Hangulatos, szép hely volt, de tegnap már sok lett volna idáig eljönni, és amúgy a domb tetején lévő, száraz fa alatti szállás hangulatával nem vetekedhetett. Továbbra is szép, de nem különleges erdőben aztán hamarosan leértem az Egregyi-völgyben futó országútra, ahonnan hamarosan le is tértem. A Máré-csárda ugyan nem üzemelt, de a vele szemben lévő kemping büféje erősen csábított. Talán csak a lendület vitt tovább, viszont a Textil-forrás közelében lévő kidőlt fánál már megálltam reggelizni. Lecseréltem izzadt pólómat, és csodáltam a víz, a napfény, és a falevelek utánozhatatlan játékát.

A bővizű forrás zubogóján alig egy percig úgy tükröződött a nap, hogy tőle két méterre, a már árnyékban lévő áttetsző falevelek alját csillogással festette meg. (videó) Hosszan néztem volna, de hamar elszállt a csoda. Mégis mozog a föld! Aztán elfogyott a reggeli, megtelt a pocak, s a varázslat is elillant. Követtem az emelkedőn azt a fiatal párt, akik a reggelim kezdetén hagytak el. Majdnem 4 km-es, egységes hangulatú út kezdődött itt, a meredek hegyoldalon szintben kanyargó ösvényen. Mély oldalvölgyek, pompás bükkösök tarkították a képet, és mondhatom, talán az egyik legszebb szakasza volt a túrámnak.

Félúton érinti az ösvény a titokzatos Máré-várát, melyet eddig soha nem sikerült nyitva találnom. Igaz, a kapuján belesve szinte az egész várat be lehet látni. Sajnos a bélyegzős ládika itt is üres volt (kezdett már egy kissé bosszantani), így maradt a fényképezés. Tébláboltam még egy ideig, majd folytatva az utat, az erdő szépsége hamar feledtette bosszúságomat.

Elhagytam a mindig gyönyörű Gergely-Éva-forrást, s lassan leértem a Várvölgyben futó aszfaltos erdei útra. Jó lendülettel tudtam haladni a vadregényes völgyben, csodáltam szépségét, csak… Szóval szemből jött egy társaság, szülők, fiatalok. Nézek a szemükbe, már nyitom a szám üdvözlésre, de még csak fel sem fogták a helyzetet, elnéztek a túloldalra. Hát így nem lehet! Ha a minimális igény sincs meg, és szó nélkül elmegyünk egymás mellett, mint idegenek …mert azt hiszem, mi idegenek is voltunk egymásnak.

Elszállt már szomorúságom, mire felértem a Pásztor-forrás rétjére. Szép emlékek fűznek ehhez a réthez egy néhány évvel ezelőtti tavasz kapcsán. A rét ma is szép, a matricák ott lapultak a bélyegzős ládikában, s én ennek örömére tartottam egy kis pihenőt. Erősen gondolkoztam az út tervezésénél, hogy piros ide, piros oda, inkább az Óbányai-völgyben megyek le Mecseknádasdra, hisz jól ismerem szépségét. Aztán pont ezért úgy döntöttem, mégsem. Ezt a -sal jelzett gerinc utat is meg kell ismerni, s bár szépsége össze sem hasonlítható a völgyével (csupán a mészégető üreg nyújt némi érdekességet), egyszer ezt is látni kell. Sajnos gyanúm be is igazolódott, a széles földút összességében elég egyhangú.

Végre elértem a gerincről levezető oldalutat, amely már völgyek között vitt lefelé, és végre kitárult a táj. A fénnyel szemben, hosszan vissza lehetett látni az Óbánya felé elnyúló szépséges völgybe.

Errefelé már komolyan színesedtek a fák koronái. Lassan ereszkedtem, néhol dombhátakon, néhol mély szurdikokban.

Határozottan jólesett a változás az egyhangú gerincúton való ballagáshoz képest. Leértem a szőlőpincékhez, ahol egy idős ember matatott az egyik pincénél. Kértem tőle vizet, mert már fogytán volt. Persze megkínált egy pohárka borral, s bár nem akartam elfogadni, nem sérthettem meg, olyan jó szívvel ajánlotta. Jót beszélgettünk, egy később csatlakozó idős nénivel hármasban, a bor is nagyon jólesett. Nagyon szépen köszönöm! Aztán egy lendülettel elértem a központot, megnéztem a szépen rendezett templomteret, s elsétáltam a kálvária felé. Most is szép volt, mint mindig, kár hogy sok hatalmas fenyő kiszáradt a környékén.

