Dél-Dunántúli Piros Túra

Felőmocsolád (Igal) - Bőszénfa

2016. 10. 08. szombat Egy héttel megelőzően ragyogó nyárvégi, meleg idő volt. Még fel is merült bennem az ötlet, most kéne menni túrázni, de hagytam elaludni a gondolatot. Most, ahogyan a kis piros vonatom elhagyta Siófokot, a környező mezők tiszta deresek voltak. Bár csodálatos látvány az ébredő hajnalban, melegem az nem volt.

Felsőmocsoládnál, ennél a kedves állomásnál szálltam le a vonatról. Jobb napokat is megélhetett már ez az épület, de még így pusztulóban is impozáns látványt nyújtott. Kár érte, hogy így sorsára hagyták. Úgy terveztem, hogy miután szétnézek a faluban, megkeresem a 2011. év választott fáját, az öreg hársat. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy megtegyem-e ezt a jelentős kerülőt (hisz utána jócskán vissza kell mennem bélyegezni), de végül is úgy döntöttem, nem hagyom ki. Hiszen a túra van értem, és nem fordítva.

Vidám hangulatban sétáltam be a faluba a bekötőút mentén, majd a sportpálya mellett elértem a kastély hotelt. A párás, enyhén ködös reggelen kellemesebb benyomást tett rám, mint reméltem. A kapu, az épület, a kert kifejezetten elegáns, de itt nyoma sem volt a hasonló helyeken fellelhető elutasító zárkózottságnak. Jó érzés volt kicsit benézni, pár lépést besétálni a kertbe.

Száz méterrel később a főút mellett megtaláltam a tűzoltó szertárat, ami kiindulási pont volt az öreg hárs felé. Pár éve Hev túratársam innen indulva jelölte piros pöttyökkel a benőtt, elburjánzott utat. Persze a falun belül még könnyen követhető volt a kastély mögötti utca, a malom, és a templom mentén.

Mindkettő szépen fel volt újítva. Élmény volt nézni a fehérre festett falakat, a szépen, ízlésesen kicsinosított ajtókat, ablakokat, kandelábereket. Ismét belém sajdult az érzés: de kár azért a kedves állomásért!

Aztán elmaradt a falu, de szerencsére elmaradt a dzsinda is. Frissen kaszált út vezetett, s bár néhol még felfedezhető volt a kollégám piros pötty jelzése, szerencsére nem volt szükség rá. Minden további nélkül eljutottam a Malom-árokig, ahol tettem egy kitérőt az árok felső szakasza, a Pokol-torka felé. De nem ám csak a pokol torka izgalmas, hanem már a hozzá vezető út is.

	Kidőlt, egymásra borult fák, időnként bokáig süppedő iszap, hogy csak a legkirívóbb akadályokat említsem. Persze az élmény bőven kárpótolt, de egyszer csak nem volt tovább, és kénytelen voltam felmenni az árok partjára, a mező szélére. Végül a szurdok torkánál találtam egy alig járható levezető utat, így sikerült visszajutnom a mélybe. Összesen egy teljes óra ráment mire ismét a kaszált úthoz értem, s mit mondjak: „pokoli” órán voltam túl. A frissen tisztított bakancsom, lábszárvédőm alig látszott a sártól, de ki nem hagytam volna ezt a kalandot semmi pénzért.
Később is le-letértem még az útról, de itt már szelídebb arcát mutatta az árok. Aztán hamarosan az út felkapaszkodott a túlsó partra, s megpillantottam az öreg hársfát. Bizony öreg már, de láthatóan jó egészségnek örvend. Boldogan szemléli a környező fiatalokat, nem is zavartatva magát, hogy már azok is 50…100 évesek. Ráncos kérge régi sebeket őriz, de sok bölcsességet is takar, amit jó lenne ellesni tőle. Hosszan csodáltam és élveztem vendégszeretetét. Még sok szép boldog évet élj öreg hársfa! Úttalan utakon indultam tovább, hogy feljussak a tetőre. Szerencsére nem volt sűrű az erdő, így hamarosan a mező szélére értem.

