Dél-Balatoni várak

2021. 10. 09. szombat Az ősz beköszöntével alig bírtam magammal: menni kellene valahova, bár augusztusban már elhasználtam az utolsó kidolgozott tervemet és szabadságomat… és ekkor meghirdették a Dél-Balatoni Várak Túramozgalmat. Több se kellett, néhány nap alatt átgondoltam az 5 naposra tervezett túrát, és szombat hajnalban 4:20-kor már vonaton ülve utaztam a Balaton felé.

Fél hét körül már Ádánd kis állomásán cihelőzködtem, majd egy lendületes sétával átballagtam az országúton a szomszédos Ságvárra.

A reggeli fény laposan világította meg az ébredező, hangulatos községet. Megnéztem a régi vár emlékhelyét, megcsodáltam a hatalmas templomot, végigballagtam az üresen tátongó piactéren, majd a kis utcákon lassan elhagytam a települést. Elértem az emelkedőt, s a szőlő lugasok közötti mélyúton felkapaszkodtam a dombra. Azonnal el is vétettem az utat, de szerencsére hamar észrevettem tévedésem.

Hátam mögött egyre jobban kinyílt a táj, amikor az ösvény egy lyukhoz vezetett. Először be nem mertem mászni a Bújó-likba, na meg kerestem is az igazolópontok egyikét, így inkább felmásztam a gerincre és a túloldalon ismét le. Később, keresve az igazolást, már többször is átmentem a likon, mire rádöbbentem, hogy itt fényképes igazolást kell készíteni. Elkészítettem, hát a fényképet (közben egy mókus ugrált a fejem felett), majd kíváncsian megnéztem a lik után közvetlenül található „hontalan viskót”.

Folytatásban kicsit változott a táj hangulata: a lankás domboldalakon szebb lett a kilátás, és több lett a présház. Szépek vörösödtek már a szőlőlevelek, színpompás látványt nyújtva a ragyogó napfényben. Később elnéztem egy letérő utat, majd hamarosan korrigáltam is tévedésem.

A rádióamatőr állomás felé egy présház udvarán vezet fel az út. Fura hangulata van ennek a környéknek a hatalmas antennákkal, a komoly üdülőházakkal, na meg a szárazra vetett „bálnával”… az állomás háta mögötti telken álló nagy hajóval. Innen kezdve szép, de kicsit kevésbé jellemző út következett présházak, mélyutak, elterülő rétek mentén. Aztán leértem a völgybe, ahol a GPS beterelt egy szűk ösvényre az erdőbe.

Nem igazán akarózott letérni a széles földútról, pedig milyen hangulatos út kezdődött innen. Szelíden emelkedett a sűrű erdőben, a következő domb teteje felé. Meg-megállva gombákat fényképeztem, élveztem a nyugalmat, amit még a szembe jövő természetjáró család sem zavart meg. Felérve az erdő szélére és a domb tetejére, meglepődve láttam, hogy már innen is jól látszik a következő dombtetején álló Patkó Bandi fa. Tulajdonképpen ehhez a fához igyekeztem, ezért a fáért tettem egy nagyobb kerülőt déli irányba.

A levezető út már egyenesen Nyimbe vezet, ahol egy hangulatos játszótér mentén keresztezve a falut, neki is vágtam a következő dombnak. Megszuszogtatott ez az emelkedő, de hamarosan már egészen közel értem a fához. 2016 tavaszán jártam már a környéken és akkor már lefényképeztem ezt a fát, bár akkor még nem tudtam a történetét. Patkó Pista betyárvezért és társát 1862-ben a nyimi erdőben lőtték meg a csendőrök. Emléküket a hatalmas, 160-200 éves fenyő őrzi. A fa már 2016-ban is halott volt, és azóta sok elszáradt ágát elvesztette, de még most is méltóságteljesen uralja az egész fennsíkot. (Gondos kezek már új, fiatal emlékfát is ültettek a fenséges öreg mellé.)