Néhány éve erre felé a szőlőhegyen béreltünk egy pincét néhány napra Klárival, azt a helyet még meg akartam nézni, s mivel kint voltak az asztalok (mint akkor), le is telepedtem kényelmesen vacsorázni. Egyszer csak megérkezett a gazda is és nagyot nézett, de kedvesen fogadott. Aztán elmeséltem, hogy jártunk már itt, bár ő már nyilván nem emlékezett ránk.

Hamarosan elbúcsúztam vendéglátómtól, mert már éppen ideje volt szállás után nézni. Felmentem a gerincre, ahol egy magas növésű fűvel borított mezőn jól rejtett táborhelyet találtam magamnak. Elhelyezkedtem, s még bőven maradt időm megcsodálni a békés, nyugodt naplementét is. A tegnapinál egy kicsit kevesebbet, 25 km-t haladtam ma, de szépen tartottam a tervet, panaszra semmi okom nem volt.

2017. 10. 01. vasárnap A tegnapinál jóval tisztább volt a reggel, ennek megfelelően csípősebb is. A sátor külső ponyvája csurom vizes, mintha elázott volna. Élvezettel csodáltam az éppen kelő napot, majd átöltözve „játszó ruhába”, nekiláttam a csomagolásnak.

	Betérdeltem a sátorba pakolni, és újból meglódult velem a világ. Ma is inkább elterültem a hálózsákon, de fél perc múlva, a roham végére, émelyegve folyt rólam az izzadság. Csak nem az esténként belső melegítésre szolgáló pálinka okozza ezeket? Na de az a néhány korty, és másnap reggel? Egy müzlivel elnyomtam émelygésemet, és mire összeállt a „betyár batyu”, már semmi bajom nem volt. Lefelé a hegyről alig győztem betelni az ismerős táj hajnali, különleges szépségével. Mindent áthatott az üde tisztaság hangulata.
Elballagtam a CBA-hoz, ahol már mosolyogva nyújtották a megrendelt zsemlémet. Meg is reggeliztem a bolt előtti padon, majd átmentem a Schlossberg étteremhez elrendezni a bélyegzést. Az éjszakai lakodalom után kihalt volt a környék, de a kaput elhúzva könnyedén el tudtam venni egy matricát. Egyszer csak ismerős hangokat hallatva vadlúdcsapat húzott el a fejem felett. Mély érzések ébredtek bennem, mintha régi kedves ismerősöket látnék viszont. Hiszen rokon lelkek vagyunk, ők is, én is vándorúton vagyunk. „Valamikor vadlúd voltam, Vadludakkal vándoroltam.” (Áprily Lajos)

Maradt még némi időm, hogy kényelmesen visszasétáljak a templomhoz. Éppen kezdtek gyülekezni a hívek, én is bementem letelepedni. A szertartás végén, egy jó óra múlva viszont már nem teketóriáztam, hamar nekivágtam a mai útnak. Átkeltem a 6. sz. főúton, és felkapaszkodtam a Schlossberg-romokhoz.

Mindig szerettem ezt a helyet, de most különösen élveztem az itt eltöltött rövid időt. A kilátóból még visszanéztem, mintegy búcsúzóul, erre az igen kedves falura, majd lihegve felmásztam a keletről szegélyező gerincre. Az volt a tervem, hogy a Rák-patak felé levágok egy hosszas kerülőt, de sajnos egy villanypásztorral kerített legelő utamat állta. De hamar kifigyeltem, hogy nincs áram a drótokban, így kényelmesen be tudtam mászni az elkerített részre. Meg is találtam a túloldalon, a pataknál az út folytatását, melyen hamarosan ismerős területre értem. Itt már 8 évvel ezelőtt is jártam, a RP-DDK túra teljesítése közben.

Kíváncsian, ismerős részleteket keresve, hamar elértem azt a platót, ahol akkor egy éjszakát eltöltöttem, s amely bizony már alig idézi az akkori hangulatot. A fák megnőttek, a kilátás már szinte teljesen megszűnt. Egy kis csalódással a lelkemben értem el Ófalu szélső házait. Aztán a különösen hangulatos utcán leérve a templomhoz kiderült, hogy vasárnap fél kettőkor egy kocsma sincs nyitva, így maradt itt is az igazoló fényképezés. Ez az alkalom bizony nem mélyítette bennem az eddig kialakult kellemes érzéseket a falu iránt.

Hamarosan elértem az Eszterpusztai templomromot, ahol egy közeli ház kertjében vettem vizet a kerti csapból. Sajnos nagyon műanyag ízű volt, nem is mertem inni belőle. Aztán elértem, majd elhagytam a birkás legelőt, ahol a három irányból érkező Magyar Zarándokút találkozik. Eddig a zarándokút a tó nyugati, a jelzés, így én is, a tó keleti oldalán haladt. Egyszer csak feltűnt, bár az okát még nem tudtam, hogy a zarándokút jelzéseket átfestették ide, a keleti oldalra.