Megpihentem, szusszantam egy kicsit, amikor a fényképezőm tokjának a nyitófüle leszakadva a kezemben maradt. Egy ösztönös mozdulattal arrébb dobtam, de meg is bántam azonnal: jó lehet az még ideiglenesen megcsomózva. Vagy tíz percig kerestem, már az összes füvet kitéptem a környékről, de egyszerűen nem találtam. Mintha a föld nyelte volna el, s bár nem nagy veszteség, de bosszantott. Így jártam!

Aztán átvágva a mezőn, lendületesen nekivágtam a túrának az országúton. Na nem mondom, hogy nagy forgalmú úton, de néha azért elment egy-egy autó. Éppen ezért alig akartam hinni a szememnek, mikor tőlem alig 100 m-re egy őzike ívott az útszéli pocsolyából. Kedves színfoltja volt ennek a szakasznak, még úgy is, ha közeledésemre hamar visszahúzódott a fák közé. Aztán elértem Ecseny hosszú bevezető útját, ahonnan szépen rá lehetett látni a távolabbi hatalmas templomra.

A központban a buszmegállónál letelepedtem, készítettem egy igazoló fényképet (bár később találtam beragasztható nyalókát is), és egy jót ebédeltem a padon. Szép napfényes, de hideg idő volt. Negyed óra múlva indult egy busz, aztán utána én is szedelőzködtem.

Szinte azonos irányba hagytam el a falut mint amerről jöttem, csak egy jó 400 m-rel arrébb, majd nyugatra fordultam, és üde zöld mezők szélén ballagtam. Elértem egy erdősávot, ahol benézve a fák közé egy régi keresztet vettem észre.

Egy öreg temetőnél álltam. Néhány sír még gondozva volt, de a legtöbbjük már az áthatolhatatlan bokrok alatt pihent. Vajon a falu tűnt el innen, vagy a temető volt távolabb a falutól? Miért szűnt meg itt a temetkezés…? Ilyen, és hasonló kérdések sorakoztak bennem, de magam sem vártam a választ. Az itt nyugvó emberek is leélték a maguk életét ebben a világban, most a megérdemelt nyugalmukat pihenik. Megemelve a sapkámat búcsúztam tőlük, és a lassan lejtőssé váló szántás melletti úton hamar leértem a vasútvonal mellé.

Hamarosan majdnem azon a helyen álltam, ahonnan reggel indultam. Egy 12 km-es kerülő után, alig 800 m-re voltam a felsőmocsoládi vasútállomástól. Hosszabb aszfaltos gyaloglás várt rám, majd keresztezve a 67 sz. főutat balra letértem egy széles földútra.

A kényelmes út fokozatosan emelkedett, vissza-visszanézve egyre jobban kinyílt a táj. Szépen látszott a dombtető, ahol a délelőtti kerülőt bejártam. Később fák közé ért a szekérút és megjelentek a présházak. Errefelé inkább a régi építésű, jórészt már lepusztult öreg házak voltak jellemzők. Élvezettel figyeltem a környéket, amikor a GPS-em jelezte, hogy jobbra el kell kanyarodni… de hova? Mert út az nem volt. A mező szélén nekivágtam toronyiránt, és ekkor derült ki, hogy jelzések megvannak, csak az ösvényt valószínűleg beszántották.

Nem könnyű egy ekés traktorral centizgetni, leginkább ez az oka, hogy sokszor beszántják a kisebb ösvényeket. Ha élő az ösvény, úgyis újra tapossák, én ezt most el is kezdtem J. Hamar átértem a túloldalra, ahol nem követtem a jobbra térő jelzést, inkább balra, a szőlőhegyes, borospincés vidéket választottam.