Hosszan, kissé elmélázva ballagtam a már múltkor is járt úton. Akkor nem, most viszont letértem a Kási földvár felé, de mivel a gyomrom már ebédidőt jelzett, egy alkalmas helyen letelepedtem ebédelni. Az őszi ragyogó napfényben, az erdő szélén egy kényelmes farönkön, ritka hangulatos helyet sikerült kifognom. Nem csak a testemnek esett jól a táplálék, de a lelkem is ujjongott örömében.

Aztán jóllakottan, vidáman értem el a várat, ami meglepetés volt: nem is gondoltam, hogy ennyire jól kivehetően megmaradtak a vár sáncai. Elképzeltem, hogyan is lehetett régen, a maga idejében. Megmásztam az alig járható emelkedőket, bebarangoltam a központi csúcsot, és megkukucskáltam a kissé beomlott barlangot is. Ahogy észak felé, lefelé mentem a hegyről, már nem is bántam, hogy múltkor nem találtam meg a felvezető utat: a tüdőm is kiszakadt volna, ha itt kellett volna feljönnöm.

Leértem a rétre, hol ismét megrohantak az emlékek, s élvezettel ballagtam nyugati irányba.

Szép vidék ez, eleivel a völgy rétje mentén, majd beérve a fák közé a félhomályos, ritkás erdőben. Kicsit elszöszmötöltem itt az időt, de nem bántam, mert a besütő fényben mindig volt mit látni. Hol egy mozdulatlanul ügyelő pókot a csodálatosan megszőtt hálója közepén, hol a félhomályban varázslatos hangulatú magaslest. Aztán kiértem a fák közül, hogy újabb csodát leljek: egy kedves, kicsit ingoványos tavat, mely nagy eséllyel a Pusi-forrás felgyülemlett vizéből táplálkozik.

Elsétáltam a partja felé, miközben egy nagy ragadozó madár felröppenve egy közeli, sajnos fényképezővel már nem elérhető, fára ült. Később egy szürke gém kapott a levegőbe. Őrá már elsütöttem néhány képet, de persze nem lett az igazi. Annyira jól éreztem magam, hogy a folytatásban el is néztem az irányt, és majdnem felmentem a forráshoz.

Szép erdei út következett, egy helyen megriasztottam egy őzikét, de sajnos fényképezni esélyem nem volt. Később arra lettem figyelmes, hogy alig győzőm levegővel, pedig „szinte nem is emelkedik” az út, de a GPS mutatta, hogy sunyi módon ugyan, de erős emelkedőt kell leküzdeni.

Végül kiérve az erdőből már látszott, hogy megéri a közdelem, mert fantasztikus szépségű dombra kapaszkodok, a Flóra-hegyi kilátó felé. Az enyémmel párhuzamos úton egy cross motoros bőgette gépét, nem is sejtve milyen rondítást okoz a békés nyugalomban, de nem tudta kedvemet szegni. Felértem a fennsíkra, ahol az út szélén, már közel a toronyhoz, áll egy egyszerű fogadalmi kereszt. Megálltam egy röpke pillanatra, majd néhány lépéssel később felmásztam a geodéziai toronyba.

Szép kilátás nyílik innen a Balaton felé. Hosszan keresgéltem az utam folytatását, de nem igazán sikerült beazonosítani. Csodáltam a tájat, csináltam egy panoráma képet, majd folytattam utamat lefelé a domb túloldalán. Egy bal kanyar után, jobbról, balról kerítések közé szorult az út, és feltűnt, hogy valami mozog előttem az út szélén. Egy őzike bogarászott a kerítés szélénél. Félrehúzódtam, hogy nehogy meglásson, objektívet cseréltem, majd nyugodt, megfontolt léptekkel egyre közelebb mentem felé. Közben persze szorgalmasan fényképeztem, amíg csak tehettem.

