Dél-Balatoni várak

(folytatás)

2021. 11. 09. kedd Napra pontosan egy hónapja vágtam bele a Dél-Balatoni Várak Túramozgalomba, de akkor a tartós eső megszakításra kényszerített. Most végre hosszabb esőmentes időt jósoltak, így a hajnali vasutazást követően a kelő nap már Balatonendréden ért.

Döbbenetes, hogy egy hónap alatt mennyivel színesebb lett a táj. Megcsodáltam a napfelkeltében sárgán ragyogó templomot, majd Kishorog felé elhagytam a falut a mélyúton. Felérve a fennsíkra, kinyílt a látómező és az itt már zavartalanul érvényesülő nap ragyogta be a vidéket. Előbb egy színpompás fákkal körbevett, csöndesen „pipáló” tanya vonta magára a figyelmemet, majd egy távoli párás völgyet csodáltam meg. Később, a fennsík legmagasabb pontjáról, még a Balaton távoli víztükrét is lehetett látni.

Egyszer csak a környező, levágott kukoricásban néhány őzre lettem figyelmes. Nem voltak túl közel, de már így is gyanúsan figyeltek rám. Szerencsére még tudtam néhány képet csinálni.

Később komoly madárcsiripelésre lettem figyelmes, és az elkészült képeken meglepődve láttam, hogy egy csapat sárga billegetővel hozott össze a véletlen. Jó volt látni, hogy nem vagyok egyedül. Elértem az M7 autópályát, amely felett egy hídon vezetett át az út. Meglepő módon még ez az íves, nagy forgalmú út sem volt zavaró a békés környezetben.

Erdő s mező találkozásában vezetett tovább az utam. Itt is láttam távolból egy legelésző őzikét, készítettem is róla egy távoli képet, de közelebbre már nem várt meg. Később fantasztikus gombákat csodáltam. A fák között laposan besütő nap megvilágította az őszi színekben pompázó lehullott lombokat. Hosszabban sétáltam ebben az erdőben, és egy kicsit nem is bántam, hogy egyhangúbb lett az erdő. Egyszerre sok volt a reggeli élmény, kellett egy kis idő lelkileg feldolgozni.

Elértem a Vaskeresztet, melyet 1896-ban állítottak az 1000 éves haza emlékére. Utolsó itt jártam óta egy pihenőt is építettek ide, padokkal, esőházzal. A közelben áll a Szabó László kopjafa. Nem tudom, ki volt ő, de csupán 27 évet élt, s mindig megrendítő, ha egy ifjú élet derékba törik.

Leballagtam a völgybe, ahol a Tölgy matuzsálemek mentén kereszteztem a Szántódpuszta felől érkező aszfaltos utat, majd felkapaszkodtam a túloldali dombra. Itt ugyan a felnövekedett fák miatt elmaradt a térképen jelzett kilátás, de a folytatásút újabb csodákat kínált.

Errefelé őzlábgombák voltak bőségesen: a még éppen kinyílás előtt álló gömbölyűtől kezdve a hatalmas tányérú, szépen kifejlődöttig teljes választékban. Itt is láttam öreg, göcsörtös fákat. Szerényen meghúzódva álltak az út közelében, de figyelmesen szemlélődve azonnal feltűnt szépségük. Ezek a fák bizony sok mindent láthattak már az életük során. Később az ellenfényben csodálatosan megvilágított őszi falevelek szépsége varázsolt el. Fantasztikus tündökléssel búcsúzik a természet az átélt nyári boldogságtól.

Ismét elértem az autópályát, ahol egy vadaknak kiépített hídon lehet átjutni a déli oldalra. A híd szélénél feltűnt egy ember, aki éppen egy drónt készült röptetni. Közelebb érve látom ám, hogy egy rendőrrel van dolgom, aki a szabálytalankodókat vadássza a drón segítségével… Nem semmi!