Ezen a környéken már szépen érvényesültek az ősz színei, hol sárga, hol vörös keveredett a még mindig uralkodó zöld közé. Éppen egy mélyúton ereszkedtem lefelé, amikor szembe velem megjelent egy felfelé kapaszkodó traktor. Bizony alaposan fel kellett másznom a partoldalra, hogy elférjünk egymás mellett. Bár erre is akadtak még öreg, álmodó, présházak, de itt már a legtöbbje élő gondozott gazdaság volt. Felkapaszkodtam egy dombra, ahol a szőlőhegy központi részét jelentő öreg kereszt állt. Élvezettel figyeltem a hangulatosabbnál hangulatosabb házikókat, amikor megakadt
	a szemem egy fa ágán ülő „műharkályon”. Olyan mozdulatlan volt, hogy kizárt, hogy élő legyen. De biztos, ami biztos, készítettem egy képet róla, és ez volt a szerencsém, mert amint felismerte, hogy megláttam, már repült is. Hihetetlen, ahogy megmerevedett! Lassan leértem a hegyről és hamarosan Somogygeszti főterén a kocsmánál kértem bélyegzést a füzetembe. Csodálkoztak az ottaniak a szokásomon, a tulajdonos hölgy mindenáron le akart beszélni a sátrazásról, de aztán belátta, hogy reménytelen. Kedvesen elbeszélgettünk egy sör mellett, majd miután elbúcsúztam,

ráálltam egy egyhangú, egyenes, erdei útra. Néhol szépen besütött oldalról a nap a fák közé, de túl sok érdekes nem történt ezen a szakaszon. Ballagtam még egy darabig, majd mivel már esteledett, egy alkalmas helyen behúzódva a fák közé, és tábort vertem.

Vacsoráztam, beszéltem a nejemmel, majd elpihentem. Az este során még hallottam néhány távoli puskalövést, de az úthoz közel, a fás erdőben nem nagyon izgatott. Közel 24 km-t haladtam ezen a napon, a sűrű fák között hideg sem volt, így jól aludtam az éjszaka.

2016. 10. 09. vasárnap Sütött a nap reggel, ennyit meg tudtam állapítani a fák alól. Komótosan összepakoltam, megettem a szokásos induló müzlimet, majd kivergődtem a fák közül a tegnap elhagyott útra. Bár kicsit hűvös, de szikrázóan ragyogó, csodálatos idő volt. Jobb időt elképzelni sem tudtam volna.

Magaslesek, vadetetők szegélyezték utamat, később jobbra egy széles tisztás kezdődött, erősen csábítva, hogy belegyalogoljak friss füvére. Ilyen környezetben hamar lejártam a két kilométert Magyaregresig. Szinte fel sem tűnt, annyira élveztem az itt-ott laposan besütő szikrázó napfényben ezt a kellemes utat. Egy szép nagy háznál, a községházánál, egy faragott kapu invitált a főúttal párhuzamosan, a domb tetején futó füves földútra. Emlékként ültetett fákból kialakított fasor mentén ballagtam a kis füves fennsíkon. A reggeli párás levegőben szép kilátás nyílt innen a fennsík végében lévő közeli, és a túlsó dombon lévő távolabbi templomra.
	Már szállingóztak az emberek, pont időben érkeztem a reggeli misére. Meglepően sokan voltak, más falvakban néha, alig akad két, három ember. Az otthonos, barátságos templomban hamarosan kezdődött is a szertartás, látszott, hogy a fiatal pap komolyan összetartja az itteni közösséget. Jó volt látni lelkesedésüket. Egy óra múlva már a levezető úton sétáltam, amikor egy önmagában beszélő, hóbortos, részeg(?) figurára lettem figyelmes. Persze megszólított, hogy elfogadok-e egy becsületes ötöst, és nyújtotta a kezét.

Jattoltam vele, de aztán nem engedte el a kezem, csak szorította, és dumált. Kicsit eldurrant az agyam és mondtam neki:

-Látod, jattoltam veled, te pedig fogva tartasz.