Persze egyszer csak gyanússá váltam neki, és vad futásba kezdett az (oroszlán?) őzike kifutóban.

Bár ezt az élményt nehéz fokozni, de a folytatás is nagyon szép volt. Hosszan vezetett az út egy gerincen, melyet laposan világította meg balról a lefelé ereszkedő nap fénye. Egészen a Böre földvárig vezetett, mely az előző, Kási-vár kicsit szelídebb változata. Jártam én már errefelé az említett 5 évvel ezelőtti úton, de akkor kevésbé mély élményeket hagyott bennem.

Kellően kiélvezve a hely varázsát leereszkedtem a völgyben futó aszfaltos útra, és a tónál jobbra fordulva hamarosan az Ali-rétre értem. Itt már igyekeztem, mert lemenőben volt már a nap, és hosszú, egyhangú út várt még rám a Cinege-forrásig. Később egy nyiladéknál, egy családdal találkoztam, a két kis lurkó boldogan mászott fel egy magaslesre. Kíváncsian kérdezgették a szüleiket erről is, arról is, öröm volt nézni őket. Fáradt voltam már, éjjel alig aludtam és az út sem volt rövid, de már el akartam érni a tervezett táborhelyet. Végre elhagytam a lovas emlékszobrot, és elértem a Cinege-forrás melletti pihenő parkot. Még lendületből elmentem a forrásig, és akkor szembesültem vele, hogy bizony teljesen el van apadva. Pedig nem kicsi forrás, erősen reméltem, hogy tudok belőle vizet venni. Amúgy is kissé elvadultabb volt a környezete az emlékeimben élőhöz képest, de ez még kevésbé lett volna gond.

Visszamentem hát a parkhoz, ami most is szép volt, sőt a sárguló fák még hangulatosabbá varázsolták. Letelepedtem és gyorsan tábort vertem az egyre mélyülő sötétben.

Asztal mellett vacsoráztam, s bizony nem volt melegem, ahogy hűlt a levegő. Közben gyűltek a felhők is, az eddigi tiszta égbolt egyre borultabb lett. Elpakoltam a dolgaimat, elhelyezkedtem, és a kényelmes földön békésen elaludtam. Ezen a napon majdnem 31 km-t haladtam, szerettem volna, az elején megnyomni, és ez sikerült is. Éjfél körül konstatáltam, hogy elkezdett esni az eső, de reggelig ennek nem volt jelentősége, így békésen aludtam tovább.

2021. 10. 10. vasárnap Reggel viszont már komoly jelentősége volt az esőnek, s mivel nem is enyhült, már tervezgettem a „hogyan tovább”-ot. Sátorban még ki is lehetne várni az eső végét, de szoros volt az időbeosztásom, nem tudtam variálni. Úgy gondoltam, Törekiig úgy is be kell mennem vízért, aztán majd meglátjuk…

Bizony mire dönteni kellett, semmi kedvem nem volt tovább menni a szakadó esőben és a térdig vizes fűben. Mivel busz csak délután(!) jött leghamarabb, irány Széplak és egy állomás. Szerencsére kifelé egy idős ember megsajnált és elvitt autóval egészen a vasútig. Innen is köszönet neki érte!

Balatonszéplak felső megállóban nem tudtam eligazodni a menetrenden, de azt láttam, hogy mikor jön legközelebb vonat. A hideg szeles időben kivártam az 50 percet, csak arra nem gondoltam, hogy ez nem csak jön, de megy is, - megállás nélkül. Mint később megtudtam itt is csak délután lett volna meg is álló szerelvény, s így nem sokat vacakoltam, besétáltam Siófokra. Innen már akadt megfelelő vonat, koradélutánra haza is érkeztem.

Nem így terveztem, de így legalább nem fogyott a szabadságom. A mai napon 7 km-t gyalogoltam, s remélem, hamarosan folytathatom a túrát!