Kicsit egyhangúbb, aszfaltos úton értem el a Gyugy-háti letérőt, majd hamarosan a domboldalt. Fantasztikus kilátás nyílik innen a völgyben meghúzódó Köröshegyre, s a felette ívelő völgyhídra. E páratlan panorámájú helyen pihentem és ettem először a mai napon. Jó volt szemlélődni a kellemesen langyos napfényben. Békés, nyugodt volt a táj, akkor még úgy hittem végig ilyen marad. Pedig de nagyot tévedtem…, de ne fussunk az események elé.

Fél óra múlva jóllakottam leballagtam Kerekibe, ahol egy barátságos park fogadja a túrázót: van itt asztal, pad, kellemes árnyék, egy ivókút. Mi kell más egy vándornak? A folytatásban egy kis kerülővel értem el a falu túlsó végét, majd Amáliapuszta felé nekivágtam a Fehérkői várhegynek. A hangulatos erdőben, avarral vastagon borított úton kínlódva értem fel a várhoz, de megérte. Innen is szép kilátás nyílik a völgyhídra, távolabb Tihanyra s az apátságra. Körbejártam a várat (éppen felújítják), majd megpihentem a feljáró melletti terebélyes, öreg fa alatt, mely maga a csoda.

Bő két kilométeres kitérő kezdődött innen, hogy megkerüljem azt a bekerített területet, mely a Nezdei szoborpark felé található. Hamarosan kiértem egy mezős területre, ahol egy kanyarban, tőlem alig 10 m-re, megriasztottam egy szarvastehenet. Feledhetetlen élmény volt, bár fényképezésre még gondolni sem volt időm. Hamar telt az idő, mert mindig volt valami érdekesség: egy hatalmas, ágas-bogas fa, mely egyedül uralta a mező közepét, vagy a távoli Csillagó mérőtorony, melyben jó néhány éve egy labda nagyságú darázsfészket láttam.

Mire feleszméltem, már ismét erdőben jártam, és favágók közelében elhaladva elértem Somogy megye legmagasabb pontját, az Almán-tetőt (316 m). Innen már valóban néhány lépés a tisztás, melyen kis kilátó, és egy pihenőhely is van. Ez utóbbi erősen csábított táborverésre, de még el szerettem volna menni az erdei kápolnáig, ahol viszont az enyhe légmozgás miatt jóval hidegebb volt. Így inkább a fák között kerestem sátorhelyet, ami nagyon kellemesnek bizonyult.

Egy rövid időre a felhők résein át utat tört magának a nap vöröslő fénye, méltó búcsút intve a mai nap élményeinek. Én is lepihentem, hisz egy fél óra múlva már alig lehetett látni valamit. 26 km-t haladtam ezen a napon, és jólesett már a pihenés. Éjszaka kinéztem a tisztásra megcsodálni a számtalan ragyogó csillagot, a Tejút úgy feszült felettem, mint egy kivilágított égi híd. Békés éjszakám volt.

2021. 11. 10. szerda Fátyolos volt a reggel, a völgyeket köd ülte meg. Itt fent a tetőn látszott a felkelő nap, minden remény megvolt rá, hogy később feloszlik a pára.

Elcsomagoltam a sátrat, és nekivágtam a lejtőn lefelé sorban a szabadtéri szobrok mentén.

Különleges hangulata van ennek a „kiállításnak”, van itt a Csodaszarvastól a Madonnáig minden. A fátyolos, ködös levegő még fokozta a misztikus hangulatot.

Lejjebb egy öreg gesztenyefa körül kialakított pihenőhöz értem. Az ellenfényben csak úgy tündököltek sárguló levelei, az egész fát mintha dicsfény övezte volna. Hamarosan elértem a csöppnyi Nezdét. Az egyetlen bekötőútján ballagtam Szólád irányába, hatalmas szőlő táblák mentén. Később löszfalak közé szorult az út, itt-ott egy-egy pince is feltűnt az oldalába vágva, majd hamarosan leértem a Szólád - Kötcse országútra.
		Itt lent a völgyben sokkal erősebben ülte a tájat a köd, kifejezetten romantikus hangulatot adott neki. Hosszú, országúti gyaloglás várt rám, egy buszvezető kérdően nézett is rám, amikor a Teleki elágazásnál észrevett. Éreztem, csak intenem kell, és fel is vett volna… de nem intettem, hisz jólesett a gyaloglás. Már visszafelé jött a faluból, amikor ismét láttuk egymást. Itt is kedves intéssel üdvözöltük egymást, köszönöm figyelmességét!