-Hogy én… én ugyan nem! -válaszolt felháborodva, de azt hiszem tökéletesen fején találtam a szöget: fogta és tartotta a kezem, tehát fogva tartott. Persze azonnal elengedett, én pedig még sokáig gondolkoztam, milyen döbbenetesen kifejező a magyar nyelvünk.

A közeli kocsmában kértem és kaptam bélyegzést (azt hiszem, „fogva tartóm” is innen indulhatott), majd egy komolyabb reggeli után a jelzéssel ellentétben kelet felé ballagtam ki a faluból. Már a temetőn túl jártam egy széles felszántott mező szélén, amikor egy kocogó ember elszaladva mellettem, rám köszönt. Bár visszaköszöntem (már megszoktam ezt a szép szokást),

de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. A nyílt dombról távolra el lehetett látni, szépséges mezei virágok díszelegtek az út szélén. Kezdtem ráhangolódni a közeli arborétumban rám váró csodákra. Alig értem be a kertbe, amikor ismét rám köszönt az előbb már látott futó: -Dicsértessék a Jézus Krisztus! (?) Néztem jobbra, néztem balra, és igen fura képet vághattam. Nem kis időbe tellett, mire felfogtam, hogy tényleg nekem köszön. Mint kiderült a templomban látott, de én persze nem emlékeztem rá. Szóval a régi polgármesterrel hozott össze a sors, aki izületi gondjait és szívbetegségét kezelendő, ide jár mozogni.

Boldogan és lelkesen mesélt az arborétumról, hiszen nem kis munkája volt benn, hogy ilyen szép állapotban maradt. Egyszer csak felkiáltott: -Ott egy mókus! –és valóban a jellegzetes ugrálásával éppen akkor szaladt át egy távolabbi fára a kis állat. Aztán elköszöntünk, és én lefordultam a gerincútról, hogy megkeressem a GCDEAR geoládát. Az őszi színekbe öltözött természet teljesen elvarázsolt.

Élvezettel sétáltam a sárguló platánok, a méregzöld tuják között a sétautakon. A félsziget déli csücskébe érve örömmel tapasztaltam, hogy az átkelést biztosító híd ismét használható (sokáig javították). Miközben átmentem, csodálva figyeltem a felhők tükröződését a víztükörben,

távoli horgászok szöszmötölését a csónakjukban. A túlsó parton a kényelmesebb, „tűsarkos kirándulók” világába csöppentem, de szerencsére nem zavartuk egymást. Hamar elértem a 67 sz. főutat, hogy a hídján ismét átmenjek a túlsó partra, és hosszan folytassam sétámat a Deseda-tó partján dél felé.

Jó 2 km-en keresztül szinte a part mellett vezetett az ösvény, szép rálátást engedve a tóra. Néhol a part szélén álló fákat úgy kimosta a víz, hogy egyszerűen belefordultak a vízbe. Az egyik ilyen fa nem régen dőlhetett ki, mert még telis tele volt sárguló levelekkel.

Később a jelzés elkanyarodott a parttól, de én inkább a csodálatos szépségű parti ösvényt követtem tovább. A végén úgyis a félsziget szűk csúcsához vezetett mindkettő, ahol egy fahídon lehetett átkelni a kis öböl túlpartjára.