Aztán beértem Zsibrikre, s már előre örültem, hogy ismét láthatom a szép, bár romos templomot, amikor villámcsapásként ért a felismerés: az a téglakupac előttem a lerombolt templom maradéka. A döbbenettől ledermedtem. Most már értem, miért nem érdemes a zarándokútnak betérnie ide.

Nem is érdekelt már a falu, ettem valamit, vettem friss vizet, majd úgy otthagytam, mint Szent Pál az oláhokat. (Azonosításként jól látszik mindkét képen ugyanaz a szárítókötél tartófa. Később itthon tudtam meg, hogy nem a török, de nem is az orosz kommunisták, hanem maga az Evangélikus egyház romboltatta le a templomot. Hihetetlen, nem?!)

Szomorúan ballagtam a bekötőúton, amikor feltűnt egy furcsa útszéli kereszt. A lebontott templom erősen rozsdás keresztje volt az, melyet érző lelkű emberek ide menekítettek. Azért még van remény ebben a világban!

Hosszú, de számomra mindig hangulatos aszfaltos út állt előttem, most sem volt ez másként. Mőcsény vasúti megállójában készítettem egy igazoló fényképet, és már folytattam is utamat, mert közel volt már az este. Még egy hosszabb aszfaltozás után ráfordultam a Szálkai-tó gátjára.

A lemenő nap fényétől varázslatosra festett tóparton igyekeztem megfelelő táborhelyet találni. Voltak szép helyek, de túl nyíltak, feltűnőek lettek volna. Így inkább feljebb mentem a tó mentén, ahol viszont nem volt lehetőség a part közelébe kerülni. (Ennyit a megálmodott esti mosdásról!) Végül találtam egy hangulatos oldalvölgyet, melynek alját bőségesen borította hordalékfa. Meg is akadt az egyikbe a lábam, amikor befelé gázoltam, és egy akkorát pereceltem a csalánba, mint egy (háti)zsák. Tenyeremből még másnap is vadrózsa tüskéket piszkáltam ki. Aztán alaposan elpucoltam a sátorhelyet, és

kényelmesen elhelyezkedtem. Ma nem ittam semmilyen lélekmelegítőt, hátha holnap elmarad a ringlispil. Még pakoltam a sátorban, amikor egészen közelről rám röfögött egy vaddisznó. Mondtam is Klárinak a telefonba: - Itt méltatlankodik egy disznó. Öt perc múlva újból jött egy, aztán egész éjszaka körülöttem csámcsogott néhány. Azt hiszem, sikerült kifognom kedvenc makkozó helyüket. Először még nyugtalankodtam, de később egészen megszoktuk egymást. Különleges hangulatú éjszakám volt. Az elmúlt napon 24 km-t haladtam.

2017. 10. 02. hétfő Reggelre elkotródtak a disznók, nyugodt béke ülte meg az erdő alját. De a látszat csal, mert az első kibújáskor máris egy mókus ugrált a fejemen… na jó, inkább egy kicsit felette. Ideális alkalom lett volna, de mégsem fényképezővel járok pisilni. Aztán betérdeltem a sátorba pakolni… de most elmaradt a forgás. Lehet, hogy a tegnapi előrelátásom, vagy csak kezdtem megszokni a terhelést. Minden esetre nem hiányzott!

Párás volt a levegő, a tó felett ködfoltok vándoroltak. A parton türelmes horgászok várták szerencséjüket, távolabb, jöttömre, egy csapat kacsa hangos verdeséssel kapott a levegőbe.

Aztán átkeltem a túloldalra a gáton, ahol a kelő nap ragyogása festette aranylóra a kavargó párába burkolózó nádasokat. Varázslatos volt a reggel. Lassan beértem Szálkára, vásároltam, bélyegeztem (volt kint RP-DDK-s bélyegző), és jót reggelizem a ragyogóan tiszta, üde reggelen.

Egyhangú lett volna végigsétálni a hosszú falun, ha nem szólít meg egy ember: Hova-hova? Mondtam neki, s bár innen már nincs is messze Szekszárd, azért szokás szerint szörnyülködött. Aztán hamar kiderült, hogy szállást akar eladni, de nálam ez nem jött be. Így csak egy szóróanyagot sózott rám, mondván: ki tudja, mikor jöhet jól. Aztán elköszöntünk egymástól, és lassan elfogyott a falu is mellőlem. Egy vizenyős szekérúton vezetett tovább a jelzés, de hamarosan változott a kép és egy töltés lábához értem. Felkapaszkodva a töltésre szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól.

Az előző, közismert tó rejtőzködőbb, vadregényesebb testvérének partján álltam. Egyszer csak hallom, amint két pecás kiabálva beszélget a túlsó parton:

-Nem akarsz valami másodállást elvállalni?