Hamarosan lefordultam déli irányba a mező felé, hogy a Kötcse határában álló temetőt innen érjem el. Láttam egy egerészölyvet, de sehogyan nem engedett a közelébe. Feljebb az egyre sűrűsödő ködben néhány őz sziluettjét is fel lehetett ismerni.

Nemsokára egy rövid, erőteljes emelkedővel elértem azt a temetőt, amiben a középkori kápolna áll. A sejtelmes ködös időben még szebb is volt, mint ahogyan emlékeimben élt. Szépségét az sem csorbította, hogy éppen tetőzsindelyt cseréltek rajta. Örömteli dolog, hogy ennyi kápolnánkat, várromunkat újítják fel mostanában. Úgy tűnik, kezd fontos lenni nekünk, magyaroknak a régmúltunk, a megmaradt emlékeink, a mindennapi történelmünk. Jó is ez így!

Reményeimmel ellentétben nemhogy ritkult volna a köd, inkább egyre sűrűsödött, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtam. A fennsíkon már komolyan aggódtam volna, ha nincs nálam a GPS készülékem. Az egyhangú gyaloglás csak úgy szívta ki az erőmet, így egy elfogadható útszéli padkánál megálltam reggelizni. Utólag úgy gondolom, ekkor felejthettem el elrakni a bicskámat, amit itt még használtam, de este már hiába kerestem. Kár érte…!

Ahogy befordultam az erdőbe javult némileg a helyzet, vidám lendülettel gyalogoltam, még a Bóbitaforrás mellett is majdnem elszaladtam. Pedig ez igazoló hely, ha túlmegyek, kimaradt volna ez az igazolópont. Így aztán lementem a forráshoz, ami csupán egy sáros pocsolya. Csalódottan mentem tovább, de szerencsére a Pálos emlékhely kárpótolt az előző csalódásért: bár nem sok tárgyi emlék maradt, a gondosan rendben tartott emlékhely méltó a múlt felidézéséhez.

Kiérve az erdős területről, ismerős szőlőültetvényes környékre értem. Rádpuszta felé közeledtem, ezt a tájat már többször is bejártam régebben. Előbb karámokat, később már a karámokban lovakat, teheneket, szamarakat is láttam, aztán az itteni borászati épület mellett, kutyák vad ugatásától kísérve megérkeztem a romtemplomhoz.

Jó érzés volt visszatérni ide, sok régi szép emlékem van erről a helyről. Körbejártam az épületet, örömmel konstatáltam, hogy itt is inkább szépült, mint pusztult a környezet. A templom régi sekrestyéjében most egy kis kápolna van kialakítva, egyszerűségében is felemelő hangulatú. Ballagva végigjártam a rom körüli sírokat, elgondolkoztam a rég elment embereken, aztán nekivágtam a folytatásnak.

Erre felé szélesítették az országutat, az új nyomvonal mentén régészek dolgoztak. Döbbenetes volt látni azt a sziszifuszi munkát, ahogyan a több kilométeres szakasz egy-egy pontján néhány ember ecsettel porolgatja a fellelt emlékeket… de nincs más lehetőség, ha érdekel bennünket a múltunk. És szerencsére érdekel!

Az országút után szép mezők között vezetett az út Látrány felé. Ekkor már éreztem, hogy szorít az idő, igyekeztem volna, de még vizet kellett szereznem valahol éjszakára. Sajnos a faluban nem találtam kék kutat, így egy vendéglő előtt lepakoltam, hogy majd kérek, de még mielőtt bemehettem volna, a vendéglős előzékenyen kérdezte, hogy segíthet-e? Kaptam vizet, néhány kedves szót, és nagyon jólesett. Néha ennyi is elég, hogy örömet szerezzünk, nagyon szépen köszönöm!