	Sajnos innen már csak aszfaltozott bicikliút vezetett tovább. Hamarosan beértem Toponár, szép hétvégi házakkal szegélyezték üdülő részébe. Megszaporodtak a part menti horgászok, na meg az autóforgalom is megnövekedett, bár még így is messze volt a zavarótól. Egy csónakkikötő közelében megálltam egy kicsit nézni a pecásokat. A távolban a nap éppen elbújt a fátyolos felhők mögé, de távolban a vízen még csillogott a szórt fénye. Készítettem néhány fotót erős nagyításban, bár magam sem hittem, hogy értelmes képek születhetnek belőle.
Aztán itthon láttam, hogy meglepően hűen adják vissza az ottani hangulatot. Jó, hogy kísérleteztem, kár lett volna nem megörökíteni ezt a szép látványt. Hamarosan elértem a Vízisport-egyesület épületét, ahol a bélyegezni kellett… volna, de a ládikából kifogyott az előre bélyegzett nyalóka. Küszködtem a fényképezéssel, de egy tapintatlan bringásnak éppen akkor volt sürgős tájékozódni valója az információs tábláról. Picit sem zavarva, hogy ő jött később, és útban van. De amíg vártam rá, legalább találtam egy lepottyant matricát a földön, így már szükségtelenné vált a fényképezés.

Hosszasan sétáltam tovább a part menti, szép, de kevésbé jellemző gyalogúton. Elhagytam a Fekete István Látogatóközpontot, amely a zárt madármegfigyelőjén kívül nem igen hagyott bennem mély nyomot. Aztán a strand következett, majd lassan elmaradt mellőlem a tó, és ráfordultam az országút mentén futó bicikli útra. Elgondolkoztam, hogy ezt a bicikli utat követve menjek be Kaposvárra, de olyan unalmas volt, hogy a felüljáró után már menekültem az első adódó letérőn. Sajnos csöbörből vödörbe kerültem, mert errefelé meg egy krossz motoros bőgette a gépét, nem is sejtve, milyen rondítást okoz friss levegőben és nyugalomban egyaránt. Aztán ez is elmaradt és délre fordulva egy kellemes szálfaerdőbe kerültem. Kényelmesen sétáltam, lepkét fényképeztem, meguzsonnáztam, majd meglepően hamar, szinte az erdőből léptem be a városba.

Hangulatos utcákon értem el a belvárost. Sajnáltam, hogy már szorít az idő és igyekeznem kell, de legalább az ennivaló vásárlás, és a bélyegezés kapcsán még tudtam bóklászni kicsit ebben az igazán szép városban. Bélyegzés után a sínek feletti felüljárón hagytam el a vasútállomást, hogy a túloldalon felkapaszkodva a dombra, a bizarr megjelenésű víztorony felé folytassam utamat. Bár igazából ronda ez a torony, de valahogy mégis vonzza a tekintetet. A hűvösödő estében, kertes utcákon értem el a 67 sz. főutat, majd kereszteztem azt.

	Az egyik kertvárosi utca túloldala már az erdővel volt határos, amikor ide, egy alig észrevehető ösvényre tereltek a jelzések. Hihetetlen, ahogy pillanatok alatt egy izgalmas szurdokvölgyben találtam magam. Bár ismertem a helyet, most is elemi erővel hatott rám ez a hirtelen hangulatváltás. Rövid, de annál vadregényesebb erdei gyaloglással értem el a Négytestvér-forrást. Utolsó ittlétem óta szépen kiépítették, de sajnos a környezetében még folytak a munkálatok. A kis szigetre, amin régen még egy leégett ház kéménye éktelenkedett, sajnos nem tudtam bejutni, mert hídját éppen átépítették,
s bár igaz, hogy körülötte a tó is le volt csapolva, az iszapos medrében nem kockáztattam meg az átjutást. Viszont a Gyöngyvirág-kulcsosház környékét az otthagyott munkagépek sem tudták elcsúfítani. Az elszórtan álló fák koronája már szépes színesedett, a domboldalon kiépített pihenők letelepedésre csábítottak. Nem is kérettem magam sokáig, már azért sem, mert erősen esteledett, és felvertem a sátramat a tűzrakó közelében. Jó helyem volt, de sajnos sokkal nyitottabb, mint tegnap, így gyanítottam, hogy hideg lesz az éjszaka.

A vacsorámat már sötétben fogyasztottam el, majd bevackoltam magam a hálózsákba. Szép emlékekkel teli napot tudhattam magaménak, csaknem 28 km-rel a hátam mögött. Sajnos sejtésem beigazolódott: este még jól be tudtam melegíteni a zsákomat, de reggelre már kellemetlenül hideggé vált a levegő.