-Dehogy akarok, -jött a válasz. -Itt vagyok 58 évesen, szép nyugdíjjal, minek dogoznék.

Puff neki: én pedig itt vagyok 59 évesen, és még 6 évet dolgoznom kell. Majd megütött a guta. De legalább jó erőben vagyok (bár néha szédelgek), ha kedvem tartja, lesétálok akár 100 km-t is, nincs okom panaszra. Csak így maradjon 6 éven múlva is!

Elmaradt a tó, aztán szebbnél-szebb rétek, lankák mentén vezetett tovább az út. Az ősz színei itt már komolyan érvényesültek, jó volt nézni a tarka világot. Az erdő mélyén voltam, nem igazán vezetett ide személyautóval járható út, mégis, egyszer csak váratlanul, egy szokatlanul rendezett házikóhoz értem. Meglepő volt itt az erdő mélyén, bár jelölte a térkép, mint Szálkai-erdészházat. De jelölt mást is: egy közkutat. Még hogy itt az erdő közepén egy kék, nyomós közkút? Na, ezt látnom kell, és elkezdtem keresgélni a derékig érő gazban, de sehol semmi. Végül már csak egy hatalmas fa maradt, hát bebújtam a lehajló ágai mögé, és nem akartam hinni a szememnek.

Ott volt a kút, ha nem is kék, de legalább nyomós, és sokkal hangulatosabb. Egy régi kerekes kút volt átalakítva norton-kútnak, és még működött is. -Itt a jó alkalom, hogy megejtsem a már tegnapra megálmodott mosdást, -gondoltam, és nem kellett többször kéretni magamat. Fantasztikus hangulata volt ott kint, a hatalmas fa zöld függönyének rejtekében, fejtől lábig lemosni magamról az eddigi 3 nap porát, izzadságát. Fél óra múlva már üdén, frissen búcsúztam ettől a barátsággal fogadó, különösen kedves, hangulatos helytől.
	Folytattam utamat az itt különösen színesedő őszi erdőben, az út menti vadgesztenyék koronája már erősen barnult. Az erdészház közelében még egészen jó minőségű földút egy idő után lassan visszasüllyedt a megszokott gyengécske szekérút minőségbe. Továbbra sem értettem, hogyan juthat el ide bárki is terepjáró nélkül, de megértettem, hogy vágyódnak ide emberek. A környéken csak úgy tobzódott az élet, egy irtás hagyás fái körül ölyvek (héják?) repkedtek. Aztán észrevettem, hogy „mások” is vannak a közelben. Eleivel csak távolból, aztán egyre közelebbről tűntek fel őzek, szarvasok.

Végül fényképezővel elérhető távolságban is meg-megjelentek. Ritka szerencsés rész volt, egy 4 km-es szakaszon majd 20 fénykép született. Alig győztem felfogni az élményt. (videó)

Aztán felértem egy fennsíkra, ahol vége szakadt az erdőnek és a csodának is. A túloldal már Szekszárd borvidékére vezetett, kisebb, nagyobb szőlészetek, pincészetek között vezetett az út. Egy hangulatos pincénél megálltam ebédelni, és élvezni a környék hangulatát, majd leereszkedtem az Iván-völgybe, hogy a túloldalán ismét felkapaszkodjak a magaslatokra. Közben elértem a város lakott részét és az elegáns házak alapján olyan érzésem támadt, ez lehet Szekszárd Rózsadombja.

Kisebb emelkedővel még feljebb kapaszkodtam a város jelképét, a búzát és szőlőt mintázó kilátóhoz, majd az adótornyok árnyékában megbújó kálváriánál kezdődő lépcsőn leereszkedtem a belvárosba. Mindig szerettem Szekszárdot, árnyas, hangulatos parkjaiban nagyon élvezetes sétálni. Most is kényelmesen ballagtam a vasútállomás irányába. Sietségre nem volt okom, bőven volt még időm a vonat indulásáig. Még megálltam Rockenbauer Pál kopjafájánál emlékezni a nagy példaképre, majd megszereztem az utolsó igazolás bélyegzőt a vasútállomáson.

A vonat jó tíz perces késéssel indult, reméltem, hogy így is elérjük a csatlakozást. Ők is érezhették, hogy sárosak, mert végig erősen igyekeztek, s így késés nélkül értünk Sárbogárdra. Az átszállás után is nyugodt utam volt hazáig. Mára közel 18 km gyaloglás jutott, összesen 95 km-t jártam be a túra alatt. Nagyon kellemes négy napot tölthettem a természetben a DDP utolsó szakaszának bejárása kapcsán. Remélem, szédelgéseim nem komoly gondra figyelmeztetnek, és még sok hasonlóan kellemes túra vár reám.