Kifelé a faluból egy régi temető helyén emléktábla áll. Kedves szavakkal idézi a múltat, s emlékeztet minket az itt nyugvó régiekre:

„Emlékük benned él és létük ért kalásza

Hinté dús magját, melyből világod kinőtt.”

Már felfelé ballagtam a dombra, amikor egy vadlúdcsapat húzott el felettem, ahogy egész túra alatt sokszor. Valahányszor meghallottam jellegzetes gágogásukat, belém hasított Áprily Lajos által megfogalmazott vágy:

„Társaimmal útra kelni,

Fényt és felhőt úszva szelni.”

Ki tudja, honnan él bennem ez a vágy, az ismeretlen felfedezése, az örök vándorlás vágya? Lehet, hogy tényleg „valamikor vadlúd voltam”?

Felértem a Diós-dombra, és elszálltak a filozofikus gondolataim. Lepakoltam és pihenés gyanánt, a ködös látóhatár ellenére, készítettem néhány panorámaképet. Szép volt ez így is, milyen lehet tiszta időben? Aztán igyekeztem tovább, hisz már erősen fogyott az időm és még előttem volt egy komoly akadály: át kellett vágnom a Kis-hegyen, úttalan utakon, és nem volt más támpontom, mint a túra kiíróinak track-je. Eleivel jól ment a dolog, de egyszer csak letereltek a földútról a jelek egy nyiladékba. Végül is jól járható volt a javasolt út egész végig, csak a sok lehullott, kidőlt fa akadályozott, különösen így felfelé haladva. Néha meg kellett állnom kifújni magam, de hamarosan nem kis megkönnyebbülésemre, a kilátó közelébe értem.

Gyors körbenézés után igyekeztem tovább, hisz komoly kilátás alig akadt. Ekkor értem el egy pihenőhöz, ahol egy tájékoztató táblán jelöltek egy erdei biciklis utat. Gyors fénykép róla, majd itthon rátettem a GPS térképre. Kiderült, hogy lehet, hogy érdemes lenne kipróbálni az alig hosszabb utat, a könnyebb járhatóság reményében. (Ha valakit érdekelnek a részletek, megtalál levélben, vagy a hadidoki.ini.hu weblapon!)

Komolyan esteledett már, igaz, útból sem volt már sok hátra. Jó lendülettel értem el a Szent Donát kápolnát, ilyen kietlennek még soha nem láttam. Nyáron itt komoly élet folyik, most csupán a közeli Majthényi présházban égett a villany. De megvolt ennek is a maga hangulata, különösen így estébe hajlóan. Hamar leértem a hegyről, ahol egy bal kanyar után már sátorozásra alkalmas hely fogadott. Pár tíz métert letérve az útról, egy töltéstől védett helyen találtam is egy alkalmas táborhelyet, ahol gyorsan felvertem a sátramat. Éppen készen lettem teljes sötétség előtt.

Ma is 26 km-t haladtam, de ez már a határ. Erőben még bírnám is, de sajnos a nappalok rövidsége ennél többet már nem enged. Így is 12 óra jut alvásra (este 6-tól reggel 6-ig), ami pedig már sok a jóból. Ma is kimentem éjszaka és meglepetésemre ragyogóan látszottak a csillagok. Úgy látszik éjszakára feloszlott a köd, csak nappal boldogított. Ez az éjszaka is kellemesen telt el.

2021. 11. 11. csütörtök Az éjszakai csillagos égbolton felbuzdulva reménykedtem, hogy ismét napfényes reggelre ébredek. Nagyot kellett csalódnom, kifejezetten ködös, borongós volt a reggel.

A borongós ég alatt hamar elértem egy nagyüzemi szőlős szélét. Nem voltam egyedül, többen (is) már kint dolgoztak traktorral a sorok között, úgy látszik, ősszel is van bőven munka a szőlősben.