2016. 10. 10. hétfő Nehezemre esett reggel kibújni a zsákomból, de amikor megjelentek a környéken az építőmunkások, csak kimásztam. Egy fiatal srácnak imponálhatott, hogy ott aludtam, mert hosszan, lelkesen lebzselt körülöttem. Haverkodtunk, beszélgettünk, induláskor még a forrásig is elkísért, de neki vissza kellett mennie a munkához, én pedig déli irányba nekivágtam a mai utamnak.

Ma már nem volt verőfényes a napsütés, de a szórt napfényben, ha lehet, még vadregényesebb arcát mutatta a szurdokvölgy. Viselhető emelkedőkön lassan feljutottam a kertvárosi részhez, majd azt keresztezve az Eszperantó-forrás felé mentem tovább.

Jó pár éve felmértem itt egy dombon átvezető ösvényt, ami egy kicsit más nyomvonalon ugyan, de most is létezett még. Ezen jutottam át a mező szélére, ahonnan már hamar a Természetbarát–emlékműhöz értem. A liget fái titokzatosan álldogáltak az enyhén ködös reggeli levegőbe. Van itt a fák alatt egy régi, öreg norton-kút, mely most is úgy állt ott, mintha az elmúlt hét év alatt egy percet sem öregedett volna. Aztán leballagtam a Töröcskei-tó partjára és egy farönkön ülve, megreggeliztem. A tó pompásan mutatott a színesedő fák háttere előtt,

itt-ott párafoltok lebegtek felette, a távolban kacsák úszkáltak a vízén, a túlsó parton horgászok pecáztak.

Élveztem a nyugalmat, nem is siettem el a reggelit. Később körbejártam a tó csücskét, majd a nyugati partján haladtam dél felé. Különleges hangulata volt a vidéknek, élveztem is minden pillanatát, de lassan elmaradt a tó, és egy hosszú, egyhangú úton elértem Töröcskét.

Közel a központhoz egy bolt előtt vitt el az utam. Innen már látszott az információs tábla, aminek a hátulján volt a bélyegzős dobozka, de odaérve kiderült, hogy üres.

-Semmi vész, -gondoltam, -visszamegyek a bolthoz!

Láttam amint egy ember kijött a boltból, majd felszállt az éppen megérkező buszra. Örültem, hogy ezek szerint nyitva van, de odaérve az ajtót zárva találtam. A fiatalok mondták, akik a visszafelé irányú megállóban álltak, hogy éppen most zárt be, az eladót láttam kijönni a boltból. Nem szépítem, egy „kicsit” bosszantott az eset, de nem volt mit tenni, maradt a fényképezés.

Ebédelés közben tudatosodott bennem, hogy közben szép csendben beborult az ég. Hamar folytattam is utamat egy élvezetes, löszös mélyútban. Hosszan mentem mezők, erdők között, majd egy kitérőt tettem, megkeresni a hét évvel ezelőtti utam egy emlékezetes pontját.

Igaz ugyan, hogy akkor nyár dereka volt, most pedig késő ősz, de az az akkori hangulat most is ott lebegett a táj felett. Aztán hamar nekivágtam a Ropolyi-árokban vezető, majdnem 6 km-es útnak. Persze nem én lettem volna, ha nem térek le az útról, hogy inkább felkapaszkodva a Ropolyi-várhegy gerincére, az ott futó párhuzamos úton érjem el a célomat.