A táblák közötti nyílegyenes út egészen a Rácfáig vezetett. 1848-ban a horvát katonákkal szemben komoly harcot vívott a helyi falvakból összeállt nemzetőr sereg, melyben sok ellenséges katona elesett. Így történt, hogy sok elhunyt rácot ennek a fának a közelébe temettek el. A borongós, ködös időben különös hangulata, mondanivalója volt e helynek: a halál után már nincsenek ellentétek, ott már nincs rác vagy magyar, csupán ember, akinek kijár a tisztelet. Nyugodjanak békében!

Még hosszan vissza-vissza néztem a lassan ködbevesző hatalmas fára, ahogyan beballagtam Szőlőskislakra. A központban meglepődve láttam, hogy a túra előkészületei alatt bezártnak vélt bolt vígan üzemel. Nem is teketóriáztam, vásároltam kellő mennyiségű élelmet, annak ellenére, hogy a következő faluban vártak a megrendelt zsömléim. Letelepedtem hát a bolt előtti padra, nekiláttam reggelizni, s közben telefonon lemondtam a rendelést. Jobb volt ez így, felesleges, kényszerű kerülő lett volna a másik falu boltja.

Reggelizés közben próbálkozott kisütni a nap, de a lengedező szél miatt kifejezetten hideg volt. Hamar neki is vágtam a folytatásnak, s átérve a falun, hamarosan a Gaál-kastély közelébe értem. Nem látogatható, de az útról jól látszik szépsége. Meg is csodáltam, amennyire a jó érzés megengedi. A kertje hosszan elhúzódik az út folytatásában, s végül egy szépen rendben tartott présházzal zárul.

Közben megváltozott az idő, de megváltozott a táj is. A komolyan borús időben vadregényes erdők felé vezetett az út. Persze hamarosan szelídült a táj, és dimbes-dombos, lágy mezők között haladhattam. Nagyon élveztem, áldottam a szerencsém, hogy nem kellett ezt a szakaszt kihagyni a vásárlás miatt.

Hosszan kanyarogtam a szőlőhegyen, gondozott, máshol frissen telepített parcellák között.

Minden domb után újabb arcát mutatta a táj, alig győztem betelni változatosságával. Meglepő módon „nem állt rosszul” neki a borongós idő sem. A napfényes, szüretelős, iszogatós napokkal ellentétben, most szemlélődős, elmélázós, tervezgetős hangulat uralta a környéket. Később tanyák közé értem, ahol a tőkék között bőven akadt lila szőlő is. Ezeken még ehető volt egy-egy elhagyott fürt, melyekkel alaposan belaktam. Néhol még hullott diót is találtam, így úgy éltem, mint az urak.

Mindennek vége szakad egyszer, így egyszer csak én is leértem a Gyugy nevű faluba. Állítólag gyugy a dió régi elnevezése volt, innen ered a falu neve. Mindenesetre ma ez a név egy takaros, szépen rendezett falut takar. Látva tiszta, rendezett utcáit, kiépített bicikliútjait, hídjait, arra gondoltam, hogy rátermett polgármestere lehet.

A falu túlsó végén egy komoly park van kialakítva az itt található középkori templom körül. Egy rendhagyó kálvária vezet fel a templomhoz, ahol minden stáció híres magyaroknak állít emléket: honfoglaló vezérek, országalapító királyok, magyar szentek…, de helyet kapnak itt híres írók, zeneszerzők, tudósok, Nobel-díjasok, sportolók is. (stb.) Jó így csokorba kötve látni büszkeségeinket.

Éppen a templom körül fényképeztem, amikor megszólított egy, a környékről jött látogató és kedvesen ajánlotta a temető körül kialakított „örökkévalóság parkot” is megtekintésre. Mélyen megrendített egy felállított emléktábla az 1241-es muhi csatában elesett gyugyi hősök emlékére.