Már éppen kezdtem elbizonytalanodni, látva az alig járható dzsindzsát, amikor egészen közeli vad csörtetésre kaptam fel a fejem. Egy szarvasbika és háreme (vagy 8 tehén) ugrott meg, s miközben csodáltam a ritka élményt, a kezem vadul dolgozott fényképezőmön. Szerencsém volt, mert sikerült időben két képet készíteni a bikáról. Készítettem már jobb képet is őzekről, szarvasokról, de az élmény amit egy ilyen helyzet ad, az páratlan. Ha másért nem is, ezért megérte megtenni a kitérőt. Később küszködtem bekerített, és elfogyó utakkal, erős emelkedővel, de a csuda se bánta. Jó volt ez így!

Felértem a gerincre, és kellemes, de kevésbé jellemző úton megtaláltam a régi vár helyét. Néhány sánc még sejthető volt, de ha nem tudom, fel nem ismertem volna, hogy vár állt itt régen. Aztán a régi ösvény vonalán, melyet már földúttá szélesítettek, visszatértem a völgybe.

Csodálkozva néztem a favágó versenypályát, megcsodáltam a most is titokzatos kastélyt, a közelében lévő erdei pavilont, és vettem matricát a bélyegzős ládikából. (Itt legalább volt bőven.) Ez a környék mindig rendezett, nyírt füvű, gondozott. Kár hogy mindig ilyen kietlen időpontban járok erre. Visszafordultam, és az erdei úton elsétáltam a kis tó irányába. Élvezetes volt az út az öreg, már lehullajtott levelű, gesztenyefasor mentén, annak ellenére, hogy egyre kitartóbban kezdett szemetelni az eső. Viszont volt benne annyi becsület, hogy kitartott addig, amíg el nem értem a tó melletti fedett pihenőt.

Akkor viszont alaposan rázendített, én meg kihasználva a kényszervárakozást, meguzsonnáztam. Van, hogy hangulatos tud lenni az esős idő is, de ez nem az volt. Az eső esett, a levegő lehűlt, fel sem merült bennem a gondolat, hogy a terveim szerint tovább folytassam utamat a domb tetején lévő csillagvizsgálóhoz. (Arról már nem is beszélve, hogy mit láthatnék a sűrű felhőktől?)

Végre enyhült az eső, így lendületesen indulva megkerültem a tavat, hogy a legrövidebb úton eljussak a Dugás-kúthoz, ahova terveztem az éjszakai szállásomat. A forrás közelében megnéztem a Ropolyi kisvasút emlékét, levadásztam a GCDUGA geoládát, de táborozásra nem vonzott a hely. Inkább mentem tovább ameddig tudok, ki tudja, mit hoz a holnap! Később egy frissen favágott területre keveredtem, aztán ismét rákezdett az eső, így a gerincig, a régi postakocsi útig mentem fel, ahol gyorsan kerestem egy alkalmas helyet a sátornak. Elegem volt mára ebből a vacak időből.

Még éppen elég fény volt sátorveréshez, és az eső is visszafogta magát amíg tető alá nem kerültem, de akkor aztán rákezdett és egész éjjel esett kitartóan. Ma 23 km-t sikerült haladnom, de komolyan kérdésessé vált a holnapi folytatás lehetősége. Átgondoltam, ha reggelre elállna, akkor még elképzelhető a folytatás, de akár a jó minőségű földes postakocsi úton is vissza tudnék menni Kaposvárra.

2016. 10. 11. kedd Esett még reggel is, igaz már nem túl hevesen, de esett. Igyekeztem minél hamarabb összepakolni, hogy ne sokáig ázzanak a dolgaim, aztán nekivágtam.

Úgy gondoltam a bőszénfai Kerékkötő csárdáig mindenképpen elmegyek, és ha viselhető az időjárás, folytatom az eredeti tervem szerint Bükkösdig. Azonban alig értem ki az erdőből a földútra, már tudtam, hogy nem lesz tovább. A Zselicben voltam, ahol a löszös, agyagos talaj, ennyi esőtől is már úgy csúszott, mint a korcsolyapálya.