Mesélt a helyi sajátosságokról, elmondta, hogy a (89 éves) polgármester hosszú idő óta szolgálja a falut, s mindig újít, szépít valamit rajta. Köszönet érte!

Visszaértem a bejárathoz s folytattam utamat, hisz az idő nem vár. A falu szélén túl, egyszer csak a Kacskovics-kastély előtt állva találtam magam. Na, nem túl jó állapotú kastély, de a tető rendben, legalább nem romlik tovább. A melléképület előtt egy kis kutya vigyázta a rendet, úgy látszik gondnok is figyel az épületre, lehet, hogy komolyabb szándékai is van a tulajnak… bár úgy lenne!

Innen kezdődően az út ismét bevezetett a dombok közé, hosszan kacskaringózva szebbnél szebb arcát mutatva a tájnak. Eleivel elég sáros földúton kapaszkodtam, amikor utolért egy, majd még egy hatalmas traktor. Legalább értettem már, itt miért ennyivel sárosabb az út.

Aztán elhagytam azt a területet, ahol dolgoztak, s innen már valóban érintetlen helyek következtek. Ezen a környéken láttam azt a mezőt, amin dúsan zöldellő növények virágoztak… novemberben! Nem akartam hinni a szememnek! Később ismét változott a táj: hol egy elvadult orgonabokor, hol egy régi kerítés darab, később egy összedőlt régi épület jelezte, hogy egy elpusztult, elhagyott településen járok, majd egy bal kanyar után megláttam a régi templom környékét.

Egy ligetes, fákkal teli tisztás feletti dombon áll a régi Béndekpuszta temploma, a magas dombon szinte uralja a környéket. Fentről, a templom mellől látszik, hogy akár még erődítésnek is megfelelne, hisz meredek völgyek, árkok veszik körül. A kicsi templom mögött egy jóval régebbi, talán középkori templom romjai is jól látszanak. Fantasztikus hangulata van a helynek, le is telepedtem ebédelni, de még a táborverésen is elgondolkoztam. Csak úgy szívtam magamba a hely hangulatát.

Hadd álljon itt egy válogatás az itt készült képekből:

Aztán végül a folytatás mellett döntöttem, és friss erővel vágtam neki az útnak a közeli Hács nevű falu felé.

Útközben láttam két őzikét, később egész komoly keresztirányú „forgalom” kezdődött előttem: legalább 4-5 őzike vágott át előttem az ösvényen. A falu nem tett mély benyomást rám, hamar át is vágtam rajta, és hamarosan már a közeli horgásztó felé ballagtam. Itt találkoztam utamon először turistákkal: két hölgy jött velem szembe, láthatóan nagyobb út végén igyekeztek a faluba. (Hétköznap bizony alig találkozni turistákkal.)

Most már csak az erdőt akartam elérni, hogy tábort verhessek, amikor az első fák alatt rátaláltam az Ősmagyar vessző- és sárkunyhóra. Érdekes építmény, még a benne alvás gondolata is felvillant bennem, de inkább mentem még néhány száz métert, és a mező közelében a fák alatt vertem tábort.

Mára kicsit kevesebb, 25 km jutott, de elég is volt ez, hisz a ködös időtől már csepegett a fákról a pára, kellemetlen nyirkos volt az idő. Talán emiatt, de lefekvés után éreztem, hogy kellemetlenül hideg a föld felől a fekvőhely. Betömködtem magam alá egy adag avart, és felvettem még egy pulóvert, így már viselhető volt az éjszaka, igaz, a melegítő laposüvegemet is alaposan ízlelgettem. J

2021. 11. 12. péntek Ma reggel legalább nem volt semmilyen átverés: olyan ködös volt a táj, hogy a mező közepéig sem lehetett látni. Pakolás közben különleges szépségű gombákat vettem észre egy faágon. Csináltam néhány képet, megettem az induló müzlimet, majd indulás!