Nagy nehezen felkínlódtam magam az alig emelkedő 300 m-es szakaszon, ahol aztán szerencsére egy füves útra kellet fordulnom. Később a lejtős út okozott gondot, mert nem szerettem volna fenékfékkel leérni az aljába. Szóval, megkínlódtam ezt az alig több mint 1,5 km-es részt. Végül leértem a völgyben, ahol kivételesen nagyon örültem az aszfaltos útnak. Hamar kiértem az erdőből és áthaladva egy nyitott sorompón komótosan ballagtam a távolba vesző, sárguló levelű jegenyefasor között futó szürke csíkon. Innen a meleg szobából még romantikusnak is mondanám, de akkor más volt a véleményem.

És ekkor balra a bekerített szarvaskertben megláttam valamit a távolban. Nem is reméltem, hogy lesz ilyen szerencsém. Szarvastehenek csoportja méregetett bizalmatlanul a távolból, és bár alig volt fény, ezt nem lehetett kihagyni. A fényképezőmet a kerítéshez támasztva, a bal kezemmel az optikáját védve, igyekeztem minél kevésbé bemozduló képeket készíteni, és szerencsére akadt közülük jó is.

A következő karámban fiatal bikák voltak. Valamivel később egy fenséges bikát, s a hozzá tartozó „háremhölgyeket” sikerült meglesnem. Jó dolga lehetett őkelmének, mint egy király, úgy uralta szíve hölgyeit. Szinte meg is feledkeztem a rossz időről, annyira lekötött az élmény és a megörökítése. Közben elhagytam a Szent Tamás puszta emlékoszlopát. Nem reméltem már további élményeket, pedig szinte csak most kezdődtek!

Egy dombosabb terepen közeledésemre, vad futással szaladtak előlem a szebbnél szebb agancsú szarvasok. Távolabb csattogó agancsokkal csaptak össze szerelmi harcba a vetélytársak. Később egy nyíltabb terepen fantasztikus szépségű bikák álldogáltak, legelésztek fényképezővel még elérhető távolságban. Teljesen lázba jöttem, nem tudtam betelni a látvánnyal. Igaz ugyan, hogy zárt terület, de még így sem láttam soha ilyen sok csodálatos szépségű állatokat. Egyszer lehet, hogy direkt a szarvasbőgésre koncentrálva megpróbálom meglesni őket a valódi, szabad világukban. (Csak a vadászokkal kell vigyázni, hogy ne zavarjam őket, és nehogy baleset legyen belőle!) Na majd ezt még meglátom…

Aztán elfogytak a karámok és visszapottyantam a nyirkos, hideg valóságba. Örültem, amikor végre elértem az országutat és a Kerékkötő csárdában bélyegzést kérhettem a füzetembe. Még a gondolatára is beleborzadtam, hogy továbbmenjek, inkább letelepedtem a buszmegálló közelében egy eresz alá, és kényelmesen megreggeliztem. Később egy arra járó ember mondta, hogy Bőszénfáról hamarabb megy busz Kaposvárra, így az evés után elsétáltam a közeli házak felé, de még így is volt másfél órám az indulásig. Elbóklásztam a falu belsejében lévő park és tó felé. A parkban műgólya, kerti törpe, szalmagurigából öregasszony… csak hogy a legborzasztóbbakat említsem. Szerencsére a tavon lévő sziget pihenőjén semmi „rémség” nem volt, így az idő nagy részét itt töltöttem. Aztán busszal elvitettem magam Kaposvárra, majd onnan vonattal hazafelé. Itt sikeresen kifogtam egy kedves, félkegyelmű utastársat, így még csak nem is unatkoztam.

Ennyi fért ebbe az útba, az ősz utolsó szép napjait sikerült kifognom. A mai napi 6,5 km-rel együtt 80 km-re sikerült a teljes túra, de nem panaszkodom (*). Sok szép élményt kaptam így is, a lemaradtakat meg majd tavasszal bepótolom.

(*)

Visszagondolok az első utamra Tündi lányommal: 3 nap alatt 45 km, és majdnem belehaltam… J