Alig haladtam valamit, amikor ráleltem a régi, elhagyott temetőre. Így novemberben még látszott néhány síron friss virág, de a legtöbbje már üresen állt. A központi kereszt még jó állapotban van, aránylag rendezett is a kicsi bejárható rész, de találtam 1882-ből is sírkövet. A ködös időben hihetetlen volt a hangulata! Hosszan elidőztem itt, elmélázva az élet és az elpihenés örök talányán.

A mai feladat már nem volt nehéz: átkelni a Somogyvár felé eső dombon. Nemsokára elértem egy szélesen elterülő patakot, majd egy farönkökkel teli tisztást. Az egyik oldalon egy kidőlt fa koronája szinte védelmezően borult a már kivágott, felhalmozott „rokonok” fölé. Nem volt ez egy különleges látvány, de az adott pillanatban, a ködös, őszies varázslatban meglepően mély érzéseket közvetített.

Egyre kapaszkodott felfelé az út, egyre sűrűbb lett a köd is. Mindenütt mélységes, de élő csönd ült: élt ez a világ, de elalvóban volt… Fényképezőmet kézben tartva vártam, mikor jelenik meg egy itt lakó, de nem mozdult semmi. Még a távolban szántó traktor sem zavarta a csendet, az egerészölyv is csak békésen ült a messzi vadászlesen. Áhítat járta át az erdőt, áhítat lengte be a környéket, áhítatos csend ülte meg a tájat. Jó volt itt lenni, a túra megkoronázása volt ez a békés nyugalom.

Lassan ereszkedni kezdett az út, s ahogy ritkult a köd, úgy illant el az eddigi varázslat. Egyszer csak a GPS egy kanyart jelzett, de a valóságban nyoma sem volt letérőnek. Elindultam ugyan a track alapján, de hamarosan egy kerítésbe ütköztem, így inkább tovább haladtam az addig követett földúton, hátha ezen is eljuthatok a cél irányába. Sajnos párszáz méter múlva már jól látszott, hogy más irányba tér, így inkább toronyiránt visszatértem az eredetileg tervezett út felé, s csodák csodája, hamar meg is leltem a széles földutat. Hogy hol vétettem el, vagy hogyan kellett volna menni, máig sem tudom, de innen már pillanatok alatt kiértem a somogyvári országútra, s a Szent László Nemzeti Emlékhelyre.

Nem volt nagy nyüzsgés az emlékhelyen. A parkolóban egy-két autó, inkább a személyzeté, és csöndes nyugalom. Kihasználva a lehetőséget, kényelmesen reggeliztem és élveztem a hely hangulatát. Jártam én már itt feleségemmel, autóval, de akkor nyár volt és 30 fok meleg... Nekivágtam a fából, szépen kiépített gyalogútnak, fel a kolostor és a vár romjaihoz. Rövid, de csodálatos út fogadott a vöröslően pompázó levelű fák között. Szinte sajnáltam, milyen hamar felértem!

Nem volt szándékomban bemenni a várhoz, hisz láttam már, s megnézve a vonat indulását, döbbentem rá, hogy talán van még esélyem elérni. Nem kis rohanással éppen elértem, bár ehhez a kalauz jóindulata is kellett. Utólag is köszönet érte! Szuszogva tértem magamhoz a vonat-kocsiban, és pihentem ki az utolsó tíz perc megpróbáltatásait. 10 km jutott mára, összesen közel 88 km-t jártam le a négy nap alatt.

Ilyen késői időpontban még soha nem túráztam sátorral, de meg kell vallani, különleges élményekben volt részem. Bár a ködös, párás idő elég kellemetlen (esőről most nem beszélhetek…), de fátyolos, pasztelles színvilágával, békés áhítatával, máskor alig tapasztalható élményeket nyújtott. A józan megfontolás teljes megcsúfolásaként, ez a ködös, borongós utolsó nap rakta fel a négy napos túrára a koronát. Köszönöm, hogy lejárhattam!

U.i.: Siófokot elhagyva kitisztult az ég, és ragyogó napfényben ért be a vonat Kelenföldre.